Egy kisebb tárhelyű pen drive


img_20200625_222309Tegnap este beruháztam egy 8 GB tárhelyű Pen Drive-ra. Természetesen ez is Philips márkájú. Ezt arra vettem, hogy egyrészt zenéket zenelejátszó eszközön hallgassak, másrészt kisebb dolgok (pl. nyomtatnivaló, tananyag) nálam legyen Pen Drive-on, ha máshova kell, vagy máshonnan kell haza. Tehát ez lesz az a Pen Drive, amit magammal viszek mindenhova. Zene terén meg olyanokat tennék rá, amik már nem jelentek meg CD-n (tehát legújabb zenék), vagy nincsenek meg eredetiben. Tettem is egy próbát, rátettem Hayashibara Megumi: Slayers MEGUMIX albumát, és kiválóan működik a Philips CD-s magnómon.

img_20200626_103810

Nem egy előnyös kép, de csak mivel eléggé hátul van az USB bemenet, ezért csak úgy tudtam egy olyan képet csinálni, ahol látszik, hogy a Pen Drive a magnóra csatlakoztatva, és a kijelzőn is látszik az egyes szám. Mindenesetre rendben lejátsza, úgyhogy örülök neki.

Mondjuk akadt egy kisebb bonyodalom, mert anyám is megkért arra, hogy tegyek az ő Pen Drive-jára is zenét, amiket szeret, és tudja hallgatni. Örömmel, rá is tettem egy albumot, amit szeret, csak azt a Pen Drive-ot sehogy nem tudta a magnó lejátszani. Integral 4GB-os Pen Drive-ról van szó. Sokáig nem is tudtam, hogy mi a baj, csak amikor vettem a Philips-et, akkor gondolkodtam el azon, hogy lehet, hogy az Integral fájlrendszere rossz? Eszembe jutott, hogy anyám TV-je, a Blaupunkt egyszer kiírta, hogy FAT32 fájlrendszerű külső merevlemezzel tud kommunikálni. Megnéztem az Integral Pen Drive fájlrendszerét, az NTFS-ben volt. Sejtve, hogy ez lehet a baj forrása, gyorsan átmentem rajta FAT32-vel, rátettem egy albumot, azt már rendben lejátszotta. Ezek szerint vannak eszközök, melyek csak a FAT32 fájlrendszerű USB Stickkel tudnak kommunikálni. Most már ezt is tudom.

Kíváncsiságból megnéztem, hogy hol van a Philips importőri irodája, raktára. Rajta van a papíron, hogy Curieweg 15, Alphen aan den Rijn, kíváncsi voltam arra hogy mennyire van messze attól, ahol laktam Alphen aan den Rijn-ben, amikor ott töltöttem a hétvégét. Hát, én a város egyik végében voltam, a raktár pedig a másik végén van. A vasútállomás van félúton, és még onnan is sokat sétáltam a szálláshelyre. Arra már nem voltam, de ahogy elnéztem, a Curieweg-en több raktárépület is van. Lehet, hogy ott könnyen találnék munkát, ha Hollandiában lennék, a Philips-nek meg szívesen dolgoznék.

Egy pozitív visszajelzés


Nemrégiben kaptam egy ilyen üzenetet, ami jólesett:

Szia! Csak most vettem észre, hogy mi egyszer üzleteltünk már. Bevallom, nagyon megörültem, hogy pont nálad találtam meg, amit kerestem, mert követem a blogod, és így ismerős volt a neved. Sajnos még nem ástam bele magam annyira a blogodba, de rengeteg minden van rajta, ami érdekel, nagyon tetszik, hogy ilyen \”vegyesfelvágott\”, valóságos kis kincsesbánya.

Nagyon szépen köszönöm, igazán zavarba jöttem, pirulásmérőm kiakadt. Inspirál, és érezteti, hogy érdemes kiírni magamból a gondolataimat. Főleg azért esett jól, mert írta a “vegyesfelvágott”-at, ami pont a blog egyik lényege. Ebben az egyik kedves ismerősöm, Tukeinon inspirált a blogjával, aki szintén minden témát érintett, ami érdekelte. Csak az övé sokkal személyesebb, sokkal inkább érintett saját témákat. Sajnos már nem aktív, és hiányolom is az írásait, de ő volt az, aki inspirált abban, hogy legyen ez egy mindenes blog. És már a legelején is azt láttam, hogy igazából ez nagyon jó dolog, mert miért is lehetne egy helyen Super Mario, Nintendo, LGT, Zorán, Okui Masami, Haikyuu!!, Harry Potter vagy a Pixar, Disney klasszikusok, ha a maguk kategóriájában kiválóak? Mert Tukeinon blogjában az is nagyon tetszett, hogy az írási stílusa miatt olyan postjait elolvastam, amely témában nem vagyok annyira érdekelt, vagy nem vagyok annyira jártas. Ilyen például a programozás. Erre jutott eszembe az, hogy ha esetleg van olyan, akinek megtetszik annyira az írásom, hogy olyan postot is elolvas tőlem, amit nem ismer, vagy nem érdekelt benne, akkor elértem azt a célomat, hogy népszerűsítsem azt, amit szeretek.

Ennek egyik lépését folytatom a blogpostok átköltöztetével. És most külön prioritásba került a blog.hu-s blogom, mert ahogy elnézem, komoly veszélyben az Index…

SPYAIR: Imagination kislemez kritika


Igencsak gazdagon lehet sorolni a Haikyuu!! erényeit, meg is tettem ezt egy jó néhányszor. Az biztos, hogy az egyik legjobb dolog, ami az anime világában megtörténhetett. És bizony nagyon várta az anime közösség, amikor bejelentették a sorozatot a 2014 tavaszi szezonra. És nagyon pozitív fogadtatásra talált az anime, hiszen már a legelején nagyon erősen indult. Nagyon jónak indul a történet, erős a szereplők közti kapcsolat, csapatszellem, szinte fizikálisan lehet érzékelni a kémiát köztük. És akkor nem beszéltünk az anime eszméletlen humoráról, de zene terén is nagyon erősen indult a sorozat.

