Tari Annamária könyv elolvasva


IMG_20180210_235619[1]Hát a végére nagyon nehezen ment, de elolvastam Tari Annamária legújabb könyvét, a Bátor generációkat. Sajnos romlott a könyv minősége, ahogy haladtam előre benne. Pedig amikor először írtam róla, mennyire dicsértem, hogy egy kötetlenebb hangvételű könyvet olvasok tőle, és mennyire jó, hogy nem kutatásokra hivatkozik, hanem saját szavaival beszél az adott problémákról, így személyesebbnek hat a könyv. Ez sajnos a második felétől megváltozik… Inkább olyan érzésem lett, hogy már nem tudta mivel megtölteni a könyvet, de benne van írva a szerződésbe, hogy a könyvnek ennyi és ennyi oldalnak kell lennie, hát akkor töltsük ki valamivel. Jobb lett volna, ha ez lett volna a legrövidebb könyv, de egyben a legjobb is. Mert a második felétől már bejönnek a kutatások, és egy amerikai pszichológus-kutatótól, bizonyos Jean Twenge-től idéz folyamatosan. Nem ismeretlen a neve, már az előző könyveiben is emlegette a kutatásainak eredményeit, következtetéseit. Utánaolvastam, hogy ki ő. Jean Twenge-nek szintén a mai digitális generáció a szakterülete, vizsgálja az okoseszközök hatását a gyerekekre, tinédzserekre. Olvastam róla olyan kritikákat, hogy túlértelmezi az adatokat, túlzottan borúlátó. Ugyanígy Tari Annamária is egyébként. Nem mondom, hogy nem látok magam körül gyerekeket, fiatalokat, mert látom én is, hogy mennyit használják a gyerekek az okoskészülékeiket, de én is túlaggódónak érzem a stílust, ahogy Tari Annamária ír a mai gyerekekről. Mindig azt hozom fel példának, hogy amikor a ’90-es években én voltam gyerek, akkor a színes TV, és a HI-FI torony volt az evidens, és senki nem tanított meg arra, hogy kell kezelni, teljesen magamtól tanultam meg már egészen kiskoromban. Ugyanakkor a túlaggódásnak mégis van helye, mert vázolhat egy lehetséges jövőképet, hogyha nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor tényleg komoly baj lehet, és egy teljesen a virtuális világban nőnek fel, és semmilyen reflexiójuk nem lesz a való világra. Azt meg én is rettenetesen gázosnak tartom, amikor szülők, nagyszülők az okostelefont adják oda a 2-3 éves gyereknek, hogy foglalja le magát. Ez valós, és tényleg nagyon problémás. Tehát van helye az aggódásnak, és felfoghatjuk úgy, hogy igyekszik megelőzni, hogy tűz üssön ki a házban, amelyben a mai fiatal generáció lakik.

A könyv meg tényleg tiszta élmény volt az elején, legtöbbször buszon olvastam, és sajnálkoztam, hogy megérkeztem a célállomásra? Tehetem le a könyvet… Aztán egyre kevésbé vettem elő, a végére már olyan is volt, hogy már csak hazajőve láttam meg, hogy elfelejtettem magammal vinni a könyvet, ennyire nem volt az eszemben. Sajnálom, hogy végül nem nyerte meg a “Tari Annamária legjobb könyve” pályázatot, pedig jó eséllyel indult.

Pszichológia jellegű könyveknek meg nincs vége, nemrég értesültem arról, hogy Dr. Csernus Imre új könyvet jelentetett meg A harcos címmel. Június 4-én jelenik meg. Ha lesz lehetőségem, megveszem, és elolvasom. Ez most önéletrajzi könyv, csak jobb lehet, mint a Bevállalom!, amiről írtam, hogy pszichiáter legrosszabb könyve.

