Azt még elfelejtettem megírni, hogy két mangát vettem a MondoConon:

  • Death Note 2
  • Nana 4

Azt elhiszem, sok mindent lehetne mondani a levásárolhatóságról, hogy mekkora anyagi vonzata van, meg, hogy ezzel mindenkit vásárlásra kényszerítenek, de nekem jót tesznek vele, mivel elég sok manga nincs még meg, és így féláron veszem meg, és ha már úgyis megvenném, akkor miért is ne élnék a lehetőséggel?

Igazából néhány éve, amikor elindult az Animaxen a Nana (talán 3 is már?), iszonyatosan megtetszett, mert teljesen hitelesen mutatja meg a huszonéves fiatalság problémáját; Szülőktől különköltözés, ismerkedés a munka, és a szerelem világával, lelki problémák, egyáltalán a felnőtté válás. És annyira hitelesnek tartom, hogy nemrég elolvasva a 4. kötetet, és most nézve az animét nagyon tetszik még most is. Egyáltalán nem túl csöpögősek az érzelmek, pont annyi, amennyi kell. És amikor bagszival jöttünk el vasárnap a MondoConról, akkor a Nana volt az egyik téma, hogy a mai napig mennyire hiteles. Meg, hogy a történet egy éve áll, mert Yazawa Ai elmondása szerint lebetegedett, és bár felépült, de a Nanát azóta nem folytatta. Elmondta körülbelül, hogy áll most a történet, igazából szerintem már csak egy nagy végtörténet hiányzik, és le lehet zárni az egészet.

Meg ha már Nana, akkor szóba került a Méz és Lóhere, az is nagy szerelmi történet, de bennem abból nem sok maradt meg. Maga a történet sem volt annyira emlékezetes, meg nem jött be, hogy furcsán követték egymást a poénos és a komoly jelenetek, de az első, és a harmadik ending nagyon megmaradt bennem. A Doramát viszont szerettem. Bár a Takemotót alakító Satoshi Sho, az Arashi oszlopos tagja, kicsit ügyetlenül adta át az érzéseket, de összességében jó dorama.

És pont róla jutott eszembe, hogy elég sokan vannak Japánban, akik nemcsak énekesek, hanem mellette színészkednek, műsort vezetnek, és megannyi dolgot csinálnak. De nem azért, hogy mindenki róluk olvasson, mindegy, hogy hol, csak szerepelhessenek. És ez a nagy különbség a keleti és a nyugati sztárvilág között. Amíg nyugaton, nem baj, hogy az adott sztár ott mutatkozik, ahol akar, és ha valami botrányt csinál, az nemhogy nem baj, hanem attól csak még nagyobb sztár lesz. Míg keleten (gondolom, ez nemcsak Japánban van így) egy ismert embernek példát kell mutatnia. És aki idol, az nemcsak énekel, hanem színészkedik, műsort vezet, esetleg DJ-kedik, stb. mert azt kell mutatnia, hogy sok mindenhez ért, ezért idol. És ha valaki ott botrányt csinál (elég csak egy félreérthető mondat egy interjún), azt évekre eltiltják a karrierjétől. Ez egyrészt a fent említett okból, mert példát kell mutatnia, másrészt azért is, mert ott az előadókat nagyban kötik a kiadóhoz, így ha valaki bajt csinál, azzal a kiadót is besározza, sokszor nekik is magyarázkodni kell. És akkor elgondolkodtunk azon, hogy miért lehetnek nálunk olyan sztárok, hogy bárki bármit csinál, attól ő sztár lesz. Szombaton MondoConon, Neeláék elkezdtek rappelni, valami ilyesmit, hogy “te a lány, én a fiú, na mi a szitu” vagy mi, és én elképedve néztem Sami-ra, hogy ez elmegy nálunk dalszövegnek? O_O Keserűen bólogatott, ahogy Neela is. Csak nézek magam elé, hogy hova süllyedt a magyar pop zene? Ilyenek mellett nem csoda, bizonyos zenék már-már túlzottan igényesek, ezért nem kapnak életteret. Azon voltam még kibukva, amikor otthon voltan Békéscsabán, és a nővérem is velünk volt, és ment valami zenecsatorna, és annak Top 20-as listája. Egyszerűen már könyörögtem, hogy legyen vége, mert egyszerűen borzalmas volt hallgatni. A zene jellemtelen, semmi nem maradt meg belőle, a végtelenségig feljavított “énekhang” és undorító videoklipek, ahol jóformán szórakozóhelyeken kishíján szexelnek egymással… Japánban viszont teljesen más a zene, egyrészt hihetetlen sokrétű, és a szövegnek is sokszor van mondanivalója. És tényleg. Mostani dalokat is, ahogy hallgatom, azt mondom, hogy ezek majd évtizedek múlva klasszikusok lesznek.

Úgyhogy volt beszédtéma bőven bagszival, míg vártuk a 151-es buszt. ^^’