Új blog Vietnamról


Bár még nem biztos, hogy kijutok Vietnamba tanulni, de úgy döntöttem, hogy már most új blogot indítok, mely Vietnamról fog szólni. Azért kezdtem el már most, mert az előkészületekről is írok: Nyelvtanulás, hivatalos ügyek intézése, meg információkat, érdekességeket is közzé teszek Vietnammal kapcsolatosan.

Nem tudtam arról, hogy létezik a Blogger.hu, de mivel láttam, hogy új blogfelület, na mondom magamban, regisztráljunk ide is. Aztán meglepetten láttam, hogy van regisztráció a nicknevemmel. Megkönnyítette a dolgomat, hogy 2010-ben indult a blogger.hu, ezért sokat nem kellett találgatni a jelszavak között. Olyannyira nem, hogy az első próbálkozásra bejött. Frissítettem az adatokat, és elindítottam a blogot:

supermario4ever in Vietnam

Őszintén remélem, hogy nagyon tartalmas lesz a blog, és hogy lesz lehetőségem megélni életem lenagyobb élményét, és arról részletesen beszámolni. Ha meg nem jön össze, akkor is megmarad ez a blog, és emlékeztetni fog arra, hogy egyszer megragadtam a lehetőséget, hogy kijussak Vietnamba.

 

Tanulási lehetőség Vietnamban


Már tavaly szeptemberben meghirdették az egyetemen, ahova járok, a keleti nyelvek közül a vietnamit, amire már akkor jelentkeztem, csak akkor nem volt meg a megfelelő létszám, de most februárban elindították. Eddig csak japánra jártam, amit élvezek és imádok, de most felvettem mellé a vietnamit.

Három ázsiai ország – és nyelv – van, ami nagyon érdekel: Japán, Kína és a Vietnam. És életem egyik nagy álma valósulna meg, ha eljuthatnék ezekbe az országokba. Most lehetőség nyílt arra, hogy Vietnamba eljuthassak tanulmányi ösztöndíjjal. Az erre való jelentkezést pedig villámgyorsan le kellett adjam, ugyanis konkrétan ma van a jelentkezési határidő. Már októberben meghirdette a Tempus közalapítvány a jelentkezést, de mivel csak ezen a héten kezdődött a vietnami nyelvoktatás, ezért csak most szereztem róla tudomást. Nagyon fellelkesedtem, amikor a tanárnő említette (aki szintén vietnami), éreztem belül, hogy az adrenalin az egekbe szökik, minden gondolaton akörül forgott, hogy milyen lehetőségek tárulnak elém, ha eljutok Vietnamba. Ugyanakkor elérhetetlennek tűnt számomra, mert van néhány ismerősöm, barátom, aki eljutott valamelyik ázsiai országba, de ők mind olyanok voltak, hogy vagy tehetősebbek anyagilag, vagy állami ösztöndíjjal jutottak ki, vagy onan származnak és hazalátogattak. Úgy konkrétan semmi irigység nem volt bennem, de egy kicsit leértékeltem magamat hozzájuk képest, hogy nekik megadatik, de nekem nem. Ez egy kicsit visszavett az önbizalmamból, de aztán csak összeszedtem magam, és ahogy eljutott az agyamig, hogy ingyen van lehetőségem eljutni oda, azonnal elkezdtem intézkedni.

