Category: Saber Marionette



Tegnap végeztem az Asatte no Houkou és a Saber Marionette J animékkel. Mind a kettő nagyon tetszett, bár mindkettő vége hagyott kérdőjelet maga után.

SPOILER

Nagyon érdekes az Asatte no Houkou, a történet sok tanulságos elemet tartalmaz. Ahogy írtam, Iokawa Karada felnőtt akar lenni, több tényező miatt, ezért mindig ahhoz a bizonyos útszéli kőhöz jár imádkozni, hogy teljesítse a vágyát. Vágya teljesül, ám egyáltalán nem boldog, hiszen Nogami Shouko gyerekké változott. Karada bánata nemcsak ebben merül ki, hanem szembeszülnie kell azzal, hogy koránt sem veszi le a problémát nevelői válláról azzal, hogy felnőtt, hiszen egyrészt hogyan mondja meg nekik, másrészt meg ettől nem képes varázsütésre mindent megcsinálni, és nem fog tudni azonnal dolgozni. Viszont gyerekkori vágya azért inspirálta is, hiszen a konyhában nagyon ügyes, sok mindent megcsinál egyedül. De ezzel egyáltalán nem elégszik meg, és megpróbál munkát keresni. Emlékezetes volt számomra a 8. rész, hiszen miközben Karada gyerekkori múltját nézzük vissza, felhangzott Suara: Kasa dala, mely az opening kislemez B-side track-je, és nem tudtam, hogy a azon túl, hogy ahhoz a kislemezhez tartozik, bármi köze lenne hozzá, de mégis. Nagyon odaillik ahhoz a jelenethez, emelte a dal értékét. Szép ballada, szomorú gyerekkor… És amikor nem sikerül munkát találnia, egy másik városban próbál szerencsét. Ez egyébként hiteles történet, Japánban általános dolog, hogy amikor felnő a gyerek, anyagilag is független akar lenni, mert azt gondolják, hogy a családjukra hoznak szégyent, ha egy bizonyos kor után nem találnak munkát. Karada nevelői hiába próbálják maradásra bírni, ő mégis megy. Egy tengerparti családnál végül el tud helyezkedni szobalányként, itt álnéven ténykedik. Végső nyugalomra itt sem lel, hiszen Shiozaki Kotomi rokonaihoz szegődött, aki Amino-kun egyik barátja, aki viszont Karada osztálytársa. Ő is keresi a lányt, amikor Kotomi felajánlja, hogy szálljanak meg a rokonainál. Amino-kun nem ismeri fel a felnőtt Karadában az osztálytársát, és igen nagy viszály kerekedik amikor megtudja, hogy mi lett azzal a kislánnyal, akibe még szerelmes is volt. Mindeközben Shouko és Karada bátya Hiro is rájönnek, hogy hol van a lány, el is mennek érte. Eközben a konfliktusok rendeződnek, mindenki hazamegy, és láss csodát… Karada ismét gyerek lesz, Shouko pedig felnőtt. És itt jön a kérdés, hogy honnan őrizték meg a követ, amikor elvileg csak egy darab volt belőlük? Vagy ez már az a szituáció, amikor nem érdemes ezen gondolkodni, csak örülni, hogy végül minden rendben lett? Nagyon nem is lehet erre mit kitalálni, ahogy végiggondolom. De szép volt, tetszett.

A Saber Marionette J anime tökéletes példa arra, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Érdekes Faust múltja, és hogy mi is a valódi célja, és igazából nem is ellene kell harcolni. Japoness végül megmenekül, de elvileg Otaru Marionettjei már nincsenek többé, és mégis hazatérnek, és Otaru várja is őket. Ez is furcsa, mert nincs utalás arra, hogy pontosan mi történt.

SPOILER VÉGE

Csak azért nem tudok 8 pontnál többet adni az Asatte no Houkou-ra, mert az ilyen lassú, érzelemdús történetek nem hoznak úgy lázba, mint a pörgősek. De a maga nemében nagyon tetszett. A Saber Marionette J pedig megérdemel akkora hírnevet, mint a Slayers, hiszen pörgős, jó poénok vannak, és megismerjük Japoness múltját, létezésének hátterét, viszont érződik, hogy itt még nincs vége, és lesz folytatás. Mint ahogy lett is J to X néven. Alig várom, hogy láthassam, de előbb a J Again OVA van kronológiailag. Ami rendkívül érdekes, hogy az első szériához képest az OVA sokkal színgazdagabb lett. Élénkebb, erősebb lett a színezet, ez mindenképpen megemeli a hangulatot. Amúgy Otaru “családja” 4 tagúról, 7 tagúra nőtt, hiszen Faust három Marionettje is csatlakozott hozzájuk. Tiger Maiden Circuit-ja még mindig rossz, ezért ő nem tud teljes valójában jelen lenni, mindenkiről, akit meglát azt hiszi, hogy Faust az. De neki el kellett mennie. Jó kis 6 részes OVA-nak tűnik. Tetszik az első openingje, kár hogy csak az első részben hallhatjuk:

