Mario Golf: World Tour


mgwt_logo_newMegjelenés
Japán: 2014. május 1.
Amerika: 2014. május 2.
Európa: 2014. május 2.

Fejlesztő: Camelot Software Planning
Kiadó: Nintendo
Műfaj: Sport
Játékmód: 1-4 játékos

Wi-Fi: Van
StreetPass: Van
SpotPass: Van
Méret: 4241 blokk

Ára: £34.99 / €39.99

Platform:nintendo_3ds_1

Úgy tűnik, a Nintendo 3DS a régi nagy Mario franchise-ok visszatérő konzolja lesz. A kötelező Mario Kart mellett napvilágot látott a rég nem játszott Mario Tennis és Mario Party, és most itt a Mario Golf is, mely soha nem élt meg akkora felhajtást, mint bármely más Mario nevével fémjelzett sorozat.

És ez talán érthető is, mivel ez a legkevésbé dinamikus játék, maga a sport is hasonlóképpen lassú. A Mario Golf eddigi négy része a játékmódokban és lehetőségekben domborított, nem is kicsit! Már egyjátékos módban is több módozatban játszhatunk, melyek nemcsak változatossá teszik a játékot, hanem új megvilágításba helyezik magát a sportot is. És most, közel 10 év után itt az újabb rész, amely nemcsak hogy megőrizte a játékmódokat, hanem még jobban kidomborította azokat.

Mario Golf World Tour IAhogy az előző részekben, most is hangulatos opening videó készült a játékhoz, utána pedig irány a menü. Innen vagy játszhatunk egy gyors golfot egy Mario karakterrel, vagy saját Miinkkel gyakorolhatunk, vagy játszhatunk bajnokságot. Amit nagyon megszerettem ebben a Mario Golf-ban, az az, hogy ez lényegében egy ötvözete az eddigi asztali- és kézikonzolos játékoknak. Hiszen bár nem RPG-szerűen, de ugyanúgy megvan az, hogy saját karakterünket (jelen esetben Miinket) fejleszthetjük, mint a GBC és GBA részekben, de a főjáték is benne van, mint N64-en és GC-n. A főjátékban lehetőségünk van kiválasztani, hogy hányan játszunk, és bár első látásra csak kevés játékmód látható, de semmi ok az aggodalomra, ugyanis a többi benne van a beállításokban (például a Club Slots), így akár kombinálhatjuk őket. És itt találjuk az új lehetőségeket is, például, hogy szeretnénk-e tárgyat kapni, vagy külön érméket gyűjteni a játék során. Sokáig értelmetlennek tartottam, hogy tárgyak legyenek a Mario Golf-ban, hiszen pont az volt az egyik jó oldala, hogy teljesen szabályszerűen ment a játék, és nem az volt, hogy ki tudja kiütni a másikat, vagy ki mennyire tud kiszúrni a másikkal, hanem hogy ki a jobb. Mint kiderült, szerencsére most sem erről van szó, hanem hogy most a karaktereink jóval kisebb távolságra képesek elütni a labdát, mint az előzőekben. Mario Golf World Tour IIPéldául a Nintendo 64-es játékban Mario 270 yard-ra tudta elütni a labdát 1W-s ütővel, míg itt csak 199-re. A maradék 71-et a gomba vagy Bullet Bill “pótolja ki”. Tárgyakból természetesen korlátozott mennyiség áll rendelkezésre. Alapból kapunk egy-egy gombát, virágot és Bullet Bill-t, a többit mind meg kell szerezni úgy, hogy doboz formájában láthatjuk a pályákon, és a labdát úgy kell elütni, hogy elérje azokat. Személyes kedvencem az aranyvirág, mely minden egyes megtett yard után érmét ad nekünk. Ekkor szól csak igazán nagyot az érmegyűjtés! Érmék gyűjtésére játék során is van lehetőség, de nem ajánlom, hogy a gyűjtésre menjünk, mert sok esetben nem ott vannak, ahova ideális esetben ütnénk a labdát, inkább csak extra lehetőségként javasolt, hogy ennyivel több lesz nekünk, ha a pályákon is gyűjtjük az érméket. Érmékre márpedig szükségünk lesz, mert sok megvásárolható ruházat és ütőfelszerelés áll rendelkezésre. Itt is játszhatjuk sokak kedvencét, a Speed Golf-ot, ahol mindent a stopperórának rendelünk alá. Mennyire vagyunk képesek gyorsan jó helyre elütni a labdát? Lényegében ezt méri fel. Újdonság a Point Play, amikor a rendes játékkal szemben nem az számít, hogy minél kevesebb pontot gyűjtsünk össze, hanem hogy minél többet. Ugyanis pontozza az elért eredményt. Emellett van még a jól ismert Ring Shot, lehet csillagokat is gyűjteni, úgyhogy tényleg rengeteg lehetőség van. Ha igazán érdekessé akarjuk tenni a játékot, akkor javasolt beállítani a Club Slots lehetőséget, amikor is minden egyes játék előtt félkarú rablón eldöntjük, hogy mely ütőkkel játszunk. Ha sikerül mind a háromszor kihozni a csillagot, akkor mi vagyunk a királyok, ugyanis miénk az összes ütő.

