A Disney klasszikusok mai szemmel


Annak ellenére, hogy folyamatosan formálódik a látásmódom, azáltal, hogy tapasztalok meg dolgokat a világból a mai napig szeretek Disney klasszikusokat nézni. Hallok olyan véleményeket, hogy a Disney nagy kárt tesz az emberekkel azáltal, hogy az egész estés filmjeik hamis üzeneteket hordoznak magukban, olyanokat, melyek nem reflektálnak a való életre, mégis úgy jelenítik meg, mintha az úgy lenne valóságos. Van ebben igazság, de én ezt némileg árnyaltabban látom.

Ezt a karácsonyt és szilvesztert a nővéreméknél töltöttem Angliában. Nagyon szeretek ott lenni, mert szeretem az angol baráti körét, és rajtuk is érzem, hogy szívesen látnak engem. Pedig a britek jellemben jó néhány dologban mások, mint a magyarok. Egyrészt sokkal közvetlenebbek az emberekhez, még a nem olyan közeli barátokat is megölelik üdvözléskor vagy búcsúzáskor. Vidámabb természetűek, sokkal inkább virítanak kifelé, hogy mennyire jól érzik magukat, holott néhányukon lehet látni, hogy belül nagyon is őrlődnek valamin, de ezt igyekeznek elrejteni. És a házak falán is elég sok motivációs üzenetet lehet olvasni. Kicsit olyan ez, mintha a maguk bánatát akarnák ezzel elrejteni. Akármi van, ők nem bánatosak semmi miatt. Pedig a személyes tapasztalatom az, hogy ha hagyjuk megélni a fájdalmat, mert könnyebben a helyére kerülhet, így könnyebb lesz utána újrakezdeni, másképp csinálni dolgokat. De igazából el tudom fogadni, hogy úgy élnek, ahogy, mert szeretem a stílusukat. De ami érdekesség, hogy náluk sokkal elterjedtebbek a Disney klasszikusok, és több helyen is olvastam például olyat, hogy: “Ebben a házban van szeretet, van boldogság, és van Disney.”

Ez azért erősen árulkodik arról, hova sorolják a Disney klasszikusokat mondanivaló terén. Ahogy írtam feljebb, látok rációt a negatív kritikában a Disney kapcsán, de ezeket is lehet a helyén kezelni. Mert a Disney is egyfajta idealizált világot jelenít meg. Valami olyat, amiről már nem feltétlen csak azt lehet mondani, hogy a rajzfilm világába belefér, mert annyira valóságosnak ábrázolja, hogy az bárkivel megtörténhet, főleg, ha analógiában, szimbólumokban gondolkodunk. Nekem a mai napig az a véleményem, hogy bár van néhány olyan egész estés animáció (főleg az újakban), ahol túlságosan messzire mennek, túlzottan idealizált világot jelenítenek meg, mégis van bennük valami, ami miatt érdemes nézni őket. De ezeket egy az egyben elhinni azért veszélyes, mert ha megtapasztaljuk, hogy nem ez a valóság, az sokkal nagyobb csalódás, mintha elfogadnánk, és megélnénk a közben megélt fájdalmakat, ahogy feljebb írtam. Én így igyekszek élni, és az a tapasztalatom, hogy a Disney klasszikusokat még így is lehet szeretni, ha a helyén kezeljük a látottakat.

Hogyan? Nem hiszünk el mindent, amit látunk, mégis szabadjára engedjük a gyermeki énünket, és egy kicsit mégis elhisszük, hogy a mi személyes történetünknek is lehet olyan szép vége, mint amit láttunk. Ehhez az kell, hogy a jelenlegi helyzetünket a maga realitásában lássuk. Lássuk, mik a lehetőségek, és mik azok a csalódások, amik érhetnek. Ez már önmagában azért jó, hogy felkészüljünk azokra a rossz élményekre, amik várhatnak ránk. Ezt leírni egy papírra, és összegezni, hogyan hozhatjuk ki a jelenlegi helyzetünkből a legtöbbet. Felkészülve persze arra, hogy lehet negatív is a történések végkimenetele. Ezt tudom elképzelni, ez a legtöbb, amit egy Disney klasszikus mondanivalójából ki lehet hozni.