Minden csütörtökre, péntekre és szombatra összpontosult. Csütörtökön kezdtem el megírni az önéletrajzot és a motivációs levelet magyarul, majd elmentem az egyetemre, mert kellett egy-egy példány az iskolalátogatási igazolásból és az előző féléves leckekönyvből, melyen szerepel a korrigált kreditindex is. Ezek magyarul és angolul kellettek. Eléggé rosszallással néztem a 3. féléves eredményemet, azt ugyanis a “tragikus” jelzővel lehetne illetni. Pont csütörtökön volt vietnami nyelvórám, meg is kérdeztem a tanárnőt, hogy a tanulmányi eredmények mennyire számítanak bele. Azt mondta, nem nagyon fogják nézni, mert vietnami nyelvet és kultúrát fogok tanulni, ezért a gazdasági jellegű tárgyak eredményei nem igazán fognak beleszámítani. Ez megnyugtatott, legyen igaza. Pénteken írtam meg az önéletrajzot és a motivációs levelet angolul, valamint egy dokumentum beszerzése okozott komolyabb nehézséget, az ajánlólevélé. A tanárnő említette az egyik lányt, aki az ELTE-re jár (ő is alapvetően ott tanít, csak jön a BGE-re nyelvet tanítani), aki szintén menne Vietnamba, mondta, hogy írjak neki, hogy küldje el azt az ajánlólevelet, amit ő kapott. Meg is jött, de nem a tanárnő neve van rajta, hanem egy másik oktatóé. És mivel digitálisan jött át a levél, ezért nincs rajta aláírás, hát az pedig kell. Felhívtam az ELTE-t, kiderült, hogy az a tanárnő, aki írta az ajánlólevelet, nincs ma bent. Na most, akkor mi legyen. Vagy 56 helyre telefonáltam, írtam E-mailt, a tanárnőnek, aki az ajánlólevelet írta, a lánynak, aki megküldte azt, vietnami tanárnőnek, hogy akkor most mi legyen, meg a Tempus Közalapítványnak, annak, aki a vietnami ösztöndíjas képzést intézi. Valahonnan csak jön válasz. Végül a vietnami tanárnő írt, hogy menjek be az egyetemre, mert 14 órától ott fog órát tartani. Ahogy tudtam, elindultam, szerencsére már ott találtam az egyetemen. Bementünk a titkárságra, a kész ajánlólevélen átírtuk a nevet, kinyomtattuk mind a magyar, mind a vietnami nyelvű ajánlólevelet. Aláírta, és lepecsételte. Ezzel sikerült megoldani ezt. Aztán beadtam online a jelentkezésemet, de még egy papírt ki kellett tölteni. Ennek az volt a furcsasága, hogy számítógépen kellett kitölteni, de alá kellett írni, ezért ki kellett nyomtatni, majd aláírás után ezt is bescannelni. Ekkor volt meg minden dokumentum, ekkor adhattam be E-mailben is a jelentkezésemet, minden papírt csatolva mellé. Nemcsak a fentebb említetteket csatoltam az E-mailhez, hanem az érettségi bizonyítványt, a szakképzettséget igazoló bizonyítványokat, a tanúsítványokat, valamint a nyelvvizsga bizonyítványokat is. Angol B2 komplex, Német B2 szóbeli.

Nem igazán tapasztaltam amúgy azokat a bizonyos nehézségeket a bürokráciával kapcsolatosan, amikről beszélnek általánosságban. Annyi volt, hogy péntek délelőtt a hajamat téptem gondolatban, hogy miért kell ennyi papír, miért csak most tudok erről, miért nem adnak lehetőséget a hiánypótlásra (mert hogy nem adnak. Ha hiányos vagy hibás a jelentkezés, elutasítják azt), miért nincs bent az, aki írta az ajánlólevelet. Egyébként mindenki rendkívül készséges és segítőkész volt. Az ELTE-nél is segítettek, a vietnami tanárnő is mindent megtett, végül a Tempus Közalapítványtól is jött válasz, hogy bárki aláírhatja a tanszéken. Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetet. Ha már ennyi papírt kérnek, legalább mindenben segítenek, ami probléma volt. Végül tegnap délután tudtam véglegesíteni a jelentkezésemet.