Mario Golf World Tour IIIÉs itt van a Castle Club is, ahol saját Miinket fejleszthetjük, ám itt nem RPG-szerűen megy, mint az előző kézikonzolos Mario Golfokban, hanem handicap pontokkal. Itt játszhatjuk offline azokat a bajnokságokat, melyeket az előzőekben megszokhattunk, és itt kapjuk meg a handicap pontokat. Ez azt jelenti, hogy annyi mínusz pont előnyt kapunk, amennyi pontunk van, és ha sikerül jó helyezést elérni, akkor ezek a pontok folyamatosan csökkennek, így egy idő után igen nehézzé válik győztesként kikerülni a bajnokságból, mivel a többi gépi játékosok továbbra is pontelőnnyel játszanak. Itt van lehetőségünk gyakorolni, és különböző körülmények között próbára tenni magunkat. Ne feledjünk, hogy egyjátékos módban a szél a legnagyobb ellenfél. A jobb-felső sarokban levő felhő jelzi, hogy merre fúj a szél, és mekkora erősséggel. Ha nem kalkulálunk vele, akkor nem ott fog földet érni a labda, ahova elgondoltuk. Ugyanígy lehetőségünk van különböző körülmények mellett lyukra ütni a labdát (putt), hiszen a másik nagy ellenségünk, ha nem sík felületen van a lyuk, és akkor elmegy oldalra a labda, ha nem állítjuk be, hogy arra üssük el a labdát, amerre lejtéssel szemben lyukba menjen. Az előző játékokban jobban kijött, hogy mennyire bonyolult sport maga a golf, itt több segítségünk van a játék alatt is, és lehetőségünk van arra is, hogy a labda pontossága (tehát, hogy mennyire legyen az ütésünk pontos) automatikus vagy manuális legyen. Én a manuálisat javaslom, mert automatikusban a gép maga lövi be a pontosságot, és gondolom, mondani sem kell, hogy sokszor nem “gépi pontosságú”, így legalább mi vagyunk a felelősek azért, ha pontatlan lesz az ütés. És akkor ne feledkezzünk meg a rengeteg megvásárolható ruházatról és ütőről, melyeket azokból az érmékből vehetünk meg, melyeket a játék során gyűjtöttünk össze. Mivel nem kötelező egy adott karakter nevével fémjelzett ruházatba öltözni teljesen, így akár teljesen egyedi lehet a kinézetünk. Kétségtelen, hogy a legmókásabb a sapkák között a Lakitu haj, amikor is három hajszál lóg ki a fejünkből. Persze Mario karakterek járnak-kelnek, mint egy rendes RPG játékban, és mindenkivel beszélgethetünk. Valaki tanácsot ad, de valakinek csak segítségre van szüksége.

Természetesen van lehetőségünk többen is játszani, akár helyben, akár interneten keresztül is. Mindkét esetben négyen játszhatunk maximálisan. Helyben lehetőség van Stroke Play-re, Speed Golf-ra és Point Play-re, interneten ezek mellett különböző bajnokságokat hozhatunk létre, ezeknek egyedi beállításokat, szabályokat adhatunk meg, de hivatalos bajnokságokon is indulhatunk. Ne csüggedjünk, ha a pillanatnyi helyezésünk száma négy számjegyű, gyakoroljunk még egy kicsit. Nem telik sokba, mire ráérzünk a játék ízére, irányítására, és olyan profik leszünk, mint a nagyok.

Mario Golf World Tour IVEzek mind csak szavak. Csak akkor ismerjük meg a játék varázsát, ha kezünkbe vesszük, és játszunk vele. A grafika nagyon szép, a tájak megadják az alaphangulatot. Az irányítást ebben a részben sokkal könnyebb megtanulni, mint például a N64-es játékban. A zene viszont nekem nem tetszik annyira. Ugyanaz a Sakuraba Motoi szerezte, mint a dicső elődben, de most mintha nem a hangulatra volna ment, hanem arra, hogy minél élőbb legyen a hangzás, és a szaxofon szólók néhol igencsak altató hatásúak. Pedig Nintendo 64-re fantasztikus zenéket szerzett! A rengeteg bajnokság, játékmód, és karakterünk fejlesztése jó ideig garantálja a szórakozást, de akkor lesz csak igazán tartalmas a játék, ha megvesszük a letölthető tartalmakat, melyek a Nintendo 64-es játék pályáit tartalmazza grafikailag persze felújítva. Lehet, hogy sokaknak nem kelti fel az érdeklődését a játék a lassúsága miatt, de aki ad neki egy esélyt és ráérez a hangulatára, az biztosan a rabjává válik!

Mario Golf World Tour coverGrafika: 10/10
Játszhatóság: 9/10
Szavatosság: 10/10
Kihívás: 8/10
Zene / Hang: 7/10
Hangulat: 9/10

+ Dicső elődök méltó utódja
+ Kellemes grafika
+ Rengeteg sok lehetőség
+ Magával ragadó hangulat
– Altató hatású zene

86%

Mario Party: Island Tour


logo___mario_party_island_tourMegjelenés
Japán: 2014. március 20.
Amerika: 2013. november 22.
Európa: 2014. január 17.

Fejlesztő: ND Cube
Kiadó: Nintendo
Műfaj: Party
Játékmód: 1-4 játékos

Wi-Fi: Nincs
StreetPass: Van
SpotPass: Nincs
Méret: 1968 blokk

Ára: £16.99 / €19.99

Platform
nintendo_3ds_1

Az ND Cube jelentősen megváltoztatta a Mario Party szabályait, az egész fenekestül fel lett forgatva. Sajnos nincs mit tenni, a HudsonSoft megszűnt, évekig nem is volt folytatása a 8. résznek, de aztán nagy sokára megjelent a kilencedik, és most itt a kézikonzolos folytatás. Természetesen az új szabályokkal.