Az előadó Imai Yuka, a cím pedig Sakaseruze! Dokyo Bana. Egész jó énekhangja van, engem Matsumoto Rikáéra emlékeztet. Imai Yuka Otaru seiyuu-ja, tehát ismét egy nő szinkronizál férfit. Ami furcsa, hiszen Otaru fiatal felnőtt. Ezek után képest felettébb vicces, hogy Hanagata Mitsurugi hangját egy férfi (Toyasu Takehito) adja, lévén, hogy homoszexuális érzelmeket táplál Otaru iránt.

Miután írtam, hogy az összes Suara-animét végig akarom nézni, így az Asatte no Houkou után a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~-ra esett a választás. Talán eddigi legsötétebb hangulatú anime, amit eddig láttam. Mondjuk a történet hátterét ismerve talán nem is csoda. A főszereplő lány Wakatabe Mari egy tragédia következtében elvesztette otthonát, családját és barátait, a nagymamájával él együtt. Ő maga az emlékezetét is elvesztette. A nagymamája féltve az unokája jövőjét, a Kaihou Akadémiára adja be taníttatni. Ez egy bentlakásos lányiskola, az igazgatónő igencsak szigorú, a legkisebb udvariatlanságot sem tolerálja. Sem Mari-tól sem a tanárkollégiától. Itt lesz szobatársa Senkouji Hakino, akiz az üdvözlő kézfogás után különös, nagyon kellemetlen érzés fogja el, melynek hatására öntudatlanul elkezdi fojtogatni a lányt. Még idejében magához tér, viszont nem emlékszik semmire, ami abban az önkívületi állapotban történt. Mari ennek ellenére elkezd vonzódni a lányhoz. Engem is meglepett, de mint kiderült, egy Shoujo-ai-val van dolgom, ez az első ilyen, amit látok. Hogy mi lesz ebből, egy zsenge 13 rész után kiderül, de eléggé depressziós, szinte demoralizáló hatása van az animének. Ez a szerelem már csak azért is lesz fájdalmas, mert mint hamar kiderül, hogy Hakino egy űrlény, aki emberként teljesen beilleszkedett az emberi társadalomba. A BLUE űrhajóval érdekezett a Földre, ez csapódott be Kamikakushi szigetére, ahol Mari is lakott, ezáltal vesztette el a családját. Egyelőre ennyit tudok. Az openinget pedig teljesen az animéhez írták, ugyanis Suara: BLUE dala bár nem a legdemoralizálóbb, de ott jegyzik a szomorú balladák között. Az endinget (Tsubomi -blue dreams-) még nem hallottam az animében (az első rész végén csak az opening hangzott el), az egy fokkal optimistább dal eredetiben. Vajon mit hoznak ki ebből a történetből… Valószínűleg végignézem, de ha továbbra is ennyire nyomasztó lesz, az nem hiszem, hogy 6 pontnál többet fog nálam érni. Ez függ a történet végkimenetelétől is.

Free! anime vége


Na, hát véget ért a Free! Nagyon nyögvenyelősen néztem már a végét, ennek ellenére minden szerda este vártam, hogy mikor kerül nyilvánosság elé. Az eleje nagyon jónak indult, én komolyan azt hittem, hogy egy átlag sportaniméhez képest komolyabb érzelmekkel találkozhatunk, de hát nem így lett. Nem mondom azt, hogy sajnos, mert egy sport anime nem is nagyon követel meg komolyabb érzelmeket, inkább az zavar, hogy az egész tényleg átment Shoujóba. Ráadásul nyilvánvaló, hogy 10-12 éves lányok voltak a célközönség, mert amikor Haruka a 10. részben elmesélte az egész történés lelki hátterét, komolyan azt hittem, hogy leesek a székről. Ezt még én is ki tudtam könnyedén találni, és amit én ki tudok találni, az bizony bárkinek hasonló könnyedséggel megy. Nekem igazából a 6. résztől kezdett gyanússá válni, amikor egy, a főtörténet szempontjából teljességgel érdektelen eseményt láthattunk, konkrétan kimeríti a filler fogalmát. Egy darabig elmehetett volna, de a kastélyos részt egy az egyben kihagyhatták volna. Innestől kezdtem el úgy nézni az animét, hogy a kezdeti lelkesedés emlékére. Mondjuk a vége nem volt annyira rossz, tehát közel felnőtt korban ugyanazokat, megélni, amit gyerekként, de csak azért nem tért vissza Rin (az az igazság, hogy raw-osan néztem meg a 12. részt, úgyhogy nem teljesen tiszta, hogy mi történt), hogy legyen folytatás, nem véletlen láttuk a vége után, hogy See you next summer. Igazából sejthető is volt, hogy lesz valami folytatás, mert az, hogy az öt srácot együtt mutatták egy képen, az azt sejteti, hogy Rinnek vissza kell térnie. Amúgy a zenék viszonylag jók. Az opening nagyon erős, miután az a fontos számomra egy dalban, hogy a hangulata fogjon meg, ezért mondhatjuk, hogy mindenevő vagyok, és ez a fajta rock zene igazán a kedvemre való. Az ending meg tipikusan ilyen egynyári sláger. Én egy jó párszor meghallgattam, rá lehet kapni, de azzal a lendülettel meg is lehet unni.

