Tanulási lehetőség Vietnamban


Már tavaly szeptemberben meghirdették az egyetemen, ahova járok, a keleti nyelvek közül a vietnamit, amire már akkor jelentkeztem, csak akkor nem volt meg a megfelelő létszám, de most februárban elindították. Eddig csak japánra jártam, amit élvezek és imádok, de most felvettem mellé a vietnamit.

Három ázsiai ország – és nyelv – van, ami nagyon érdekel: Japán, Kína és a Vietnam. És életem egyik nagy álma valósulna meg, ha eljuthatnék ezekbe az országokba. Most lehetőség nyílt arra, hogy Vietnamba eljuthassak tanulmányi ösztöndíjjal. Az erre való jelentkezést pedig villámgyorsan le kellett adjam, ugyanis konkrétan ma van a jelentkezési határidő. Már októberben meghirdette a Tempus közalapítvány a jelentkezést, de mivel csak ezen a héten kezdődött a vietnami nyelvoktatás, ezért csak most szereztem róla tudomást. Nagyon fellelkesedtem, amikor a tanárnő említette (aki szintén vietnami), éreztem belül, hogy az adrenalin az egekbe szökik, minden gondolaton akörül forgott, hogy milyen lehetőségek tárulnak elém, ha eljutok Vietnamba. Ugyanakkor elérhetetlennek tűnt számomra, mert van néhány ismerősöm, barátom, aki eljutott valamelyik ázsiai országba, de ők mind olyanok voltak, hogy vagy tehetősebbek anyagilag, vagy állami ösztöndíjjal jutottak ki, vagy onan származnak és hazalátogattak. Úgy konkrétan semmi irigység nem volt bennem, de egy kicsit leértékeltem magamat hozzájuk képest, hogy nekik megadatik, de nekem nem. Ez egy kicsit visszavett az önbizalmamból, de aztán csak összeszedtem magam, és ahogy eljutott az agyamig, hogy ingyen van lehetőségem eljutni oda, azonnal elkezdtem intézkedni.

Minden csütörtökre, péntekre és szombatra összpontosult. Csütörtökön kezdtem el megírni az önéletrajzot és a motivációs levelet magyarul, majd elmentem az egyetemre, mert kellett egy-egy példány az iskolalátogatási igazolásból és az előző féléves leckekönyvből, melyen szerepel a korrigált kreditindex is. Ezek magyarul és angolul kellettek. Eléggé rosszallással néztem a 3. féléves eredményemet, azt ugyanis a “tragikus” jelzővel lehetne illetni. Pont csütörtökön volt vietnami nyelvórám, meg is kérdeztem a tanárnőt, hogy a tanulmányi eredmények mennyire számítanak bele. Azt mondta, nem nagyon fogják nézni, mert vietnami nyelvet és kultúrát fogok tanulni, ezért a gazdasági jellegű tárgyak eredményei nem igazán fognak beleszámítani. Ez megnyugtatott, legyen igaza. Pénteken írtam meg az önéletrajzot és a motivációs levelet angolul, valamint egy dokumentum beszerzése okozott komolyabb nehézséget, az ajánlólevélé. A tanárnő említette az egyik lányt, aki az ELTE-re jár (ő is alapvetően ott tanít, csak jön a BGE-re nyelvet tanítani), aki szintén menne Vietnamba, mondta, hogy írjak neki, hogy küldje el azt az ajánlólevelet, amit ő kapott. Meg is jött, de nem a tanárnő neve van rajta, hanem egy másik oktatóé. És mivel digitálisan jött át a levél, ezért nincs rajta aláírás, hát az pedig kell. Felhívtam az ELTE-t, kiderült, hogy az a tanárnő, aki írta az ajánlólevelet, nincs ma bent. Na most, akkor mi legyen. Vagy 56 helyre telefonáltam, írtam E-mailt, a tanárnőnek, aki az ajánlólevelet írta, a lánynak, aki megküldte azt, vietnami tanárnőnek, hogy akkor most mi legyen, meg a Tempus Közalapítványnak, annak, aki a vietnami ösztöndíjas képzést intézi. Valahonnan csak jön válasz. Végül a vietnami tanárnő írt, hogy menjek be az egyetemre, mert 14 órától ott fog órát tartani. Ahogy tudtam, elindultam, szerencsére már ott találtam az egyetemen. Bementünk a titkárságra, a kész ajánlólevélen átírtuk a nevet, kinyomtattuk mind a magyar, mind a vietnami nyelvű ajánlólevelet. Aláírta, és lepecsételte. Ezzel sikerült megoldani ezt. Aztán beadtam online a jelentkezésemet, de még egy papírt ki kellett tölteni. Ennek az volt a furcsasága, hogy számítógépen kellett kitölteni, de alá kellett írni, ezért ki kellett nyomtatni, majd aláírás után ezt is bescannelni. Ekkor volt meg minden dokumentum, ekkor adhattam be E-mailben is a jelentkezésemet, minden papírt csatolva mellé. Nemcsak a fentebb említetteket csatoltam az E-mailhez, hanem az érettségi bizonyítványt, a szakképzettséget igazoló bizonyítványokat, a tanúsítványokat, valamint a nyelvvizsga bizonyítványokat is. Angol B2 komplex, Német B2 szóbeli.