Az új szabályok megosztják a rajongókat, valaki örült az újításoknak, de voltak, akiket zavartak a kicsi csillagok, mert ezzel jelentőségét vesztette a csillag, mint olyan. Szerencsére ez nincs benne a 3DS-es részben, sokkal inkább a Wii Party-ban látottak. Ugyanis most már rendes dobókockával dobunk, melyeknek hatos a legnagyobb értékük, és az egyik táblán ugyanazok a szabályok, mint az előbb említett játékban. De ne szaladjunk ennyire előre. Már az elején szembesülnünk kell azzal, hogy tartalom tekintetében hiányos a játék, ugyanis van maga a party és a mini-games, valamint extraként a Bowser Tower, ahol is reszkessen mindenki, mert akire Bowser lecsap, annak nincs kegyelem!

bowser_s_tower_screenshot_mario_party_island_tourA Party mode a szokásos táblás játék, ahol is táblákon mérhetjük össze többnyire szerencsénket. Alapvetően jó dolog, hogy a hét táblának külön-külön egyedi játékszabályai vannak, viszont igencsak árnyalja a képet, hogy elég nagy az átfedés közöttük. Hiszen az alapok ugyanazok: Mezőkön lépkedni, és most nem csillagokat kell gyűjteni, hanem akkor van vége a játéknak, ha az egyik játékos beér a célba. Ő lesz a szupersztár. Mini-játék nincs minden egyes tábla minden egyes köre után, de ne is bánjuk: Ez az első olyan Mario Party, melyeknek rosszak a mini-játékai! Bár viccelnék, de sajnos tényleg arról van szó, hogy amíg az előző Mario Party-kat tényleg a fantasztikus és változatos mini-játékai tartották életben, az Island Tour-ban nem nagyon ejthetünk szót változatosságról, vagy izgalomról. Bár a mennyiség minden kétséget kizáróan megvan, de ez aligha kompenzálja a minőséget. A megjelenítés pedig az összes eddigi MP részt alulmúl. Ha van Mario játék, mely kellemetlenül gyerekes, és a felnőttek kifejezetten kényelmetlenül érezhetik magukat a játék mellett, akkor az a Mario Party: Island Tour. Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy a felnőttek újra gyerekek lesznek (jó értelemben), hanem a karakterek megjelenítései teljesen óvodás szinten vannak, és a sárga Toad szájbarágós magyarázása csak tetézi a problémát, amit persze mindig meg kell hallgatni. Azt egyébként is észre lehet venni az utóbbi években, hogy újraszinkronizálták a Mario karaktereket (egy időben beálltak fix hanglejtések és kifejezések), újabban érzelemdúsabban szólalnak hőseink, melyek eléggé gyerekesnek hatnak. A Party mode mindegyik táblája unalmas, semmi érdekességet nem tartogat. Minden egyes lépés kiszámítható, semmi meglepetésre nem számíthatunk. És csak hogy ne nekünk kelljen gondolkodni, előre láthatjuk, hogy ha ennyit és ennyit dobunk, akkor azon a bizonyos mezőn ez meg ez fog történni. Az még rendben van, hogy Toad magyarázását elsősorban a 3-8 éves játékosoknak tették be segítség gyanánt, de a gyerekes hanglejtése miatt ezzel a felsőbb korosztályt ki is zárja, főleg hogy bár elnyomható, de minden egyes alkalommal végig kell hallgatni. Az új szabályok sem érdekesek. Például Kamek tábláján kártyákat húzunk, melyeken számokat láthatunk, és vagy pontosan annyit lépünk, vagy ha tól-ig van megadva, akkor értelemszerűen abban az intervallumban lehetnek dobási értékeink. A Mini-Games-ben pedig mini-játékokat játszhatunk egyedi szabályokkal, célokkal. A Bowser Tower az, ami esetleg érdeklődésre tarthat számot. 30 emeletes az a bizonyos torony, és minden egyes emeletén karakterek fantomjai várnak ránk. Ők Bowser kreálmányai, hőseink negatív alteregói, mindig hárman vannak, így négyjátékos játékban kell legyőzni őket. És minden ötödik emeleten egy-egy főellenség vár minket egyedi mini-játékkal.

noa_press_screenshot2_mario_party_island_tourAz nagyon szép, hogy a grafikára nagy gondot fordítottak, hozza az elvárható 3DS minőséget. Ezek mellett az irányítás elsajátítása is könnyű. A főjáték ugyan benne van, de az előzőekben tetszetős volt a sok extra, melyekkel jól el lehetett szórakozni, ezekről most le kell mondani. A zene is unalmas, nincs egyetlen olyan szerzemény sem, mely megmaradna bennünk, a hangulat pedig a program gyerekessége és úgy az egész miatt valahol alul van. Nem is nagyon tudok mit írni a játékról, de nem is akarok rá több szót vesztegetni. Legrosszabb Mario Party, amivel eddig dolgom volt. Azt esetleg el tudom képzelni, hogy azoknak érdekes lehet, akinek ez az első Mario Party-ja, de egyébként senkinek nem ajánlom!

 

301498_frontGrafika: 9/10
Játszhatóság: 9/10
Szavatosság: 5/10
Kihívás: 1/10
Zene / Hang: 4/10
Hangulat: 2/10

+ Szép grafika
+ Könnyű irányítás
– Rettenetesen unalmas
– Egyhangú zene
– Semmi nincs, ami hosszú távú játékra inspirálna