Olyannyira, hogy konkrétan az első opening az abszolút kedvencem az animéből. Ezért is nagyon örültem, amikor sikerült megszerezni eredetiben, ráadásul az anime verziót. Van egy limitált kiadás is a kislemezből, ami tartalmaz egy DVD-t is, melyen a videoklip és egy kb. 40 perces válogatás látható a MILLION című turnéjukból. Lehet, hogy egyszer beszerzem azt is, de bőven elégedett vagyok ezzel a kiadvánnyal is, főleg, hogy nem az együttes miatt vettem meg a kislemezt, hanem az anime miatt.

img_20200610_123628

Bár ezen kislemezen szereplő dalok alapján megvehetném az együttes miatt, ugyanis nemcsak az opening dal sikeredett kiválóra, hanem a B-side track is. Mind a két dal az keményebb rock dalok közé tartozik, de annak határozottan legjobb fajtájából. Ez ugyanis bárki számára hallgatható, sőt bárki számára szerethető, mivel hihetetlen erők munkálkodnak a dalokban. Mind zeneileg, mind szövegileg kiváló választás a címadó dal egy shounen anime első openingjének, ugyanis maga az “Imagination” cím is utal a a jövőről, ahogy elképzeli magának, hogy majd a csúcsra jut. Erről szól az egész dal, és hihetetlen erős zenét szereztek hozzá. Végig alátámasztja, megerősíti a szöveg mondanivalóját. Élmény hallgatni a dalt, önbizalom erősítésére is kiváló. Az énekesnek kiváló hangja van, a zene is nagyon jól meg van írva. Ugyanis azért a legjobb “fajtája” a kemény rock zenének, mert élő hangszerekre írták a dalokat, ott van benne az erő, és a dinamika, ugyanakkor van dallama a zenének, ezáltal hangulata is. Tehát nemcsak az erőfitogtatás megy, hogy megvalósítom az álmaimat, és ebben nem akadályozhat meg senki, hanem érződik a hangulata is. Ezáltal érezhető át a dalszöveg, és emiatt annyira kiváló ez a dal.

De akinek a címadó dal nem elég erős, annak ott a 2. dal, a Trust your anthem, ami ha lehet, még jobb a címadó dalnál. Ez ugyanis még zúzósabb, még inkább van egyfajta “induló”-feelingje, de csak az együttest minősíti a lehető legpozitívabban, hogy egy még keményebb rock dalt képesek voltak dallamosan megírni. Ezen a szinten általában már csak zúzás szokott lenni, és az énekes is inkább csak erőből ordít, valódi éneket nem igazán dallani. De ebben a dalban nemcsak hihetetlen énektudásáról tesz tanúbizonyságot az énekes, hanem raptudásáról is, ugyanis valami hihetetlen, kiváló rapet hallhatunk a dalban. Bár abban kételkedek, hogy pont az énekes rappel, az ugyanis túlzottan különbözik az ének hangjától. Nem találtam erről külön infót a kislemez borítón, de elképzelhető, hogy az énekes rappel. Teljesen mindegy, az a lényeg, hogy kiváló a rapbetét is, csak megerősíti a dal hangulatát.

img_20200610_123708

A 2014-es év egyik legjobb kislemeze, ehhez kétség sem fér. Ritka az, hogy két ennyire kiváló dal kapjon helyet egy kislemezen. A borítót viszont elég nehéz értelmezni, átlátni, hogy pontosan mit lehet látni rajta. Látok én itt virágszirmot, madárszárnyat (ami még menne is a Haikyuu!!-hoz, hiszen fekete mivolta miatt lehetne hollónak a szárnya, és hát ugye Karasuno…) meg valami tintaszerűség. Találkozik valami valami fehér folyadékkal, ez tör fel az ég felé… Nem tudok arról, hogy az együttes hivatalosan megmagyarázta, vagy leírta volna, hogy pontosan mi látható a borítón. Mindenesetre látványos. Szerencsére könnyen kijön a papírtokból a műanyag tok (szinte kiszúszik, ha egy kicsit oldalra döntjük), van ellenpélda is, amikor úgy kell kiimádkozni a papírtokból a műanyag tokot, hogy hozzáférjünk a lemezhez, szerencsére itt nem erről van szó. Zeneileg, szövegileg, minden szempontból egy fantasztikus kislemezről van szó. Így kell jelenkorunkban örökzöld slágereket gyártani!

Zene: 10/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Hangulat: 10/10
Borító: 9/10

95%

Okui Masami: crossroad album kritika


Írtam már többször is arról, hogy zenék terén érnek új hatások, de alapvetően az Okui Masami iránti rajongásom örök. Még akkor is, ha ma már sokkal ritkábban hallgatom a dalait, de annyira belém égtek, hogy gyakran hallom a fejemben, és nagyon jól esik hallgani.

Gyakran eszembe jut a crossroad című albuma, ugyanis ez volt az az album, amit sokáig nem tudtam megérteni, hogy miről szól valójában, ezért sokáig ezt tartottam Okui Masami legrosszabb albumának. Ez az album ugyanis a legkevésbé egységes hangzásilag, ezért sokáig olyan érzésem volt, mintha Okui Masami maga sem tudná, hogy mit akar elmondani ezzel albummal. Ez pedig azért egyedi tőle, mert minden egyes albuma egy-egy mondanivalóra, érzelmi világra épül. Okui Masami nagyon keveset nyilatkozik a magánéletéről. Innen-onnan lehet tudni dolgokat, de konkrétumot nagyon keveset. Az az igazság, hogy az ő esetében nincs is szükség, hogy “turkáljunk” a magánéletében, ugyanis az albumaival, a dalaival sokkal többet közöl magáról, mint azt elsőre ki lehet hallani. Gyönyörű ívet, összerakható életutat rajzol le az összes albuma 1995-től 2018-ig (és ami még jön). Viszont a 2002-ben megjelent 8. stúdióalbum, a crossroad sehogy sem akart összeállni. Ez főleg annak fényében volt kellemetlen, hogy előtte, 2000-ben és 2001-ben két olyan stúdióalbummal jelentkezett, de főleg a 2001-es DEVOTION, ami nagyon erős mondanivalóval rendelkezett. Zeneileg, dallamban, érzelmi világban, nemcsak hogy Okui Masami legerősebb albuma volt a DEVOTION, hanem a valaha hallott egyik – ha nem a legjobb – album számomra. Kétségtelen, hogy aki elér egy nagyon magas nívót, abból még feljebb mászni már rettenetesen nehéz. És sokáig azt gondoltam, hogy a crossroad finoman szólva sem ugrotta meg ezt a bizonyos lécet.

