Ma jelent meg 3 éve Okui Masami: Self Satisfaction albuma, és May’n-nel a közös kislemeze a Miracle Upper WL. Ezek nagyon fontosak számomra, egyrészt a megjelenésükkor történt események emléke miatt is, másrészt meg mind a kettő mestermű. A Self Satisfaction album “csak” feldolgozás dalokat tartalmaz, olyan dalokat énekelt fel, melyeket ő írt más előadóknak. Ma meghallgattam az albumot, és ennyi idő után is bátran elmondhatom, hogy joggal lehet elégedett a munkájára. Nem tudom elmagyarázni, hogy mitől ennyire különlegesek a dalok, mert igazából semmi olyan nincs benne, ami az átlag fölé emelné, de ahogy Okui Masami előadja… A spontaneitás művészete, egyszerűen nem rájöttem, hogy én az olyan előadókat szeretem, akikben ötvöződik a spontaneitás, és a művészet. Lehet, hogy jobb szó a természetesség a spontán előadás helyett, de az a lényege, hogy én nem szeretem az olyan előadókat, akik a leéneklik az égről a csillagokat, közben meg érzek egyfajta lélektani távolságot, hogy ő úgymond onnan fentről énekel, mi meg lentről hallgatjuk. Okui Masami esetében meg olyan érzésem van, hogy odajön közénk, és valóban nekünk énekel. És ettől sokkal közvetlenebbek a dalai, és ennyiből meg tudom állapítani, hogy ő a privát életben is, kedves, alázatos, mindenkivel közvetlen. És ez nagyon érződik ebben az albumban, ezért van az, hogy soha nem fogom megunni. A Miracle Upper WL is hasonló szituáció. A May’n-nel való közösködésük egyszerűen fantasztikus lett, de a kislemez B-side track-je Okui Masami szóló dal, a TO DIE FOR ×××, nagyon betalált. Nemcsak, hogy tökéletes szerelmes dal, hanem mert a legjobbkor jött, és nagyon át tudtam akkor érezni a hangulatát, azóta is örök emlék.

Tegnap volt a tüzijáték, és bár úgy voltam vele, hogy jó lenne megnézni, de hát egyedül? … Végül összeverődött egy kis társaság, Gábor, Cater és én, és életemben először láthattam pesti tüzijátékot. Fél 8-kor beszéltük meg a közös találkozót a WestEnd főbejárata előtt. Gábor már ott várt rám. Egy kicsit beszélgettünk, amikor egy hajléktalan(nak látszó) ember jött oda hozzánk. Már azon meg voltam lepve, hogy a Gábor üdvözölte őt, mondta, hogy nem először látja. Na ő nem akárhogy gyűjt pénzt: verset mond. De hogy! Az ilyen miért ment el irodalmárnak? Nemhogy fejből tudja a verseket, meg hogy ki írta, hanem, hogy milyen alkalomra írta… Művelt hajléktalan, kell ennél több? Ha a Gábor nem lett volna ott, én már rég otthagytam volna, de így… ilyen kellemes meglepetés még soha nem ért emberismeret terén. Gábornak már mondott egy verset valamikor korábban. Cater negyed órás késése után útnak indultunk, a Szent István körüton át mentünk a lánchídhoz. Teljesen ledöbbentett, hogy hányan árultak villogókat. Nem a mennyiségen voltam meglepve, hanem azon, hogy utoljára én ilyet legalább 10 éve láttam, de már akkor is tudtam, hogy ezek másnapra tönkremennek, és itt a villogóhadsereg… O_O Egyébként azért sem mentem eddig, mert arra számítottam, hogy a rakpartokon tökéletes tumultus van, lépni nem lehet. Ehhez képest egészen jól el tudtunk sétálni a Lánchídig. Ott ütöttük el az időt, a 21 órás kezdésig. 21:00-kor felnézek az égre, és valami fehéret látok. Esküszöm, azt hittem, hogy elkezdték fellőni, de kiderült, hogy csak egy madár volt. ^^’ Az egyik srác fel is nevetett előttem, mondta, hogy ezt kipostolja Facebookra. Soha nagyobb boldogsága ne legyen… De elkezdődött. Azt már a TV-s közvetítésekből is tudtam, hogy nem élőben sokkal szebb, és tényleg, leírhatatlan élmény volt. Olyan, amit mindenkinek látni kell egyszer! Tüzijátékozás közben próbáltam képeket csinálni, nem nagyon ment. Sokszor rossz időben kattant el a kép, de azért egy pár jól sikerült, majd később teszek ide is ki egy párat. Nagyon szép volt, ezen túl minden évben megnézem. A visszaút nagyon érdekes volt. Megváltunk Csabi barátunktól, mi Gáborral az ellenkező irányba indultunk el. Nem tudtuk pontosan merre kell menni, ezért egyrészt követtük a tömeget, másrészt meg én az Erzsébet hidat vettem alapul, ugyanis tudom, hogy azon megy át a 7-es busz a Ferenciek teréről, és ott felszálltunk volna a metróra. Nagyjából sejtettem, hogy merre kell menni, mégis volt egy kis kavarodás. Már azon mosolyogtunk, amikor az egyik utca kávézója mellett sokan átmentünk, és pont előttem zárja le a karjával a pultoslány az utat, hogy ez nem átjáróház. A Gábor még átér előtte, és mivel a csaj nem tudta a karjával lezárni az egész területet, ezért oldalt átosonok. Na ne csinálja már, hogy bármilyen kára lenne a kávézójának, ha elmegyünk mellette, mégis hol kerüljünk? Láttam, hogy sokan átmentek még utána, úgyhogy nem sokat ért a tiltása. Beértünk egy kis térre, amiről szentül meg voltam győződve, hogy az a Ferenciek tere, mert ismerősek voltak a nagy épületek, de semmilyen metrólejárót nem találtunk. Megyünk egy darabig, egyszer csak a Váci utcára érünk. Na itt sem jártam még soha. XD Legalább megismerkedek vele. Egyedül azt tudtam róla, hogy ennek végében van a Fővám tér, mely a Kálvin térre vezet, úgyhogy új úticéunk van. Ám végül a Vörösmarty térre kerülünk, és kicsit később hatalmas épületeket látok, ez csak a Ferenciek tere lehet. Nem is tévedtem. Odamentünk, kerestük a metrólejárót, de nem találtuk. Mondom a Gábornak, hogy túlmentünk rajta. Ó, nem gond, neki jobb ötlete van, ott megy a villamos. Hát lássuk, hova visz az. 47-es, meg is örültem neki, mert a Kálvin térre visz ki. De mivel az Astorián kötöttünk ki, ezért a Gábor leinvitál a metrólejáróhoz, majd a Deák téren átszállunk a 3-as metróra. De én mondtam neki, hogy a 47-es busszal mind a ketten jól járnánk, mert akkor két megállóval kevesebb lenne mindkettőnk úticélja, a Határ út. De csak azért is menjünk le a metróhoz. Hát akkor jól van. -_- Astoria aluljáró mozgólépcsőjét meg pont akkor állítják meg, amikor rajta voltunk, úgyhogy sétálhattunk le, nem jártam le eléggé a lábamat. ^^’ A metrón már legalább ültünk. Hatalmas tömeg volt a hármas metrón, és a 42-es villamoson is szokatlanul sokan voltak. Nagyon éhesen tértem haza, egy kis evés után meg már nem kellett altatni. ^^’ Kalandos nap volt.