43%

Tomodachi Life demo


Állítólag véletlenszerűen választották ki, hogy kik kapnak letöltőkódot a Tomodachi Life Welcome Version-höz, nekem jutott. Mondjuk érdekes dolog, nem értem, hogy miért ne lenne érdeke a Nintendónak, hogy mindenki kipróbálja. Na mindegy, ez már legyen az ő dolguk. A lényeg az, hogy kaptam, és ki is próbáltam. A cím árulkodó, életszimulátorról van szó, Nintendo módra. Nem ez az első ilyen próbálkozása a cégnek, ugyanis ott van az Animal Crossing és a Nintendogs is, de most nem kell se állatot keresztezni, se kutyákat nevelni, hanem szimplán Mii-nk életét kell egyengetni a játékban. Jókat nevettem azon, hogy hangszínt, beszédstílust is be lehet állítani, valamint személyiséget is. Egy nagy szállodában gyűlnek össze a Mii-k, átjárnak egymás szobájába, beszélgetnek, játszanak együtt, vagy közösen elmennek valahova. Így alakulnak ki barátságok, szerelmek. A szigetet nagyon fantáziadúsan “sm4e-island”-nek neveztem el, mivel 10 karakteres lehet csak. Jellemző, hogy megint csődöt mond a fantáziám. Képregényfigurákhoz hasonlóan buborékok vannak, de nem szövegeket olvashatunk bennük, hanem az a bizonyos “füstjel” jelenik meg, ami a haragot szokta jelezni. Senki nem akar törni-zúzni, csupán így jelzik a Mii-k, hogy igényük van: Éhesek, szomjasak, vagy előfordulhat, hogy például lakberendezési ötletük akad, ezt másképp jelzi. Lehetett még Mii-ket is betenni, hogy ne egy lakatlan szigetek éljek. Miután nagyon ismerősök, barátok nincsenek, ezért Hayashibara Megumi-t és Okui Masami-t vittem be a játékba, róluk még régen készítettem még a Wii-be Mii-t. Egyből barátja lettem mindkettőnek, Okui Masami még méltatja is a japán nyelvtudásomat, hiszen örömmel konstatálja, hogy tudom, hogy a Tomodachi japánul barátokat jelent. Ez ilyen véletlen, hogy pont egy japán, mert állítom, hogy bármelyik nemzetiségű Mii is hasonlóképp örülne az A1-es szintű japán nyelvtudásomnak. A csúcspont egyértelműen az volt, amikor hárman összegyűltünk, és nem tudom ki adta az ötletet, ugrálásban manifesztálódott minden örömünk. Még képet is csináltam:

HNI_0008Ez a kép sikerült a legjobban, bal oldalt van Okui-sama, jobb oldalt előttem meg Megumi. Tényleg nem tudom kinek az agyából pattant ki, de betegre röhögtem magam rajta. Elképzelem, ahogy három felnőtt azzal adja ki örömét, hogy ugrálnak körös-körül. Meg persze volt rockzenekar nálunk is. Egy koncertteremben alkottunk hárman együttest. A két énekesnő volt a gitáros, én pedig az énekes punk-frizurával. Hát ezzel a fazonnal nem fogunk Get along-ot énekelni… Ezt már nem tudtam lefényképezni, mert pont az utolsó pillanatban vettem észre, hogy az X-gombbal lehet fényképezni. Lényegében ennyi volt a demo. Eddig is tudtam, hogy a játék nem ér meg 30 fontot, ebben csak megerősített a próbaverzió. Viszont egy 15-20 fontért jöhet, ha arról van szó, de biztos, hogy nem maholnap viszik le a használt árát. Amúgy nem mozgatja meg úgy a fantáziámat.

Manapság egyébként is ilyen betegre röhögős időszakom van, ugyanis tegnap láttam a Jóbarátok 2. évadának 12. részét, amikor Joey-val randizik az a lány, aki tisztára azt hiszi, hogy ő doktor nemtudomkicsoda, akit az egyik filmjében eljátszott. A lényeg az, hogy egyszer ez a lány elmegy hozzá, mert látta a filmben csókolózni egy lánnyal, amikor vele jár… Leönti őt egy pohár vízzel, és a többiek azt találják ki, hogy úgy mentik meg Joey-t a lánytól, hogy kitalálnak róla valami történetet, hogy rászedi a lányokat, és mindegyik leönti egy-egy pohár vízzel. Az előadás, ahogy számunkra nyilvánvaló a kitaláció, és ahogy leöntik, azt nem bírtam ép ésszel végignézni.

Elindult az 1998-as Játék Határok Nélkül is az M3-on. Nagyon kíváncsi voltam erre is, mert ebből már jóval több mindenre emlékszem, mint a ’97-esből. Így összehasonlítva, marad az 1997-es elsőszámú kedvencnek. Jó oldala az újabb évadnak, hogy sokkal több játék van egy fordulóban: 15, míg egy évvel korábban 10 volt. A műsoridő ugyanakkor maradt a kb. 1 óra 20 perc, és így tömörnek hat egy-egy műsor, olyan mintha ledarálnák gyorsan az egész műsort, így nem jön át annyira a hangulat. E tekintetben mérföldekkel jobb volt a ’97-es. Ez az emlékezés meg érdekes dolog, ugyanis, ahogy figyeltem az 1997-es adásokat, folyamatosan az volt az érzésem, hogy ezt mintha láttam volna annak idején, erre mintha emlékeznék. De csak a 9. forduló az, ami olyan tisztán ugrott be, mintha tegnap láttam volna utoljára. Ekkor állt össze a kép, hogy csak a 9. fordulót vettem fel videóra annak idején, és annyiszor visszanéztem, hogy konkrétan Gundel Takács Gábor szavai, hanglejtései pontosan visszajöttek. Pedig talán 15 éve láttam utoljára. Amikor még otthon voltam, akkor hallottam egy nagyon jó mondatot a Ridikülben, azt hiszem, Jókai Anna mondta, mégpedig hogy a szerelem soha nem múlik el, csak hibernálódik. Egyrészt saját tapasztalat, hogy igaz, másrészt meg ez a hibernálás-dolog szinte minden téren igaz, hiszen, ahogy írtam a ’90-es évek zenéiről korábban, ahogy felrémlettek régi emlékek abból az időből, tényleg egy az egyben visszahozzák azokat az időket. Ugyanez van a Játék Határok Nélkül 1997-es év 9. fordulója kapcsán is. Olyan szinten felrémlettek a játékok, Borbás Mária, Gundel Takács Gábor szavajárásai, hogy az valami hihetetlen. Tényleg olyan ez, mint az agyban egy képzeletbeli könyvespolc, ahova könyvként elraktam ezeket, akkor nagyon sokat olvastam, aztán eltettem, és bár 15 évig elő nem vettem, de úgy feljöttek, mintha tegnap hallottam volna utoljára. Ettől a résztől kezdve vettem fel az összes adást videóra, de letörlődött (ezért nem tudtam visszanézni később). És eszembe is jutott az is, ahogy múlt vasárnap láttam az 1998-as év első adását, hogy csalódott is voltam akkoriban. Egyrészt, hogy hét csapat volt, nem nyolc, másrészt meg a lassítás, valamint a pont- és az eredménytábla alatt hallható zenék teljesen eltűntek. Furcsának tűnhet, mert kívülállónak jelentéktelen lehet, de nekem nagyon megadták a hangulatot. Főleg a ponttáblázat háttérzenéje maradt meg. Most semmi nincs. Az új főcímzene sem rossz, de összességében az 1997-es év magasan veri nálam az összeset. Talán az 1995-ös áll a második helyen, mert tetszett a műsorvezetők egyéni játéka. Az 1998-asból a fix játékok nagyon megmaradtak az emlékezetekben, a szumós játékot sokaktól hallottam, hogy emlékeznek rá. A rókás is vicces volt, amikor rókajelmezben kellett a frissen tojt tojásokat gyűjteni. A ’98-as lesz a bronzérmes, mert nagyon jó ötletek voltak benne, csak összecsapottnak érződik.