Nem igazán tapasztaltam amúgy azokat a bizonyos nehézségeket a bürokráciával kapcsolatosan, amikről beszélnek általánosságban. Annyi volt, hogy péntek délelőtt a hajamat téptem gondolatban, hogy miért kell ennyi papír, miért csak most tudok erről, miért nem adnak lehetőséget a hiánypótlásra (mert hogy nem adnak. Ha hiányos vagy hibás a jelentkezés, elutasítják azt), miért nincs bent az, aki írta az ajánlólevelet. Egyébként mindenki rendkívül készséges és segítőkész volt. Az ELTE-nél is segítettek, a vietnami tanárnő is mindent megtett, végül a Tempus Közalapítványtól is jött válasz, hogy bárki aláírhatja a tanszéken. Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetet. Ha már ennyi papírt kérnek, legalább mindenben segítenek, ami probléma volt. Végül tegnap délután tudtam véglegesíteni a jelentkezésemet.

Január végén volt a Kínai tavaszünnep (Kínai újévi fesztivál) a Millenárisban, ami ugyan nem volt tökéletes (voltak csúszások, néhány előadás problémás volt), de ami jó volt, az annyira lenyűgözött, hogy néhány előadásnál majdnem meghatódtam, annyira tetszett. Ekkor döntöttem el magamban végleg, hogy az ázsiai kultúrával szeretnék hivatásszerűen foglalkozni. Sokáig fogalmazódott bennem, hogy mivel szeretnék hivatásszerűen foglalkozni: Kereskedelem, banki szektor, informatika. De ezek mind olyan “kompromisszum-jellegű” hivatások lettek volna az életemben. Csináltam volna, valószínűleg nem lettem volna frusztrált mellettük, de nem ezek azok, amiket szívvel-lélekkel csináltam volna. Régóta érdekel az ázsiai kultúra, de sokáig csak Japánra orientálódtam. 2014-ben kezdtem el Kung Fu edzésekre járni Angliában, és ott láttam néhány kínai kultúrális eseményt (például Őszközép ünnep), amik már akkor is megtetszettek, de mivel hazajöttem Magyarországra, nem igazán gondoltam, hogy ezeket itt is megünnepelhetik. Meg hát sokáig Békéscsabán laktam. Az meg minden, csak nem a lehetőségek városa. Csak akkor volt lehetőségem komolyabban találkozni Magyarországon ázsiai kultúrával, amikor visszaköltöztem Pestre. És úgy érzem, hogy hazataláltam. Még Dél-Korea szokta azokat érdekelni, akik az ázsiai kultúra iránt érdeklődnek. De engem nem. Bőven elég ez a három ország, ráadásul a koreai hangul karakterek bántják a szememet. Nagyon csúnyának tartom őket. Addig egyébként érdekelt a koreai történelem, amíg mentek a koreai történelmi doramák a köztévében. Ezek annyira megtetszettek, hogy akkoriban rengeteget olvastam a koreai történelemről. Mint egy gyerek, szentül meg voltam győződve arról, hogy minden, amit ezekben a sorozatokban látok, azok egy az egyben megtörténtek a maguk idejében. Aztán, amikor szembesültem azzal, hogy a történetek javarésze fikció, az olyan szintű csalódás volt számomra, mint amikor 8-9 évesen felértem ésszel, hogy a rajzfilmkarakterek nem léteznek. Ezzel együtt abba is maradt a koreai kultúra iránti érdeklődésem.

A vietnami tanárnő mondta, hogy mivel a vietnami nyelv és kultúra lesz a tanulmányunk tárgya, ezért várhatóan sokat fogunk az országban utazni. Ha lehet, ez még jobban felvillanyozott. Alapvetően Hanoiban leszünk, a Hanoi egyetemen fogok tanulni, és biztos vagyok abban, hogy a fővárosban is sok látnivaló van, de nagyon érdekel például Hue is, mely a történelmi Vietnami fővárosa volt. Ott van a királyi palota, meg rengeteg szentély és látnivaló. Emellett az egykori Dél-Vietnam fővárosa, Ho Chi Mihn Város is érdekel. Ez a legfejlettebb, egyben a legnépesebb város. agglomerációval együtt kb. 12 millió lakosa van. Illetve az egyik vietnami ismerősöm Da Nang-ot ajánlotta még, elmondása szerint gyönyörű város. Kikötőváros, azt láttam képeken, hogy nagyon szép tengerpartja van, és ez számomra imponáló, mert szeretem a vízközelséget. Az éghajlat nekem nem lesz probléma, mert nagyon jól bírom a meleget, a nyár a kedvenc évszakom. Vietnamban meg a téli hónapokban sem megy 20°C alá a hőmérséklet. Legalábbis Hanoiban, mert délre már nem jutnak el a hűvösebb légtömegek, Ho Chi Mihn városban az év minden hónapjánan 30°C körüli átlaghőmérséklet van, és az éjszakák is nagyon melegek.