Ezen szilveszterkor gondolkodtam el, amikor az egyik angol ismerősünknél voltunk bulizni. Rájuk kiváltképp jellemző, hogy kifelé mutatják a szépet. Hogy mi van belül, azt nem tudom, nem vagyok velük olyan kapcsolatban, hogy ezt megkérdezzem. Ja, és nagyon szeretik a Disney-t. Nem is csak miattuk gondolkodtam el ezen, hanem eszembe jutott, hogy december 31-én számot vetek az elmúlt évről, és hogy mit várhatok az elkövetkezendő évtől. Ezen most is gondolkodtam, és bár vannak nagy remények, de legalább akkora a bukás lehetősége, mint amekkora a sikeré. Ami a Disney-t illeti, nem is feltétlen a mondanivalójuk miatt tartom őket problémásnak, hanem amiatt, hogy annyi céget felvásároltak már, hogy konkrétan övék az egész filmipar kb. 25%-a. Lehet arról beszélni, hogy mit műveltek a hozzájuk került nagy filmklasszikusokkal (például, Star Wars, Marvel filmek, mellesleg teljesen jogosan), de ezt most inkább annak fényében látom problémásnak, hogy az újabb Disney klasszikusok veszítik el a hitelességüket azáltal, hogy onnan fentről üzengetnek nekünk mindenféle pozitívakat, amit azért is nehezebb már elhinni, mert onnan nemigen látják, mi van az átlagembereknél, másrészt meg nyugodtabban élhetnek egyre butább eszközökkel, vagy kevés innovációval, mert a Disney név úgyis eladja a filmeket, és dől a rengeteg pénz. De igazából nem is a Disney adja el, hanem hogy mégis van a filmjeikben valami szerethető…

Mirai – Lány a jövőből


Mirai - Lány a jövőbőlTegnap megnéztük bagszival a Mirai – Lány a jövőből című movie-t. Hosszú idők után az első olyan anime, amit magyarra szinkronizáltak. Emiatt eléggé szkeptikus voltam, némileg ambivalens érzéseim vannak az animék szinkronizálásával kapcsolatosan. Egyrészről jó, mert jelzi, hogy van igény Magyarországon arra, hogy legyen anime, másfelől meg egyetlen ország sem képes úgy szinkronizálni animét, ahogy a saját országa, Japán, hiszen ott külön seiyuu-iskola van, ahol sokkal több dologra tanítják a szinkronszínészeket, mint bárhol a világon. És ez bizony érződik az animék magyar szinkronján, ugyanakkor meg a külföldi szinkronok közül még mindig kiemelkedő a miénk.

A Corvin moziban néztük meg, 18.45-kor volt vetítés. Mivel a jegyet fél órával előtte kell átvenni, ezért 18 órára beszéltük meg a találkozót. Meg is történt, átvettük, a várakozási idő alatt beszélgettünk. A Radványi teremben volt a vetítés, már előre odamentünk, hogy be tudjunk ülni, ha lesz hely. Eléggé eldugott helyen van, a földszint alatt a férfi WC mellett. Olyan érzésem volt, mintha egy raktárhelyiségbe, hátulra mennénk filmet nézni. És amikor érvényesítettük a jegyet, bementünk… hát a terem is olyan volt, mintha évtizedeken át zárva lett volna, és nemrég újra megnyitották. A székek régiek voltak, viszont az előadás minősége kifogástalan volt. A kép és hangminőség vetekszik a legjobb mozikéval.

És hogy milyen volt a film? Csodálatos. Bár olvastam véleményeket, nem mindenki van vele maradéktalanul megelégedve, de én 10/10-es értékelést adtam rá a My Anime List-en, és a Port.hu-n. Látom, hogy mi az, ami miatt nem tetszhet azoknak, akik látták, de ezt lehet másképp látni. Egy négy éves fiú, Kun a film főszereplője, akinek megszokott kis élete fenekestül felfordul, amint édesanyja hazahozza újszülött kishúgát. Miután ő a kisebb, a gyengébb, ezért inkább ő szorul szeretetre, védelemre. És a szülők ezt erősen ki is mutatják, ami persze Kun-nak egyáltalán nem tetszik. Hiszen amíg egyedül volt, addig ő volt a család szeme fénye, de ez a húga érkezésével megszakadt. Kun pedig a maga módján visszaadja a szüleinek azt, amit kap. Minden adandó lehetőséget megragad arra, hogy megnehezítse a szülei életét. Vagy a lakásban csinál rendetlenséget, vagy a húgát piszkálja, aki persze sírással jelzi, hogy nem ilyen jellegű testi érintkezésre van tart igényt. A szüleinek persze nem esik le, hogy miért csinálja ezt Kun valójában, minden alkalommal megszidják. Amikor egyszer elege lesz, kiszalad a kertbe, és megjelenik először a kutyájuk emberi alakban, majd később a húgát látja meg a maga 16 éves valójában. Ezen képében szembesíti a bátyját (milyen érdekes, hogy valaki a látszólag jóval fiatalabb családtagját hívja bátyjának), hogy mit tett, és hogy ezzel nemcsak neki okoz fájdalmat, hanem a szüleinek is. A film alatt nemcsak a húgával találkozik 16 éves korában, hanem az anyjával is gyerekkorában, valamint ahogy a dédszülei összejönnek. A látottak mind felismerésre késztetik Kun-t, hogy fájdalmat okozott a szüleinek, és hogy mi a helyes viselkedés.

