Napsütés kontra szél


Érdekes dolgok történnek, valahogy nem tudok eligazodni még saját magamon sem. Én már kígyót-békát ordítottam a Super Mario Sunshine-ra, nem tetszik a zene, frusztráló egy-két küldetés, meg hasonlók. Ellenben a Zelda Wind Waker más. Itt is találkozok itt-ott számomra nehéz küldetésekkel, de valamiért nemhogy nem leszek ideges, hanem csak még jobban lázba hoz, hogy csak azért is megcsinálom. Ezt valamiért nem kapom meg a Sunshine-ban. Nem tudom, mert a zenére és a nehézsége nem lehet fogni. Most így, ahogy gondolkodom, a karakterekben (is) lehet a titok nyitja, ahogy a játékban megjelennek. Mario a Sunshine-ban… hogy is fogalmazzak? Annyira szerencsétlen. Nincs olyan hősi megnyilvánulása. A játékban ahogy mozog, ahogy megnyilvánul, amilyen arcot vág, amikor megsebződik. Annyira nincs olyan… “hősies” kisugárzása. Ellenben a Super Mario 64-ben volt valami normális megnyilvánulása. Éreztem, hogy alkalmas arra, hogy megmentse Hercegnőt, de a Sunshine-ban nem.
És akkor mi van Linkkel? Hisz ő egy a Wind Wakerben egy 12 éves gyerek. Ő teljesen más. A játékban is azt a hangulatot adja, hogy ő egy kiválasztott, és ő ezzel tisztában van, és megmutatja, hogy méltó is rá. És igen! Méltó rá! Mesteri módon tud bánni a karddal, és engedi, hogy megtanuljunk bánni vele. Ezért írtam azt, hogy nagyon sokat számít a karakter, akit irányítunk. Link, ezalatt a bő 2 hónap alatt, amióta aktívan Zeldázok, elérte nálam azt, mint játékkaraktert jobban szeretem, mint Mariót.

Megszakítjuk adásunkat


Young Link

Majd később megírom meg a 9. helyezettet, de most álljunk meg egy pár percre. Tegnap letöltöttem Virtual Console-ról az Ocarina of Time-ot. Igen, igen, azt a Zelda játékot, melyet a világ legjobbjának kiáltanak ki. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért érdemelte ki eme nemes címet? Mivel szolgált rá? Valamivel biztos, mert nem hiszem, hogy a játéktesztelők azért adtak erre a játékra 98%-os átlagot, mert baromira unatkoztak. Szóval bíztam a játékban. És amikor letöltöttem az OST-t, akkor már sejtettem, hogy valami óriási dolog ez a játék. És eljött a tegnapi nap. Igazság szerint már a történet elmesélésekor éreztem, hogy imádni fogom ezt a játékot. Olyan gyönyörűen jeleníti meg a dolgokat? Kit érdekel, hogy 10 éves már a játék, hogy már filmszerű grafikájú játékok vannak? Az egész grafika sz*rt sem ér, ha nincsenek szépen megjelenítve a dolgok. És igazság szerint az OST sem ér igazán sokat maga a játék nélkül. Mert a zene önmagában is csodálatos, de igazából a játékban érvényesül. Az a helyzet, hogy ahogy így visszagondolok a N64 játékokra általánosságban, sehol nem találtam még ilyen gyönyörűen megjelenített karakterekkel. A mozgásuk annyira részletes, kifinomult, hogy sok mai játék is elbújhat mellette. És hát a táj, annak kidolgozottsága, hatalmassága. Ilyen hatalmas és részletes tájat legközelebb csak a TP-ben lehet látni. És még mi teszi olyan csodálatossá a játékot? A könnyű kezelhetőség! Nagyon könnyű irányítani, Link azt csinálja, amit én “mondok” neki. Ez így viccesen hat, de a TP-ben bosszankodtam néhányszor, amikor Link ott totojázik a létra előtt; “másszál már fel!” mondom neki már-már méregközeli állapotban. De itt nincs ilyen. A másik meg a karakterek érzelmei. Komolyan, ha nem látom, nem hiszem el, hogy a Linken, Sarián, és a többi karaktereken érzelmeket látok. Nem hiszem el, hogy ilyet meg lehetett csinálni Nintendo 64-en! meg ez az egész egyben! Nagyon nem is találok már szavakat! De talán okosabb is nem találni, mert ennek a játéknak a nagyszerűségére nincs szó! Csak buta, valódi érzelmeket korántsem tükröző jó szavakat lehet mondani, de azon azért elgondolkodtam, hogy azok, akik készítették a játékok, vajon tudják-e magukról, hogy már-már próféták? Erre nem lehet csak úgy 10 pontot adni, nem lehet 100%-ra minősíteni, ezt át kell élni!