Hiányos Disney-könyv


Ezen a héten is elmentem Békéscsabára a bolhapiacra. Most, hogy itt a jó idő, egyre több árus van, és többféle régiséget visznek ki eladásra. Vannak, melyek között kifejezetten érdemes szétnézni. Most egy Disney-könyvre találtam, amelyik megtetszett 500 forintért.

img_20180526_110059Jó dolog a 101 Kiskutya, és örültem ennek a könyvnek, de már utólag vettem észre, hogy egy lap ki van belőle tépve.

img_20180526_111516Még az elején, konkrétan a 7-8. oldal hiányzik. Sajnáltam, mert jó alap lett volna arra, hogy elkezdjem gyűjteni a Disney könyveket. Ezek kimaradtak gyerekkoromból, mert drágának számított az akkori fizetésekhez képest. Nézegettem ezeket a könyveket többször is Vaterán, de eléggé drágán adják. 2-3000 forint egy kötet, és igazából annyira nem voltam inspirálva, hogy megvegyem őket. Nem azért, mert úgy érzem, hogy kinőttem belőle, mert a Disney-klasszikusok döntő többsége felnőtt korban is élvezetes, az árát sokallottam értük. Ilyen képes mesekönyveket meg szívesen lapozgatnék, olvasgatnék, hovatovább összegyűjteném az összeset.

Most már lehet is arra menni, hogy összegyűjtsük az összeset, ugyanis jó ideje nem jelenik már meg ebben a kiadásban új könyv. Bementem a Csaba Centerbe a Libri könyvesboltba, érdeklődni, hogy mennyire kaphatók ezek a könyvek. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy pont azzal az eladóval beszéltem, aki ismeri a Disney könyveket. Mondta, hogy ezeket a fajta könyveket már nem forgalmazzák, mert az Egmont Hungary kiadó megszűnt 2013-2014 körül, a Jégvarázs volt az utolsó, amit így kiadtak, összesen 62 kötetes ez a sorozat. Nagyon drága lenne ennek a licenszét eladni, ezért más formában jelennek meg az új Disney-klasszikusok mesekönyvei. Láttam is egyébként, hogy kisebb méretben vannak, más a borító dizájnja. Igazság szerint ragaszkodtam ehhez a kiadáshoz, úgyhogy azokkal nem foglalkoztam.

Ezek szerint ez a könyvsorozat mára történelem lett. Az Egmont Hungary megszűnését meg nagyon sajnálom, sok jó dolgot jelentettek meg. Elsősorban a Donald Kacsa magazin volt, amit szerettem tőlük, de rengeteg Disney nevéhez fűződő nyomdai kiadvány jelent meg a gondozásukban. A nagyon kicsi gyerekeknek ott volt a Dumbó és a Micimackó magazin. Ezekben különböző kis rejtvények, színezők voltak, de kifejezetten óvodásoknak szólt, így nekem már túl későn jelentek meg. Aztán ott voltak a különböző foglalkoztatókönyvek, színezők, mesekönyvek, nem győzték reklámozni őket a Donald Kacsa magazinokban. A Donald Kacsa magazinokat 1995-1999 között vettem, ez volt a kedvenc képregény-olvasmányom a Garfield mellett. Maga a magazin 2008-ig élt, én meg 1999 környékén vesztettem el az érdeklődésemet a rajzfilmek irányában általánosságban, ezért hagytam abba a magazin vásárlását. Néhány szám még most is megvan, és hihetetlenül érdekes visszaolvasni, hogy milyen szövegek voltak a képregényekben. Volt néhány, mely gyerekkoromban is megnevettetett, de most, felnőtt fejjel visszaolvasni az itt-ott debil szövegeket… Nem tudom, hogy ki volt a fordító, vagy hogy találták ki ezeket a szövegeket, de akit érdekel, annak ajánlom figyelmébe a Donald Kacsa magazin Facebook oldalát, mert a szerkesztője nagyon jól megtalálja a vicces, de inkább idétlen beszólásokat, melynek köszönhetően a Donald Kacsa magazin átminősült alternatív vicclappá.

Ami a mesekönyveket illeti, ezekből begyűjteném, amennyit csak tudnék. Ezt a 101 Kiskutyát meg el fogom adni nyomott áron, felhívva a figyelmet a hibájára. Sajnálom, mert szívesen vettem volna gyűjteményem első darabjaként.