Saber Marionette JSokkal pozitívabb véleményem van a Saber Marionette J-ről. Réges-régen kellett volna néznem, már akkor is teljesen, nem csak egy pár részt ebből és a J to X-ből, de hát így alakult. Mindenféleképpen kedvenc Hayashibara Megumi animék közé fog tartozni. Nem véletlen kapta meg Lime-ot, nagyon hasonlít jellemre Lina Inverse-hez, a különbség csak annyi, hogy a bár forrófejű, de nem abban manifesztálódik, mint a Slayers-ben, hogy pofon vág mindenkit, hanem meggondolatlan, és hirtelen cselekszik, nem kis fejfájást okozva ezzel környezetének. És nem kevés derűs perceket a nézőnek. Amiket csinál, és amilyen arcot vágnak hozzá, azt nem lehet nevetés nélkül bírni. A másik nagy poéngyáros Mitsurugi Hanataga, aki a marionetteknek köszönhetően gyakran kerül kellemetlen helyzetbe, amitől garantált a nevetés. Az egyik legviccesebb, még emlékszem a J to X-ből, amikor feltűnik, felette egy asztal van, elkezdi mondani magáról, hogy mekkora menőség, és beveri a fejét az asztalba. Az teljesen kész volt. Nem utolsó sorban szerelmes Otaru-ba, így a homoszexualitás is szerepet kap, de csak a legviccesebb formában, tehát semmi irritáló jelenet nincs. Egyébként az anime a 25. században játszódik a Terra II nevű bolygón, Japoness államban. Bár a lakók valószínűleg csak hírből ismerik Japánt, életmódjuk mégis az Edou-korszakot idézi, nekem személy szerint nagyon tetszik. Erre a bolygóra a 22. században érkezett először a Mesopotamia nevű kolónia, érdekessége, hogy csak férfiak lakják. Akkor hogy tudnak fennmaradni? Marionett-bábuk segítségével, akik lényegében androidok. Ezek a marionettek semmiféle érzést nem képesek kifejezni, és uruk minden egyes parancsát vakon teljesítik. A történet főhőse, Otaru sokáig marionett-bábu nélkül marad, amikor egyszer csak betér a Japoness Pioneer Museum-ba, akkor kel életre az egyik marionett-bábu, aki az övé lesz. Lime nem egy átlagos marionett, neki érzései vannak. Tud nevetni, sírni, őszintén örülni, és nem utolsó sorban szeretni. Talán túlságosan könnyed, lazasága – ahogy feljebb írtam – mindenképpen okoz néhány derűs pillanatot. Hayashibara Megumi pedig több, mint fantasztikus munkát végzett. A másik két bábu, Cherry és Bloodberry már más jellem. Cherry a teljesen ártatlan kislány, az örök álmodozó, aki őrülten szerelmes Otaru-ba, és minden egyes vele eltöltött percért hálás. Bloodberry is szívesen venné, ha Otaru őt választaná, ám ő sokkal nyomulósabb, a női praktikákat is beveti, hogy megszerezze Otaru-t. Lime meg szimplán csak szereti a főhősünket. Ő olyannyira nincs képben, hogy mi a szerelem, hogy meg találta kérdezni, hogy mi az a házasság. De ami hasonlóképpen vicces, amikor a Sógunnál járnak (ebben az államban is sógunátus van), és Lime ugrál, kiabálja, hogy “Sógun, sógun, sógun” megáll “Mi az, hogy sógun?”

És még nagyon sok mindent lehet mesélni az animéről, nagyon tetszik a tradicionális japán környezet, a lakók sokszor tradicionális öltözködése. Többször fordult velem elő már az, hogy egy anime zenéjét jelentőssé tette maga az anime. Ugyanez történt most is. Bár eddig is szerettem Hayashibara Megumi: Successful Mission és I’ll be there dalait, de az anime által nőtt igazán naggyá.

%d blogger ezt kedveli: