Az új Csernus Imre könyv


img_20190615_170353

Nemrég jelent meg Csernus Imre legújabb könyve, az “Egy életed van” című. Kíváncsi voltam rá, ugyanakkor szkeptikus is voltam, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi újdonságot írhat annyi könyve után. Ha nem vesszük a régi könyvek újrakiadásait, akkor ez egészen pontosan a 13. könyve. Tavaly, amikor megjelent “a Harcos” című könyve, lazán azt gondoltam arról, hogy az lesz az utolsó, mert egyrészt ennyi könyv után mit tud még írni, másrészt mivel már nem dolgozik pszichiáterként (tudtom szerint), saját étterme van, emellett borokkal foglalkozik / foglalkozott, azt gondoltam, hogy ezzel együtt a könyvírást is elengedte. Csak még megír egy utolsót, ahol saját életében megélt élményekkel támasztja alá az elméletét, gondolkodását. Ami teljesen jó is, hiszen mindenki a saját maga megélt tapasztalata alapján alakítja ki a saját értékrendjét. Így a Harcos című könyvet gondoltam Csernus könyves karrierjét lezáró könyvnek, ami véleményem szerint métló lezárás lett volna. Csak hát született egy utolsó utáni könyv. 🙂

Mivel hirtelen tudtam meg, hogy jön ki egy új könyve, így erre nem volt külön pénzem, igyekeztem a lehető legolcsóbban megvenni. Előrendeltem 20% kedvezménnyel, és felhasználtam a Libris pontjaimat. Így az eredetileg 3.990 forintos könyvhöz 2.304 forintért jutottam hozzá. Éljenek a német érettségire felkészítő könyvek. Meg egyébként is ahogy fejlebb írtam, szkeptikus voltam a könyvvel kapcsolatosan, hogy vajon mi újdonságot tud írni? Ami mindenképp pozitívum, hogy lehet érzékelni, hogy nem praktizál, ugyanis nem mint pszichiáter írta meg a könyvet, hanem mint egy átlag ember, akit a megélt tapasztalatai, ezáltal látva az embertársait szigorúvá tette, és mintha folyamatosan tenné fel a kérdést, hogy képes egy ember nem tenni a saját frusztrációja ellen, és élőhalottként élni az életét? Márpedig tényleg nagyon sokan élnek így, ebben igaza van. Azt már én magam is megfigyeltem, hogy az emberek, akik vigyorgásba, örök jókedvbe, pozitív gondolkodásba rejtik a saját frusztrációjukat, nagyon rossz a társaságukban lenni, mert hangosan demózzák magukról, hogy mennyire jól vannak, miközben minél görcsösebben próbálják elrejteni a maguk szarságait, annál átlátszóbb, mert túl nagy munkát fektetnek az álarcba, és elfelejtenek önmaguk lenni. Azok, akik tényleg rendben vannak magukkal, azoknak ez belülről sugárzik, ezért nem is kell azt a látszatot kelteni, hogy mennyire jól vannak. Ezt már a korábbi könyveiben is megírta.

Ötletes volt hónapokra felosztva az adott hónap természeti jelenségéhez igazítani a mondanivalóját az emberi viselkedéssel, természettel kapcsolatosan. Viszont az írásainak minősége változó. Ami a legjobban meglepett, hogy sok helyen úgy írt a bizonyos emberi problémákról, mintha annak megoldása teljességgel evidens lenne. Ebből a szempontból a régebbi könyvei összetettebbek voltak, mert ott megírta azt is, hogy bizonyos dolgokért (pl. tisztelet, megbecsülés, hitelesség) keményen meg kell küzdeni. Ezzel szemben a mostani könyvében az érződik, hogy mindent megtett azért, hogy hiteles legyen, ezáltal lehet adni a szavára, de mintha elfelejtette volna, hogy azért, amiket leírt, azokért egy időben keményen megküzdött, és ez megtévesztő lehet azoknak, akiknek ez Csernus első könyve. Aztán nagyot fognak nézni, ha nem fognak a szavára, véleményére adni, mert csak úgy szövegel, de nincs mögötte következetes munka. Ezekről mind részletesen írt a korábbi könyveiben. Így ez megtévesztő lehet annak, akinek ez az első Csernus Imre könyve. Mindenképp érdemes a régebbi könyveit is olvasni, mert ott radikálisabban is fogalmaz, meg azok a szempontok is fontosak, ahogy ott megírja a gondolatait. Ami kiváltképp nem tetszett, ha jól emlékszem a márciusi hónaphoz leírt gondolatai voltak eléggé egocentrikusak. Csernus már régen is sokat írt a megfelelési kényszerről, és az ebből fakadó frusztációról, de itt most teljesen átment a másik végletbe. Pár napig félbe is hagytam az olvasást, mert szinte átment nárcizmusba, olyan a kifejezéseket használt, amik egyáltalán nem rá vallanak.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy vajon hány oldalas lenne a könyv, ha ugyanúgy lenne tördelve, mint mondjuk a Férfi című könyve. Elvileg 270 oldalas a könyv, de a cím külön oldalt tesz ki, a másik meg mintha a betűk is vastagabbak lennének, kevesebb sorból áll egy oldal. Összehasonlítottam, és tényleg szellősebb az új könyv.