Vietnamiak olimpiai játéka


Szoktam japán és vietnami TV csatornák műsorait nézni az interneten, ez a két ázsiai nyelv érdekel, ezeket szeretném megtanulni. Japánt kevésbé nézek, mert animék japán hangjával és angol feliratával sokat tanulok, inkább a vietnami VTV műsorát szoktam néha nézni, amikor olyanom van. Híradót nézek, illetve egyszer belenéztem egy ilyen “Barátok közt”-féle sorozatba. A fiatalok színészi játéka legalábbis erősen a Barátok közt színvonalával ér fel, az idősebb színészek jobbak. Érdekes volt itt látni egy-egy jelenetben azt a rengeteg munkást, aki a varrógépek között dolgozik, és vélhetően világmárkáknak készítenek ruhákat, cipőket. Nyomasztó volt a légkör.

De egy pozitív dologról szeretnék beszélni, ugyanis nemrég egy olyan vetélkedőre kapcsoltam, ami nagyon megtetszett. Középiskolások, fiatal felnőttek játszanak, talán az iskolájukat, vagy valamilyen közösséget képviselnek. Négyen játszanak, és többféle elméleti tudáspróbán mérik össze tudásukat. Nagyon kevés kérdést értek, van néhány kérdés, melyet angolul tesznek fel, szinte csak ezeket. A címe Đường Lên Đỉnh OLYMPIA, és amit utánaolvastam, hogy ez meglehetősen népszerű műsor Vietnamban, 1999 óta minden évben műsoron van. A népszerűséget meg tudom érteni. Mert tényleg nagyon-nagyon keveset értek belőle, de az arckifejezések, ahogy a játékosok tényleg komolyan veszik a játékot, és a műsorvezető hölgy is, aki felolvassa a kérdéseket, nagyon szimpatikus arcra, kisugárzásra. Az ilyenfajta vetélkedőket hiányolom a magyar TV-k képernyőjéről, ahol valódi tudáspróba van, és nem ökörködés. Szerintem ez a formátum világszerte népszerű lenne.

Hogy miért hívják olimpiának, nem tudom. Ahogy lefordítottam a címet, valami olyasmi, hogy “út az olimpia felé”. Azt el tudom képzelni, hogy valamennyire reflektál a négyévenként megrendezendő olimpiai játékokra, ahol a vietnamiak kiemelkedő eredményt nem nyújtottak eddig. Amióta részt vesznek (1952) *puskázik*, azóta összesen 1 aranyérmet és 2 ezüstérmet tudhatnak magukénak, ami elképesztően kevés. Olyan érzetet ad, mintha fiatalok között megrendeznének egy elmeolimpiát, ez az ő saját olimpiájuk, és itt nyerjen a legjobb. Akármilyen okból is ez a címe, ez a műsor még úgy is tetszik, hogy alig értek belőle bármit is. Egy kifejezést már megtanultam, mert azt észrevettem, hogy amikor kérdést tesz fel a műsorvezető hölgy, és ha a válasz után azt a két szót mondja, akkor mindig felmegy a pontszám. Egyik vietnami ismerősömet, akivel karaokén szoktam találkozni (Mai), megkérdeztem, hogy mi ez a szó. Szegénynek neki is gondolkodnia kellett, hogy mire is gondoltam pontosan, de rájött, hogy a “Chính xác” lesz az. Ez a helyes válasz vietnami megfelelője. Egyébként a vietnami nyelv is hallgatható lesz egy idő után, megszokta a fülem. Egy ideig nekem is voltak mindenféle gondolataim, hogy mégis milyen megfontolásból találtak ki ilyen európai szemszögből alig érthető nyelvet, de kezdem megszokni.

Belinkelem az idei év első adását, aki gondolja, nézzen bele:

Disney filmzenék CD-n


img_20180512_1221031367621567.jpg

Néhány hónapja írtam arról, hogy mennyire nehéz beszerezni a Disney klasszikusok filmzenéit CD-n vagy kazettán. Nem is szoktam nagy lendülettel keresni őket Vaterán. Úgy vagyok vele, hogy ha találok, akkor nagy az öröm, amúgy szinte soha nem látom őket. Csakis magyarul érdekelnek, sem angolul, semmilyen más nyelven nem. Esetleg japánul hallgatnám meg érdekességként. De mivel a Disney klasszikusok is a gyerekkorom szerves részét képezik, és a filmzenékkel is találkoztam, ezért ezeket is szeretném beszerezni, ahogy csak lehet.