Ami még meglepett, hogy a tanárnő elmondása szerint teljesen mások a vietnamiak, mint amilyennek elképzeltem őket. Ismerek itt Pesten néhányat, de azt gondoltam magamban róluk, hogy mivel a történelmük során soha nem volt igazán kiemelkedő állam (akár csak annyira is, mint Csoszon (Korea), nem kell feltétlen Kínára, Japánra gondolni), emellett vélhetően a háború is komoly csapást mért az országra, és jóval szegényebb ország, mint Kína, ezért azt gondoltam magamban, hogy a vietnamiak mindennél jobban tisztelik a hagyományokat, emellett mivel az emberek csak egymásra számíthathatnak, ezért nagyobb az összetartás, főleg a családtagok között. Ami egyrészről nagyon jó, de volt egy olyan gondolatom is, hogy ez komoly kötöttségeket ró a gyerekekre, miszerint folytatni kell a családi hagyományt, hivatást, nemigen szokás ettől letérni, kvázi “egyéniségnek” lenni. Mert ez szokás Kínában, és azt gondoltam magamban, hogy ugyanez van Vietnamban is, csak még jobban. Ehhez képest a tanárnő mondta, hogy a vietnamiak nagyon szabad gondolkodásúak és nyitottak. Ez olyan szinten meglepett, mintha most februárban 35°C lenne itt Pesten. Mondta, hogy rendkívül érdeklődőek, nem csodálkozzunk, ha ismerkedés gyanánt kérdésekkel fognak bombázni minket. Én nagy örömmel állok rendelkezésükre. Megkérdeztem néhány vietnami ismerősömet, hogy mit tudnak erről, mindenki visszaigazolta azt, amit a tanárnő mondott. Mindig ilyen kellemes meglepetés érjen. Ezt azért tartottam fontosnak tudni, hogy tudjam, hogy viszonyuljak a vietnamiakhoz. Azt például tudom a japánokról, hogy vannak dolgok, amikről nem illik náluk beszélni, mert az sértő nekik. Ugyanígy a kínaiak esetében is, de a vietnamiaknál ha lehet szabadon, bármiről beszélni (persze a megfelelő tisztelettel), az nagyon meg fogja könnyíteni a beilleszkedést, barátkozást és hogy jól érezzem magam ott. Azt is mondta a tanárnő, hogy ott már csak névlegesen van kommunizmus (arról egyébként olvastam, hogy Vietnam az első kommunista ország, amely engedélyezte 1986-ban, hogy a földek magántulajdonban legyenek). Egypártrendszer van, de más az ázsiai kommunizmus, mint az európai volt. Amíg nem olyan, mint az észak-koreai, addig baj nincs. Azt is mondta, hogy a vietnamiak nagyon szeretnek ünnepelni. Sok az utcai ünnepség, és akkor nagyon jól érzik magukat. Egyik kellemes meglepetést követi a másik.

A vietnamit meg mindenképp meg fogjuk tanulni, mert angolul relatíve kevesen beszélnek. Szinte csak az egyetemisták, de ha például bemegyünk boltba, jó eséllyel nem lesz szerencsénk az angol nyelvvel. A piacokra, utcai kifőzdékre kíváncsi leszek, illetve mondták még, hogy a sikátorok nagyon hangulatosak.

Egyébként Kínán belül leginkább Hongkong érdekel. Ugyanis minden, amit most megtudtam a vietnamiakról, hogy mennyire szabad gondolkodásúak, nyitottak, érdeklődők, azt én mind Hongkongról képzeltem el. Az ugyanis 1997-ig brit gyarmat volt, és amikor Angliában voltam, akkor találkoztam ott néhány hongkongi származású emberrel. Hihetetlenül kedvesek voltak, sokkal közvetlenebbek, mint a kínaiak. A kínaiak, ha kedvesek is, érzékeltem náluk egyfajta merevséget. Ehhez képest a hongkongiak sokkal közvetlenebbek voltak. Azt gondoltam magamban, hogy azért, mert brit gyarmat volt, ezért begyűrűzött hozzájuk a brit szabad gondolkodás, és ezt elegyítették az ázsiai hagyományokkal. Utanánéztem, a Hanoi-Hongkong távolság körülbelül 870 km, másfél óta repülővel. Ha lenne lehetőségem eljutni, két nagy ázsiai álomúticélom válna valóra. Ha összejön a vietnami ösztöndíjas utazás, külön blogot nyitok neki, és abba írom külön az élménybeszámolómat. Az esély megvan rá, ugyanis 10 fő mehet Vietnamba, és tudomásom szerint eddig hárman adták be a jelentkezésüket. Az biztos, hogy életem legizgalmasabb (és remélem legjobb) 10 hónapja lesz, ha összejön.