Január végén volt a Kínai tavaszünnep (Kínai újévi fesztivál) a Millenárisban, ami ugyan nem volt tökéletes (voltak csúszások, néhány előadás problémás volt), de ami jó volt, az annyira lenyűgözött, hogy néhány előadásnál majdnem meghatódtam, annyira tetszett. Ekkor döntöttem el magamban végleg, hogy az ázsiai kultúrával szeretnék hivatásszerűen foglalkozni. Sokáig fogalmazódott bennem, hogy mivel szeretnék hivatásszerűen foglalkozni: Kereskedelem, banki szektor, informatika. De ezek mind olyan “kompromisszum-jellegű” hivatások lettek volna az életemben. Csináltam volna, valószínűleg nem lettem volna frusztrált mellettük, de nem ezek azok, amiket szívvel-lélekkel csináltam volna. Régóta érdekel az ázsiai kultúra, de sokáig csak Japánra orientálódtam. 2014-ben kezdtem el Kung Fu edzésekre járni Angliában, és ott láttam néhány kínai kultúrális eseményt (például Őszközép ünnep), amik már akkor is megtetszettek, de mivel hazajöttem Magyarországra, nem igazán gondoltam, hogy ezeket itt is megünnepelhetik. Meg hát sokáig Békéscsabán laktam. Az meg minden, csak nem a lehetőségek városa. Csak akkor volt lehetőségem komolyabban találkozni Magyarországon ázsiai kultúrával, amikor visszaköltöztem Pestre. És úgy érzem, hogy hazataláltam. Még Dél-Korea szokta azokat érdekelni, akik az ázsiai kultúra iránt érdeklődnek. De engem nem. Bőven elég ez a három ország, ráadásul a koreai hangul karakterek bántják a szememet. Nagyon csúnyának tartom őket. Addig egyébként érdekelt a koreai történelem, amíg mentek a koreai történelmi doramák a köztévében. Ezek annyira megtetszettek, hogy akkoriban rengeteget olvastam a koreai történelemről. Mint egy gyerek, szentül meg voltam győződve arról, hogy minden, amit ezekben a sorozatokban látok, azok egy az egyben megtörténtek a maguk idejében. Aztán, amikor szembesültem azzal, hogy a történetek javarésze fikció, az olyan szintű csalódás volt számomra, mint amikor 8-9 évesen felértem ésszel, hogy a rajzfilmkarakterek nem léteznek. Ezzel együtt abba is maradt a koreai kultúra iránti érdeklődésem.

A vietnami tanárnő mondta, hogy mivel a vietnami nyelv és kultúra lesz a tanulmányunk tárgya, ezért várhatóan sokat fogunk az országban utazni. Ha lehet, ez még jobban felvillanyozott. Alapvetően Hanoiban leszünk, a Hanoi egyetemen fogok tanulni, és biztos vagyok abban, hogy a fővárosban is sok látnivaló van, de nagyon érdekel például Hue is, mely a történelmi Vietnami fővárosa volt. Ott van a királyi palota, meg rengeteg szentély és látnivaló. Emellett az egykori Dél-Vietnam fővárosa, Ho Chi Mihn Város is érdekel. Ez a legfejlettebb, egyben a legnépesebb város. agglomerációval együtt kb. 12 millió lakosa van. Illetve az egyik vietnami ismerősöm Da Nang-ot ajánlotta még, elmondása szerint gyönyörű város. Kikötőváros, azt láttam képeken, hogy nagyon szép tengerpartja van, és ez számomra imponáló, mert szeretem a vízközelséget. Az éghajlat nekem nem lesz probléma, mert nagyon jól bírom a meleget, a nyár a kedvenc évszakom. Vietnamban meg a téli hónapokban sem megy 20°C alá a hőmérséklet. Legalábbis Hanoiban, mert délre már nem jutnak el a hűvösebb légtömegek, Ho Chi Mihn városban az év minden hónapjánan 30°C körüli átlaghőmérséklet van, és az éjszakák is nagyon melegek.

