Na, hát véget ért a Free! Nagyon nyögvenyelősen néztem már a végét, ennek ellenére minden szerda este vártam, hogy mikor kerül nyilvánosság elé. Az eleje nagyon jónak indult, én komolyan azt hittem, hogy egy átlag sportaniméhez képest komolyabb érzelmekkel találkozhatunk, de hát nem így lett. Nem mondom azt, hogy sajnos, mert egy sport anime nem is nagyon követel meg komolyabb érzelmeket, inkább az zavar, hogy az egész tényleg átment Shoujóba. Ráadásul nyilvánvaló, hogy 10-12 éves lányok voltak a célközönség, mert amikor Haruka a 10. részben elmesélte az egész történés lelki hátterét, komolyan azt hittem, hogy leesek a székről. Ezt még én is ki tudtam könnyedén találni, és amit én ki tudok találni, az bizony bárkinek hasonló könnyedséggel megy. Nekem igazából a 6. résztől kezdett gyanússá válni, amikor egy, a főtörténet szempontjából teljességgel érdektelen eseményt láthattunk, konkrétan kimeríti a filler fogalmát. Egy darabig elmehetett volna, de a kastélyos részt egy az egyben kihagyhatták volna. Innestől kezdtem el úgy nézni az animét, hogy a kezdeti lelkesedés emlékére. Mondjuk a vége nem volt annyira rossz, tehát közel felnőtt korban ugyanazokat, megélni, amit gyerekként, de csak azért nem tért vissza Rin (az az igazság, hogy raw-osan néztem meg a 12. részt, úgyhogy nem teljesen tiszta, hogy mi történt), hogy legyen folytatás, nem véletlen láttuk a vége után, hogy See you next summer. Igazából sejthető is volt, hogy lesz valami folytatás, mert az, hogy az öt srácot együtt mutatták egy képen, az azt sejteti, hogy Rinnek vissza kell térnie. Amúgy a zenék viszonylag jók. Az opening nagyon erős, miután az a fontos számomra egy dalban, hogy a hangulata fogjon meg, ezért mondhatjuk, hogy mindenevő vagyok, és ez a fajta rock zene igazán a kedvemre való. Az ending meg tipikusan ilyen egynyári sláger. Én egy jó párszor meghallgattam, rá lehet kapni, de azzal a lendülettel meg is lehet unni.

Saber Marionette JSokkal pozitívabb véleményem van a Saber Marionette J-ről. Réges-régen kellett volna néznem, már akkor is teljesen, nem csak egy pár részt ebből és a J to X-ből, de hát így alakult. Mindenféleképpen kedvenc Hayashibara Megumi animék közé fog tartozni. Nem véletlen kapta meg Lime-ot, nagyon hasonlít jellemre Lina Inverse-hez, a különbség csak annyi, hogy a bár forrófejű, de nem abban manifesztálódik, mint a Slayers-ben, hogy pofon vág mindenkit, hanem meggondolatlan, és hirtelen cselekszik, nem kis fejfájást okozva ezzel környezetének. És nem kevés derűs perceket a nézőnek. Amiket csinál, és amilyen arcot vágnak hozzá, azt nem lehet nevetés nélkül bírni. A másik nagy poéngyáros Mitsurugi Hanataga, aki a marionetteknek köszönhetően gyakran kerül kellemetlen helyzetbe, amitől garantált a nevetés. Az egyik legviccesebb, még emlékszem a J to X-ből, amikor feltűnik, felette egy asztal van, elkezdi mondani magáról, hogy mekkora menőség, és beveri a fejét az asztalba. Az teljesen kész volt. Nem utolsó sorban szerelmes Otaru-ba, így a homoszexualitás is szerepet kap, de csak a legviccesebb formában, tehát semmi irritáló jelenet nincs. Egyébként az anime a 25. században játszódik a Terra II nevű bolygón, Japoness államban. Bár a lakók valószínűleg csak hírből ismerik Japánt, életmódjuk mégis az Edou-korszakot idézi, nekem személy szerint nagyon tetszik. Erre a bolygóra a 22. században érkezett először a Mesopotamia nevű kolónia, érdekessége, hogy csak férfiak lakják. Akkor hogy tudnak fennmaradni? Marionett-bábuk segítségével, akik lényegében androidok. Ezek a marionettek semmiféle érzést nem képesek kifejezni, és uruk minden egyes parancsát vakon teljesítik. A történet főhőse, Otaru sokáig marionett-bábu nélkül marad, amikor egyszer csak betér a Japoness Pioneer Museum-ba, akkor kel életre az egyik marionett-bábu, aki az övé lesz. Lime nem egy átlagos marionett, neki érzései vannak. Tud nevetni, sírni, őszintén örülni, és nem utolsó sorban szeretni. Talán túlságosan könnyed, lazasága – ahogy feljebb írtam – mindenképpen okoz néhány derűs pillanatot. Hayashibara Megumi pedig több, mint fantasztikus munkát végzett. A másik két bábu, Cherry és Bloodberry már más jellem. Cherry a teljesen ártatlan kislány, az örök álmodozó, aki őrülten szerelmes Otaru-ba, és minden egyes vele eltöltött percért hálás. Bloodberry is szívesen venné, ha Otaru őt választaná, ám ő sokkal nyomulósabb, a női praktikákat is beveti, hogy megszerezze Otaru-t. Lime meg szimplán csak szereti a főhősünket. Ő olyannyira nincs képben, hogy mi a szerelem, hogy meg találta kérdezni, hogy mi az a házasság. De ami hasonlóképpen vicces, amikor a Sógunnál járnak (ebben az államban is sógunátus van), és Lime ugrál, kiabálja, hogy “Sógun, sógun, sógun” megáll “Mi az, hogy sógun?”

És még nagyon sok mindent lehet mesélni az animéről, nagyon tetszik a tradicionális japán környezet, a lakók sokszor tradicionális öltözködése. Többször fordult velem elő már az, hogy egy anime zenéjét jelentőssé tette maga az anime. Ugyanez történt most is. Bár eddig is szerettem Hayashibara Megumi: Successful Mission és I’ll be there dalait, de az anime által nőtt igazán naggyá.