Csernus Imre legújabb könyve elolvasva


Elolvastam Csernus Imre: A harcos című könyvét. Ennek olvasása átlagos olvasási sebességemhez képest gyorsabban ment. Én ugyanis nem szoktam napi átlagban 100 oldalt olvasni. Egyrészt nem vagyok az a nagy olvasó, másrészt meg gyakran meg szoktam állni olvasás közben, hogy átgondoljam az olvasottakat, feldolgozzam. Ezért átlagban 10-15 oldalt olvasok egy nap, de azt úgy, hogy valóban olvasok. Szállítja az elmém a képeket, meg valóban foglalkoztat az, amiről olvasok.

Csernus Imre könyveit 2010 óta olvasom, és 8 év után is akkora érdekődéssel olvasom az írásait, mintha most találkoztam volna vele először, és rácsodálkoznék, hogy mennyire progresszívek az írásai. Mert én annak tarom. És az új könyve is nagyon jó volt. És kiérdemelte a Bevállalom című könyv javított változatának elismerő titulusát. Élmény volt olvasni az írásait, bár néha olyan érzésem volt, mintha félbehagyná a gondolatait. Még régen, A Férfi című könyvében írta, hogy szándékosan hagyja félbe a gondolatait, hogy gondolkodásra késztesse az embereket. Jó módszernek tartom ezt. Azért, mert egyrészt így jobban megmaradnak az írásai, másrészt mindenkinek saját értékrendje van, és így lehetősége van mindenkinek úgy folytatni a gondolatait, vagy a leírtakat átgondolni, hogy azonosulni tudjon vele. Végülis mindenki úgy él, amiben hisz. Jó, mondjuk ezt a gondolatmenetet ki lehet forgatni, hogy aki ártani akar másoknak, azoknak ugyanúgy megvalósulhatnak az álmai, csakhogy nem Csernus Imre az, akinél így érdemes gondolkodni. Mert ő nyíltan kiírja, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni, az ember élete egy folyamatos fejlődés, az eredmények pedig ezáltal lassan jönnek. Azt is megírta, hogy ahhoz is kemény munka kell, hogy negatív ember legyen. Vagyis nem tudom, hogy fejezzem ki, de az a lényeg, hogy például a frusztrációiért is ő maga dolgozott meg, hiszen nem akarta bevállalni a változást, ezért az évek során vegetált.  Maximálisan egyetértek vele abban, hogy ha valaki nem tesz az életéért, az nem akaratgyenge, hiszen egy kövér ember abba ölte az energiáit, hogy a rengeteg evéssel úgy meghízzon. Most élvezze a munkájának gyümölcsét… Ahogy írtam feljebb, 8 éve olvasom a könyveit, és annyi élettapasztalatom már van, hogy tudjam, hogy ezekben igaza van.

Nem tudom, hogy vannak-e még gondolatai, amiket könyv formájában megosztana, de én nagy örömmel venném, és szívesen olvasnám. Végezetül megmutatnám, mely könyvek vannak meg Csernus Imrétől.

img_20180629_203759

A vietnamiak olimpiai játékáról részletesebben


Már másfél hónapja nézem vissza azt a műsort, amiről nemrég írtam, és még most is hihetetlenül élvezem. A Đường lên đỉnh Olympia (Út az Olimpia felé) egy olyan műsor, ahol nem feltétlen kell érteni, hogy miről beszélnek, önmagában azért szeretem nézni, mert őszintének látom az arckifejezéseket. img20170315160847010A műsorvezető hölgy: Diệp Chi (a képen) hihetetlenül szimpatikus. Látszik rajta, hogy kitanulta a műsorvezetés protokollját, és ezt tudatosan alkalmazza is a beszédstílusában, mosolyában, de ami nagy különbség, hogy van kisugárzása. Öröm ránézni, mert a fentebb leírtak ellenére látni rajta spontaneitást. És aki hitelesen tudja vegyíteni a tanfolyamon elsajátított viselkedési formákat a saját személyiségével, azokat a műsorvezetőket nagyon tudom szeretni. És valami hihetetlenül szépen beszél, tőle olyan hallani a vietnami nyelvet, mintha egy átlagos európai nyelvet hallgatnék, amit nem értek. Nyoma nincs azoknak a sztereotípiáknak a beszédében, amivel gúnyolják, parodizálják az ázsiai nyelveket. Egyébként is közkedvelt műsorvezető. Néha, amikor belenézek a vietnami állami TV (VTV) adásába, egyszer ő beszélt, és olyan gyerekek, felnőttek közegében volt, akik vélhetően mélyszegénységben vagy nehéz körülmények között élnek. Ebből arra következtettem, hogy aktívan foglalkozik velük és segít nekik. Hát, lássuk be, Vietnamban nem nehéz szegénységben élő emberrel találkozni…