Pan-Dji: Vádirat


IMG_20180112_143213Elolvastam Pan-Dji: Vádirat című könyvét. Nagyon tetszett, hihetetlenül jó könyv, és pont azért, mert nem egy észak-koreai rezsim elleni lázadó történetét mutatja be (valószínűleg igen rövid életű lenne ezen próbálkozása), hanem átlagemberek olyan történéseit, akik élték mindennapi életüket, csak olyan dolgot kényszerültek tenni, ami észak-koreai szemszögből bűnös. De a miénkből teljesen átlagos, ami bárkivel megtörténhet. És mégis…

Hiszen miért lenne bűn, ha valaki meg akarja látogatni súlyos beteg édesanyját a szülőfalujában? Vagy miért lenne bűnös az, aki elhúzza a sötétítőfüggönyt, mert a gyereke megijedt egy festménytől, ami az ablakukba belátszik? Azt már könnyebb megfejteni, hogy miért bűnös az, aki Kim Ir Szen halálakor elrendelt gyászidőben a ligetben udvarol egy lánynak, és virágot szed neki. De ezek mind bűnök Észak-Koreában. Abban az országban ugyanis nem jegyeket kér az ellenőr, a vonaton az utazó közönségtől, hanem engedélyeket. Utazni ugyanis csak engedéllyel lehet. Azért nem lehet csak úgy elutazni, mert az elsődleges szempont a kommunizmus építése, minden mást ennek vetnek alá. Aki nem szerez engedélyt, vagy megtagadják tőle azt, és ennek ellenére vonatra száll, az csak a padok alatt, csomagok között utazhat, ha nem akar lebukni, és kemény meghurcoltatásnak kivetni magát. A sötétítőfüggöny elhúzása meg a történetben azért volt bűn, mert a hölgy a Kim Ir Szen tér közelében lakott, és belátszott a Nagy Vezér óriási arcképe, és egyrészt, mi az, hogy valaki erre elhúzza a függönyt, másrészt meg azt gondolják, hogy ezzel akar az ellenséges kémeknek jelezni. Hogy mit akar ezzel jelezni, azt el nem tudom képzelni. Az az egy gondolat jutott eszembe, hogy ezzel azt jelzi, hogy van valaki, aki ily módon lázad a rendszer ellen, és ezt jelzi a kémeknek, más értelmes indok nem jutott eszembe.

A harmadik felvetésről meg érdemes külön beszélni, mert ez téma volt néhány éve nálunk is, amikor nyilvánosságsra hozták, hogy Kim Dzsong-Il meghalt, és hogy mekkora “sírás-özön” volt Észak-Korea szerte. Erre lehet azt mondani, hogy hetedhét országra szólt. És tényleg. Felvetették akkor, hogy őszinték ezek a könnyek? Azt válaszolta a meghívott vendég, hogy igen. Mert annyira a saját rendszerükben élnek, hermetikusan elzárva a külvilágtól, hogy nem igazán viszonyítási alapuk arra, hogy lehet másképp is élni. Hiteles biztos, hogy nincs, de ezt már elemeztem korábban. Mindenesetre erre ez a könyv némileg rácáfol, ugyanis a sztori Kim Ir Szen halála után kb. 2 hónappal játszódik, és egy magas rangú személy kifejezetten álszentnek látja a könnyeket. Le is van írva, hogy miért, de azt nem nehéz kitalálni, hogy jaj annak, akinek gyászos “buzgalma” kívánnivalót hagy maga után.

Tehát tényleg szívbemarkoló történetek vannak a könyvben, és pont attól, ahogy feljebb is írtam, hogy ezek a sztorik ott bárkivel megtörténhetnek. A nép ott egy olyan rezsimben él, mely saját nemzetét irtja ki. Ahogy áll a könyvben, és mennyire igaz. Gyereknek nézi a saját népét, nem dönthet senki önállóan, mindenkit megfigyelnek, és aki kicsit is gyanús, azt ha nem is viszik el, de alaposan elbeszélgetnek vele, hogy ez így nincs jól. Amikor elkezdtem olvasni, akkor írtam, hogy nem tudom elképzelni, hogy bárki is rendszerellenes legyen. És azért bőven voltak itt olyan történetek, melyek rávilágítanak, hogy a különböző elnevezésű Vezetők tényleg nem örvendenek 100%-os népszerűségnek. Hiába a sok propaganda, és a Kommunizmus építésének hirdetése, azért az észak-koreaiak is emberek, nekik is ugyanúgy a család és a barátok a legfontosabbak, és ha nem lehetnek mellettük, akkor azért megérzik, hogy miről is szól ez a rendszer valójában, és akár a végletekig is elmennének értük. Az előszóban meg is magyarázzák, hogy miért Vádirat a könyv címe. Minden egyes fejezet külön-külön története egy vádirat Észak-Korea ellen.

Így azért lehet érezni, hogy miről szól a könyv valójában. Gondolkodtam azon, hogy kinek lehet a könyvet ajánlani, de nem tudok nagyon réteget mondani. Talán annak, aki szeretne minél többet tudni a világról, érdekli, milyen az észak-koreaiak mindennapja. Én mint ázsiai kultúra iránt érdeklődő, vettem meg a könyvet, és nagyon élveztem az olvasást.

Két könyv akciósan


A Tescóban 30% kedvezménnyel vannak könyvek, és pont volt két olyan, ami érdekelt. Sokat gondolkodtam rajtuk, hogy ha megveszem, hogy tudom kispórolni az árát, vagy valahogy kompenzálni, és úgy gondoltam, hogy meg tudom oldani. Részben úgy, hogy nem megyek januárban a MondoCon-ra. Így már lehetséges.