Windows 8


Feltettem magamnak a Windows 8-at, mert egyre jobban kezdett érdekelni, hogy milyen lehet a gyakorlatban. De az ilyen telepítések akkor a legszebbek, ha egyáltalán nem mennek simán, most is ez történt. Nagy elánnal formázom a C meghajtót, hogy teljesen frissen rákerüljön az új Windows, amikor hidegzuhanyként ér, hogy nem telepíthetem rá. Egyik meghajtóra sem engedi. Igyekeztem nem kétségbe esni, amikor elolvastam a problémát, valami olyasmi volt EFI módban csak GPT típusú partíciókra enged Windowst telepíteni. Hát én ilyennel még életemben nem találkoztam. O_O Először azt gondoltam, hogy megoldás lehet az, ha törlöm a C meghajtót, és ha újat hozok létre, akkor abban lehetséges. Törölni töröltem, de nem tudtam újat létrehozni. Nem is értem, hogy nem lehetett, minden egyértelmű volt. Nővérem gépénél kerestem valami megoldást, szerencsére a Windows 8 javításánál van Parancssor, így ott olvasva, tudtam valamit cselekedni. Diskpart, ugyanis azt olvastam, hogy MBR-ből GPT-be kell konvertálni a partíciót. Ezt akartam, amikor eszembe jut, hogy töröltem a C meghajtót, így minden szabad helyet “átadott” a D meghajtónak. Megfordult a fejemben az, hogy formázom a D meghajtót is, de valahogy éreztem, hogy annak nincs szüksége. Meg ott sok fontos dolog van nekem. A megoldás végül úgy lett meg, hogy megnéztem a bootolási lehetőségeket, és látom, hogy kétféle módja van a lemezről való bootolásnak. Ekkor már éreztem, hogy jó úton járok, mert akkor nem UEFI módban kell bootolni lemezről, hanem “normál” módon. És mit ad isten? Nemhogy sikerült visszahozni a C meghajtót, hanem végre elindulhatott ott a telepítés. Mindig szeretek újat tanulni. Annak fényében is érdekesnek tartom ezt a dolgot, mert nemcsak hogy az volt, hogy ilyennel még soha nem találkoztam, hanem mert láttam, hogy Win7 környezetében hogy lehet ilyet csinálni. Ezért úgy voltam vele, hogy ha visszateszem a Win7-et, akkor ezt megcsinálom, és jöhet rá a win8. De most a Win7-et sem engedte telepíteni. O_O Ez így alakult. Már csak ezért is megtartom a Win8-at, ha már ennyit szenvedtem a felrakásával. Az, hogy valóban olyan rossz-e, mint ahogy ismerősi körökben hallom, az majd kiderül. Én a Vistával is jól elvoltam, pedig az aztán tényleg minden volt, hogy Szent Johanna nem. Ami máris tetszik a Win8-ban, hogy végre tudom használni a bal oldali bemeneteket a Laptopomon. Ez a HP gép egyébként Win8-ra van optimalizálva, és amíg Win7-em volt, addig a bal oldali USB portok egyáltalán nem működtek, így lényegében egy USB porton éltem. Most már három van. Lenne itt nekem egy SD kártya-bemenetem is, valahogy ez még nem akar működni. Vajon külön driver kell neki? Majd utánanézek. A Start menü nekem is hiányzik, de tetszenek ezek az alkalmazások.

Érdekes dolog ez, mert végig táblagép-ellenes voltam, egyszerűen nem láttam értelmét. A China Spirit nyílt napján elbeszélgettem egy magyar lánnyal, egyszer csak elővette a táblagépét, és megkérdeztem tőle, hogy miért jó neki, hogy az van. Csak mint érdeklődő. Ő magyarázta el, hogy az alkalmazások megkönnyítik a dolgait. Elgondolkodtam rajta, és arra jutottam magamban, hogy az alkalmazás lényegében nem más, mint egy “dinamikus” program vagy szoftver, amit folyamatosan frissítenek adatokkal, és csak olvasni tudjuk. Adott esetben weboldalt is helyettesíthet. Nekem tetszik az, hogy a Windows 8 lényegében nem más, mint egy operációs rendszer, melyre alkalmazások is kerülhetnek. Persze csak a Windows áruházból, így azok az alkalmazások, melyek csak Androidon érhetők el (pl. Időkép), azok egyelőre bukta, de amit eddig láttam, elégedett vagyok a Win8-cal. A technikai része dolgoknak meg majd kiderül.