Felül látható a Férfi című könyv, alul meg az Egy életed van. Tehát lényegesen kevesebb gondolat jelenik meg könyv formájában. Pedig értékesebb lenne a könyv, ha részletesebben kifejtette volna például azokat, amiket fentebb írtam. Így teljesebb képet kapnának azok, akiknek ez az első Csernus Imre könyve.

Összességében azt érzem, hogy nem volt alaptalan a szkepticizmusom a könyv tartalma iránt, de az újfajta írási stílus mindenképp más színezetet ad a mondanivalójának. Jó ötlet volt a természettel azonosítani az emberi viselkedés természetét. Érződik, hogy az utóbbi években falun lakik, és sokat formálta a gondolkodását a természetközelség, és az ottani emberek viselkedése. Emiatt mindenképp érdemes volt elolvasni a könyvét, de ha lehámozzuk a körítést, és csak magára a mondanivalóra összpontosítunk, akkor azt kell mondjam, hogy ezeket a régebbi könyveiben jobban, a való életre inkább reflektálva írta meg. Továbbra is a Férfi a #1 Csernus könyv nálam. Sőt, azt gondolom, hogy ha nincs érdemi, innovatív mondandója, akkor lehet, hogy érdemes lenne elengedni a könyvírást.

Csernus Imre könyvbemutató és dedikálás


Ma volt az Allee-ban levő Libriben az új Csernus Imre könyv bemutatója. Természetesen maga Csernus Imre is ott volt, a maga stílusában mondta a magáét. Mivel már elolvastam a könyvet, ezért újdonságot nekem nem mondott, de élőben hallani a maga stílusában érdekes volt.

img_20180705_190201Megvannak a módszerei, hogyan tegye maradandóvá az emberek számára a mondandóját, előszeretettel figurázza ki az adott szituációt, felnagyítja, de legfőképp a cinikus nevetése az, ami emlékezetessé teszi a mondanivalóját. Azt régóta tudni róla, hogy az egy módszer nála, hogy intenzív érzelmi töltettel adja elő magát, mert tudja, hogy ezzel lehet a leginkább hatni az emberekre.

Maximálisan igaza van, és azt gondolom, hogy bár lehet, hogy először ijesztőnek tűnik, ahogy előadja, de érdemes függetleníteni magunkat attól ahogy mondja. Mert ha lélekben rendben vagyok, akkor el tudom fogadni, hogy ez az ő stílusa, tiszteletben tartom, hogy ő radikális módszerekkel fejezi magát, nekem az a dolgom, hogy a számomra fontos dolgokat kiragadjam a mondanivalójából. Merthogy mondott is értékes dolgokat arról, hogyan elfogadni az öregedést, hogyan lehet lélekben fiatalnak maradni, párkapcsolati problematikák, szülőről való érzelmi leválás dolgában.

Dedikálásnál tetszett, hogy nem azt írta rá a könyvre, hogy “sok szeretettel”, hanem, hogy “jó utat”. Ez egyrészt jelzi, hogy egyedi és progresszív gondolatai vannak az élet dolgairól, és nem él a sablonokkal, másrészt meg aki rálép az önismeret útjára, arra hosszú (életfogytiglan, hogy pontos legyek) és kemény út vár, erre pedig nincs is jobb kívánság.

Csernus Imre legújabb könyve elolvasva


Elolvastam Csernus Imre: A harcos című könyvét. Ennek olvasása átlagos olvasási sebességemhez képest gyorsabban ment. Én ugyanis nem szoktam napi átlagban 100 oldalt olvasni. Egyrészt nem vagyok az a nagy olvasó, másrészt meg gyakran meg szoktam állni olvasás közben, hogy átgondoljam az olvasottakat, feldolgozzam. Ezért átlagban 10-15 oldalt olvasok egy nap, de azt úgy, hogy valóban olvasok. Szállítja az elmém a képeket, meg valóban foglalkoztat az, amiről olvasok.

Csernus Imre könyveit 2010 óta olvasom, és 8 év után is akkora érdekődéssel olvasom az írásait, mintha most találkoztam volna vele először, és rácsodálkoznék, hogy mennyire progresszívek az írásai. Mert én annak tarom. És az új könyve is nagyon jó volt. És kiérdemelte a Bevállalom című könyv javított változatának elismerő titulusát. Élmény volt olvasni az írásait, bár néha olyan érzésem volt, mintha félbehagyná a gondolatait. Még régen, A Férfi című könyvében írta, hogy szándékosan hagyja félbe a gondolatait, hogy gondolkodásra késztesse az embereket. Jó módszernek tartom ezt. Azért, mert egyrészt így jobban megmaradnak az írásai, másrészt mindenkinek saját értékrendje van, és így lehetősége van mindenkinek úgy folytatni a gondolatait, vagy a leírtakat átgondolni, hogy azonosulni tudjon vele. Végülis mindenki úgy él, amiben hisz. Jó, mondjuk ezt a gondolatmenetet ki lehet forgatni, hogy aki ártani akar másoknak, azoknak ugyanúgy megvalósulhatnak az álmai, csakhogy nem Csernus Imre az, akinél így érdemes gondolkodni. Mert ő nyíltan kiírja, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni, az ember élete egy folyamatos fejlődés, az eredmények pedig ezáltal lassan jönnek. Azt is megírta, hogy ahhoz is kemény munka kell, hogy negatív ember legyen. Vagyis nem tudom, hogy fejezzem ki, de az a lényeg, hogy például a frusztrációiért is ő maga dolgozott meg, hiszen nem akarta bevállalni a változást, ezért az évek során vegetált.  Maximálisan egyetértek vele abban, hogy ha valaki nem tesz az életéért, az nem akaratgyenge, hiszen egy kövér ember abba ölte az energiáit, hogy a rengeteg evéssel úgy meghízzon. Most élvezze a munkájának gyümölcsét… Ahogy írtam feljebb, 8 éve olvasom a könyveit, és annyi élettapasztalatom már van, hogy tudjam, hogy ezekben igaza van.

Nem tudom, hogy vannak-e még gondolatai, amiket könyv formájában megosztana, de én nagy örömmel venném, és szívesen olvasnám. Végezetül megmutatnám, mely könyvek vannak meg Csernus Imrétől.

img_20180629_203759

Az új Csernus Imre könyv


Belenéztem ma az Árkádban a Libriben az új Csernus Imre könyvbe, és úgy néz ki, hogy jó lesz. Fel lehet fogni úgy, hogy Bevállalom! című könyvnek egy javított változata.