Az egyik a könyv Észak-Koreáról, a Vádirat, a másik meg Hesna könyve, a Félj bátran. Úgy tűnik, nagyon jó lesz mind a két könyv. Most a Vádiratot olvasom. Ez nem egy teljes történet Észak-Koreáról, hanem fejezetenként vannak kisebb sztorik az ország történéseiről. De ezek a fejezetek is eléggé súlyosak, és rávilágít arra, hogyan zajlanak ott a mindennapok. Meglepőnek tartom, hogy vannak, akik annak ellenére, hogy egy hermetikusan elzárt országban élnek, tudják, hogy mi folyik valójában náluk. Mert amit eddig olvastam az országról, olyan szintű agymosás folyik náluk nap, mint nap, hogy csoda, hogy van ember, aki ráébred az igazságra. Még csak az első fejezeten vagyok túl, de már az is megdöbbentő volt. Illetve, nem is feltétlen megdöbbentő, mert ha nem is tudható nyíltan, hogy mik történnek egy ilyen országban, azért el lehet képzelni, hogy tartja fenn magát egy olyan rendszer, melyre a diktatúra sem kifejezés. Olvastam egyszer, hogy az észak-koreai rendszer a Csoszon-dinasztia öröksége, azt remete-királyságnak is szokás hívni.

A második fejezetet olvasom most, az első arról szól, hogy bárki lehet magas rangú, aki azt “megszolgálja” (persze negatív értelenben), de nem is elspoilerezni akarom a történetet, inkább annak hátteréről beszélni. Mert feljebb írtam, hogy meglepőnek tartom, hogy valaki ráébred ott, hogy rendszerben él valójában. mert az eddig olvasott 2 könyvben azt olvastam, hogy már az iskolákban azt nevelik a gyerekekbe, hogy a Nagy Vezér jóformán egy isten, aki egyszerre több helyen is képes lenni, meg hogy Észak-Korea gazdasága a legfejlettebb a világon, mindegyik más ország gonosz, és sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ők. És hogy bármi rossz is történik, az mind külső hatások miatt van, ők semmiben sem hibásak, de majd a Bölcs Vezér (mert így hívják a jelenlegi vezetőjüket) mindent helyretesz, és megad a dolgozó népnek. És hogy mégis van valaki, aki átlátja, hogy miről szólnak ott a dolgok valójában.

Ahogy olvastam ezt a könyvet, elképzeltem magamat észak-koreainak. Milyen lehet ott gyereknek lenni, felnőni, élni a nagybetűs életet. Oda jutottam magamban, hogy ha nem ismernék külső tényezőket, történéseket, és nem lenne viszonyítási alapom, akkor én is a jelenlegi Vezér hűséges szolgája lennék, és számomra teljesen normális lenne, ha a rangban előrejutásért némi “ellenszolgáltatást” kell nyújtani, azért, mert fogalmam sem lenne arról, hogy ezt lehet másképp is csinálni. De így, hogy kívülről látom az országot, azt mondom, hogy látogatóba se mennék oda soha. Azt olvastam, hogy még a turistákat is megfigyelik, nehogy kémkedésen kapják. És amikor erről az országról olvasok, mindig egy lepusztult, sivár, élettelen városképet látok magam előtt, mely valahol a XX. század elején leragadt, és képtelen kitörni onnan. Nem hiszem, hogy lenne bármi, vagy bárki, aki rá tudna venni arra, hogy valaha oda elmenjek. De könyveket szívesen olvasok róla, mint ázsiai országról. Érdemes volt megvenni a könyvet.

Hesna könyvébe még csak beleolvastam. Az előszót olvastam el, de annak alapján az is jónak tűnik. Mesél arról, hogy milyen háborús övezetben tudósítani, egyáltalán élni ott. Ír arról, hogy milyen megélni a félelmet, mivel írta az előszóban, hogy több könyvet is elolvasott a félelem hátteréről, ezért számítok arra, hogy írni fog a pszichológiájáról, és írni fog arról, hogy tanulta meg kezelni. De jónak ígérkezik, remélem, az olvasása közben is azt fogom érezni, hogy érdemes volt megvenni.

Vásárolni tervezett könyvek listája


A minap szétnéztem a Libriben, és találtam néhány könyvet, amit érdekelne, és elolvasnám, ha lenne lehetőségem.

Először is szívesen tanulok nyelveket, kinéztem néhány nyelvkönyvet, amit megvennék.

Azt sajnálom, hogy a kevésbé oktatott nyelvekből nem igazán van rendes nyelvkönyv. A Libri weboldalán néztem most szét, de beszéltem az egyik barátommal, aki tanult hollandul, és felajánlotta a könyvét. Köszönettel elfogadtam. Meg japán nyelvtanfolyamra járok, az a két tanár tanít akik a Dekiru nyelvkönyvet írták. Arra gondoltam, hogy ők ismernek ritkább nyelvkönyveket is, megkérdezem tőlük, hogy milyen könyveket ismernek, amiből lehet csehet, szlovént és vietnamit tanulni. Mindig is szerettem nyelveket tanulni, ezt most új szintre szeretném emelni, és olyan “ritkább” nyelveket is tanulnék, amik érdekelnek. Semmiképp nem úgy akarom csinálni, hogy telipakolom a könyvesboltos kosarat, hanem fokozatosan. A legolcsóbb könyvet venném meg, azt nézném, hogy a gyakorlatban hogy megy, mit tudok kezdeni vele, és ha megy, és megmarad az érdeklődés, akkor komolyabban fogom tanulni.

Néhány számítástechnikai könyv. Ezek nem feltétlen az informatika mély elsajátítását teszik lehetővé, inkább azért kezdtem el venni ezt a sorozatot, hogy ha van olyan, amit nem tudok, azt megtanuljam.

Most így hirtelen ezek jutnak eszembe. Szokták dicsérni a BBS-INFO által kiadott informatikai könyveket, mert kezdőknek tényleg konyhanyelven magyarázza el az operációs rendszer és az Office programok praktikus használatát, így aki kezdő a számítástechnikában, és motivált a tanulásban, annak ezek a könyvek alkalmasak. Én inkább azért veszem őket, mert úgy vagyok vele, hogy nem lehet eleget tudni, és hátha olvasok olyanokról, amik számomra újdonságok.

Aztán vannak más könyvek, amik érdekelnek. Van olyan, amit azonnal megvennék, ha lenne rá anyagi lehetőségem, van olyan is, amivel előbb inkább megismerkednék, jobban beleolvasnék, mielőtt megvenném, mert nem biztos, hogy azt kapom, amit gondoltam.

Nagyjából ennyi jut eszembe, amit szívesen olvasnék. Galla Miklós könyvébe beleolvastam, és sajnos nem nevettetett meg. Azt érzem, hogy elfáradt, nem tud már olyan jó szóvicceket csinálni, mint régen. 6 éve, amikor megjelent a Könnyű műhaj című könyv, és beleolvastam, nagyon vissza kellett fogjam magam, hogy ne röhögjem el magam hangosan a könyvesboltban. Mondjuk abba régi poénokat gyűjtött egybe, ezek meg újak, de korántsem annyira szellemes, vicces, mint a régiek. Még a Holló Színházban is nagyokat alakított.

Jakupcsek Gabriellára már régebben felfigyeltem, de leginkább a Ridikülben lett számomra szimpatikus. Meg arra emlékszem, hogy a TV2-n a Jakupcsek-show (ha jól emlékszem a címére… De neki egy volt egy talk show-ja) sokkal értelmesebb volt, mint a Mónika, és a Balázs show. Közéleti témákat dolgozott fel, és olykor szakavatottak voltak a vendégek. Ezek alapján meg azt gondolom, hogy jók lehetnek a könyvei, de az övéibe is inkább beleolvasnék előbb, mert van olyan gondolatom, hogy nem azt fogom kapni, amire számítok. De az biztos, hogy érdemes az élet dolgairól nem szakmai (pszichológiai) írást is olvasni. Ez is olyan, amiről nem lehet eleget olvasni, és azt gondolom, hogy jó élettörténeteket más szemszögből is megismerni.

A feketeleves című könyv pedig érdekel, mert sokat néztem a Heti Hetest, és érdekel (azon túl, hogy sejthető), hogy mi történt vele. Ezen könyv felől meg azért vagyok szkeptikus, mert nem bulvár- vagy botránykönyvet akarok venni, hanem olyat, ami tárgyilagosan mondja el, amiről “beszélni” akar. Ezt akarom kideríteni.

Az utolsó két könyv pedig Észak-Koreáról szól. Több könyvet is olvastam már az országról (A lány hét névvel, Nélküled mi sem vagyunk), és ez is olyan dolog, amit más szemszögből szeretnék megismerni. Érdekel, nagyon nehéz elhinni, hogy van egy ázsiai ország, ahol ennyire kegyetlen rendszer van. Hallottam egy olyan elméletet, hogy Észak-Koreához képest semmi sem diktatúra, és azok alapján, amit olvastam, ebben nagy igazságot látok. Ez már nem egyszerűen a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, hanem pszichopátia. És ott az emberek agya már olyan szinten át van mosva, hogy tényleg elhiszik, hogy az ő országuk a tökéletes. Olyanokat hisznek magukról, hogy az ő gazdaságuk a legfejlettebb, sorra nyerik az VB-ket (Majdnem EB-t is írtam, de legfeljebb ÁB-ket nyerhetnek meg…), és a vezetőjük valami istenség. Ajánlom figyelmekbe a Facebook-on Észak-Korea Hivatalos Magyarországi Oldalát, sokszor elképesztően viccesen figurázza ki a bölcs vezetőjüket és a rendszert.

Két könyv Észak-Koreáról


Most úgy érzem, hogy egy időre elég volt az önismereti könyvekből, bár Tari Annamária: Z Generáció könyve még félbe van hagyva. Azt még jó lenne elolvasni, mert amúgy nagyon jó, szeretem Tari Annamária stílusát.

100E0892Nagyon sokat beszélnek Hyeonseo Lee: A lány hét névvel című könyvéről, és mivel egy ideje már nemcsak a japán kultúrája érdekel, hanem a többi ázsiai országról is szívesen olvasok, és a könyv tényleg nagyon érdekesnek tűnt, ezért úgy döntöttem, hogy megveszem. Az alcím elárulja a könyv témáját, és aki csak egy kicsit is tudja, hogy mi a helyzet Észak-Koreában, az tudhatja, hogy nem egy könnyed szórakozásban lesz része. Még engem is ledöbbentett, hogy létezik ilyen kemény diktatúra a XXI. században. Azt gondolom, hogy részint az teszi érdekessé a könyvet, hogy bár a a szerző egy kínai határvárosban, Hjeszanban született, és többnyire ott is nőtt fel. Egy folyó választotta el Észak-Koreát Kínától, mégsem tudott semmit arról, hogy mi történik a hazáján kívül. A személyi kultusz extrém szintet ölt ebben az országban, már a gyerekeket is keményen arra tanítják, hogy a Nagy Vezér és a Kedves Vezető az isten (persze ez sokkal szofisztikáltabban van írva), akit minden körülmények között tisztelni kell, és meghajolni előtte. Írnék még sokkal többet is, de az már spoiler lenne, annyit mondanék, hogy csodálatos, ahogy ez a lány ennyi kegyetlenség után is ember tudott maradni a szó legnemesebb értelmében. Már lassan a végén járok, a 360. oldal körül. Szinte le sem lehet tenni. A könyvben Észak-Korea van fókuszban, de a szerző a családjával megjárta Kínát, Dél-Koreát, Mongóliát és Laoszt is. Nehéz életük van az észak-koreai disszidenseknek.

A másik könyvet történetesen ma vettem meg, úgyhogy arról sokat nem tudok írni. A Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk könyv ahogy olvastam az ismertetőket, más oldalról mutatja be Észak-Koreát. Történetesen egy dél-koreai tanár kerül az egyik Phenjani egyetemre tanárként, és mint demokráciából érkezett ember ír a saját szemszögéből Észak-Korea mindennapjairól. Az előző könyv után csak elképzelni tudom, hogy miket láthatott, tapasztalhatott. A két könyv abban is különbözik egymástól, hogy nem egy időben játszódik a történet. A lány hét névvel a ’70-es, ’80-as, ’90-es években játszódik Észak Koreában. 1997-ben ment át Kínába, onnantól a jelenkorig megy a könyv. A második könyv 2011-től mutatja be az észak-koreai történéseket.

Elgondolkodtam azon, hogy vannak-e könyvek, mely Ázsia egyéb országait mutatja be hasonlóképpen, mert csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet. Bár gondolom, nem véletlen van fókuszban Észak-Korea, hiszen annyira brutális ott a diktatúra, hogy arról aztán lehet írni. De szívesen olvasnék hasonló könyvet a többi országról is. John Elder Robison: Nézz a szemembe fiam című könyv olvasásakor jöttem rá, hogy sokkal jobbak az önéletrajzi könyvek, mint az önismereti könyvek, mert az adott szerző a saját szemszögéből ír a lélek rejtelmeiről, azáltal, hogy miket látott, tapasztalt.

 

Családi hangulatú edzés


A héten beindították a Kung Fu iskolában az új órarendet, ami részemről annyi változással jár, hogy a csütörtöki edzés átkerült szerdára. Ugyanis külön lettek választva a gyerekek és a felnőttek, és a gyerekek maradtak csütörtökre, mi pedig átjöttünk szerdára. Hát, nagyon meglátszik, hogy gyerekek járnak döntő többségében, a felnőtt edzésen ugyanis csak négyen voltunk. Nővéremék más okok miatt gondolom nem lelkesek érte (bár erre még lehet mondani, hogy most kezdtük), de hogy ilyen jó órában soha nem volt részem, az is egyszer tény. Szerintem mindenki ismeri a kis csoportos foglalkozások előnyeit: Oldottabb hangulat, jobban odafigyel az edző (jelen esetben Huicong) az egyénekre. És jobban mondta, hogy az adott gyakorlatot így és így kell csinálni, ezzel együtt jött a felismerés, hogy ja… Ha ezt így csinálom, nem is olyan egyszerű. Én is jobban odafigyelek, és menőnek érzem magam, ha meg tudok csinálni egy gyakorlatot. És végre új dolgot is tanultunk! Persze nem haszontalan a shaolin formát (vagy hogy mondják magyarul) gyakorolni, de a változatosság gyönyörködtet. Különböző fogásokat kezdtünk el gyakorolni, hogyan szabadulhatunk eredményesen egy hirtelen jött támadásból. Ezeket elsősorban San Shou-n oktatják, de jól jön ide is, nem árt tudni őket. Egy kínai sráccal gyakoroltam párban, ilyen vak vezet világtalant elv alapján. Amikor Huicong nem mutatta nekünk a kézmozdulatot egyénileg, akkor ment egy darabig nélküle, de utána már csak elszórakoztuk az egészet amíg nem tért vissza. Egy kicsit azért elgondolkodtam azon, hogy ezek tényleg mind szépek és jók, de mi van akkor, ha egy olyan erős egyén támad meg minket, akinél örülhetünk, ha egyáltalán nem töri ripityára a csontunkat. Vagy ha nem számít, hogy milyen erősen fog le minket, mert ezek biztos fogások, akkor semmi baj. Mindenesetre nagyon örültem ennek az órának. A szombati menetrend marad, mivel akkor felnőttek és gyerekek együtt vannak, és megmondom őszintén, örülök, hogy pont a csütörtöki lett külön választva, mert kevesen járnak mindkét alkalommal egy héten, és a szombati csoport jobb. Nem hittem el, hogy néha fegyelmezni kell a gyerekeket. Eddig én csak örülök a változásoknak, és bízok abban, hogy majd jönnek többen is.

