Látszik, hogy nyár van itt is (na, nem a klímán, mert most is 17°C van), ugyanis kevesen voltunk ma Kung Fu-zni, konkrétan öten. És mivel a nyári szünet itt csak hat hetes, ezért mindenki augusztusra időzíti a nyaralását. Ha van valami jó a dologban, akkor ezen a héten én lettem elismerve. Mivel ez kezdő Kung Fu, és mivel döntő többségében gyerekek járnak, ezért minden óra végén egy kis trófeát kap a legjobb. Ez nyilván gyerekeknek van, hogy ösztönözve érezzék magukat, ezért zavarban is voltam, hogy miért pont én kaptam meg, de igazából jól esett, hogy elismerte a fejlődésemet. Érzem is egyébként, hogy jobban tudom koordinálni a mozgásomat, és képes vagyok egyszerre több mindenre odafigyelni, ezáltal jobban is megy. De az elmúlt héten megéltek miatt most kifejezetten jól esett, hogy kaptam egy kis elismerést, még akkor is, ha csak öten voltunk, és ilyen “nem volt más” feelinget adott a dolog, de úgy érzem, hogy komolyabban megszerettem a Kung Fu-t.

A hétfői laptop baleset, és a pénteki telefonos “baleset” kicsit lejjebb engedett az önbizalmamból. Biztosan kívülről könnyű meglátni, hogy milyen rosszul kezeltem a dolgot, és a helyzet az, hogy ilyenkor érzem azt, hogy hiába mentem át az évek során különböző érzelmi fejlődéseken, azért még ott munkálkodnak bennem azok az érzések, melyek a gyerekkori élményekből adódóan önbizalomhiányt hozott ki belőlem. És amikor gondtalanabbnak érzem magam, akkor én is könnyen vagyok azzal a gondolattal, hogy el tudom fogadni, hogy bennem marad, csak harcolni kell ellene, de az adott pillanatban elönt az öntudatlan félelem. És akkor aztán, amit írtam nem is olyan régen, ha nincs meg bennem a “hideg fej”, akkor aztán vége, és akkor már csak az van bennem, hogy nem tudom, nem tudom, nem tudom, végül kétségbeesetten leteszem a telefont. Ráadásul a tegnapi napra még rátett egy lapáttal, hogy utolsónak hagytam el a házat (egyedül), és azelőtt csuktam rá a bejárati ajtót, ahogy ráeszméltem, hogy nincs nálam a kulcs, és mivel kívülről nem lehet nyitni, ezért kizártam magam. Ha nem mentem volna a könyvtárba, és Liscard-ba vásárolni, akkor azt mondanám, hogy 4 órát vártam kint, mire bejutottam, de így ez csak a fele lett. Úgy különösebben nem unatkoztam, mert játszottam 3DS-en Super Mario Bros. 3-at, olvastam a könyvet, és mivel nálam volt a laptop, megnéztem a Jóbarátok tegnapi részét. Legalábbis ami nálam tegnapi, mivel naponta nézek meg egy epizódot.

Másfelől ez a hét olyan volt, mint egy súlyos műtét, amiből a felépülés lassú, és fájdalmas lesz. Igazából elkezdtem írni, hogy mi történt, de aztán csak kitöröltem, mert így is néha úgy érzem, hogy túl sokat írok magamról a nyilvánosságnak, ugyanakkor meg azt is érzem, hogy jól esik kiírni magamból a gondolatokat, érzéseket. Talán majd egyszer…