Azt nem gondoltam volna, hogy fogok ma találni kettőt is. Voltam ma Békéscsabán a Tesco parkolója mögötti bolhapiacon. Nagyon sok árus volt, és több is volt az érdekesség. Sajnos ritkán lehet értelmeset találni a bolhapiacon, legtöbbször valami antik tárgy lelhetők fel. Erre még rámondom, hogy vannak gyűjtők, akiknek ez fontos, de hogy ki vesz rozsdás szerszámokat, mert azokból is egy rakással van, azt el nem tudom képzelni. Nagyon ritkán találni tényleg értékelhető dolgot. De hogy ma találok Disney filmzenét, ráadásul nem is egyet, hanem kettőt, azt nem gondoltam volna. Hihetetlenül megörültem nekik, főleg a Pocahontasnak, ami meg is volt gyerekkoromban kazettán (és most is megvan még), most már megvan CD-n is. Megkérdeztem az eladót, mennyiért adja őket, nem akartam hinni a fülemnek, hogy 200 forintot mondott. Remegő kézzel adtam oda a pénzt, hihetetlenül örültem nekik. 200 forintot egy extrán ritka CD-ért… Szinte én éreztem megalázva magam, hogy ilyen keveset kért a CD-kért. Ez az ár, amit nem lealkudni akarok, hanem felalkudni, mert ilyen keveset fizetni értük. Természetesen csak 400 forintot fizettem értük, de ha csak az egyikért kért volna 1.000 forintot, azt is bőven kifizettem volna.

Óriási, nemcsak mint gyerekkori élmény, hogy megvan ez a CD, hanem a magyar nyelvű dalok digitális formában sem érhetők el sehol jó minőségben. Be is rippeltem otthon 320 kbps mp3-ban és flac-ban, a borítót is bescanneltem. Akit érdekel, az nCore-on megtalálja. Azért merem ilyen nyíltan kiírni ezt, mert annyira el vannak hanyagolva a Disney CD-k, hogy interneten is alig találni róluk információt. A Pocahontas a Discogs-on sem volt fent, konkrétan ma töltöttem fel az adatbázist, a borító is megtalálható ott. A dalok meg nagyon jók. A történet, és a helyszín sajátságos zenét igényel, ezért különlegesre sikeredett, de az egyik legjobb, leghangulatosabb Disney filmzene. Híres is lett a Messze hív a nagy folyó és az Ezer színnel száll a szél dalok a CD-n, de nekem leginkább a Hozzád szól a szél tetszett a legjobban, ezt hallgattam a legtöbbet gyerekkoromban. És most is nagyon átérzem a hangulatát. Amúgy a dalok szövegei most felnőtt fejjel eléggé elcsépeltnek hangzanak, tele közhelyekkel, de a rajzfilm közege, mondanivalója ezt kívánja meg, és annak hangulatában nagyon hitelesnek hangzanak a dalok. Mivel a szövegek szépek, a zene is szinte beleolvad a rajzfilmbe, ezért a Pocahontas is feliratkozott azon Disney klasszikusok közé, melynek nagyon emlékezetes dalai vannak, és bár annyira sokszor nem néztem vissza a rajzfilmet, miután láttam 1995 decemberében a moziban, de a dalok annyira megmaradtak bennem, főleg, hogy ’95-ben megkaptam karácsonyra a kazettát, azt is sokat hallgattam, úgyhogy egy életre szóló emlék a Pocahontas. Néha visszanézem, és ma is képes nagy hatással lenni rám. Egyre kevesebb dalnak, filmnek, egyébnek hiszem el az esélyegyenlőséget, mert nem a maga valójában mutatja be, de a Pocahontas azon kevesek közé tartozik, melynek elhiszem, mert itt nyílt háború zajlik a civilizált és a bennszülött nép között, ki is mondják egymásra, hogy “söpredék, talán nem is ember” (a Harci dobok című dalban hallható ez a szöveg), tehát a gyűlölet is megjelenik, és az ebből akadó nehézségek a szerelmespár között. Ez a zenében is megjelenik, így az egyik legemlékezetesebb filmzenéje a Pocahontasnak van.

A Toy Story némileg más történet nálam. Ugyanis csak egyszer láttam moziban pár hónappal a Pocahontas után, akkor nagyon is tetszett, meg is maradt bennem, de ezt aztán soha nem néztem vissza, és 2012-ben, amikor elkezdtem visszamenőleg begyűjteni a Disney videokazettákat és DVD-ket, a Toy Story kimaradt. Így a történetből nem sok maradt meg, ahogy a zenéből sem. Nemrég sikerült megszerezni az első kiadású DVD-t jó áron, újra megnézve nagyon jó film, viszont a zene nagyon rosszra sikeredett. A filmzene rettenetesen sablonos, semmi nem marad meg bennem, az énekelt dalok, meg a ’90-es évek Disney-Pixar klasszikusainak mélypontja. Azt ismételgetni egy dalban, hogy “Vár rád egy jóbarát”, mindezt ilyen bárgyúan vidám hangulatban… Azért valami komolyságot reméltem zene terén egy olyan animációs filmtől, mely korszakalkotónak számított a maga idejében. De úgy tűnik, a zenével egyáltalán nem törődtek. Van még két énekelt dal, azok is felejtősek. Úgyhogy így 200 forintért, mint Disney klasszikus CD megérte, de amúgy többet nem, és nem csoda, hogy nem emlékeztem a dalokra. Óriási hibának tartom, hogy ennyire elhanyagolták zeneileg a Toy Story-t, így akármennyire is forradalmi volt, mert első Pixar film, a zene miatt soha nem lehet 10/10 pontos alkotás.

De hogy találtam két Disney filmzene CD-t, annak nagyon örülök.

Ivartalanított macska


Tegnap ivartalanították az egyik macskát. Annyira sajnáltam szegényt. Magamhoz vettem, és mondtam neki, hogy úgy sajnálom, hogy milyen szörnyűségeken megy keresztül. A lakótársam meg csak mosolygott, mintha felfogná, hogy mi történik vele. Az a helyzet, hogy nagyon vizuális típus vagyok, és férfiként szörnyű elképzelni, hogy mitől fosztják meg őt.

Az egyébként meglepett, hogy milyen jól viselték, hogy nem ehettek. Ha már az egyik nem ehetett, akkor már a másikat sem etette a lakótársam. Nem voltam otthon, én már csak arra mentem haza, hogy már megvolt a műtét, és úgy feküdt a kis kosarában, mint egy újszülött a bölcsőjében. Aludt mozdulatlanul. A másik macska meg úgy meg volt rémülve. Nem érti, hogy miért alszik ennyire, meg szagolgatta, úgy vitte el az orrát tőle. Érezhette rajta az állatkórház szagát, meg nem tudom, hogy az altató mennyire érződhetett rajta. Próbáltuk nyugtatni, nincs komoly baj. Átjött a szobámba, és estére, amikor berepült egy rovar, az már lekötötte a figyelmét.

Nagyjából 21.30 körül ébredt fel az operált macska. Hát az se volt akármi. Állandóan ki akart menni, de még jócskán benne volt az altató. Úgy járkált, szegény, mint egy részeg. Bizonytalanok voltak a léptei, dőlöngélt össze-vissza, meg a tekintetén is látszott, hogy nagyon gyenge. Maga alá pisilt, meg öklendezett. Annyira nem durván, de azért megijesztett. Annyira sajnáltam őt, olyan műtéten esett túl, amiről nem tehet, és még szenvednie is kell. A lakótársam gyorsan visszatette a kosarába, és próbálta nyugtatni, ennek hatására visszaaludt. Azt tartom érdekesnek, hogy jó órára rá felkelt, akkor némileg magabiztosabb léptekkel ment ki a konyhába, odament a tálkájához, ki volt töltve a kaja a másik macskának. Tehát ehetett volna, de csak odafeküdt elé, és nem evett belőle. Bizonyára éhes volt, de jó eséllyel még rosszul volt, és tudta magától, hogy árt neki, ha eszik.