Ami még meglepett, hogy a tanárnő elmondása szerint teljesen mások a vietnamiak, mint amilyennek elképzeltem őket. Ismerek itt Pesten néhányat, de azt gondoltam magamban róluk, hogy mivel a történelmük során soha nem volt igazán kiemelkedő állam (akár csak annyira is, mint Csoszon (Korea), nem kell feltétlen Kínára, Japánra gondolni), emellett vélhetően a háború is komoly csapást mért az országra, és jóval szegényebb ország, mint Kína, ezért azt gondoltam magamban, hogy a vietnamiak mindennél jobban tisztelik a hagyományokat, emellett mivel az emberek csak egymásra számíthathatnak, ezért nagyobb az összetartás, főleg a családtagok között. Ami egyrészről nagyon jó, de volt egy olyan gondolatom is, hogy ez komoly kötöttségeket ró a gyerekekre, miszerint folytatni kell a családi hagyományt, hivatást, nemigen szokás ettől letérni, kvázi “egyéniségnek” lenni. Mert ez szokás Kínában, és azt gondoltam magamban, hogy ugyanez van Vietnamban is, csak még jobban. Ehhez képest a tanárnő mondta, hogy a vietnamiak nagyon szabad gondolkodásúak és nyitottak. Ez olyan szinten meglepett, mintha most februárban 35°C lenne itt Pesten. Mondta, hogy rendkívül érdeklődőek, nem csodálkozzunk, ha ismerkedés gyanánt kérdésekkel fognak bombázni minket. Én nagy örömmel állok rendelkezésükre. Megkérdeztem néhány vietnami ismerősömet, hogy mit tudnak erről, mindenki visszaigazolta azt, amit a tanárnő mondott. Mindig ilyen kellemes meglepetés érjen. Ezt azért tartottam fontosnak tudni, hogy tudjam, hogy viszonyuljak a vietnamiakhoz. Azt például tudom a japánokról, hogy vannak dolgok, amikről nem illik náluk beszélni, mert az sértő nekik. Ugyanígy a kínaiak esetében is, de a vietnamiaknál ha lehet szabadon, bármiről beszélni (persze a megfelelő tisztelettel), az nagyon meg fogja könnyíteni a beilleszkedést, barátkozást és hogy jól érezzem magam ott. Azt is mondta a tanárnő, hogy ott már csak névlegesen van kommunizmus (arról egyébként olvastam, hogy Vietnam az első kommunista ország, amely engedélyezte 1986-ban, hogy a földek magántulajdonban legyenek). Egypártrendszer van, de más az ázsiai kommunizmus, mint az európai volt. Amíg nem olyan, mint az észak-koreai, addig baj nincs. Azt is mondta, hogy a vietnamiak nagyon szeretnek ünnepelni. Sok az utcai ünnepség, és akkor nagyon jól érzik magukat. Egyik kellemes meglepetést követi a másik.

A vietnamit meg mindenképp meg fogjuk tanulni, mert angolul relatíve kevesen beszélnek. Szinte csak az egyetemisták, de ha például bemegyünk boltba, jó eséllyel nem lesz szerencsénk az angol nyelvvel. A piacokra, utcai kifőzdékre kíváncsi leszek, illetve mondták még, hogy a sikátorok nagyon hangulatosak.

Egyébként Kínán belül leginkább Hongkong érdekel. Ugyanis minden, amit most megtudtam a vietnamiakról, hogy mennyire szabad gondolkodásúak, nyitottak, érdeklődők, azt én mind Hongkongról képzeltem el. Az ugyanis 1997-ig brit gyarmat volt, és amikor Angliában voltam, akkor találkoztam ott néhány hongkongi származású emberrel. Hihetetlenül kedvesek voltak, sokkal közvetlenebbek, mint a kínaiak. A kínaiak, ha kedvesek is, érzékeltem náluk egyfajta merevséget. Ehhez képest a hongkongiak sokkal közvetlenebbek voltak. Azt gondoltam magamban, hogy azért, mert brit gyarmat volt, ezért begyűrűzött hozzájuk a brit szabad gondolkodás, és ezt elegyítették az ázsiai hagyományokkal. Utanánéztem, a Hanoi-Hongkong távolság körülbelül 870 km, másfél óta repülővel. Ha lenne lehetőségem eljutni, két nagy ázsiai álomúticélom válna valóra. Ha összejön a vietnami ösztöndíjas utazás, külön blogot nyitok neki, és abba írom külön az élménybeszámolómat. Az esély megvan rá, ugyanis 10 fő mehet Vietnamba, és tudomásom szerint eddig hárman adták be a jelentkezésüket. Az biztos, hogy életem legizgalmasabb (és remélem legjobb) 10 hónapja lesz, ha összejön.