OlympialogoVisszatérve a műsorra, azon kívül, amikre magamtól sikerült rájönni, jobban utánanéztem, hogy pontosan mik a szabályok. Valamint az egyetemre, ahova járok, jár egy vietnami lány, aki a tanulmányai alatt jött Magyarországra. Megkérdeztem őt is, hogy ismeri-e, és hogy mit gondol róla. Azt mondta, hogy ismeri, hovatovább nagyon szereti, és népszerű az országban. Azt is magyarázta, hogy középiskolások játszanak, akik a saját iskolájukat képviselik. Négyen játszanak, több fordulóból áll. Először van az úgynevezett selejtező, ahol a nyertes 4.000.000 VND-t nyer. Ez magyar szemszögből nézve eléggé kevés, körülbelül 49.000 forintnak felel meg, aztán hogy ez nekik mennyit ér az ottani körülmények között, azt nem tudom, de én inkább azt tippelem, hogy inkább a dicsőség az, ami miatt örülni szokott a nyertes. Ha a selejtezőből lemegy négy forduló (hogy legyen négy nyertes), akkor jön a középdöntő, melynek nyertese már magasabb összegnek örülhet, 6.000.000 VND-ről szóló táblát vehet át. Ennek értéke körülbelül 73.000 forint, úgyhogy itt még mindig inkább a dicsőségről, és a jó hírnévről van szó. Aztán, ha innen is megvan négy nyertes, akik az elődöntőben már 25.000.000 VND-ért küzdenek meg. Ennek értéke körülbelől 305.000 forint, ez azért már el tudom képzelni, hogy sokat jelenthet egy-egy iskolának. De ha innen is megvan a négy nyertes, akkor jön a nagydöntő, ami szerintem egy évben csak egyszer van, ami egyben az évadzáró. Az itteni nyertes nyereményét már dollárban adják meg, ami $35.000 Ez már nagyon szép összeg, körülbelül 799.000.000 VND, ami 9.700.000 forintnak felel meg. Ebből szerintem az egész iskolát meg lehetne szépíteni, vagy taneszközöket lehet korszerűsíteni. Szerintem ez is a célja a játéknak, ezért találták ki 1999-ben. De ezt csak egyvalaki nyerheti meg, miközben összesen 64-en játszanak, közülük 48-an üres kézzel távoznak. De ahogy elnéztem, tisztában vannak a játékosok a lehetőségeikkel, és hogy mennyi esély van, és inkább jó játéknak fogják fel az egészet.

Annak mindenképp kiváló. Az egész játék négy részre oszlik, négyféle játékban mutathatják meg a középiskolások, hogy mit tudnak.

  1. Khởi động (Első lépések vagy kezdjük el): Magyar fordítást keresek a vietnami elnevezéseknek, ez a legokosabb, amire jutottam. Itt mutatkoznak be a játékosok, majd a műsorvezető által feltett 12 villámkérdésre kell 1 perc alatt válaszolni. Ezek különböző témakörűek lehetnek: Matematika, fizika, kémia, irodalom, angol nyelv. A 12 kérdésből az egyik biztosan angolul van feltéve, egyedül ezt értem. Az elején még mondogattam magamban, hogy nem tudhatja a választ, amikor annyira könnyű. Aztán elgondolkodtam azon, hogy szegénynek lefordítani a saját nyelvére, majd a választ is angolul kell megadnia, biztos nem könnyű, főleg úgy, hogy a egyfajta stresszhelyzet az is, hogy gyorsan kell válaszolni. A jó válaszok 10 pontot érnek, rosszakért nem jár levonás. 60 ponttól szoktam azt mondani magamban, hogy az már rendben van, 90 ponttól szokott lenni nagy üdvrivalgás, a maximális  120 pontszám, meg nagyon ritka.

  2. Vượt chướng ngại vật (szlalom): A fordító ezt adja ki, de hihetetlenül érdekes játék. Adott egy négy szóból álló feladvány, a szavak számozva vannak, ezeket lehet egyesével “kérni”. A kérdés válasza pedig az adott szó. Minden egyes helyes válasz után egy kép részlete jelenik meg (amelyik sorszámút kérte), ez a helyes válasszal kapcsolatos. Az az érdekes, hogy csak a kép egyik sarka jelenik meg helyes válasz esetén, a közepe külön el van takarva. Ez azért van, mert ha az egyik kérdésre senki nem tudja a választ, akkor sem jelenik az meg, hanem a kisgolyók, melyek egy-egy betűt rejtenek, fekete színűek lesznek. Ezt már nem lehet kérni, hanem egy másikat. Ha úgy alakul, hogy felfedték mindegyiket (a feketéket is), de így sem találták ki a helyes választ, akkor külön kérdést kapnak, mellyel a kép közepe tárul fel, ha arra tudják a választ. A helyes válasz megadására 15 másodperc van, és mindenki kap 10 pontot, aki helyesen tippelt. És aztán jön az, hogy ki lehet találni a megfejtést. Akár egy helyes válasz után is. Sőt, az csak jó, ha egy után tudja már, mert minél kevesebb szóból találja ki valaki a megoldást, annál több pontot kap. Egy szó után 80 pont jár, 2 szó után 60, 3 szó után 40, ha le kellett mennie mind a négy szónak, és a középső képet is fel kellett fedni, akkor csak 20 pont jár. Ami rossz, hogy beleszámít az a kérdés is, ami fel volt téve, de senki nem tudta rá a választ. Az is csökkenti a pont értékét, pedig képet nem fed fel, legfeljebb kizárni lehet szavakat. Ez is lehet segítség, és plusz idő kitalálni, valószínűleg ezt is belevették.