Csak sokkal később értettem meg, hogy miről is szól ez az album. Amikor rájöttem arra, hogy miről szól az a változás, ami az ezutáni albumokban hallható (ReBirth, Dragonfly, God Speed…), nem utolsósorban a saját magam által megélt élettapasztalatok által jöttem arra rá, hogy ez az album nagyon is a helyén van. Olyannyira, hogy a cím is remekül el van találva. Crossroad… keresztút… útelágazás. Ez az album az átmenet Okui Masami régi és új énje között. Az első 5 albuma sokkal poposabb, szoktam mondani, hogy a legigényesebb ’90-es évek-beli pop albumokat Okui Masami csinálta. Majd jött a 2000-es NEEI és a 2001-es DEVOTION, a maga fájdalmával, kétségbeesésével, búcsúival, elengedéseivel, könnyeivel, és most itt vagyunk. Egy útelágazáson.

Ez az album igazából a maga “egységtelenségével” mond nagyon sokat. Ezen az albumon ugyanis egyaránt hallhatók vidámabb dalok (készen állok az új életre), jelen vannak az erősebb hangzású dalok is (készen állok a kihívásokra), ezzel együtt ott vannak a szomorú, melankólikus dalok, mintegy jelezvén, hogy még nem engedte el a múltat. Még fájnak a régi sebek. Ezzel az első hallásra logikátlan összeállítással valójában Okui Masami azt mondja, hogy félúton van az új élete felé. Kész új kihívások elé nézni, de még kísérti a múlt.

Gyakorlatilag az ezelőtti, és az ezutáni albumok értelmezésével jöttem arra rá, hogy ez az album egy átmenetet képez Okui Masami karrierjében. És ahogy megértettem, hogy ennek az albumnak nagyon is helye van a többi között, a dalok valójában sokkal többet mondanak, mint első hallásra hallatszik, úgy lett sokkal nagyobb eszmei értéke ennek az albumnak. Egyedi album, és határozottan a szó legnemesebb értelmében.

A zene, az élő hangszerelés pedig csak még inkább ráerősít az érzelmi világra, amit a szövegek közvetítenek. A rockos hangzással mind a pozitív, mind a negatív érzelmi világot hitelesen ki lehet fejezni. A vidámabb dalok (Scramble, HAPPY PLACE, be free, high high high) gyorsabbak, dinamikusabbak, míg a szomorúbb dalok (strawberry fields, NECESSARY, bird) jellemzően lassabbak. Különösen nagyon tetszik a strawberry fields-ben az elektromos gitár torzított hangzása, ami még nyomasztóbbá teszi a dal hangulatvilágát. És pont az alapvetően rockos hangzás miatt emelkednek ki az olyan végtelenül nyugodt, egy szál gitárra írt dalok, mint a stillness és a Nemurenai Yoru ga Kureta Mono, ami kifejezetten ellazít, mintha vége lenne a krízisnek, Hasonlóképpen érdekesen fest a latinos hangzású mission című dal, ami a maga dinamikája okán ugyan erősnek akar mutatkozni, de nagyon lehet érezni, hogy ez még nem igazi. Ez még nem az az életerős, életigenlő Okui Masami, akit annyira szeretünk. Rá még várni kell, de az kétségtelen, hogy az utat már kijelölte magának.

Ennek az albumnak a nagysága pont abban rejlik, hogy Okui Masami megüzente vele, hogy nem fél a változástól, és nem fél szembenézni a fájdalmaival, démonaival. Ezt az albumot pont az érzelmi sokszínűsége érdemes hallgatni, amikor krízishelyzetben vagyunk, mert ott van a bánat, amit megélhetünk, illetve ott az öröm is, ami inspirációt adhat a jövő felé. Így alkot a káoszban egy egységet ez az album.

Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Hangulat: 9/10
Albumborító: 7/10

88%

Chihara Minori afférja


Jókor lesz ismertető cikk az Animagazinban Chihara Minori-ról, amikor kiderül róla, hogy viszonya volt egy házas férfival

No, ne értsetek félre, nem vagyok pletykás, a bulvárlapoknak legfeljebb a címlapját nézem meg az újságosnál, hipermarketekben. Ez az eset azért érdekel, mert rajongója vagyok, és mint rajongóként azért érzékelek csalódást magamban. Mert lehet úgy is gondolkodni, és ez lenne az ideális, hogy egy viszony vagy affér csak az érintettekre tartozik. De hát mindenki így gondolkodna, akkor a bulvársajtó egyáltalán nem létezne.

Rajongóként azért érzek csalódást, mert pont azért szeretem Chihara Minori-t, mert egyrészt bebizonyította (vagyis a zeneszerző társai bebizonyították), hogy elektronikus zenében is lehet igényeset, tartalmasat alkotni, másrészt szeretem a dalszövegeit, és amilyen érzelmekkel kiénekli, az számomra végsőkig hiteles. Ehhez képest, hogy most kiderült róla egy ilyen dolog, az azért komolyan elgondolkodtat.