Donkey Kong Country őrület


Vártam már, hogy végre legyen egy olyan játék, mely ismét lázba hoz. Most már megértem, hogy a zsida miért nem adott hetekig életjelet magáról, amikor annyira belefeledkezett a Donkey Kong Country Returns-be. Ilyen veszély nálam ugyan nem áll fenn, de hogy nagyon élvezem, és akkor is leköti szinte minden gondolatomat, még akkor is, amikor nem játszok vele, az biztos. Úgyhogy tegnap beszereztem a Wii-s változatot.

Így most párhuzamosan játszom végig a kettőt. Az eleje egyáltalán nem nehéz a játéknak, így könnyen eljutottam a Wii-sben is a második világ főellenségéhez (ahol a 3DS-esben is tartok). Az meg viszont veszett nehéz… Három óriásrákkal kell megküzdeni, de eléggé összetett a harc, ugyanis először egyenként kell megsebezni őket. Ezután egymásra állnak. Ekkor azt hittem, hogy az a legjobb, ha a legmagasabban álló fejére ugrok, de ahogy elnéztem, ez nem hatja meg túlzottan. Aztán jön az instrukció, hogy le kell rohanni. Ja, hogy erre tagba szakad a csapat? Ezután lehet egyesével ráugrással sebezni őket. De mire oda eljutok… Ugyanis a rákok az ollóikat egyszer oldalt máskor meg égnek tartják, és nyilván csak akkor lehet oldalról lerohanni őket, ha égnek állnak az ollóik. Közben mozognak egyik végéről a másikba, és ha szorítanak… Egy szó, mint száz: nehéz. De nem ért váratlanul, hallottam róla, hogy nem könnyű játékról van szó, ugyanakkor meg olyan hangulata van ami további játékra, küzdelemre inspirál. Nálam itt kezdődik a 90+% játék fogalma. Ugyanakkor megértem, hogy a 3DS-es rész nem kapott olyan jó értékeléseket, mint a Wii-s. Nincs sokkal elmaradva, de mivel az alapjáték szinte ugyanaz, ezért nem ér akkora újdonságként, mint az asztali konzolos változat. Végső ítéletet meg majd végigjátszás után mondok. Az jó egyébként, hogy kezdőknek ott van, hogy három szívvel kezdhet, bár az első két világot elég könnyű volt Wii-n is végigjátszani.

Az első világ az őserdő. Donkey Kong házától indult a kalandunk. Főellenség a Tiki Tak törzs, mely meghipnotizálta a dzsungel állatvilágát, hogy segítsenek nekik elhordani a teljes banánállományt. Hát persze, hogy Donkey Kong bespájzolt banánrakományára is fáj a foguk. Orvul el is rabolják azokat, viszont hősünk meghipnotizálása meghiúsul. Itt vesszük át az irányítást, szétverjük a Tiki-t, mely sikertelen támadást indított ellenünk, és kezdődik a nagy kaland. Először lakóhelyünket járjuk be, innen elég sok elem ismerős a SNES-es DKC-ből. A számomra nagy “kedvenc” is visszatér a Mine Cart Carnage pályáról, a kocsi, melyen nincs fék, és elég egyszer megsebződni, hogy bevégezzük. Viszont a vártnál könnyebb, Super Nintendón sokszor volt olyan, hogy éppen csak sikerült tovább menni. Ehhez képest elég könnyű volt végigcsinálni. Azért látszik, hogy a játékot nem akarták összességében olyan nehézre csinálni, mint a nagy elődöket. Hasonlóképp nem volt nehéz második nekifutásra a második világ harmadik pályája, a rakétahordós. Itt a levegőben repülünk. Fék ezen sincs, és amitől nehezebb, hogy folyamatosan repülni kell (nyomkodni az A-gombot), mert ha mélybe zuhanunk, ugyanúgy vége. Itt a három főellenség lövöldöz ránk ágyúval, és ugyanúgy halál a vége, ha egyszer is elhibázzuk. De érdekes, hogy ez is csak elsőre volt nehéz, aztán másodjára már lényegesen jobban ment.

Az eddigieket tegnap írtam, ma update, hiszen játszottam azóta a Donkey Kong-gal: Ha megvan az agyadban, hogy kell legyőzni a második világ főellenségét, a három rákot, korántsem annyira nehéz. Csak persze most is többször meghaltam, mert képes vagyok túlizgulni a dolgokat, és akkor persze kapkodás a vége. Viszont most a harmadik világtól kezd csak igazán benehezedni. Több váratlan támadás ér, és több fele kell egyszerre figyelni. Így érnek hirtelen sebzések és halálok. És érzem, hogy kissé leamortizál a játék. Többen megjegyezték a Mario Party játékok alatt, hogy a végére úgy elfáradok, mintha valami kemény munkát végeztem volna. Helyes észrevétel. A különbség csak az a DKCR javára, hogy sokkal jobban élvezem. És inkább azt mondom, hogy tartsak szünetet, aztán pár óra múlva újult erővel belevágok.