  3. Tăng tốc (gyorsulás): Ebbe tudok a leginkább bekapcsolódni, mert itt intelligenciatesztek vannak, amiket az is meg tud fejteni, aki nem tud vietnamiul. Na persze nem mindegyiket, leginkább az elsőt szoktam tudni. Négy feladvány van, mindegyikre 30 másodperc van. Az első általában egy “alakzatsor” valamilyen logikai sorrendben, és az utolsó elemet kell kitalálni. Meg van adva A, B, C, D… lehetőségek, ezek közül kell ügyesen tippelni. Magasabb IQ-val rendelkezők előnyben. A második feladvány egy tudománnyal kapcsolatos képsor. Valamilyen történelmi, fizikai vagy kémiai, vagy bármelyik más tudományággal kapcsolatosan mennek képsorok. Az első néhány még csak nagyon rébuszokban mutatja meg a helyes választ, aztán egyre nyilvánvalóbbá válik a válasz. A harmadik meg legtöbbször összekevert sorrendben van valami folyamat vagy történés, és az azt képező betűjeleket kell helyes sorrendbe tenni. Jót mosolyogtam magamban azon, amikor papírrepülő hajtogatásának sorrendjét kell kitalálni vagy nyakkendőkötés helyes sorrendjét. Ezt is legtöbbször ki szoktam találni. A negyedik is képsor, melyből ki kell találni, hogy miről van szó, de itt legtöbbször természeti jelenséggel vagy földrajzzal kapcsolatos feladványok vannak. Ez is olyan, hogy az eleje nagyon képlékeny, aztán egyre nyilánvalóbbá válik a megoldás. Ezekbe nem nagyon tudok beszállni, mert írnak ki információkat is, természetesen vietnamiul, amit nem tudok elolvasni. Legfeljebb addig jutok el, hogy ez történelem, ez fizika, ez földrajz, esetenként pontosabban tudom a választ. És ez olyan, hogy nemcsak a helyes választ kell tudni, hanem azt gyorsan kell tudni megadni. Itt ugyanis a leggyorsabban helyes választ adó 40 pontot kap, a második leggyorsabb 30-at, a harmadik 20-at, a leglassabb pedig 10-et. Annyi lutri van a dologban, hogy a rossz válaszok is beleszámítanak a pontozásba oly módon, hogy bár ő nem kap pontot, de ha csak a második leggyorsabb ad először helyes választ, csak 30 pontot kap.

  4. Về đích (irány a cél): Ez az utolsó rész, itt vannak a legnagyobb izgalmak. Ki is van ez úgy találva, hogy alaposan fel lehet kavarni a jelenlegi állást. Egy-egy játékos kiáll középre, csak rajta van a fókusz. Három lehetőség közül választ: 40, 60 vagy 80 pontos kérdések vannak. Három kérdés van mindegyik “csomagban”, értelemszerűen a 40 pontos a legkönnyebb, mert az ott a pontok eloszlása 10, 10, 20. A 60 pontos némileg nehezebb, itt 10, 20, 30 pontokért vannak kérdések. Aki meg bevállalja a 80 pontos kérdéssort, az kap egy hatalmas üdvrivalgást a bátorságáért, mert tényleg a legnehezebb kérdéssort vállalta be. Itt 20, 30, 30 pontos eloszlásban vannak a kérdések, amik már sokkal nehezebbek. Ráadásul a 60, 80 pontos kérdéseknél biztosan van egy, amit nem a műsorvezető tesz fel, hanem vagy valamelyik másik műsorvezető egy múzeumnál tesz fel (sejtésem szerint) történelmi jellegű kérdést vagy ami lutri számukra, hogy valami angol anyanyelvű tesz fel kérdést nekik. És erre is angolul kell tudni a választ. Ami könnyebbség, hogy az angol kérdező jól érthetően beszél, kicsit artikáltabban, tagoltan, és egyszerűbb nyelvezettel teszi fel a kérdést. Ezekre nagyjából tudom is választ, de itt sem lehet őket hibáztatni, ha nem, mert gondoljunk bele, hogy ott a verseny izgalmában, valaki le tudja fordítani a saját nyelvére a kérdést, és vissza is adja angolul a választ, ott azért nagyon jelen kell lenni fejben. 15 másodperce van megadni a helyes választ, és a lutri ott kezdődik, hogy ha ezalatt nem adja meg, akkor lehetősége van megadni egy másik játékosnak a helyes választ. Ha kitalálja, akkor nemhogy ő megkapja a pontmennyiséget, ami a kérdésért jár, hanem az “aktív” játékostól le is vonódik az adott pontszám. Úgyhogy itt még nagyon meg lehet kavarni a végeredményt. És ha az a játékos sem tudja a választ, aki jelentkezett, az az elérhető pontszámok felét veszti el. Külön érdekesség még, hogy egy kérdésre adott pontszámot meg is lehet duplázni, de ez nem kötelező. Ez az, amit én magamban jokerezésnek hívok a Játék határok nélkül után, csak itt nem joker sapka jelenik meg, hanem aranszínű csillag (vietnami játék…). Ebben az a jó, hogy egy válaszért akár 60 pontot is kaphat, de ha nem tudja a választ, akkor biztos, hogy elveszti azt a pontmennyiséget, amit a duplázás nélkül kapott volna, akár tudja más a választ, akár nem. Úgyhogy van kockázat. Ritka az, ha valaki megkapja a teljes pontmennyiséget a három kérdés után. Olyan is előfordul, hogy valaki kevesebb ponttal megy vissza a helyére, mint amennyivel kiállt. Ami negatívum ebben a játékban, hogy valahol azért igazságtalan a pontok eloszlása, mert nyilvánvalóan, aki az aktuális nyertes, az a legokosabb, ő ugyanakkor nem akar sokat bevállalni, ezért kiválasztja a 40 pontosat, amit csípőből kivág, és növeli az előnyét. Aztán, akik meg hátrább vannak, azok meg kénytelenek a magasabb pontszámút választani, hogy egyáltalán felvegyék a versenyt az aktuális győztessel vagy egyáltalán szépítsenek. Nem egyszer fordult elő, hogy nagy fölénnyel nyert, aki épp 1. helyen állt.