Nagyot nézhet az, aki úgy olvassa, hogy nincs benne a japán művészvilágban, az nem értheti, hogy mi ebben az olyan nagy dolog (a bulvármédia igencsak magasra tette az emberek ingerküszöbét). Csak röviden összefoglalom: Japánban az ismert emberek nagyon vigyáznak a jó hírnevükre. Többek között azért, mert ott nagyon erősen kötik az ismert embert a kiadóhoz, ügynökséghez, aki foglalkoztatja őket, így ha valaki botrányba keveredik, az az őt foglalkoztató céget is botrányba keveri, ennek következménye pedig jobb esetben a kényszerszünet, rosszabb esetben a szerződésbontás. Illetve olyan is előfordulhat, hogy valaki következmények nélkül megússza. Lásd Okamoto Nobuhiko esetét, aki egy idegen nővel volt együtt, vagy ott van Namikawa Daisuke, akik megcsalta a feleségét, egyiknek sem lett komoly következménye. Igazából nagyon remélem, hogy Chihara Minori esetében sem lesz, de az az igazság, hogy élek a gyanúperrel, hogy a két férfi seiyuu esetében egyfajta kettős mérce miatt nincs komoly következménye az afférjuknak. Úgy tudom, hogy Japánban még most sincs teljes egyenjogúság férfi és nő között, és elképzelhetőnek tartom, hogy még ott is jelen van az a gondolkodás, hogy ha egy férfi csalja meg a nőt, arra legtöbben legyintenek, de ha egy nő csal meg férfit, arra, hogy finoman fejezzem ki magam, igencsak csúnyán néznek. Hiszen Hirano Aya is hogy megkapta a magáét, amikor idegen férfiakkal volt együtt.

Egyébként én sem a női mivolta miatt vagyok csalódott Chihara Minori-ban, hogy ezt megtette. Hanem mert azt gondolom, hogy amit kisugároz magából, és amit énekesnőként képvisel a dalaival, azt leköpte. Alapvetően szabadabb gondolkodású vagyok szerelemben, szexualitás terén, de én is azt gondolom, hogy párkapcsolatban, házasságban lévő ember tabu! Nem is kell házasság, én már a kapcsolatról is úgy gondolkodok, hogy az két vagy több ember (hiszek a poliamoriában is, de annak csak zárt formájában) szövetsége, amit egyoldalúan, a másik tudta nélkül felbontani, számomra bűn. Ráadásul azt gondolom, hogy a megcsalás, az a gyávaságnak egy nagyon komoly jele, sőt én a megcsalt felet is felelősnek tartom a kialakult helyzetért, mert nem akarta, vagy nem merte meglátni, hogy a házassága válságban van, ezért a homokba dugta a fejét. De a nagyobb felelősség kétségtelenül azon van, aki megcsalta a másik felet, hiszen ő volt az, aki “aktívan” jelezte a maga gyávaságával, hogy a kapcsolata, házassága válságban van. És ahelyett, hogy leült volna a párjával megbeszélni, hogy ez és ez a baj, ehelyett kerülőutat választott. Egy kapcsolat esetében meg az esetek döntő többségében látható, hogy baj van, ezért gondolom, hogy a megcsalt fél is felelős abban, hogy nem akarta meglátni, hogy baj van.

Mindenesetre nagyon sajnálnám, ha Chihara Minori esetében lenne következménye a tettének, mert az énekesnői-seiyuui karrierje hordoz magában annyi értéket, hogy kapjon egy második esélyt. Mélyen bocsánatot kért, ahogy egy japántól szokás. Mondjuk azt, hogy megtette, alapvetően csúnya tett volt, de az vesse rá az első követ, aki soha nem hibázott. Ha tényleg megbánta, az majd úgyis kiderül, hiszen jó eséllyel sokkal jobban fog vigyázni, és akkor visszaadja az értékét az énekesnői karrierjének.

Négyévenkénti évforduló


Ha már vannak japán albumok, melyek megjelenéséről évente megemlékezek, álljon itt az az album is, melynek évfordulója csak négyévente van. Mert bizony, 2012. február 29-én jelent meg Chihara Minori: D-Formation albuma. Arra emlékszem, hogy nagy dolgot csináltak abból ha valakinek február 29-én van a születésnapja. Rádióban felhívták telefonon, mondták, hogy csak 7 éves, és megszólalt egy felnőtt hang.

D-Formation_Blu-Ray_FormationDe legyen csak négyévente évfordulója ennek az albumnak, mindig ugyanabban a nagyszerű hangzásban szól. Három kiadásban, három különböző borítóval jelent meg az album, nekem személy szerint a CD+Blu-ray kiadás a kedvencem. Bár továbbra is azt mondom, hogy az ilyen nagyon kisminkelt, gyönyörű ruhás képekért nem vagyok oda, mert elvész a spontaneitás, de azért ez tetszik a legjobban, mert itt még a természet van háttérben, ez összességében számomra javít az összképen. A CD+DVD és a CD only borítókon csak az énekesnő látható. Azok lejjebb láthatók, először a CD+DVD, a végén pedig a CD only borító.

Sokat hallgattam ezt az albumot megjelenésekor, azt szeretem Chihara Minori-ban, hogy annak ellenére, hogy magas hangja van, jól állnak neki a komolyabb, mélyebb mondanivalóval megírt dalszövegek is. Amikor először meghallottam 2009-ben YouTube-on beszélni, komolyan azt hittem, hogy élből kivágja a magas C-t. Még meg is van az a videó, ahol először hallottam beszélni.