Hazatérés veszteséggel


Hogy milyen csodálatos érzés újra Magyarországon lenni, azt szavakkal nem tudom leírni. Csak súlyos árat fizettem érte, ugyanis elvesztettem a Nintendo 3DS konzolomat… T_T Nem repüléskor, hanem még Angliában. Az történt, hogy még tegnap reggel elmentem az iskolába még utoljára takarítani, de a nagyobb hátizsákkal mentem, ugyanis vittem magammal olyan játékokat, amiket nem akartam hazahozni, de otthon sem akartam hagyni. Nem sokkal elindulásom után valami roppanást hallottam a táskámban. Arra gondoltam, hogy valamelyik játék tokja repedt meg, eléggé tömören pakoltam össze. Mivel volt nálam szatyor, ezért abba áttettem néhány tokot, és amikor már ráébredtem arra, hogy hiányzik a konzol, akkor esett le, hogy már ekkor sem láttam a hátizsákban, ott volt a felső részben. Ilyen mindent tűvé tettem érte állapotban voltam, de nem került elő. Még az iskolában is szétnéztem, de semmi. Írtam nővéremnek, hogy ha megtalálja, vigyázzon rá, de már tegnap beletörődtem abba, hogy volt Nintendo 3DS nincs Nintendo 3DS. Ami rettenetes nagy szerencsém, hogy kivettem a védőtokjából, amibe a 3DS játékok is voltak, így azok megmaradtak. Viszont az eShop és Virtual Console játékok is nagy veszteségek, mert elég sokat töltöttem már le. Megkérdeztem bagszit, mit tud róla, valószínűleg az angol supportot kell megkérdeznem. Mivel account-rendszerű lett a Nintendo eShop is, ezért azt gondoltam, hogy ha az új konzolomba megadom ezt a felhasználónevet és a jelszót, ezért az új gépre is le tudom tölteni, de aztán eszembe jutott az is, hogy ez nagy ziccer lenne, mert így lényegében szívességből (vagy fizetségként) bárkinek a 3DS-ébe beléphetek, és letölthetek neki egy-egy játékot. Hát, Wii U-t akartam venni magamnak, de valószínűleg 3DS pótlás lesz. Főleg, hogy az utolsó előtti hétvégén volt a Grainger Games-ben kiárusítás, és volt két olyan Wii U játék, amit mindenképp megvettem volna, és mivel úgy voltam vele, hogy ilyen jó áron úgysem találom meg egyhamar, ezért meg is vettem őket:

Kibontottam őket, amúgy fóliásan vettem mind a kettőt, sőt a New Super Mario Bros. U-t használtan vettem. Újonnan is jónak találtam érte a £15-öt, meg is kérdeztem, hogy van-e fóliásan. Mondta az eladó, hogy van, de van a használtak között is fóliás. Ez úgy lehet, hogy magánszemélytől vették át, és mivel nem hivatalosan vették át, ezért csak használtként vehették át (nem számolni!), így £13-ért vettem meg lényegében vadonatújan. A Nintendo Land-del ennyire szerencsés már nem voltam, de hogy újonnan £10, az már igazán semmiség érte, mivel úgyis meg akartam venni, és ennyiért nem láttam még használtan sem. Úgyhogy örvendek neki, de a Nintendo 3DS miatt valószínűleg tovább pihennek, mint terveztem.