És ezután hirdetnek végeredményt. Mindenki kap emléklapot, de csak az első helyezett részesül pénzjutalomban, ahogy az elején írtam, és csak ő juthat tovább a következő fordulóba. És itt szoktak adni egy babérkoszorút is a nyertesnek (ami a játék logója), amit én megmondom őszintén, nem pártolok, mert szegényeken nagyon idétlenül áll. És itt vége a játéknak.

Alapvetően tényleg az arcok miatt szeretem nézni. Olyan arcokat képesek vágni a játékosok vagy a műsorvezetők, ami mindig megmosolyogtat. Ami miatt jó ezeket látni, hogy látom az őszinteséget, ami nagyon-nagyon hiányzik a magyar médiából. Meg nem tagadom, akármennyire is kedvelem az ázsiaiakat, már-már pozitív diszkrimináció, de azért én is felfedezem azokat a sztereotípiákat, amik miatt szokták parodizálni az ázsiaiakat. A lányok az esetek döntő többségében teljesen normálisan fejezik ki magukat, inkább a fiúk azok, akik sokszor megmosolyogtatnak. Vannak olyanok, akik tényleg nem tudom, hogy hol voltak, amikor a tesztoszteront osztották, mert némelyeknek nemhogy tinédzserkoruk ellenére 10-12 éves körüli arcuk van, hanem kifejezetten magas hangjuk van, és olyan esetlen a megnyilvánulásuk. Mintha nem tudnák hogy fejezzék ki magukat. Csak fiúknál fordul elő, hogy nevetés tör ki a nézőtéren, amikor bemutatkozik az első játéknál, mert egyébként nem is kell érteni, hallani lehet, hogy mintha nem tudná, hogy azt, amit mondani akar, hogy mondja ki. Az egyik srác valószínűleg már sok képtelenséget beszélt, mert egyszer mutatták a műsorvezető hölgy arcát, ahogy mosolyogva ingatja a fejét, hát azon akkorát röhögtem. Hallani is, hogy szegényt majd szétveti az izgalom, hogy úristen, TV-ben szerepel, és hogy még minden jó is legyen. De érdekes, hogy legtöbbször tényleg fiúk sülnek fel ebben. Még egy vicces jelenet volt, ami szintén nagyon megnevettetett, amikor az egyik srác mondta a helyes megoldást, közben a számológépet forgatta a kezében, de teljesen öntudatlanul. És akkor a műsorvezető hölgy eljátssza a kezével, hogy adta a helyes választ, a fiú gyorsan észbe kapott, és letette a számológépet.