Más, mint a többi magas hangú seiyuu-énekesnő. Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy idén lesz 14 éve, hogy odavagyok a japánokért, az elején, amíg az újdonság erejével hatott minden, ami japán, még szívesen hallgattam, de egy idő után már inkább idegesített a magas hang. Egy olyan seiyuu-énekesnőt tudok mondani, nevezetesen Momoi Haruko, akinek a hangja szinte már bántja a fülemet, és a dalait sem bírom hallgatni. Egyrészt a hangja miatt, másrészt meg annyira egysíkúak a dalai. Mindegyik a vidámságról, jókedvről szól, élvezzük az életet. És csak ezt hallgatni egy idő után elértéktelenedik, elinflálódik. Nemcsak azért, mert ha túl sok ilyen dalt hallgatunk, akkor jelentéktelenné válik, hanem mert mindnyájan tudjuk, hogy az élet nemcsak csupa móka és kacagás, hanem sok esetben megmérettetés is. Hasonló okok miatt bírom egyre kevésbé a női seiyuu-kat. Egyrészt nehezebben bírom a nyávogósan magas hangot, másrészt meg jó ideje megfigyeltem, hogy a női karakterek személyisége legtöbbször sablonos. De mintha rémlene, hogy már írtam erről korábban. Úgyhogy nem is ragoznám, inkább visszatérnék Chihara Minori-ra. Visszahallgatva ezt a beszédet, hallani, hogy Chihara Minori-nak is ugyan magas hangja van, de mégis szerethető, mert hallani a hanghordozásában, hogy vannak gondolatai a világról. Ezt bizonyítja az is, hogy habár neki is túlnyomórészt vidám, sablonos dalokat írnak (nem is a sablonos dalai miatt szeretem őt), vannak komolyabb, szomorúbb dalai is, amik nagyon jól állnak neki. Nem is kell messzire menni példáért, ott van a Michishirube, mely a Violet Evergarden ending dala.

Chihara_Minori_-_DefectionDe a D-Formation albumot azért is szeretem, mert két dal is van rajta, amelynek szövegét Okui Masami írta: Az egyik az Usotsuki ParADox, a másik pedig a Defection. Mind a két dal kiváló, az Usotsuki ParADox-ra a hangszerelése miatt már első hallgatás után felfigyeltem, az ének is nagyon tetszik, a keverés is kiváló. A Defection egy külön történet. Egyrészt lehet tudni, hogy a dalszöveg úgy született, hogy Chihara Minori megírta Okui Masami-nak az életével kapcsolatos konfliktusait, belső küzdelmeit, nagy kérdéseit, ezt foglalta Okui Masami dalszövegbe. Maga a szöveg is nagyon jó, de a zeneszerző munkáját is dicséri, hogy alátámasztotta a szöveg mondanivalóját. A Defection a másik nagyon jó példa arra, hogy nagyon jól állnak neki a komolyabb hangvételű dalok is. Külön kislemezen is megjelent. Hogy én azt mennyit hallgattam annak idején… Nem tagadom, eleinte Okui Masami miatt, de a kislemez második és harmadik dalai nagyon sokat segítettek abban, hogy a többi Chihara Minori kislemez közül a Defection magasan kiemelkedjen, és különleges helyet foglaljon el a szívemben. Külön érdekesség, hogy a Defection kislemezzel együtt jelent meg a KEY FOR LIFE is, és a kettő között akkor olyan szintű különbséget éreztem, hogy semmiség volt eldönteni, hogy melyik a jobb kislemez. ƒvƒŠƒ“ƒgMár csak a borító terén is. A KEY FOR LIFE alapötlete nagyon jó: egy óriási kulcsot tart az énekesnő kezében, és ott az ajtó, melyet ha kinyit, jó eséllyel ott várja az élet. De ami nem tetszik, az egyrészt a göndör haj. Szerintem egy ázsiainak nagyon rosszul áll, ráadásul a ruha is éveket öregít rajta. A Defection borító talán futurisztikus, mégis azt gondolom, hogy jobban illik az énekesnő egyéniségéhez. Ráadásul a dalok is jobbak rajta. És ha ennyi “önigazolást” megengedhetek magamnak, akkor még annyit is elmondanék, hogy ha csak egy kicsivel is, de a Defection-ből több fogyott: 10.901 példány, míg a KEY FOR LIFE-ból 10.054. Éppen, hogy meglett a 10.000-es összeadás. Azt azért gyorsan leszögezném, hogy maga a KEY FOR LIFE dal egyébként nagyon jó, csak a második és a harmadik dal nem maradt meg bennem erősen, ráadásul a borító sem tetszik.

D-FormationDVD-FormationA D-Formation-ön még egy kifejezetten komoly hangzású dal hallható: Kono Sekai no Mono de, Kono Sekai no Mono de nai. Ezt valaki szabad fordításban így értelmezte: “A világban azok, akik nincsenek a világ dolgaiban“. Eléggé nyakatekert a japán cím, de a szöveg első sora sokkal kifejezőbb:

Hito wa doushite naku no?

Hayashibara Megumi énekesnői karrierjének elején énekelt naiv dalaira emlékeztet ez a szöveg, amikor kislány hangján tett fel hasonlóan ártatlan kérdéseket. És nagyon jól állnak Chihara Minori-nak, főleg, hogy komolyabbra fordul a szöveg azáltal, hogy körbejárja a kérdést. A dallam és a zene pedig kiválóan alátámasztja a szöveg mondanivalóját. Megérintett, amikor először hallottam.

D-Formation_CD-FormationTehát van miért ünnepelni a D-Formation évfordulóját, főleg hogy csak négyévente tehetjük meg. Jó dalok vannak rajta, és a rajongók is szerették, mivel ez a legjobb helyezést elért Chihara Minori album. A dobogóig is eljutott, ugyanis a 3. helyet érte el. Igaz, 15.031-es eladással 3. helyen állni, erősen jelzi, hogy gyenge hét volt, amikor megjelent ez az album, de én ezt úgy értelmezem, hogy egy masszív rajongótábor állt ki Chihara Minori mellett, és aki a korábbi lemezét is megvette, az ezt is megvette. Az albumból összesen 18.692 ment el. Altalában szokás ez a japán zenei piacon, hogy mivel több hónapra előre meghirdetik egy új zenei kiadvány megjelenését, ezért aki megvenné, az össze tudja spórolni rá a pénzt, és akár már a megjelenésének napján magáénak tudhatja a saját példányát. Azok a reklámkampányok is szépek, amik egy-egy lemezboltban vannak Japánban. Képeken láttam csak, de például Chihara Minori: Sing All Love albumánál láttam azt, hogy már a bejáratnál plakátok, külön részleget kapott a CD megjelenésekor. Tehát Japánban azért sokáig gondoskodtak arról, hogy legyen piaca a CD-knek.

