Egyéni vélemény a JAM Project BEST COLLECTION III ~JAM-ISM~ albumról


JAM_Project_JAM-ISMHa nemrég írtam a tizedik album értékelésénél, hogy nem veszélyezteti a harmadik JAM BEST COLLECTION album trónját, lássuk pontosan melyik is az az album. Ez a JAM-ISM, melyet szimplán a BEST COLLECTION albumok királyának szoktam nevezni magamban. Még csak nem is a változatosság jellemzi az albumot, hanem valószínűleg annyira megtáltosodtak a SKILL kislemez sikerének hatására, hogy zsinórban jöttek utána a jobbnál jobb kislemezek és dalok. Annak a kislemeznek a dalai még a második BEST COLLECTION albumon, a FREEDOM-on hallható, ezen a harmadik kiadványon érdekes, hogy nem követik a SKILL dal stílusát szorosan, sokkal inkább az első válogatásalbumnak, a BEST PROJECT-nek egy erősebb változata. A dalok nagy része nagyjából olyan, mint a debütáló kislemezeiken, csak határozottabb, erősebb és fejlettebb. Az pedig már önmagában alap, hogy szeretem az első BEST COLLECTION albumukat is, és ezt egy még jobb kiadásban hallani, nekem több sem kell. De még mielőtt nagyon kifogynék a mondanivalókból a végére, gyorsan lássuk is a dalokat.

VICTORY: Már ezen a dalon is látszik, hogy nem követték szorosan a SKILL stílusát. Ez a következő Super Robot Wars dal, és koránt sem annyira erős, mint az elődje, viszont legalább annyira hangulatos. A szokásos bevezető után jön a tőlük megszokott minőségű ének, és bár alapvetően egységes a dal, de már itt megmutatkozott az a disszonancia, amit később néhány dalukban sikerrel alkalmaztak. 8/10

Kurenai no Kiba: Szinte rögtön két vállra fektettek ezzel a dallal, azonnal kedvenc lett az egyszerűsége miatt. Minőségi egyszerűség! Alapvetően komoly az énekük, de a zene és a dallamvilág annyira egyszerű, hogy mindig ösztönösen hozza magával, hogy kicsit bohókásan éneklem utánuk. És már ekkor is Okui Masami vitte a prímet, amikor lassú, már-már háttérzenében ilyen sokat sejtető hangon énekel két sort. Kétszer két sora van az egész dalban, de azzal mindent visz. 10/10

VOYAGER: Na ez érdekes, ez is vicces, bohókás, de ez azért, mert gyerekeknek szánt animének az openingje. Nem ez az első ilyen alkotásuk, ezeket a dalaikat az jellemzi, hogy saját stílusukat leegyszerűsítik, játékossá teszik. Majdhogynem kigúnyolják saját magukat. Szinte hallani, hogy ők is nevetve éneklik a “Come on, baby, do the Rock ‘n’ Roll!” sort, a refrén pedig rendkívül hangulatos. 8/10

Cry for the Earth: Az egyik önálló daluk, melyet speciálisan ehhez az albumhoz írtak. Az ilyen versékben csendes, majd a bridge-re hirtelen kitörő dalokat nem nagyon szoktam értékelni, még akkor sem, ha értem, hogy miért ilyen. És általában a refrén még erősebb szokott lenni, de itt pont hogy nyugodtabb, mintha minden kiáltásukat kiadták volna magukból. Alapvetően nem kedvenc ez a dal, de azok közé tartozik, mely szervesen emeli az album hangulatát. 7/10

DRAGON: Másik nagy kedvenc, főleg a japán tradicionális zenei hangzás miatt az elején és a második refrén után. Ugyanakkor a másik ékes bizonyíték arra, hogy nem erős dallal is lehet nagyot alakítani. Ez a másik olyan szerzemény a Kurenai no Kiba mellett, amit azért szeretek, amilyen. Semmi extra nincs benne, amitől annyira különleges lenne (a japán népzenei elemeket leszámítva), csak önmaga egy nagyszerű dal. 10/10

Destination: Na ilyennek képzelek el egy olyan dalt, ami önmagában nem nagy durranás, de nagyszerűen hozzátesz az album hangulatához. Ez egy Matsumoto Rica szóló, alapvetően nem rossz, de önmagában soha nem hallgatnám. Egyszerűen nagyon jól beleillik az album komplex hangulatába, Nem annyira erős a zene, így az énekesnő is visszavesz az amúgy nagyon erős hangjából. Pont amiért nem olyan erős, inkább illik egyfajta “helyzetjelentésnek”, semmint hogy bíztatna arról, hogy legenda lesz a tetteiből (densetsu ni nare). 6/10

Senshi yo Nemure: Újabb igazi rock ballada a JAM Project háza tájáról, nem is akárkitől, mint Fukuyama Yoshikitól, ez az ő szóló dala. Nagyon szépen tud bánni a hangjával, szinte varázslat hallani, hogy a versékben milyen nyugodtan énekel, majd a refrénre annak megfelelően kitör. De még hogy! Ez ugyanis egy búcsúdal, a cím jelentése az alvó katona. Nem egy elvesztett csatáról szól, hanem egy megfáradt emberről, és Fukuyama Yoshiki pedig a katona barátja, aki mint altatót, énekli neki a dalt, annak reményében, hogy új erőre kap, és képes lesz újra harcolni. 8/10