A hazaút szerencsére a tervezettek szerint ment, bár továbbra is úgy vagyok a repüléssel, ahogy Presser Gábor fogalmazta meg az egyik híres LGT dalban: “Roppantul gyűlölök repülni!”. Mondjuk ennyire azért nem, mert ha el tudom foglalni magam, akkor eltelik az idő, de még mindig a vonatozás az első számomra, és maradva az LGT-nél volt alkalmam ismét élni az éjszakai vonatozás (ellenfél nélkül album 9. dal) lehetőségével, mivel a repülő 23:30-kor érkezett meg. Az utolsó vonat a Keletiből pedig 23:30-kor indult, úgyhogy minden esélyem megvolt arra, hogy még éjszaka hazaérjek. 1:07-kor indult egy személyvonat Ferihegyről, ezzel el tudtunk jutni anyámmal (kijött elém a repülőtérre) Szolnokra. Itt viszont 2 órát kellett várni a Lőkösházára induló személyvonatra. Szolnokra 2:24-kor érkeztünk meg, a Békéscsabára pedig 4:37-kor indult a vonat, így reggel 6:16-ra érkeztünk meg. Én már inkább csak Gyoma után aludtam egy kicsit, addig valahogy elfoglaltam magam. Nem aludtam egyébként délelőtt csak délután néhány órát. Nem történt nagy átrendezés a szobámban, amit éreztem, amikor beléptem ide, azt sem lehet szavakkal kifejezni. Teljes feltöltődést éreztem pillanatok alatt, és ez nem hagyott aludni. De már amikor kiléptem a repülőtérről, akkor is ahogy beszippantottam a levegőbe, teljesen más. Tiszta, kellemes. Szeretem Magyarországot! Olyannyira, hogy oda jutottam magamban, én nem megyek vissza, én itt fogok dolgozni, és fizetem az internetadót, búsuljon a ló. De azért még visszamegyek még próbálkozni. Addig kiélem ezt a pár napot itthon.

Seacombe Ferry – New Brighton sétány


Bár nem volt olyan szép idő, mint tegnap, ennek ellenére úgy döntöttem, hogy mégiscsak elmegyek sétálni egyet a folyóparton. Igényeltem már, ugyanis Nintendo DS leírást írok a Mariós oldalra, és még épp csak a fele van kész, és már több mint 2000 szó volt. Iszonyat hosszú lesz, és már kezdtem belefásulni az írásba. Úgyhogy kellett is a szünet, 12.30-ra összeszedtem magam, és útnak indultam. Az iskolán át mentem a tengerpartra, ott van a környéken a Seacombe Ferry vasútállomás, mellette rögtön ott van a tengerpart, mely lényegében egy sétány, mely New Brighton-nal köti össze a kiindulási pontomat. Nagyon szép hely, teljesen megihletett. Egyébként is preferálom a tengerpartot, ha nyaralás kapcsán feltennék nekem a tipikus kérdést, hogy hegyvidék vagy tengerpart, akkor egyből a vizes vidéket választanám, a folyó, tenger közegét nagyon szeretem, ahogy a strandolás is hiányzik. Különben ez folyópart, nem tengerpart, tegnap rosszul írtam, hiszen ez a Mersey folyó, túloldalán van Liverpool (ami nem májmedence, ki kell hogy ábrándítsam a poéngyárosokat). Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok képet csináltam, 71 készült el, nem csoda, hogy a tölthető elem már végképp kiakadt a végére. Így is sokáig bírta nagyon. New Brighton-ban a számomra már jól ismert bohóc köszönti a városba érkezőket:

És megtaláltam azt a házat, ahol nővéremék laktak előzőleg albérletben. Tudtam, hogy a tengerpartnál laktak, csak azt nem, hogy pont itt. És még mindig kiadó a ház (gondolom szobánként, nem mindig veszik ki mindegyiket). Kellemes emlék volt újra látni a házat.