screenshot_2020-02-29-18-14-28-778_com.android.chromeNem hallgatom annyira gyakran Chihara Minori-t pont azért, mert vannak sablonos dalai rendesen, de amikor elkap a hangulata, akkor csak az ő dalait hallom a saját rádiómban (amit Somló Tamás skizoid rádiónak nevezett az egyik dalában), és most nagyon benne vagyok, köszönhetően az Amy kislemez 3. dalának, a Mika Ranman no Utage Nite-nek. Épp csak február vége van, de már a jobb oldalon látható diagramból is kivehető, hogy a regisztrációm kezdete óta idén hallgattam a legtöbbet Chihara Minori-t a Last.fm-en. És miután még most is hallom a dalait a fejemben, ezért biztos, hogy nem ez a végleges statisztika. Mert bizony eléggé mostohán bántam az énekesnő dalaival, ennél sokkal többet érdemel. És meg is kapja, ami jár neki.

 

Lista Chihara Minori dalokból


Írtam nemrégiben Chihara Minori-ról, és mi tagadás. Nagyon jól jött, hogy van egy új dal tőle, amit megszerettem. Teljesen ráfüggtem. Szerencsére a Spotify-en elég sok dala fellelhető, így össze tudtam állítani egy listát a kedvenc dalaimtól tőle.

Ezeknél a daloknál érzem leginkább azt, hogy igazán elemében van. Olyan érzelmeket énekel ki, melyekkel teljes mértékig tudok azonosulni, a zene is tökéletesen passzol az énekhez. Minden egyes dala ékes bizonyítéka annak, hogy miért imádom a japán zenét, és bizony ő méltán öregbíti a japán zene hírnevét. Ezek mind olyan dalok, amelyek már ha csak az első hangot meghallom, már akkor széles mosolyra derülök, hát még ha még jobban elmélyedek a dalokban. Írnak sem tudok, túl vagyok áradva a jókedvtől.

Újabb kiváló Chihara Minori dal


Többször írtam már arról, hogy azért szeretem a japán zenét, mert azok az előadók, akiket szeretek, képesek most is olyan dalokat írni, hogy valósággal rácsodálkozok, hogy születnek most is olyan dalok, melyek valósággal a hatalmukba kerítenek? Ez azért nagyon jó, mert olyan érzésem van, hogy általuk jobban megélhetem a jelent. Hiszen ha folyamatosan régebbi dalokat hallgatnék, az olyan érzetet adna, mintha beleragadnék a múltban. De ha folyamatosan felfedezem, hogy ma is születnek kiváló dalok, azáltal folyamatosan megélem az újdonság élményét, és ez nemcsak azért jó, mert úgy érzem, hogy megélem a jelent, hanem lélekben fiatalon tart.

Néhány napja a gépemen pihen Chihara Minori: Amy kislemeze, mondván, hogy majd meghallgatom. Ma végül rászántam magam. A címadó dal a Violet Evergarden movie betétdala, igazából jó, de nem az a fajta dal, ami lázba hoz. Na de a kislemez harmadik dala… Sokszor visszahallgattam, teljesen ráfüggtem.

Imádom, amikor Chihara Minori ennyire elemében van, mindig tűzbe hoznak az ilyen szenvedélyes dalai. Márpedig van neki jó néhány ilyen, mégis olyan érzetet ad, hogy képes újat mutatni. Ez a dal is csupa élet, tűz, szenvedély. Én is ilyen vagyok, amikor nagyon önmagam vagyok.

Talán az egyik legjobb japán dal


Kicsit nyögvenyelős a Higurashi no Naku Koro ni. Sokan összevetik az Anotherrel, mint két horror anime, ami az egész anime iparnak maga a horror, de azért a Higurashi mellett szól, hogy valamivel összetettebb a történet, de csak ennyi. Az a helyzet ugyanis, hogy a lányokat valamiért nem tudom komolyan venni. Valahogy nem érdekel, hogy megszállta őket egy átok, úgy viselkednek, mint a démonok, gyilkolják a szeretteiket, a jó ég tudja, milyen okból.

Azt már jó ideje tudom magamról, hogy animékben pasik terén sokkal megbocsájtóbb vagyok. Elég csak a Haikyuu!!-ra gondolni. Azt a személyiséget, ami Kageyamának van, nem tolerálnám egy női karaktertől, de Kageyama esetében… Majdhogynem abszolút kedvenc karakter. A miértjéről külön blogpostot szánhatnék, de ezért is van az, hogy a My Anime List profilomban csak fiúk vannak kedvenc karakternek. Csak arra fel mondom, hogy a Higurashi-ban most ott tartok, hogy Maebara Keiichi van elátkozva, és hogy vele mi fog történni, az érdekel. Csak az a baj, – és ez a Higurashi másik nagy hibája – hogy kiszámítható. Még csak 11. résznél tartok az animében, de annyira nyilvánvaló, hogy ki a sáros az átkokért, ami a falut éri, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy Maebara Keiichi úgy rá van baszni a gyilkosságra, amit elkövetett, hogy öröm lesz nézni.

A Higurashi no Naku Koro ni-t egyébként 2 éve kezdtem el nézni, de annyira kiakasztottak az első néhány rész hülyeségei, ráadásul mivel éjszaka néztem, folyamatosan attól féltem, hogy nálam is meg fog szólalni a csengő, valaki hátulról meg fog támadni. Úgyhogy 2 ponttal dobtam az animét. Nem feltétlen csak az ijesztő mivolta miatt, hanem mert az egész egy marhaság. Nem jött át, hogy mit akar közvetíteni. Aztán nemrég úgy döntöttem, hogy előveszem, és végignézem. Ez egy kihívás-szerűség számomra. Egyrészt szembesülni az animével és végignézni. Alapvetően érdemes, mert aztán valamivel jobb lesz. De valamiért mégsem az igazi.

A másik ok, ami miatt kihívás számomra az anime, az a második évad openingje. 2011-ben, talán nyáron, vagy ősszel hallottam először MondoCon karaokén a Kai openingjét, a Naraku no Hana című dalt. Maga az előadás is kivételesen szép volt, de már ott annyira szíven ütött a dal, hogy alig bírtam kijönni a hatása alól. Meg is hallgattam az eredetit, ahogy hazaértem, és akkor nagyon rá voltam függve. Olyan érzelmek szólalnak meg benne, amik miatt nagyon fájdalmas hallgatni a dalt, ezért volt időszak, amikor kifejezetten féltem hallgatni. De mostanság ismét elővettem. És közel 9 évnyi ismertség után, hogy ugyanúgy megérint, az nagyon kemény.

A mai napig azt gondolom, hogy ez az egyik legzseniálisabban megírt dal, amit valaha hallottam életemben. Már a borító is beszédes, de ez azon nagyon kevés dalok közé tartozik, amiről azt gondolom, hogy ez így tökéletes, ahogy van. Ezen nincs mit módosítani, jobbá tenni. Az énekesnő, Shimamiya Eiko is valami csodálatos érzelmeket énekel ki: Végig átjárja a fájdalom a dalt, de az az érdekes, hogy nem azzal nyugtat meg, hogy ne sírj, el fog múlni, hanem pont ellenkezőleg: Sírd csak ki magadból a bánatod, utána minden könnyebb lesz. Megvigasztal, átölel, utat mutat. Így szól az egyik refrén:

Törj ki, törj ki
A bánatos sorsodból
Nem vagy a pokol virága.
Ne nyílj olyan helyen,
Ne nyílj ott,
Ne hagyd, hogy tőrbe csaljanak
Az idő töredéke hang nélkül el fog repülni.

Olyan ez, mint amikor valaki meglátja egy másik emberben a szépet, akiről már rég lemondtak. És emiatt van az, hogy bár nagyon szomorúnak hangzik a dal, de valójában nem az. Régóta elnyomott fájdalom tör ki, ha azt kiadja magából, utána sokkal könnyebb lesz, és lesz esély egy jobb jövőre. A zene is ezt erősíti, bár inkább a fájdalom részére fókuszál. Azt juttatja eszembe, amikor valami miatt nagyon rosszul voltam, és szinte fizikálisan éreztem, hogy az agyamban kiömlik valami maró sav. Azért szeretem az I’ve Sound-ot, mert bár alapvetően a trance-ben mozognak, de olyan dallamokat írnak élő hangszerekre is, hogy az elképesztő. Itt is az elektromos gitár mély hangzása kiemeli a fájdalom érzését, de az is tetszik, hogy nem lassú a dal. A lüktetésével teszi intenzívvé az érzelmeket.

Leginkább akkor szoktam hallgatni ezt a dalt, amikor valami miatt nagyon rosszul érzem magam, de nem reménytelen a helyzet. Mivel ebben a dalban nagyon intenzíven jelen van a fájdalom, egyben megvigasztal, ezért akkor jó hallgatni ezt a dalt, amikor aggyal ugyan tudom, hogy van kiút, de még nem érzem, ezért nehéz. Ez a dal az érzelemben erősít meg, ezért is mondom, hogy valójában nem szomorú a dal, mert ha kiéljük azt a fájdalmat, amit hallunk benne, utána könnyebb. Viszont veszélyes is lehet, mert ha akkor hallgatjuk, amikor végképp reménytelennek érezzük a helyzetet, akkor bekerülhetünk a bánat egyre mélyebb spiráljába, mert tényleg tetten érhető a dalban a vigasz, és ezt inkább rossz hallani, amikor nem látjuk a kiutat. Legalábbis én így vagyok vele. Egy biztos: Az egyik legszebb dal, amit valaha hallottam.

Újdonságok vs nosztalgia


Most, hogy felszabadultam a vizsgaidőszakból, ismét rendezgetem a kategóriákat a blogban. És ahogy beleolvasgattam a régi blogpostokba, eszembe jutott, hogy manapság eléggé keveset hallgatom a régi nagy japán kedvenceket: Hayashibara Megumi, Okui Masami, JAM Project, Suara és társai. Ennek baromi egyszerű oka van: Sajnos manapság nagyon kevés új dallal jönnek ki. Ebben gondolom, az is közrejátszik, hogy mivel nagyon lecsökkentek ezen előadók kiadványainak eladásai, ezért nem éri meg a kiadóknak foglalkoztatni őket. Igazából nem is az újdonságérzet hiányzik, hanem sok más dalt megismertem, amiket megszerettem, és általuk sok új impulzus ért, ami… nagyon csúnya lenne azt írni, hogy elinflálta a régieket, mert ez így nem igaz, hanem háttérbe szorította.

Nemrég volt egy beszélgetésem az egyik Discord szerveren, hogy a ’90-es években mennyivel jobb volt minden. Annak ellenére, hogy sokáig én is úgy voltam vele, hogy áldás, hogy a ’90-es években voltam gyerek, mert akkor már nem volt kommunizmus, de még nem ért minket annyi impulzus, mint a mostani gyerekeket az internet korában, ma már inkább azt gondolom, hogy találjuk meg a maiak között is az értékeket. Mert vannak. Most már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a hajam kihullik a “régen minden jobb volt” szövegtől. Megvoltak a maga jó dolgai a ’90-es éveknek, de legalább ennyi hazugság volt akkor is, csak ezeket egyrészt elfedi az a tény, hogy a jókat gyerekként éltük meg, másrészt akkor más volt az értékrend. Ezért más volt akkor a trend, mint ahogy más most is. Őszintén azt gondolom, hogy nem rosszabb, csak más. És a mai trendek között is meg lehet találni azt, ami nekünk szól, csak nyitottnak kell lenni, és befogadni azt, amit jónak hallunk.