De hogy a másik macska mennyire félt tőle, fel is állt a szőr a hátán, annyira meg volt rémülve a helyzettől. Kerülte az operált macskát, amikor a lakótársam megpróbálta odavinni hozzá, hogy lássa, hogy nem félelmetes, de ő csak nyávogott, meg fújtatott rá. Inkább hagyta, most külön aludtak éjjel, holnapra (vagyis mára) biztosan megnyugszik, és újra együtt fognak játszani. Ezt már nem látom, mert hazamegyek Békéscsabára a hétvégére.

Ez nem volt akármi. Nagyon sajnáltam szegény macskát. Megbeszéltem az egyik karaokés ismerősömmel, Leeával is az esetet. Ő is nagy macskabarát, mint én, a különbség ott van kettőnk között, hogy neki mindig volt macskája, amióta az eszét tudja, nekem meg soha. Legalábbis akkor volt, amikor a nővéreméknél voltam akkor ott volt két macska, de úgy konkrétan, akire én vigyáztam, és vállaltam felelősséget, olyan nem volt. Szóval én inkább saját megérzéseim miatt vagyok az ivartalanítás ellen, és az volt a véleményem (amit itt is megírtam), hogy ha családi házban laknék, akkor tartanék macskát, és nem ivartalaníttatnám, de beadatnék minden oltást neki, ami kell egy macskának kölyökkorában. Erre írta, hogy ezzel nem védem meg mindentől a macskát, mert elütheti egy autó, vagy megmérgezhetik. Én ilyenre tényleg nem gondoltam, de teljesen legitim érvek. Meg azt azért tudom, hogy a macska alapvetően ahhoz hűséges, aki enni ad neki, és nekem az volt a gondolatom, ha el is szökik csajozni (valamiért mindig kandúrokban gondolkodok), akkor visszajön egy idő után, mert tudja, hogy innen kapott enni. Az egyik legszomorúbb történet, amit elmesélt, hogy voltak olyan macskái, akik nem voltak ivartalanítva, az egyik egyszer elszökött, visszajött, és pár napra rá meghalt. Nem tudták, mi történt vele. Ez volt a végső tanulság arra, hogy egy felelős állattartó ivartalaníttatja a macskáját.

Így néhány órás kellemetlenség árán sokkal hosszabbá tehetjük a macska életét. Mi tagadás, szívesebben számoltam volna be saját élményekről macskák kapcsán, de bizonyos dolgokat azért sem tudtam számításba venni, mert mindig panelben laktam (ezért sem lehetett macskám gyerekkoromban), így bizonyos dolgokat, veszélyeket csak így, mástól tudhattam meg. Azt mondom, hogy átgondolom, ha családi házban fogok lakni, hogy lesz-e macskám, és hogy mit fogok vele tenni.

Ganxsta Zolee és a Kartel


Ganxsta Zolee és a KartelValószínűleg kevesen néznék ki belőlem, de nagy rajongója vagyok a Ganxsta Zolee és a Kartel csapatának. Sokféle zenét szeretek, egyik stílus felé sem közeleztem el magam, de talán ha lehetne olyan műfajt mondani, ami a legkevésbé áll közel hozzám, az a rap. El tudom fogadni, hogy valaki így tudja kifejezni magát, de ez nem az én stílusom. De van egy erős kivétel, ez pedig Ganxsta Zolee.

Igazából nem szerettem meg őket azonnal. 1997-ben hallottam róluk először, akkor óriási sláger volt a Keleti oldal – Nyugati oldal daluk. De én egyáltalán nem tudtam megszeretni. Csak valami idétlen menőzést érzékeltem a dalban, és nem értettem, hogy mégis mire fel. És érdekes, hogy ahogy jöttek a dalok az alvilágról, a kurvázásról, úgy kezdtem el megkedvelni őket. Egyszerűen azért, mert érzékeltem, hogy nem kell komolyan venni azt, amiről rappelnek. A következő hullám 1999-ben volt, amikor a bátyámnak megvolt a Helldorado CD, és azt már sokszor hallgattam. Ekkor már érettebb voltam (már amennyire egy 13 éves gyerek az lehet), és végleg tudatosodott bennem, hogy nem kell komolyan venni a szövegeiket. Erre ékes bizonyíték egy későbbi daluk, a “Nem sokat változom az életben” szövegrészlete az elején:

A szülők fainok voltak, mindenem megvolt.