A végére hagytam az árnyoldalt, amit észrevettem. YouTube-on magas a nézettsége az egyes műsoroknak, de arányában sokaknak nem tetszik, és a kommentek több műsornál is le vannak tiltva. Ez azért elgondolkodtatott. Biztosat nem tudok, de megfordult a fejemben, hogy az oktatás iskolánként nem egyenrangú, a támogatásokat a különböző iskolák között nem egyenlő részekben oszlik el, és azért szóltak, hogy na azért nyert ő, mert az ő iskolája kedves az államnak valamilyen okból kifolyólag, az ő diákjai biztos okosabbak, még szép, hogy ő nyer. És hát Vietnam, mint kommunista ország, bizony van ott cenzúra. Biztosat nem tudok, csak tippelek. Amire még felfigyeltem, hogy jóval több a fiújátékos, mint a lány. Ritka az, amikor 2-2 arányban vannak fiú- és lányjátékosok, és ha így is van szinte mindig az egyik fiújátékos jut tovább, az már nagyon ritka, ha lány jut tovább. Ez is komolyan elgondolkodtatott, hogy az utóbbi időkben mennyire feltörtek itt Európában a feminista és a gender kurzus hívői, holott majdhogynem itt egy látható bizonyíték, hogy tennivaló nem Európában van, hanem tőlünk keletre. Azt tudom, hogy több ázsiai országban még mindig azt preferálják, ha fiúgyermek születik, annak van előnye, de ebből a műsorból nekem az jön le, hogy nem ugyanaz az oktatás minősége fiúk és lányok között. Szóval a különböző feminista és gender kurzus aktivistáknak tőlünk keletre van dolga, nem olyan országokban, ahol teljes egyenjogúság van férfi és nő között.

Ennek ellenére nagyon szeretem a műsort, a pozitívumai vannak döntő többségben. Végezetül hadd mutassak meg ismét egy műsort. Ezt a múlt héten tették ki, ennek az a különlegessége, hogy az első játékrészben ketten érték el a 120 pontot, amiből egy is nagyon ritka, nemhogy egy adás alatt ketten. Volt is nagy üdvrivalgás. Ja, és kettő-kettő arányban voltak fiúk és lányok.

Konklúzió a macskatartásról


Sajnos nagyon rosszra fordult a helyzet, új albérletbe kell költöznöm. Nem akarom részletezni, hogy mi történt, lényegében annyi volt, hogy csúnyán összevesztünk a lakótársammal a macskák miatt, és nem tudtunk megegyezni. Az elmúlt egy hónap tapasztalatait szeretném kiírni, de fontosnak tartom kiírni, hogy ezek mind az én egyéni meglátásaim, egyáltalán nem szentírás.

Biztos vagyok abban, hogy macskát nem tartanék panelban. Ezeken is azt látom, hogy van mozgásigényük, mert amikor ritkán kint vannak az erkélyen vagy a bejárat előtti előtérben, akkor nagyon fürkészik, hogyan tudnának teljesen szabaddá válni (5. emeleten lakunk, így ez végzetes lenne rájuk nézve). Bár hallottam olyan történeteket, hogy azokat a cicákat, akiket kiskoruktól lakásban tartanak, és nem voltak soha kint, azok nem vágynak ki, mert nem tudják, hogy mi van kint, vagy milyen kint lenni. De ezek a macskák voltak a szabadban (régebben levitte őket, hogy sétáljanak), és akit egyszer megtalál a szabadság édes madara (Ganxsta Zolee után szabadon), azt örökké hívogatni fogja. A macska, ha hozzászokik valamihez, ami kedves számára, akkor onnan nagyon-nagyon nehezen szokik el. Talán soha? Nem tudni.

Akik panelban tartanak macskát, legtöbbször azzal szoktak védekezni, hogy a macskát a családi házban rengeteg veszély fenyegeti. Ha elszökik, nem tér vissza, nem talál vissza, fertőzést kaphat, ha harcol, megsebződik, ne adj isten, rosszindulatú ember megmérgezi. Ez sajnos benne van a pakliban, de ha macska be van oltva, illetve már nem vagyok annyira ellene az ivartalanításnak (mivel nemrég láttam ilyet személyesen, és láttam, hogy ennek semmilyen hosszútávú következménye nincs), ezért ha valaki ily módon védelmet biztosít a macskájának, akkor jó eséllyel megvédi az ártalmakkal szemben. De akkor is, én inkább megadnám a macskáimnak azt a szabadságot, hogy kint is tudjanak lenni, tudják, milyen a szabadban lenni, és tegyék magukat ott is próbára, egyáltalán valamennyire tapasztalják meg a természetes élőhelyüket. Mert egy macska mégiscsak a szabadban, kellő mozgástérrel van igazán otthon. Vagy mondjuk úgy, hogy elemében. És ezt nem venném el az állataimtól. Ugyanezt láttam, amikor a nővéreméknél laktam Angliában. Nekik két macskájuk van, és emeletes családi házban laknak (mint amilyen a brit házak átlagban), és ők ott sokkal inkább szabadon vannak. Kijárnak az utcára is, de mindig hazajönnek, mert hát tudják, hogy kaját biztosan kaptak. A másik személyesebb ok, ami miatt nem tartanék macskát panelben, hogy mivel nincs hova eljárnia, ezért sokkal többet van emberrel, így velem is. És amikor huzamosan vagyok itt egyedül a macskákkal (mint például hétvégéken, amikor a lakótársam hazamegy), akkor a macskák sokkal rám vannak utalva, amit egyfelől ugyan élvezek, mert akkor hozzám dörgölőznek, és annyira jó, amikor simogatom őket, és dorombolnak. De olyan is van, amikor a macska folyton nyávog, és hallom a hangján, hogy baja van, de nem tudom kitalálni, hogy mi is az (ha meg voltak etetve). Akkor nehezen viselem, hogy nem tudok egy kicsit magam lenni, és állandóan hallgatni kell őket. Egy idő után akkor kikészülök, hogy mégis mi az isten bajuk van, nem képesek 5 percre csendben maradni? Tudom én, ki akarnak menni, mert legtöbbször akkor nyávognak, amikor kinéznek az ablakon.

Ez nálam újabb ok arra, hogy macskát csak családi házban. Mert ha nagyon unja magát, akkor egyszerűen kimegy, és nincs annyira az emberre utalva. Egy macska egyébként sem lojális állat, mi több magányos vadászok, és eléggé öntörvényűek. Egyrészt ezért nem annyira hűségesek, másrészt a kutya azért szereti jobban az embert (mert tényleg), mert sokkal régebben háziasította az ember még farkasként, ezért jobban kötődik az emberhez. A macskát sokkal később, meg az is közrejátszik, hogy öntörvényű állat, nagyon nehéz nevelni. Ezt tapasztalom most is. Eleinte nem zavart, hogy a macskák felugrottak az asztalra, csak később, amikor azt tapasztaltam, hogy nem tudok annyira írni billentyűzettel, meg minden csupa macskaszőr, egy idő után nem engedtem, hogy az asztalon legyenek. Semmi hatása nincs, sőt, kiderült, hogy a macska mennyire okos állat. A jelenlétemben egy idő után nem ugrottak fel az asztalra, de amikor valami miatt kimentem pár percre a szobából, visszatérve az egyiküket szinte mindig az asztalon találtam. Annyi eszük mindig volt, hogy amikor megláttak, leugrottak az asztalról, és az ágy alá bújtak, hogy ne tudjam “megnevelni” őket. Innen látszik, hogy a macska a saját elvei szerint él, én meg azért is bosszankodtam miatta, mert gonoszságot is érzékeltem az egész mögött. Mi vagyunk a királyok a házban, ti, emberek meg a csicskáink vagytok, és mindent úgy csináltok, ahogy mi akarunk. Na nem úgy megy ez nálam. Ilyenkor azt csinálom, hogy megrángatom az ágyat, és ilyenkor ijedtükben mindig kiszaladnak a szobából. Csak hogy megtanulják, hogy hol van a helyük. Biztos vagyok abban, hogy egyébként egy macska nem lenne ennyire rossz, ha nagyobb tere lenne, és jobban le tudja foglalni magát ott, ahol igazán elemében érzi magát.

Azt azért szeretném leszögezni, hogy továbbra is nagyon szeretem a macskákat, és ha állatról van szó, mindenek felett áll nálam a macska. De soha nem tudnám embertársammal egyenrangúként szeretni őket, mert a macska az egy állat, és különbséget teszek ember és állat között. És nem értek egyet azzal a közmondással sem, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Tényleg nagyon barátságos tud lenni egy kutya, és adott esetben csodát művel az emberrel, de azért mondják azt, hogy a kutya az ember legjobb barátja, mert egy kutya (vagy általánosságban egy háziállat), mert sokkal kevésbé tudatos (egy állatnak nincs haláltudata, másképp működik az agyuk, nem látnak minden esetben ok-okozati összefüggést), sokkal kevesebb dolgot érzékel és fog fel a világból, az emberek viselkedéséből. Emiatt máshogy fogja fel azt, hogy ha az ember rosszindulatúan bánik velük hiszen nem bosszulná meg, és nem is haragtartó. Ha egy kutyát agresszivitásra nevelnek, az más kérdés. Biztos, hogy ha állatok lelke is sebződik, ha rosszul bánnak vele, de ha alapvetően szeretettel nevelték, akkor mindig szeretettel és naivitással fog az emberekhez viszonyulni. Ezért alakult ki bennem az a vélemény, hogy aki hisz a kutya az ember legjobb barátja mondásban, annak az állat egyfajta menekülés a valóság elől, hogy az emberek tudnak rosszindulatúak is lenni, és mekkora csalódás, hogy az, akit a legjobb barátunknak tartottunk, pont ő árt nekünk. Ezt én is megéltem egy jónéhányszor, mégsem éreztem, hogy egy háziállattal kellene kompenzálnom. Hanem újabb emberi kapcsolatokat alakítottam ki, és értek újabb és újabb csalódások. Ez tényleg nagy fájdalom, de egy idő után felmerült bennem a kérdés, hogy biztos, hogy csak a másik fél a szemét? Nem lehetséges az, hogy én is hibáztam az adott helyzetben? Túlzottan naiv voltam? Nem akartam meglátni, hogy a másik valójában mit gondol, vagy azt, hogy baj van? Ez nem a másik felelőssége, hanem az enyém. Amikor erre rájöttem, akkortól tudtam helyére tenni az emberi kapcsolatokat, amikből sokat tanultam. Persze ettől még történhetnek bajok, mert nem lehet eléggé fejlett az ember, de megszerzett igaz barátságok, ha csak néhány is van, minden nehézségért kárpótolnak. Ha pedig újabb csalódás ér, azt jobban tudom kezelni. És ebben a bizonyos barátságban megvan a méltó helye a kutyáknak és a macskáknak is.