És az, hogy megtalálom őket, segít abban, hogy jobban megélem a jelent. Sokáig csak a japán zenében éltem, és kizártam magamból a nyugatiakat. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy 2006-ban, amikor találkoztam a japán zenével, akkor egy nagyon rossz időszakból kerültem egy nagyon jóba, ez akkor nagyon komolyan rányomta arra a bélyegét, hogy a zenei ízlésem jelentősen megváltozott. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy nemcsak azért zártam ki a nyugati zenéket, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi érték ma már nyugatról, hanem mert többek között arra a nagyon rossz időszakra emlékeztettek. Ahogy sikerült elengedni őket, és egyre gyakrabban hallgatok rádiót (angol, német és holland rádióadók… ^^), rájöttem arra, hogy ugyan a trendek valóban változtak, ezáltal a zene is, és vannak olyan dalok, amiken mosolygok, hogy ez mégis kinek tetszik? De meg lehet találni azokat, amik nekünk szólnak. Azért kerültem az “érték” szót, mert azt inkább “minőségi” aspektusban szeretem használni. Tehát ha szól valamiről a dalszöveg, meg van írva a zene, és az egész egyben van. De ha csak erre mennénk rá, akkor azért lássuk be, hogy tényleg szinte teljesen kizárnánk a jelent. Ugyan szoktam zenéket, filmeket kritizálni, de vannak olyan dalok, amiket nem az értékük miatt szeretek, hanem a hangulatuk miatt. Van olyan, hogy most arra van szükségem, hogy ellazuljak. Akkor épp nem akarok okoskodást, vagy olyan gitárszólót hallgatni, hogy csak győzzem visszatenni az államat a helyére, hanem csak szóljon valami, ami tetszik, és ellazít.

Főleg a néhai Rock FM, és később a Rocker Rádió hallgatása során tudatosodott bennem, hogy csak azért, mert egy dalt élő hangszerekre írtak meg, nem jelenti egyúttal azt, hogy értékes is. Mert könnyen előfordul, hogy vagy a dalszöveg mondanivalója érvénytelen számomra, vagy az énekes stílusa olyan, hogy nem egyszer inkább kikapcsoltam a rádiót, csak ne halljam. Ez ma is eszembe jutott, amikor a Csaba Centerben voltam, és szólt a Magna Cum Laude: Vidéki Sanszonja. Valószínűleg a kisebbséghez tartozok, de én nem szeretem azt a dalt. Erős tudatosságot érzékelek abban a dalban, hogy mivel akkor lett ismert, amikor sok igénytelennek titulált zene ment a rádiókban, és mintha éreztetni akarták a Vidéki Sanszonban van valami, ami miatt kiemelkedik az aktuális trendekből. Nem érzem a spontaneitást. De ez persze a saját gondolatom, elképzelhető, hogy “hátsó szándék” nélkül íródott a dal.

De bőven lehet példát mondani arra, hogy csak azért, mert egy dal élő hangszerekre lett írva, nem jelenti egyenesen arányosan azt, hogy az igényes is. Szintetizátorra írt zenék közül is lehet kiváló műveket találni, elég csak a Depeche Mode-ra gondolni. De csak hogy visszatérjek a japán zenére, két olyan céget (vagy ügynökséget… nem tudom, hogy hívják őket) ismerek, akikről tudom, hogy trance-ben mozognak: I’ve Sound és Elements Garden. Az Elements Garden elsősorban Chihara Minori-nak, Mizuki Nanának ír dalokat, de néhány dalt JAM Project-nek is írtak. Alapvetően szeretem őket, de az I’ve Sound által írt zenéket tartalmasabbnak, egyedibbnek érzem. Náluk van például Shimamiya Eiko, Kawada Mami, KOTOKO, Kurosaki Maon, de még Okui Masami is énekelt két dalt, amik kiválóra sikeredtek. De az I’ve Sound kiváló példa számomra arra, hogy elektronikus zene is lehet kiváló, igényes, nem utolsó sorban fájdalmas. Hallatszik, hogy dolgoztak azon a dalon: Van dallama, odafigyeltek az énekre, a hangszerelésre. Ezek pedig mind emlékezetessé teszik a dalt.

Ezért is van az, hogy nem köteleződök el egy zenei stílus mellett sem. Mindegyikben megtalálom azt, amiről úgy érzem, hogy nekem szól. Ugyanígy a mai értékek között is. Nem gondolom, hogy érdemes azzal jönni, hogy hétvégente reggelenként voltak a rajzfilmblokkok, vasárnap volt Disney-délután, a joghurtos pohárban 200 g joghurt volt, meg a jó ég tudja még mivel. Ma már könnyen összehozhatunk magunknak hétvégi rajzfilmblokkokat, Walt Disney délutánt, és bármit, amit hiányolunk a ’90-es évekből. Hiszen ott vannak a DVD-k, Blu-ray-ek, stream programok, a Spotify-nak köszönhetően akár a ’90-es évek kedvenc dalaiból is összeállíthatunk egy saját lejátszási listát. Mindenre van lehetőség.

Néha azért most is szeretek “visszavonulni” úgymond, és vizionálom, hogy ha lesz majd tartós lakhelyem (saját lakásban nem gondolkodok), be fogok rendezni oda egy retro-szobát, ahol kifejezetten a régi, ’90-es évekbeli dolgok lesznek. A berendezés már adott: van régi képcsöves TV-m, van videokazetta-, kazettagyűjteményem, videómagnóm, kazettás lejátszóm, retro Nintendo konzolom. Csak a szoba kell. Jó lesz majd oda visszavonulni, de alapvetően azon vagyok, hogy a mai dolgok között találjam meg azokat, amiket szerethetek. És csak hogy visszautaljak a post elején megemlített régi nagy japán kedvencekre: Szó nincs arról, hogy ezentúl őket soha többet. Nagyon megvan a méltó helyük, és ha kijönnek valami új dallal, kislemezzel, vagy albummal, elsők között meghallgatni.