Yakusoku no Chi: Az “aktuális” Super Robot Wars dal ending dala. A híres videojáték sorozat endingjeit nem feltétlen a búcsúhangulat jellemzi, sokkal inkább az a jelleg, mint amilyen ez a dal. Ez is egy nagyon egyszerű, már-már tábortűz mellett éneklős dal. Nagyjából olyan, hogy hat ember jól érzi magát, és énekelnek egy jót. Ezt valószínűleg az akusztikus hangzás adja. És nagyon jó tesz a JAM Project-nek, hogy néha egyszerűnek mutatják magukat, csak örülni lehet egy ilyen dalnak. 9/10

Majin Kenzan!!: A másik dal, ami valósággal két vállra fektetett, amikor meghallottam. Amikor Endoh Masaaki (ez az ő szóló dala) valami robotos animének, élőszereplős sorozatnak énekel dalt, abból csak jó sülhet ki. És igen! Nagyon szeretem ezt a dalt. Bár érdekes, mert kicsit távolinak tűnik a hangja, inkább érzem, hogy magának énekel, semmint bele a mikrofonba a hallgatóságnak, de ez semmit nem vesz el a hangulatból. A refrén előtti ordításait továbbra is imádom, és hogy a bridge végére hova fel nem viszi a hangját… Csak álom nekem, hogy azt ki tudjam énekelni. Ez a dal úgy fantasztikus, ahogy van. 10/10

No Serenity: Nem jellemző a JAM Project-re a negatív hangulat, de most megengedtek maguknak egy ilyet. Sötét idők jönnek, rendben van, elfogadom. Viszont erről sem úgy énekelnek, hogy minden össze fog dőlni, a démon lesz az úr, hanem – ahogy írtam – elfogadással. Van benne egyfajta biztatás, hogy átvészeljük ezt az időt. Nehéz lesz, de utána minden jóra fordul. Szép, nagyon. 9/10

The Gate of the Hell: Na, ha létezik elemi erővel énekelt JAM Project dal, akkor ez az. Mindenhol, ahol jellemzik ezt a dalt, hatalmas betűkkel emelik ki a gitárszólót. És igen, olyan gitárszólója van, hogy bárki libabőrös lesz tőle. És ahogy Fukuyama Yoshiki erőből énekli a “THE FINAL COUNTDOWN” kezdetű refrént, arra egyszerűen nincs szó. Ezek emelik az egekig az együttes minőségét, az egész dalt átjárja az elemi erő, ezt a dalt csak az képes hitelesen énekelni, aki minden területen megvalósította önmagát. 10/10

Promise ~Mirai he no Chikai~: Az együttes első éveiben sok volt a szólódal, ez például ismét egy Matsumoto Rica ének, ebben a dalban jobban megmutatja saját erejét, rock balladát nem sok nő képes ilyen szépen énekelni. Bár a címből nem úgy tűnik, de én csalódottságot érzek a dalban, mintha becsapott lenne az énekesnő, és itt most nem arra gondolok, hogy átverték, hanem, hogy a barátja megígérte, hogy megvalósítja az álmait, de feladta. És hát mi az, hogy feladta? Hát ez… 7/10

Ennou Gasshin! Soul Gravion!!: Na ez is olyan dal, mint a Majin Kenzan!!, hogy olyan érzetet ad, mintha az énekes (jelen esetben Fukuyama Yoshiki, szintén szóló), magának énekelne, és nem a rajongóknak. Amúgy nagyon szeretem a dalt, van egyfajta múlttól való búcsúzás fájdalma jellege, de korántsem olyan erős, mint némely későbbi dalukban. Ezt a dalt inkább akkor esett jól hallgatni, amikor valami olyat kellett csinálni, amit nem szeretnék, de a cél érdekében meg kellett tennem. Akkor adott erőt. 9/10

Peaceful One: A legszebb, legerősebb befejező dal. Ahogy írtam, a JAM Project mindig lezárja az albumot, búcsú a rajongóktól, útravaló. A legeslegjobb a tíz válogatásalbum közül, telitalálat, konkrétan azt az érzetet adja, hogy hívják a rajongókat, énekelje ezt a dalt mindenki egy emberként. És velük énekeljük, és elhisszük, hogy minden ember egyenrangú. Ez a dal tényleg egy megérkezés, egy út vége, és láthatjuk, hogy ide jut, aki nem adja fel önmagát. És megint Okui Masami… annyira árad a szeretet a hangjából, hogy szavakkal nem lehet kifejezni. Nagyon szép helyre érkeztünk, megérte küzdeni érte. 10/10

Na, hát ilyen igazi JAM Project album, a jó dalok önmagukban eladják az egész albumot, de többi is van annyira jó, hogy emeljék az összképet. Ha ez az album lenne az aktuális, azt mondanám, hogy csak így tovább, mostani fejjel viszont azt, hogy örök klasszikus, a legjobb albumuk. Viszont az nemrég tűnt csak fel, hogy meglehetősen keveset hallani Kitadani Hiroshi hangját. Nemcsak azért, mert nincs szólódala, hanem a közösökben is eléggé keveset énekel. De az biztos, hogy az album trónja egyelőre stabil, és az eddig megjelent kislemezek alapján (a Breakthrough-t leszámítva) sem úgy tűnik, hogy meginog a stabil trón. Egyedül a borító nem jön be, amúgy úgy rakták össze ezt az albumot, mintha a jóisten keze munkája lett volna.

39/40

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s