Ez mindent elárul arról, hogy mennyire kell szó szerint venni az alvilágról, a bérgyilkosságról, kurvázásról szóló dalaikat. Van olyan dalszövegük, mely tényleg a valóságról szól (például A lóvé kormányoz), de alapvetően teljesen másként kell értelmezni a szövegeket. Tavaly év végén megjelent a Jégre teszlek album bakeliten, erről olvastam egy írást, hogy ez az album egyfajta lenyomata a ’90-es éveknek. Az elhazudott rendszerváltásról, és a reményvesztett álmokról. Mivel én a ’90-es években voltam gyerek, ezért nem sokat érzékeltem abból, hogy mi is történik valójában körülöttem. A korom miatt sem nagyon tudtam értelmezni, meg anyám egyfajta burokban tartott gyerekként, hogy a lehető legkevesebbet érzékeljek abból, azokból a nehézségekből, ami a felnőtteket érte. Néhány dolgot azért mégis, hiszen én sem kaptam meg mindent, amit csak kértem (bár ez alapvető), de igazából annyit láttam, amikor már kezdtem értelmezni, hogy pénzért veszünk dolgokat a boltban, és “értettem” az árakat, hogy egyre többet kell értük fizetni. Ezt akkor teljesen helyénvalónak gondoltam, nyilván nem gondoltam arról, hogy milyen őrült mértékű infláció volt akkoriban, csak utólag érdekes visszagondolni, hogy egy jó ideje alig emelkednek az árak, és hogy akkor ahhoz képest akkor mennyire. Szóval tényleg van valami a szertefoszlott álmokban

Meg egyáltalán az egész ’90-es évekre sokkal kevesebb kritikával gondolok vissza, mert sok TV műsor, sorozat, zene a gyerekkoromat idézi vissza. És számomra sok kellemes emlék van a ’90-es évekből, és alig érzékeltem valamit abból a fajta való világból, amiről a fenti link alatti írásból lehet olvasni. Ezért én Ganxsta Zolee szövegeit másképp értelmezem. Ezt a rengeteg sok káromkodást, bizonyos témákról kendőzetlen rappelést inkább az ösztön én “kitörtéseként” értelmeztem mindig is, mely a sok frusztrációból fakad. Gyerekként csak annyit érzékeltem, hogy nem feltétlen kell szó szerint venni, amit mond. De arra mindenképp nagyon jó volt, hogy végre szabadabb szájú legyek, és később úgy káromkodjak, hogy annak bárki csodájára járjon.

Ezek a káromkodások, meg a szövegek pedig értékesek lettek számomra, ahogy tapasztaltam az élet dolgait felnőttkoromban, és ily módon ki tudtam mondani a megélt frusztrációkat magamból. Kezdtem érzékelni, hogy Ganxsta Zolee mégiscsak valami nagyon valósat mond, hiszen az én nemzedékemnek is megvan a maga elvesztegetett álma. Elég csak a több százezer kivándorolt fiatalra gondolni, jelen politikai helyzetünkre, vagy arra, hogy az egekben vannak az albérlet- és lakásárak. Mostanra azért már érzem, hogy miről is rappelt akkoriban. Sőt, az igazság az, hogy a nőkkel kapcsolatos dolgok, amikről beszélt, talán most letten igazán aktuálisak a Gender kurzus előretörése okán. Nemrég, amikor véletlenszerű lejátszásra állítottam Winampen az összes Ganxsta Zolee dalt, akkor egyszer felhangzott a Hímsoviniszta című dal. Elégedetten mosolyogtam magamban, és mondtam, hogy ez most nagyon aktuális, és meg kéne leckéztetni a Gender kurzus elkötelezett híveit. Szó nincs arról, hogy én lennék az, aki el akarja indítani a “háborút”, meg minden tisztelet és egyenjogúság kijár a nőknek, de annyira túl lett tolva az egyenjogúság, hogy már előjogokat követelnek meg maguknak az aktivisták, és eljutottunk a kvótarendszer követeléséig, amit a legrosszabb dolognak gondolok, amit elérhetnek.