Most látom csak a “segédoldalon”, hogy az M3 leadja a HÁROM KÍVÁNSÁG műsorokat! Először körültekintően szétnéztem, hogy ez biztos, hogy az a Dévényi Tibor-féle műsor, és miután kiderült, hogy igen, megörültem neki. Hát lássuk. Csak az első pár percbe néztem bele, mert be akartam végre fejezni ezt a postot, de kíváncsi voltam, hogy egyáltalán milyen. Tehát valóban az első adásokból származik az a bizonyos pöttyös labda, amihez úgy párosítják paródiákban, mintha vele született volna. Érdekes dolog ez a közönség: dobja a labdát, és ha talál benne valamit (rövidtávú memória meghalt perpillanat), akkor kívánhat valamit a rendelkezésre álló 15 kívánság körül. Hát, nekem egyik sem jött be… De vicces volt hallani, hogy minden egyes kívánságra ugyanaz a taps és ováció volt. Voltam egyszer én is műsorfelvételen, meséltem talán már itt is (Csillag születik első évad egyik adása), és ott is mutatták, hogy kell tapsoltatni, most látom, hogy egyáltalán nem új dolog a tapsolóember alkalmazása. Csak akkor még nem volt kiforrott a dolog, mert tényleg annyira egyforma volt mind a 15 kívánságra a taps egyenként, hogy géppel is nyomathatták volna. Az meg, hogy ’80-as évek-béli frizura és ruhaviselet… Nem kell ezen nevetni, hát honnan tudhatták akkor, hogy ez idővel ciki lesz? Akkor ez volt a megszokott. Visszatérve a kívánságokra, a két híres emberen: Depeche Mode, Pet Shop Boys és plusz Madonnán külön mosolyogtam. Kíváncsi leszek a többi részre is. És a Nintendo miatt is örülök. Nagyon várom, hogy újra leadják azokat a részeket, ahol Super Nintendón játszottak. Emlékszem a Super Mario World-ös játékokra. Azt érzem, hogy már csak egy karnyújtásra vagyunk az Elektor Kalandor adásitól…

Apák napja és némi újdonság


Mert Angliában ilyen is van, június 15-e apák napja. Miután tele voltak az üzletek emlékeztetőkkel, ezért nyilván marketing tekintetében annyira fontos, mint bármelyik más ünnep. Másfelől meg jó dolog, hogy a férfiakról is ugyanúgy megemlékeznek, mint szülők, hiszen ők is sokat tesznek a gyerekekért. Már csak azért is, mert manapság ugye egyre inkább felborulnak a szerepek, hiszen egyre gyakrabban az apák maradnak otthon a gyerekkel, egyre nagyobb szerepet vállalnak a nevelésben, és nemcsak az van, hogy hazahozzák a pénzt.

Szombaton este voltunk egy étteremben vacsorázni. Nem olyan nagyvonalú dologra kell gondolni, Bidston-ban a Tescóban a pizzéria helyett nyílt egy új, nagyobb étkezde DECKS néven, itt ettünk. Ugyanaz a fajta étterem, hogy kivágnak 1-2 szelet húst, amit választasz, és zöldséget, szószt te szedsz magadnak amennyit akarsz. Nem volt rossz most sem, két szelet marhahúst ettem, valamilyen öntettel, ami eléggé sós volt. Meg krumplipürét szedtem mellé. Egy tányérral elvoltam. Ezután átmentünk Liverpool-ba, itt nővérem meglepetéssel szolgált nekünk. Egy olyan étteremben voltunk, mely a 34. emeleten volt. Igazából csak a kilátásban jöttük gyönyörködni, meg ittunk egy-egy üdítőt. Amellett, hogy félelmetes, nagyon szép is, egész Liverpool-t be lehet látni a környező településekkel együtt. Kár, hogy nem hoztam a fényképezőgépet. Legközelebb, amikor nővérem mondja, hogy meglepetés, hogy hova megyünk, mindig viszem magammal.

Hétfőn megérkezett az egyik rendelésem, Game Boy Advance doboz védő műanyagokat vettem. Ezek rendkívül masszív műanyagból készültek. A képen több kilós súlyt ráhelyezve illusztrálta, hogy mennyire strapabíró. És tényleg, még hajtogatni is nehéz volt. Azért vettem meg, mert ha hazamegyek, és ha hazaviszem, vagy postázom, akkor ne sérüljenek meg a dobozok. Addig is védelemben tartja a külső behatásoktól. Öt darabos csomag volt 5 font.

Így érkezett meg. A többi három már a dobozt védi rendeltetésszerűen:

Lehet látni, hogy be vannak fedve. Így már haza lehet vinni őket.

Valamint még több mint egy hónapja vettem egy Nintendo 3DS tartó tokot, hogy ne a nagy obentós doboz szerűséget cipeljem magammal állandóan. 5 fontért nem is volt olyan sok. Azért is menő, mert nemcsak egy, hanem két kézikonzol is belefér, ily módon:

Játékokat a hátuljába lehet tenni, összesen 12 darab fér be (az előzőbe 6 fért).

Olvastam a CeX weboldalán, hogyan lehet az általuk kiállított kupont felhasználni internetes vásárláshoz. Eléggé bonyodalmas, mivel a papíron nincs kód, és úgy lehet felhasználni, hogy postán kell megküldeni a kupont, addig leveszik az egész összeget a számláról, és ha megkapják, akkor visszautalják a kuponnak megfelelő összeget. És ha elvész? Azt is írták, hogy a papírt, amit kapunk nagyon vigyázzunk rá, mert ha elvész a kupon, akkor az összeg rajta is elvész. Na ez például hülyeség. Miért nincs egy internetes adatbázis, ahol a nevem alatt látható, hogy mekkora összeg van? Kaptam kártyát, amikor visszavittem a Mario Party: Island Tour játékot, de ennek akkor lenne értelme, ha az eladó bescanneli a kártyát, és megjelenne neki az összeg, amit levásárolhatok. Inkább úgy döntöttem, hogy ugrik a Mariós kiadású Nintendo DSi XL, ellenben eszembe jutott egy játék, amire szintén kíváncsi vagyok, és szinte biztos voltam benne, hogy tetszeni fog. Íme:

