Forma 0


Ahhoz képest, hogy amikor letöltöttem az F-Zero X-et, és először játszottam vele (ezelőtt nem volt hozzá szerencsém), nem nagyon tetszett, azért rendesen ráfüggtem. Világ életemben szerettem az autóverseny játékokat, az F-Zero dinamizmusa már SNES-en is megfogott, de a N64-es folytatás több tekintetben sokkal jobb lett. Írtam is tesztet mind a két játékról:

F-Zero
F-Zero X

Nem lett olyan nagy szám egyik írás sem, de egy elolvasást megér. Olyan tárgyilagos, kevésbé jön át az, hogy milyen érzéseket kelt a játék valójában. Nyilván nem említhető egy kalap alatt a Mario Kart-tal, mivel nem egy súlycsoport, de egy valamiben különösképp kivétel a SNES-es F-Zero a Mario Kart-okhoz képest: Általában azt szokott lenni, hogy a nagyobb végsebességű és nehezebben gyorsuló kocsikat nehezebb kezelni, ám itt teljesen más a helyzet. Érdekes, hogy pont az a kocsi irányítható a legkönnyebben, amelyiknek a legnagyobb a végsebessége (478 km/h). Könnyen veszi be a kanyart, nem kell elvenni a gázról az ujjunkat (B-gomb), így sebességvesztés nélkül tudjuk bevenni a kanyarokat. Nem volt így nehéz 5-10 másodperceket javítani a legjobb időimen.

Minden egyes nappal egyre izgatottabban várom az angliai utazásomat, és a kvázi “próbatételemet”. Ha őszinte akarok lenni, kevés olyan szituáció volt az életemben, ahol valóban teljesíteni akarok (bár szerintem bőven nem én vagyok az egyedüli, aki hasonló helyzetben van), és meg akarom mutatni, hogy ki vagyok valójában, de ez most ilyen, és ezért is várom, hogy mit tudok ebből kihozni. A másik meg az, hogy érzem, hogy szükségem van változásra az életemben, hogy további fejlődést tudjak elérni, elengedni, újraértelmezni bizonyos dolgokat. Hiszen azzal, hogy kimegyek Angliába, feláldozok bizonyos dolgokat, de ugyanakkor kapok is, amik itt Magyarországon nem adatnak meg, de mérlegelve a dolgokat azt érzem, hogy meg tudom hozni az áldozatokat, mert amiket kaphatok, sokkal többet érnek. Hogy csak egy jelentéktelenebbet említsek: Végre a valóságban is kiélhetem a kutya-macska szeretetemet. Ugyanis nővéreméknek eredetileg egy nőstény macskája volt régebben, ami most is megvan, de ez bővült azóta egy kandúrral és egy kan kutyával. Egyszer fialt a nőstény macska, és ha jól tudom, az egyik kiscicát megtartották. A kutya meg már nem is tudom, hogy milyen keverék, de nagyon vicces, amit állítólag csinál: Félnek tőle a macskák, de ő csak játszani akar velük, így mindig kergetőzés a játék vége. De van még egy pár dolog. Például, ha lesz inspirációm, fogok járni kung fu-zni. Ha nővérem férje indít kezdő kung fu tanfolyamot, akkor elképzelhető, hogy járni fogok rá. Önbizalom, fizikai állóképesség növelése, hogy csak egy pár célt mondjak. De azért nem írom biztosra, mert csak akkor akarok járni, ha motivációm is lesz rá, különben semmi értelme nem lesz.

Ma este megint egy kicsit visszarévedtem a gyerekkoromba, és egy olyan rajzfilmet néztem meg, amit annak idején nagyon sokszor láttam, de aztán feledésbe merült: Szentikék. Egy kicsit féltem megnézni, mert ahogy visszagondoltam rá, olyan gyerekesnek gondoltam a rajzstílust. Bejöttek ezek a megérzések, bár igazából a gyerekessége abban merül ki, hogy az érzelmek túlságosan egyszerűen vannak megjelenítve. Amúgy két részes a rajzfilm, az elsőt szerettem nagyon. Az a tízparancsolatot mondja el dalokban, mint a legősibb slágerlista. Mind a két rajzfilm ugyanis a kereszténységen és az istenhiten alapul, de határozottan kijelenthetem, hogy a pozitív oldaláról. Viszont, ami kellemes meglepetésként ért, hogy a dalokat most is jó volt hallani. Nemcsak mert régi szép emlékek, hanem komolyabb a hangzásuk, egy felnőtt számára is kellemes lehet hallgatni. Jó volt újra látni, de rajzstílus miatt, nem fogom sokszor újra megnézni. Sokkal inkább a második részre voltam kíváncsi, mert azt viszont nem szerettem annak idején. Ennek egyszerű a magyarázata: Az első részben látható öt kis állatka (aka. szentikék) közül a kis Dávid volt a kedvencem. Ő a második rész főszereplője, de sérelmeztem, hogy teljesen másképp néz ki, mint az elsőben. Ebből talán nem nehéz kitalálni, hogy a második rész Dávid és Góliát történetét meséli el. Magát a történetet szerintem mindenki ismeri. A lényeg, hogy ezáltal olyan történetbe, szituációba került, mellyel nem tudtam azonosulni (túl nagy hőstett), ezért sem szerettem. Persze így 20 év múlva, letisztult tudattal azért más volt nézni, de a rajzstílussal itt is a gyerekeket célozták meg. Mindenesetre egyszer érdemes volt megnézni, hogy lássam, hogy mit szerettem akkoriban.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s