Az angol nyelviskola is elég jól megy. Már itt is meg lehet tapasztalni, hogy valóban vannak különbségek angol is magyar oktatási rendszer és elmélet között. Itt jobban odafigyelnek magára az egyénre és a tanulási módszereire. Volt egy amolyan “tutorial” elbeszélgetés a tanárral, akihez lehet fordulni, amikor is mindenkivel egyénileg elbeszélget, hogy kinek mi a célja ezzel a nyelviskolával, hogyan tudja azt elérni, mik a múltbéli tanulási módszerei, mennyire jöttek be, és ilyenek. Ez tetszik, mondta is a tanár, hogy mindenki egyéniség, és mindenki más módszerrel jut el a céljáig. Effektíve a tanárok is szimpatikusak, és abból a szempontból érdekes, hogy mivel ugye az ismeretlen szavakat nem tudja elmondani mindenkinek a saját nyelvén, ezért körülírja. Ez is érdekessé teszi, bizonyos szavakat hogyan lehet körülírni angolul. Voltak közmondások, szólások. Például macskát a galambok közé engedni azt jelenti, hogy szándékosan megzavar egy addig jól menő dolgot. Vagy még egy macskás: Kijön a macska a táskából = Kibújik a szög a zsákból. Meg akik ugyanabból az énekkönyvből énekelnek, azok mind egy követ fújnak. És hasonlók, most ezek jutottak eszembe. Meg sok az interaktív, párban dolgozós, beszélgetős feladat. Jobban kíváncsiak arra, hogyan gondolkodunk. Úgyhogy örülök ennek a tanfolyamnak, akár itt maradok Angliában, akár hazamegyek, csak a hasznomra válik.

Változások


Szép dolog változtatni, valami újba belefogni. Ahogy írtam tegnap ismét sok munka van az iskola körül, október 13-ától jelentősen kibővül az órarend. Elsősorban azért, mert nem kezdő és haladó Kung Fu lesz, hanem szintekre lesznek osztva a csoportok, méghozzá ha jól tudom, eredeti kínai “szintezés” szerint. Ez úgy néz ki, hogy indul 5. Ji-ről, majd eléri az elsőt, innen átmegy Duan-ba, ami egyestől indul, és hatos a csúcs. De az már olyan csúcs, hogy nyakad-kezed-lábad kitöröd, olyanokat tudsz. Xingbo pedig a legmagasabb szint (tehát a 6. Duan) mestere. Ennyire nem lesznek szintekre osztva az órák, hanem úgynevezett “Gold-“, “Silver-” és “Bronze Eagle”-re. A tanulók közül a legjobbakat az 1. Ji-be sorolták, de már az is elég kemény nekem, ők vannak a “Gold Eagle” csoportban, a kettes, hármas szintűek (egyszerűsítsünk) a Silver-ben, míg a négyes, ötös a Bronze-ban. Engem a négyesbe soroltak be, az pont helyén való, de azt tudni kell rólam, hogy amekkora fizikai erő birtokában voltam gyerekként, kész csodának számít, hogy eljutottam idáig.

Legfőképp a Kung Fu órák bővültek, Tai Chi és a San Shou (kínai kick-box) annyira nem, akrobatikus Kung Fu pedig maradt a heti egy alkalom. Csak hát sajnos, ahogy lenni szokott, a változásokhoz stressz is párosul, melyből nekem is jutott, és ez egy kicsit megviselt lelkileg. De szerencsére vannak itt olyan emberek, akikkel ezeket meg tudom beszélni, érzem és tudom, hogy figyelnek rám, meghallgatnak, aztán a végére kölcsönös és oldott beszélgetés lesz. Ilyenkor van az, hogy nem számít, hogy múlik az idő, mert jól érezzük magunkat, és ezek nekem mindennél többet érnek. Ezért is van az egyébként, hogy nem nagyon szeretek csak úgy felületesen beszélgetni, szerencsére elég hamar észreveszem, ha valaki csak udvariasságból “figyel”, és akkor gyorsan abba is hagyom. De a komoly beszélgetések köszönhetően 2-3 nap alatt helyrerázódtam, de ennek ellenére elbizonytalanodtam, hogy jöjjek vissza novemberben, vagy sem? Amúgy szórólapokkal is hirdetjük az új órákat, és tegnap szórólapozás közben gondolkodtam ezen, aztán arra jutottam magamban, hogy érdemes lenne visszajönni, és adni egy pár hónapot, hogy lássuk, mi lesz az újdonságokból, valamint, hogy fogják viselni. Könnyen meglehet, hogy minden jóra fordul, az idő úgyis keményen igazságot tesz mindenki felett.