Úgy voltam vele, hogy ha ez a játék sem fog tetszeni, akkor végleg feladom. Hála istennek, nem kell. Ez igen! Valahol itt kezdődik nálam a játék fogalma, amikor izgalmas, érdekes az egész produktum, és azt érzem, hogy meg fog izzasztani, de élmény lesz utána elkönyvelni, hogy sikerült. A tesztjeimben szoktam kihívást is értékelni. Ezt a nagyon régi 576 KByte magazinokból vettem át, rájöttem, hogy ezt most is lehet alkalmazni. Azt nem tudom, hogy ők milyen irányelv alapján értékelték, én a játék nehézségét szoktam vele mérni, de csak az kap 10 pontot, mely úgy nehéz, hogy ha sikerült, azt érzed, hogy megérte végigcsinálni. Másképpen fogalmazva inspirálóan hat. Ugyanakkor ez részint egyesíti a többi értékelési irányelvet is, ugyanis egy játék többek között akkor tud inspirálóan nehéznek hatni, ha tetszik a zene, bejön a hangulata, és akinek fontos, annak, hogy szép a grafikája, nem utolsó sorban az irányítás is elsajátítható. Eddig flottul teljesít a játék, csak legyen inspirációm végigjátszani. Olyan hangulata volt a SNES-es első résznek (csak ezzel játszottam), hogy szinte belefeledkeztem a játékba. Ez is hasonló tüneteket mutat. Wii-n nincs meg ez a játék nekem (Donkey Kong Country Returns), csak próbálgattam, ezért a 3DS-es változat némileg újdonságként hat. És nagyon bejön, tökéletesen reprodukálták az SNES-es hangulatot, a sok új ötlet is bejövős. Az már csak a hab a tortán, hogy ez a játék 22 font volt, így 6 fontot visszakaptam kupon formájában, azt is le lehet vásárolni. Azon mosolyogtam, mutatta is az eladó csaj, hogy nem kell aggódni, mert bármikor levásárolhatom. Konkrétan rá van írva a kuponra, hogy 3014. június 18-áig érvényes. Azt hittem, hogy csak viccelt azzal, hogy 1000 évig érvényes, de tényleg. Úgyhogy sikerült megoldani a problémát, most már teljesen nyugodt vagyok.

És a 3DS-es Mario Golf-ot továbbra is nagyon szeretem. Teljesen minőségi spin-off, élvezetes játéklehetőségekkel. Az ilyenekre egyáltalán nem sajnálom a pénzt.

Már látom is a jobbik oldalát…


Mert ugye van olyan, hogy az ember megjárja, ha vásárol, aztán viszonylagos alapokon nézve helyrejönnek a dolgok. Mi történt?

Egy nagyon jó oldallal kezdődött a történet, ugyanis sikerült eladni a GameCube-ot, nem is akárhogy. Untam már, hogy nem jön rá licit eBay-re, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek a CashConverters-be, és kikísérletezem, hogy mennyit adnának érte. Először úgy voltam vele, hogy ha 10 fontot adnak érte, akkor rendben van. Aztán kigondoltam, hogy alkudozhatnék azzal, aki átveszi a cuccokat, ezért mondok 15 fontot. Ennyi volt a kikiáltási ár eBay-en, és mivel tisztába voltam vele, hogy ez egy Secondhand shop, mely szeret spórolni a vásárlási árakkal, ezért igazából már a 10-nek is örültem volna. Megnézi a srác, kipróbálja és nemhogy rendben találja 15 fontért, hanem még a Sonicért plusz egy fontot számol fel. Így 16 fontot kaptam kézhez. Lényegében a Mario Kart: Double Dash!! és az ezüst színű controller együtt 2.96 font volt. Elégedett voltam magammal.

De jött a fekete leves, ugyanis elgondolkodtatott a Mario Party: Island Tour. Tegnap megvettem… De ne tettem volna. A Nintendo egyszerűen képtelen normális Mario Party-t csinálni, ez az új 3DS-es rész magasan a legrosszabb, mellyel játszottam a sorozatban. Rettenetesen unalmas volt, még a mini-játékok sem voltak érdekesek. Talán a Bowser Tower az, ami valamennyire érdeklődésre tartott számot, de az egész produktum messze nem ért meg 28 fontot. Idegesítettem is magam rajta, hogy ennyit kiadtam érte. Én nem is gondoltam volna, hogy lehet igazán rossz Mario Party-t csinálni, eddig azt hittem, hogy a 4. és a 9. rész a legrosszabb, de kiderült, hogy ezeket is alul lehet múlni. Szétnéztem weblapokon, szinte ez az egyetlen Mario Party, melyről egyöntetűen negatív véleményeket lehet olvasni. Igazából még a rossz vélemények ellenére is megvettem volna, mert úgy lettem volna vele, hogy attól még, hogy a nagyvilágnak nem tetszik, nekem még bejöhet. De nem, most egyetértek a közvéleménnyel. Az unalmassága mellett másik probléma, hogy rettenetesen gyerekes az egész. Én még viszonylag úgy vagyok a Mario játékokkal, hogy nem zavar, hogy gyerekes, mert megnyitja a gyermeki oldalamat, de a 3DS-es Mario Party már kínos e tekintetben. Összességében a Nintendo kifogyott az ötletekből, és már előre félek a Mario Party 10-től, amit ugye most jelentettek be.

Ma visszavittem a játékot, meg is mondtam, hogy ha egy mód van rá, szeretném visszakérni a pénzt, de végül náluk levásárolható kupon formájában kaptam vissza az értékét. Nem voltam 100%-ig elégedett ezzel a megoldással, de elfogadtam, mert nem az eladó hibája, hogy a játék szörnyű. Sokkal értékesebbre fogom majd elkölteni ezt a pénzt, ha már van ez a kupon. Különben én, mint Mario rajongó, max 10-12 fontért venném meg ezt a játékot, azt is csak azért, hogy a gyűjteményemben legyen, és néha elővegyem, de általánosságban nem ajánlom. Amúgy a CeX-ben vettem, náluk elég olcsó a Mariós kiadási Nintendo DSi XL.