Az új Csernus Imre könyv


Belenéztem ma az Árkádban a Libriben az új Csernus Imre könyvbe, és úgy néz ki, hogy jó lesz. Fel lehet fogni úgy, hogy Bevállalom! című könyvnek egy javított változata.

Meg is vettem. Az Árkádban most kuponnapok vannak, ami alapvetően nem nekem szól, de ha adják könyvre, ráadásul az újakra is beváltható a 20%-os kedvezmény, és a Libri Törzsvásárlói kártyán is volt még pont, azt is beváltottam. Így összesen 1300 forinttal olcsóbban vettem meg, így 4000 forint helyett 2700 forint volt, és olyat vettem, ami örömöt okoz. Úgy néz ki, ez a könyv rendben lesz. Bővített mondatokkal ír (A Bevállalom! legnagyobb hibája a tőmondatok, melyek miatt lélektelenné válik az írás), így mindenképp érdekes lesz. Beleolvastam, mielőtt megvettem, ami a legjobban megmaradt bennem, amikor az 50. születésnapját ünnepelte, írta, hogy azt úgy kezelte magában, hogy jöhet a következő 50, és ettől jókedvű lett. Azért kell egy érzelmi fejlettség ahhoz, hogy valaki idáig eljusson. Nem is kell 50-nek lenni ahhoz, hogy szembesüljünk az idő múlásával, nekem a 30. születésnapomat volt nagyon nehéz tudomásul venni. Egyébként is nagyon nehéz volt nekem a 2016-os év, és erre rájött az, hogy 30 leszek. Ekkor döbbentem rá, hogy soha többé nem leszek huszonéves, hogy múlik az idő, és ami elment, az többé nem jön vissza. Ehhez kellett némi idő, hogy elfogadjam magamban, és azt mondjam, hogy kész vagyok előre nézni. Azt gondolom, hogy az nem tudja elfogadni az öregedést és az idő múlását, akinek valami komoly hiányérzete van a múltjával kapcsolatban, főleg, ha látja, hogy más meg megteszi fiatalkorában azt, amit ő valami miatt elszalasztott. Ebbe nagyon csúnyán bele tud rondítani a Facebook, és az ideális boldogságot ábrázoló képek. Időnek kell ahhoz eltelnie, hogy ténylegesen elfogadjuk azt, hogy ami idő elmúlt, az többé már nem jön vissza, de jó eséllyel ez nem azt jelenti, hogy az adott dolog már nem valósulhat meg, csak késve. Persze, hogy mi az a bizonyos dolog, vagy tett, ami hiányzik, és hogy mennyire pótolható, az más kérdés. De aki lerendezi magában a múltat, elfogadja a hiányérzetet, akkor képes lehet továbblépni. Ebben látom a módját az öregedés elfogadását a hiányérzettel együtt. A könyvről pedig majd írok részletesen, ha elolvastam.

 

Nők Lapja Presser Gábor CD-vel


img_20180604_181236Csak a legeslegritkábban veszek női magazinokat, mivel az egész műfajt, beleértve a bulvárt is, messzemenőkig elítélem. És mikor van az a legeslegritkább alkalom? Amikor olyan CD-t mellékelnek a magazin mellé, ami olyan előadótól van, akit nagyon tisztelek. Így van Nők Lapja által extra Zorán CD-m, LGT CD-m, illetve most, hogy láttam, hogy Presser Gábor CD-t mellékelnek a magazin mellé, nem is volt kérdés, hogy megveszem.

Nem az egyik, hanem a legnagyobb hatású magyar zeneszerző, énekes, akit valaha hallottam. 6 éves koromban hallottam először LGT dalt, 1992-ben, amikor kijöttek a régi albumok CD-n, és emlékszem rá, hogy nővérem amikor hallgatta a “Neked írom a dalt” című dalt, hihetetlenül megtetszett. Aztán a mai napig megvannak lemezen az LGT albumok többsége, amikor apukám hallgatta őket, nagyon örültem neki. Ezután már magamtól kezdtem el hallgatni az LGT CD-ket, és csakhamar eljutottam oda, hogy ezeket a CD-ket hallgattam legtöbbször gyerekkoromban. Álmot adtak nekem, ami ugyan nem valósult meg – és nem is fog – de az LGT-nek köszönhetem, hogy megszerettem a zenét, elképzeltem, hogy milyen lehet együttes tagjaként sok ember előtt zenélni, és zenész-énekes akartam lenni. Ez ma már nem valósulhat meg (ebben a formában), de nagyon jó volt a dalaikat hallgatva erről álmodozni. Aztán, hogy mikről énekelnek, azt persze nem igazán értettem gyerekfejjel, a szövegeket inkább huszonévesen értettem meg, azóta csak még többet jelent számomra az együttes munkássága.