Meg is vettem. Az Árkádban most kuponnapok vannak, ami alapvetően nem nekem szól, de ha adják könyvre, ráadásul az újakra is beváltható a 20%-os kedvezmény, és a Libri Törzsvásárlói kártyán is volt még pont, azt is beváltottam. Így összesen 1300 forinttal olcsóbban vettem meg, így 4000 forint helyett 2700 forint volt, és olyat vettem, ami örömöt okoz. Úgy néz ki, ez a könyv rendben lesz. Bővített mondatokkal ír (A Bevállalom! legnagyobb hibája a tőmondatok, melyek miatt lélektelenné válik az írás), így mindenképp érdekes lesz. Beleolvastam, mielőtt megvettem, ami a legjobban megmaradt bennem, amikor az 50. születésnapját ünnepelte, írta, hogy azt úgy kezelte magában, hogy jöhet a következő 50, és ettől jókedvű lett. Azért kell egy érzelmi fejlettség ahhoz, hogy valaki idáig eljusson. Nem is kell 50-nek lenni ahhoz, hogy szembesüljünk az idő múlásával, nekem a 30. születésnapomat volt nagyon nehéz tudomásul venni. Egyébként is nagyon nehéz volt nekem a 2016-os év, és erre rájött az, hogy 30 leszek. Ekkor döbbentem rá, hogy soha többé nem leszek huszonéves, hogy múlik az idő, és ami elment, az többé nem jön vissza. Ehhez kellett némi idő, hogy elfogadjam magamban, és azt mondjam, hogy kész vagyok előre nézni. Azt gondolom, hogy az nem tudja elfogadni az öregedést és az idő múlását, akinek valami komoly hiányérzete van a múltjával kapcsolatban, főleg, ha látja, hogy más meg megteszi fiatalkorában azt, amit ő valami miatt elszalasztott. Ebbe nagyon csúnyán bele tud rondítani a Facebook, és az ideális boldogságot ábrázoló képek. Időnek kell ahhoz eltelnie, hogy ténylegesen elfogadjuk azt, hogy ami idő elmúlt, az többé már nem jön vissza, de jó eséllyel ez nem azt jelenti, hogy az adott dolog már nem valósulhat meg, csak késve. Persze, hogy mi az a bizonyos dolog, vagy tett, ami hiányzik, és hogy mennyire pótolható, az más kérdés. De aki lerendezi magában a múltat, elfogadja a hiányérzetet, akkor képes lehet továbblépni. Ebben látom a módját az öregedés elfogadását a hiányérzettel együtt. A könyvről pedig majd írok részletesen, ha elolvastam.

 

Tari Annamária könyv elolvasva


IMG_20180210_235619[1]Hát a végére nagyon nehezen ment, de elolvastam Tari Annamária legújabb könyvét, a Bátor generációkat. Sajnos romlott a könyv minősége, ahogy haladtam előre benne. Pedig amikor először írtam róla, mennyire dicsértem, hogy egy kötetlenebb hangvételű könyvet olvasok tőle, és mennyire jó, hogy nem kutatásokra hivatkozik, hanem saját szavaival beszél az adott problémákról, így személyesebbnek hat a könyv. Ez sajnos a második felétől megváltozik… Inkább olyan érzésem lett, hogy már nem tudta mivel megtölteni a könyvet, de benne van írva a szerződésbe, hogy a könyvnek ennyi és ennyi oldalnak kell lennie, hát akkor töltsük ki valamivel. Jobb lett volna, ha ez lett volna a legrövidebb könyv, de egyben a legjobb is. Mert a második felétől már bejönnek a kutatások, és egy amerikai pszichológus-kutatótól, bizonyos Jean Twenge-től idéz folyamatosan. Nem ismeretlen a neve, már az előző könyveiben is emlegette a kutatásainak eredményeit, következtetéseit. Utánaolvastam, hogy ki ő. Jean Twenge-nek szintén a mai digitális generáció a szakterülete, vizsgálja az okoseszközök hatását a gyerekekre, tinédzserekre. Olvastam róla olyan kritikákat, hogy túlértelmezi az adatokat, túlzottan borúlátó. Ugyanígy Tari Annamária is egyébként. Nem mondom, hogy nem látok magam körül gyerekeket, fiatalokat, mert látom én is, hogy mennyit használják a gyerekek az okoskészülékeiket, de én is túlaggódónak érzem a stílust, ahogy Tari Annamária ír a mai gyerekekről. Mindig azt hozom fel példának, hogy amikor a ’90-es években én voltam gyerek, akkor a színes TV, és a HI-FI torony volt az evidens, és senki nem tanított meg arra, hogy kell kezelni, teljesen magamtól tanultam meg már egészen kiskoromban. Ugyanakkor a túlaggódásnak mégis van helye, mert vázolhat egy lehetséges jövőképet, hogyha nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor tényleg komoly baj lehet, és egy teljesen a virtuális világban nőnek fel, és semmilyen reflexiójuk nem lesz a való világra. Azt meg én is rettenetesen gázosnak tartom, amikor szülők, nagyszülők az okostelefont adják oda a 2-3 éves gyereknek, hogy foglalja le magát. Ez valós, és tényleg nagyon problémás. Tehát van helye az aggódásnak, és felfoghatjuk úgy, hogy igyekszik megelőzni, hogy tűz üssön ki a házban, amelyben a mai fiatal generáció lakik.

