Igen, ők itt mind december 5-én születtek

Igen, ők itt mind december 5-én születtek

Csütörtöktől teszem láthatóvá ezt a postot, de ezeket még kedden este írtam. Másnap (4-én) be kell feküdjek a belgyógyászatra, hogy kiderítsék, hogy mi a bajom, de úgy állítottam be, hogy 5-étől lehessen olvasni ezt a postot. Ugyanis 2003. december 5-én jelent meg Európában a Mario Party 5, ennek alkalmából szeretnék róla is megemlékezni.

Ugyanis mostani fejemmel azt gondolom, hogy megérdemel egy emlékírást, bár tény, hogy sokáig nem szerettem, főleg miután megismertem a Mario Party 6-ot. Az 5. részt Angliában vettem meg 2005. júniusának végén, valami 15 fontért. Ekkor volt durván 2 hónapos a GameCube-om, az a kiábrándultság, ami a konzol iránt volt, az majd csak nyár végén jött el. Ugyanis szinte az egész nyarat végigjátszottuk akkor az unokatestvéremmel a GC-s Mario Kart-tal és Mario Party 5-tel, valamint ő a Super Mario Sunshine-t is végigjátszotta, nekem abból elég volt 35 Shine Sprite-ig. Igazából többen élmény volt a Mario Party 5, de amikor egyre inkább egyedül játszottam csak, rájöttem, hogy unom a játékot, csak azt nézem, hogy hány kör maradt. Úgyhogy évekig nem vettem elő a játékot.

Aya Tanaka

Aya Tanaka (田中彩), a Mario Party 5 zeneszerzője

Viszont a zenéjét ha csak a gondolatban is, de soha nem engedtem el. Főleg olyan 1-2 éve, ahogy raktam össze a fejemben a dolgokat, rájöttem arra, hogy más a Mario Party 5 zenéje, mint a többié. Nem is biztos, hogy komolyabb, de tény, hogy olyan érzetet ad, mintha nagyzenekarral vették fel, pedig ugyanúgy szintetizátoros munka. De ahogy néha hallgatom csak magát a zenét, tényleg olyan a hangzás, mintha csak egy kicsit kéne áthangszerelni, és akár nagyzenekarral is fel lehetne venni. Sokszor még a pár másodperces zenék is a különlegessége miatt is bennem marad.

Igazából az évek során egyedül a zene miatt játszottam újra a Mario Party 5-tel. És nemrég jöttem arra rá, hogy mégiscsak van érték a játékban. Ez főként a videojátékos társadalom változása miatt merült fel bennem. Sokat változott 10 év alatt, és pont emiatt elkezdtem becsülni a GameCube-ot. Pedig annak idején tényleg nem szerettem. A Mario Kart: Double Dash!!-t, a legrosszabb Mario Kart-nak tartottam, aztán a Mario Party 5-öt sem szerettem, mert annyira egyszerű volt a karakterek érzelmi megjelenítése, ami nagyon zavart, így nem tudtam komolyan venni az egész játékot. Akkoriban amennyit idegeskedtem a Super Mario Sunshine-on… Ezek mind olyan tényezők voltak, melyek rásegítettek abban, hogy legalább félévig semmivel nem játszottam. Most már másképp látom a GameCube-ot, és most már jó érzéssel nézek rá. Viszont a Mario Party 5 zene valami istenség, majd a betöltött 10. év alkalmából csinál(tat)ok belőle CD-borítót, teljesen fan made lesz, de az igényesség alapvető szempont. Most a 3DS-sel teljesen rendben vannak a dolgok, de a Wii U… Nem szeretek okoskodni, meg nem én vagyok a nagy megmondó, itt csak arról csak szó, hogy a múlt értékké válik. Ezt egy ideje észrevettem magamban, ezért igyekszem megbecsülni a jelent is. Sikerül, de még fel kell kutatnom az okát, hogy miért nem vagyok kíváncsi a Wii U-ra…

December 5-e lehetne az évfordulók napja, hiszen a felső képen látható, több minden jelent meg ezen a napon, és még nincs is meg minden, amit meg akarok szerezni, például Yonekura Chihiro: Mirai no Futari ni kislemeze. Viszont a JAM Project: Wings of the legend kislemez nagyon meglep. Ahhoz képest, hogy annak idején mennyire lázba hozott, mennyire imádtam a dalt, nagyon boldog voltam, amikor megkaptam, és mostanra teljesen hidegen hagy. Pedig azt gondoltam magamról, hogy ennyi idősen már vagyok annyira tudatos, hogy tényleg csak azokat szerzem meg, amiket szeretek. Nem arról van szó, hogy megbántam volna, hogy megvettem, mert az akkori emlékek megszépítik, és jó érzés ránézni, de hónapok óta nem hallgattam, és ha lenne lehetőségem CD-t venni, és szétnéznék az interneten, nem az elsők között lenne, amit megvennék. Az Okui Masami: naked mind kislemez meg most is csoda. A régi Okui Masami dalokban azt szeretem, hogy könnyed pop dalok voltak, de a legigényesebbek. Sokszor nincs élő hangszer, de a dallamosság, hogy első hallgatás után vissza tudom énekelni, mert megmarad a fejemben… ez a legjobb értelemben vett rágógumi pop zene. Azért álltam át a japán zenére, mert azt érzem, hogy tőlük hallok olyan pop zenét, amit én jónak tartok.