Úgyhogy azért van jónéhány olyan dal, amit tényleg szó szerint kell venni, de az egyik legfőbb oka annak, ami miatt a mai napig szívesen hallgatom a dalait, hogy minden egyes album zeneileg egy adott témára, koncepcióra épül. Igazából csak egy albumot érzékelek olyan nagyon sötétnek, amelyik tényleg az alvilágról szól a maga valójában, az az első album, az Egyenesen a Gettóból, mely 1995 decemberében jelent meg. A többi album meg inkább a magyar valóságra refrektál rá, és úgy rappel (mindig “énekel”-t akarok írni, de Ganxsta Zolee soha nem énekelt…) az alvilágról, mintha kívülről szemlélné az eseményeket, de ő maga igazából nincs benne. Csak a stílus, ahogy előadja, azért tűnik hitelesnek, mert aki hallotta Ganxsta Zolee-t akár egy interjúban is, vagy bárhol, azt láthatta rajta, hogy mekkora tróger. De mégis a maga stílusában egy végtelenül szerethető egyéniség. Ami koncepciót illeti, külön kiemelném a Pokoli lecke című albumot, ahol a szövegeit rock zenei alapra rappeli. Ugyanígy érdekes a Helldorado western hangulata, a Gyilkosság Rt. ’30-as, ’40-es éveket idéző jazz-es hangzása, vagy a Szabad a gazda erős hangzású zenéi is egyedivé teszik az albumot. És nagyon tudom becsülni, ha egy előadó egy adott témára építi fel az albumait.

DopemanÉrdemes Dopemanről külön beszélni, aki 1997-2001 között volt a Kartel tagja. Ő annyiból másabb, hogy ő tényleg a VIII. kerületben élt, és látta, hogy mennek a dolgok a betondzsungelben. Neki is erős szólókarrierje volt, és az 1997-ben megjelent debütáló albuma, a Fordult a kocka egy nagyon jó és erős album lett, ahol bebizonyította, hogy tényleg benne volt azokban, amikről rappelt, csak hát a siker… A második albuma a Magyarország rémálma még elmegy, de 2000-ben A strici visszatér albumon lehetett igazából érezni, hogy tényleg azt gondolja magáról, hogy ő legjobb. Ezzel az a baj, hogy hiába mondja, hogy mekkorákat dolgozott a sikerért, de ha azt nem képes feldolgozni, és a fejébe száll, minden munkája kárba vész. Meg ez a “uuugh”-féle felkiáltása egy idő után annyira az agyamra ment, hogy szinte hallgathatatlanná váltak az albumai. De igazából Ganxsta Zolee-val való közös munkájában lehet igazán hallani a különbséget, hogy Dopeman, amiről beszél, azt nagyon komolyan gondolja, míg Ganxsta Zolee esetében analógiában kell gondolkodni, és hogy nem feltétlen szó szerint kell venni mindent, amit mond.

Ganxsta Zolee stílusát az apjától örökölte. Kerestem egy videót, hogy meghallgassam Zana Józsefet, hogy beszél. Ezt találtam. Alapvetően nem mondható trógernek a stílusa, de azért néhány elejtett szavából lehet érezni, hogy ha nagyon elengedi magát, akkor tudna vadakat mondani.

Amit hihetetlen érdekesnek tartok, hogy az anyja Kassai Ilona, aki a legkedvesebb magyar szinkronszínészem. Hihetetlen kellemes hangja van, akárhány filmben, rajzfilmben, animében hallottam, mindig mosolyra fakadtam a hangjától, és olyan végtelenül kedves a megjelenése, a stílusa, hogy élmény hallgatni őt.

És furcsa összeegyeztetni, hogy az ő fia Ganxsta Zolee, aki stílusban totálisan az ellenkezője. A stílusát az apjától örökölte, és hogy mégis szerethető, azt meg az anyjától. Egy ilyen szülőpáros csakis fain lehet.