A könyv meg tényleg tiszta élmény volt az elején, legtöbbször buszon olvastam, és sajnálkoztam, hogy megérkeztem a célállomásra? Tehetem le a könyvet… Aztán egyre kevésbé vettem elő, a végére már olyan is volt, hogy már csak hazajőve láttam meg, hogy elfelejtettem magammal vinni a könyvet, ennyire nem volt az eszemben. Sajnálom, hogy végül nem nyerte meg a “Tari Annamária legjobb könyve” pályázatot, pedig jó eséllyel indult.

Pszichológia jellegű könyveknek meg nincs vége, nemrég értesültem arról, hogy Dr. Csernus Imre új könyvet jelentetett meg A harcos címmel. Június 4-én jelenik meg. Ha lesz lehetőségem, megveszem, és elolvasom. Ez most önéletrajzi könyv, csak jobb lehet, mint a Bevállalom!, amiről írtam, hogy pszichiáter legrosszabb könyve.

Hiányos Disney-könyv


Ezen a héten is elmentem Békéscsabára a bolhapiacra. Most, hogy itt a jó idő, egyre több árus van, és többféle régiséget visznek ki eladásra. Vannak, melyek között kifejezetten érdemes szétnézni. Most egy Disney-könyvre találtam, amelyik megtetszett 500 forintért.

img_20180526_110059Jó dolog a 101 Kiskutya, és örültem ennek a könyvnek, de már utólag vettem észre, hogy egy lap ki van belőle tépve.

img_20180526_111516Még az elején, konkrétan a 7-8. oldal hiányzik. Sajnáltam, mert jó alap lett volna arra, hogy elkezdjem gyűjteni a Disney könyveket. Ezek kimaradtak gyerekkoromból, mert drágának számított az akkori fizetésekhez képest. Nézegettem ezeket a könyveket többször is Vaterán, de eléggé drágán adják. 2-3000 forint egy kötet, és igazából annyira nem voltam inspirálva, hogy megvegyem őket. Nem azért, mert úgy érzem, hogy kinőttem belőle, mert a Disney-klasszikusok döntő többsége felnőtt korban is élvezetes, az árát sokallottam értük. Ilyen képes mesekönyveket meg szívesen lapozgatnék, olvasgatnék, hovatovább összegyűjteném az összeset.

Most már lehet is arra menni, hogy összegyűjtsük az összeset, ugyanis jó ideje nem jelenik már meg ebben a kiadásban új könyv. Bementem a Csaba Centerbe a Libri könyvesboltba, érdeklődni, hogy mennyire kaphatók ezek a könyvek. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy pont azzal az eladóval beszéltem, aki ismeri a Disney könyveket. Mondta, hogy ezeket a fajta könyveket már nem forgalmazzák, mert az Egmont Hungary kiadó megszűnt 2013-2014 körül, a Jégvarázs volt az utolsó, amit így kiadtak, összesen 62 kötetes ez a sorozat. Nagyon drága lenne ennek a licenszét eladni, ezért más formában jelennek meg az új Disney-klasszikusok mesekönyvei. Láttam is egyébként, hogy kisebb méretben vannak, más a borító dizájnja. Igazság szerint ragaszkodtam ehhez a kiadáshoz, úgyhogy azokkal nem foglalkoztam.