A film dióhéjban ennyiről szól, de persze ennél sokkal többet látunk, és dramaturgiailag kiváló alkotás. Ami miatt mégsem nyerte el egységesen a nézők tetszését, hogy egy 4 éves fiú megy végig olyan jellegű dolgokon, amiket sok esetben még egy tinédzser sem ért meg, egy kisgyerek végképp nem látja át annak a jelentőségét, annak amit átél. De ezek valójában szimbólumok. A fiú lelkiismeretének szimbólumai. Amit látunk, amiken átmegy, az valójában a bűntudata. Mert egy kisgyerek akármennyire is fejletlen érzelmileg, akármennyire is a saját eszközeivel nyersen és radikálisan fejezi ki, ha valami nem tetszik neki, egy gyereknek is van lelkiismerete és bűntudata. És ahogy átmegy azokon a bizonyos utazásokon, úgy fejlődik érzelmileg, és nemhogy elfogadja, de megszereti a húgát, és a végére egy szerető családot látunk. És hát mi tagadás, elsírtam magam a végén, mert tényleg gyönyörű volt érzelmileg az anime. Azt fontos tudni, hogy azért a kissrác megy végig ezeken a dolgokon, mert az ő jellemfejlődése a legfontosabb a család szempontjából. Mert ha a szülei lesznek elfogadók a fiukkal, attól megmaradhat a háborús kapcsolat a testvérek között. A fiúnak kell a maga módján megtanulnia, hogy testvére van, most már nem kap meg minden figyelmet, ezen osztoznia kell.

Egyébként is a szülők is átmennek egyfajta jellemfejlődésen, hiszen tipikus japán családot látunk, ahol ráadásul a szerepek is némileg meg vannak cserélve, ugyanis az anyuka az, aki visszamegy dolgozni, amint van lehetősége, ugyanis neki van jobb keresete. Az apa marad otthon a gyerekekkel, ő otthonról dolgozik. És hát a munkájuk miatt sem tudnak úgy odafigyelni a fiukra érzelmileg, ahogy azt amúgy megérdemelné. Főleg az anyának nincs türelme a nehézségekkel kapcsolatosan. De a maguk módján ők is rájönnek arra, hogy rossz úton járnak, ők is fejlődnek, a végére így lesz egy szerető család. Idealista a vége? Nem ez az általános? Valóban idealista, és valóban nem ez az általános, de az anime megmutatja azt, ha valaki elhagyja az egóját, és szembe mer nézni önmagával, az lehetőséget kap arra, hogy másképp lássa a dolgokat maga körül, ezáltal fejlődik érzelmileg. És ez akár egy kisgyerekkel is megtörténhet a maga módján. Az biztos, hogy nagyon szép anime volt, ajánlom megnézni.

De ha nem muszáj, inkább nem Corvin moziba mennék, ha filmet szeretnék nézni. Mert nemcsak a Radványi terem nézett ki úgy, mintha évtizedek után nyitották volna meg újra, hanem a WC is rendkívül igénytelen volt. Mindezek mellett a jegyárak alig olcsóbbak, mint a Cinema City-ben. Hétfőn voltam megnézni a WestEnd-ben a Legendás állatok 2-t, és a diákjegy csak 60 forinttal volt drágább a Corvin mozihoz képest. És hát a Cinema City mindenben jobb. Volt idő, amikor folyamatosan zártak be a mozik egymás után a letöltések miatt, és úgy emlékszem, hogy azok a nemplázás mozik, amik megmaradtak, azok művészmozik, melyek egyedi filmkínálatával életben tudtak maradni, és a jegyárak is olcsóbbak. A Corvin mozit is ide soroltam magamban, ehhez képest több téren is csalódás ért. De a filmet nagyon megérte megnézni.</p>

Nagy Natália dedikál


Még tavaly decemberben az egyik barátom, Waka szólt látta az Árkádban Nagy Natáliát, hogy dedikálja a könyveit, CD-it. Aznap Békéscsabán voltam, úgyhogy úgy voltam vele, hogy ez ugrott. Tegnap bementem az Árkádba, és döbbenten láttam, hogy most is ott van.