Presser Gábor szólómunkásságáról már az első önálló stúdióalbumának a Csak daloknak megjelenésekor is tudtam, még 1994-ben. Kazettán volt (és van meg most is) az album, és azért is maradtak meg bennem erősen a dalok, mert főleg kocsiban hallgattuk, amikor úton voltunk, és a mai napig, valahányszor előveszem ezt az albumot, a tájak jutnak eszembe elsősorban. Azt már gyerekként is felértem ésszel, hogy azért “lassabb” a szólóalbum, az LGT albumokhoz képest, mert már nem volt annyira fiatal, és már akkor is volt olyan gondolatom, hogy az ember egy idő után lelassul. Aztán 1996-ban a Kis történetek is jött. Ezt is nagyon szerettem, már akkor is szívesen hallgattam a rajta szereplő a melankolikus, lassú dalokat. Az élő hangzásba, és a dalok hangszerelésébe meg most is beleborzongok. 2000-ben nagyon sokat hallgattam az Angyalok és emberek albumot, mai napig nagy fájdalmam, hogy csak kazettán vettem meg annak idején. Azért értékes számomra ez az album, mert 14 éves voltam ekkor, amikor már kezdett komolyabb rálátásom lenni az életre. Elkezdtek jobban érdekelni a közéleti dolgok, meg ebben az évben ért el az első igazi nagy szerelem, úgyhogy a szerelmes daloknak is igazán akkor lett jelentőségük. És azért erősen érzékeltem, hogy mekkora különbség van azon szerelmes dalszövegek között, amit Presser Gábor énekel, és amik a rádiókban hangzottak fel, természetesen Presser Gábor felé billent a mérleg. Mivel már egészen kiskoromban hallgattam ilyen jellegű valódi zenét, ezért rám olyan nagy hatással nem volt az Europop, vagy Eurodance, vagy minek mondják, ami Németországból jött, és valósággal végigsöpört egész Európán. Figyeltem akkor is a trendeket, volt néhány zene és együttes, amit szerettem ekkor is, sőt arra is volt példa, hogy az LGT kifejezetten háttérbe szorult, de 25 éves ismertség alatt egy olyan előadó nem volt, mely teljesen kiszorította volna. Lélekben mindig ott volt a háttérben, még ha öntudatlanul is, de nem hagyva, hogy nagyon eluralják a zenei ízlésemet a ’90-es évek nagy trendjei.

Ennek a CD-nek meg azért is örülök nagyon, mert egyrészt ha emígyen is, de meglett CD-n néhány dal az Angyalok és emberek albumról, másrészről meg a 2006-os T12enkettő album annak idején teljesen kimaradt. Egyrészt azért, mert akkor már a japán zene volt, ami átvette az irányítást felettem, másrészt meg ekkor már olyan gondolatom volt, hogy Presser Gábor a hangja miatt már nem tud olyan albumot csinálni, mint régebben. Így csak sokkal később hallgattam meg az albumot, és bánom, hogy kihagytam, mert olyan remekművek vannak rajta, mint a Két ördög, az Őt és a Cím nélkül. Ezek közül a második helyet kapott az új kiadványon. Presser Gábornak hihetetlenül érvényes és progresszív gondolatai vannak a szerelemről, ami manapság a fehér holló ritkaságával ér fel, ha szétnézek a nemcsak a magyar, de a nyugati könnyűzene palettáján. Soha nem kezelte istenként a másik felet, soha nem hivatkozott rá, hogy ő az egyetlen egy, sokszor teljesen átlagos és emberi történeteket mesél el a szerelemről. Amik olyanok, melyek bármelyikünkkel megtörténhet, és a maga valójában mutatja szépnek a szerelmet. Zorán mellett ő az (mily nagy az átfedés a két előadó között), aki képes úgy énekelni a szerelemről, hogy elhiszem neki, hogy az évtizedes együttlét után is szép lehet a maga egyszerű valójában, és elhiszen nekik, hogy évtizedek után is, ha a nagy szerelem már nem is fog lángolni, de lesz miért felnézzek a páromra.

Ebben hiszek, ezért hiszek a mai napig a szerelemben, és hát lenne-e bármi jogom nekem kívánni Presser Gábornak a 70. születésnapjára? Köszönöm neki azokat az örömöket, érzéseket, élményeket, amiket a dalai által kaptam, hogy már gyerekként is útmutatást adott nekem, és kívánom, hogy a lehető legtovább legyen köztünk egészségben és boldogságban.