Ezek szerint ez a könyvsorozat mára történelem lett. Az Egmont Hungary megszűnését meg nagyon sajnálom, sok jó dolgot jelentettek meg. Elsősorban a Donald Kacsa magazin volt, amit szerettem tőlük, de rengeteg Disney nevéhez fűződő nyomdai kiadvány jelent meg a gondozásukban. A nagyon kicsi gyerekeknek ott volt a Dumbó és a Micimackó magazin. Ezekben különböző kis rejtvények, színezők voltak, de kifejezetten óvodásoknak szólt, így nekem már túl későn jelentek meg. Aztán ott voltak a különböző foglalkoztatókönyvek, színezők, mesekönyvek, nem győzték reklámozni őket a Donald Kacsa magazinokban. A Donald Kacsa magazinokat 1995-1999 között vettem, ez volt a kedvenc képregény-olvasmányom a Garfield mellett. Maga a magazin 2008-ig élt, én meg 1999 környékén vesztettem el az érdeklődésemet a rajzfilmek irányában általánosságban, ezért hagytam abba a magazin vásárlását. Néhány szám még most is megvan, és hihetetlenül érdekes visszaolvasni, hogy milyen szövegek voltak a képregényekben. Volt néhány, mely gyerekkoromban is megnevettetett, de most, felnőtt fejjel visszaolvasni az itt-ott debil szövegeket… Nem tudom, hogy ki volt a fordító, vagy hogy találták ki ezeket a szövegeket, de akit érdekel, annak ajánlom figyelmébe a Donald Kacsa magazin Facebook oldalát, mert a szerkesztője nagyon jól megtalálja a vicces, de inkább idétlen beszólásokat, melynek köszönhetően a Donald Kacsa magazin átminősült alternatív vicclappá.

Ami a mesekönyveket illeti, ezekből begyűjteném, amennyit csak tudnék. Ezt a 101 Kiskutyát meg el fogom adni nyomott áron, felhívva a figyelmet a hibájára. Sajnálom, mert szívesen vettem volna gyűjteményem első darabjaként.

Tari Annamária könyve


IMG_20180210_235619[1]Nemrégiben lehetőségem adódott megvenni Tari Annamária legújabb könyvét, a “Bátor generációk, Szorongok, tehát vagyok” címűt. Ahogy írtam korábban, szeretem a pszichológus nő stílusát, belevisz egy kis humort az írásaiba is. Viszont az új könyve mindennél jobbra sikeredett. Ha valami hibát fel lehet róni az előző könyveinek, akkor azt, hogy itt-ott eléggé szárazak az írásai. Mert hogy sok helyen hivatkozik kutatásokra, és százalékos értékekkel támasztja alá az könyveiben leírtakat. Itt ilyen nincs, ezáltal sokkal olvasmányosabb, és pont amiatt, mert nincsenek benne különböző kutatási adatok, eredmények, ezáltal rövidebbek is a fejezetek, viszont ugyanolyan részletességgel beszéli ki az adott témát, mint a korábbi könyveiben.

Azt nem tudom, hogy ki találja ki a példabeli beszédeket, de az biztos, hogy zseniálisak. Nem a szokásos sablonmondatokkal él, hanem olyanokkal, amik két ember között  tényleg elhangozhatnak az adott szituációban. Ezek a párbeszédek egyébként jó játékok is számomra, mert mindig próbálom kitalálni, hogy mi az, amire Tari Annamária rá akar világítani. Ezeket többségében ki is szoktam találni, amiket nem, azokat általában azért nem, mert egyszerűbben látom, nem látok benne ott és akkor olyan dolgokat, amiket a pszichológus nő leír később, de azt olvasva kétségtelenné válik, hogy annak ott van legitimitása.

Akit érdekel a pszichológia, vagy inkább az, hogy meg akarja érteni a fiatalok gondolkodását, viselkedését, annak magasan ajánlom ezt a könyvet. Tari Annamária előző könyvei tényleg adnak olyan érzetet, mintha pszichológia hallgató egyetemistáknak készült volna, de ez a könyv sokkal könnyedebb olvasmány, és jobban tetten is érhető bennük a pszichológus nő írási stílusa, ettől személyesebb is a könyv. Egy kicsit közelebb is hozza hozzánk a tinédzserek gondolkodását, és talán abban is segít, hogyan használjuk okosan a közösségi oldalakat. Mert szerencsére nem ellenük beszél, hanem a tudatos használatra hívja fel a figyelmet, ami külön plusz pont, mert azt se szeretem, amikor valaki az ördög találmányaként titulálja a Facebookot, Instagrammot és társait. Okos és tudatos használattal a helyükön lehet kezelni a dolgokat, és ha tudjuk, hogy miről szólnak ezek a dolgok, akkor talán az sem okoz önbizalomhiányt, ha egy ismerősünk fényképénél azt látjuk, hogy állítólag mennyire jól érzi magát.