Megörültem neki, de nem mentem oda hozzá azonnal, mert szerettem volna aláíratni vele a L’art Pour L’art Társulat CD-ket is, és ezért még haza kellett mennem. Mondjuk, kicsit aggódtam amiatt, hogy mit fog szólni a CD-khez, ugyanis eléggé viharos volt a szétválás, csúnyán összevesztek, és nem tudtam, hogy milyen emlékeket őriz ezekről az évekről. Mindenesetre hazamentem érte, és elvittem neki dedikáltatni. Eleinte a könyveit mutatta. Egyébként nagyon aranyos gyerekkönyvei vannak, ami a története alapján még a felnőttek számára is érdekes lenne. A Föld ünnepli 5 milliárdadik születésnapját, ennek alkalmából írt egy mesét. De el tudom képzelni, hogy Nagy Natália olyan mesét írt, ami felnőttek számára is olvasmányos, akár tanulságos történettel is szolgálhat nekünk is. De többen is voltak ott, és mindenkitől kérdezte, hogy mekkora a gyerek. Megmutatta a CD-it is, kettő volt nála. Az egyik a Bombanő, mely egy válogatás az általa énekelt dalaiból, valamint Zsákbamacska minden nő, ezen nagyon régi ’60-as évek-beli dalokat énekelt fel újrahangszerelve. Említette is a Csinibabát. Na, és az Bombanő kapcsán említette a L’art Pour L’art Társulatot, akkor már meg mertem említeni neki a CD-ket, és alá is írta nekem. De érdekes volt látni, hogy egyrészt örömmel nézte a borítót, mondta is, hogy a fiatalsága volt, emlékezetes 10 év, másrészt meg jó volt látni, hogy nem gondol rossz érzésekkel vissza ezekre az évekre, így szerencsére nem jött be az aggodalmam.

Mondjuk, nem is ő volt az, hanem Galla Miklós, aki nagyon csúnyán összeveszett elsősorban Dolák-Saly Róberttel. Laár Andrással is, de olvastam, hogy vele más miatt, aminek okán könnyebb volt kibékülni vele. Mondjuk sejtem, hogy azért is volt Laár békülékenyebb, mert buddhista, és erősen spirituális beállítottságú, emiatt másképp láthat dolgokat. De Dolák-Saly Róberttel a mai napig nem békült ki, így esély nincs arra, hogy újra létrejöjjön az eredeti L’art Pour L’art Társulat, amit rettenetesen sajnálok, mert az a felállás egy legjobb humoristákból álló egyesület, és amit műveltek négyen, az olyan elementáris volt a humor terén, amihez hasonlót csak kevesen tudnak felmutatni. Elolvastam Galla Miklós könyvét, a “Jé, a Galla is ember” címűt, ebben írta meg, hogy mi történt, miért váltak el nagy haraggal. Nem akarom felidézni, mert pontosan nem emlékszem, mi történt, és nincs Pesten a könyv, hogy bele tudjak lapozni, és elolvassam azt a részt. De érdemes volt olvasni a könyvet, mert a humora mellett nagyon értelmesen fejezi ki magát, nagyon jó volt olvasni az írásait.

Szóval, jó volt látni Nagy Natália mosolyát az arcán, ahogy aláírta a L’art Pour L’art Társulat CD-ket, és bár ő maradt meg legkevésbé a köztudatban, biztos vagyok abban, hogy ő is keményen dolgozott a háttérben. És azért ne feledkezzünk meg Evettkéről, és Irénről sem, akit biztos, hogy senki nem tud úgy játszani, mint Nagy Natália. Az a kislány, és a szomszédasszony tökéletesen rá lettek írva. És örülök is, hogy az új L’art Pour L’art nem hozta vissza az új tagokkal Evettkét és Irént, hanem helyettük kitaláltak másokat. Mondjuk Zigóta, Kancácska drága, meg ezek nem valami jó váltás, és Pethő Zsolt is gyengébb Margit szerepében. Az is olyan, hogy Galla Miklósra lett kitalálva.

Ami a CD-ket illeti, az meglepő, hogy másolt CD-ken vannak rajta a dalok. De legalább magukat a lemezeket is aláírta, így személyesebbek. Az EMI-Quint adta ki a Zsákbamacska minden nő című albumot eredetileg 1998-ban, és ahogy utánaolvastam, ma már nem létezik ez a kiadó cég, felvásárolták, és feldarabolták 2011-ben. Úgyhogy nem hiszem, hogy neki maradt volna a CD-kből, ha azok gyártási jogai meg nem kerültek át más céghez, akkor nincs is aki kiadja. A borító legalább igényes papíron van, szépen ki van vágva (a Bombanőé is), és gondolom, így tudta megoldani, hogy a dalai valahogy elérhetők legyenek. Talán így a legjobb, ha nincs más lehetőség. A Bombanő amúgy nem hivatalos kiadás, gondolom, ez egy általa kreált válogatásalbum a saját dalaiból. Mindenesetre kellemes személyiség volt, jó volt személyesen találkozni vele.