Aztán séta visszafelé. A sétány 3,5 km, ezt megduplázva plusz az út a házunkig, legalább 10 km-t sétáltam most délután, a 3DS-em szerint 20.981 lépést tettem. Nem is volt lábam a végére, az biztos! De ez nem számít, mert nagyon élveztem a gyalogutat. Az elkészült képeket ide tettem ki:

Seacombe Ferry – New Brighton promenade

És ha már 3DS, az az öt album, amit rátettem, végig kiszolgáltak zeneidővel, az alábbiakat hallgattam:

  • LGT – 424 mozdonyopera
  • LGT – A fiúk a kocsmába mentek
  • Skorpió – Zene tíz húrra és egy dobosra
  • Skorpió – Azt beszéli már az egész város
  • Okui Masami – V-sit.

Mostanság a régi magyar zenéket hallgatom, egy japán album is felkerült, hogy azért ne felejtsem el, honnan fúj a mai igényes pop zene szele.

A ma esti boldogságom forrása pedig:

!!! 1997-es Játék határok nélkül !!!

Hát végre eljutottunk ide! ^_^ Kedvenc évadom, mert itt kezdtem el nézni, és tetszett, hogy 8 csapat volt, meg az egész rendszer itt forrott ki, ahogy néztem az eddigieket is. Bár az 1996-osat rendre kihagytam, mert az első fordulóban az a két műsorvezető egyén, akiknek fogalmuk sincs, mitől jó a műsorvezetés, nagyon elvették a kedvemet, hogy nézzem. Aztán beszéltem emberekkel, mondták, hogy még egy pár adásra visszatér, de azért a többségét Gundel Takács Gábor vezeti már. Nem nagyon inspirált kisakkozni, hogy most akkor melyiket ki vezeti, meg az sem lelkesített, hogy a részt vevő csapatok száma csak 6 volt, így kihagytam. De az 1997-es már maga volt a csoda. Megjelent Borbás Mária, mint műsorvezető:

JSF 1997 Borbás MáriaEkkor ismertem és szerettem meg. Valamint erre az évre reformálták meg a pontozási ráblázatot is:

JSF 1997 ponttáblázatJSF 1997 eredménytáblázatEz volt a legelső, amit láttam életemben, és alig vártam, hogy újra láthassam. Ugye mivel itt nincs magyar TV csatorna, ezért csak “segéd”programmal és “segéd”weboldallal tudom nézni, rettenetesen hálás vagyok annak a “segéd”egyénnek, aki hozzájárul ahhoz, hogy Angliából is nyomon tudom követni a Játék határok nélkül adásait. Most már több, mint aktív néző leszek.

Wales


Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek! A nyuszika erre is járt és tojt egy hatalmas csokitojást, melyben öt kis csokiszelet van:

Nem kért a nővérem zöld erdőben jártamot, pedig szívesen meglocsoltam volna. Viszont kaptak a lányok is csokitojást. Miután falatoztunk egyet a finom csokiból, útra keltünk, és meg sem álltunk Wales-ig. Kifejezetten felértékelődott számomra ez az ország a Játék Határok Nélkül óta, miután 1993-1994 között (amikor a magyarok is játszottak) részt vettek. Bár nagy eredményt csak az 1994-es év utolsó játékaiban tudtak felmutatni. Különösen kíváncsivá tett a világ leghosszabb nevű települése, mely Wales-ben van, és a következőképp hangzik: Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrndrobwllllantysiliogogogoch Remélem egy betűt sem hagytam ki. O_O 58 betűből áll, én ebből az utolsó 8-at jegyeztem meg, mert ők is játszottak az 1994-es év 9-10. fordulójában, és odament hozzájuk Gundel Takács Gábor, beszélgetett velük egy kicsit, és kérte, hogy mondják ki a városuk nevét. És csak az maradt meg bennem, hogy jól megnyomták a gogogoch részt. Azóta én ezt a várost így hívom. Ide ugyan nem jutottunk el, de így is nagyon szép helyen jártunk, Wales nagyon szép ország. Rhyl-től nem messze van egy település, melynek van egy vasútja, amit kábel hajt, azt néztük meg és utaztunk rajta. Wales elsősorban hegyvidéki ország, így igencsak bántam, hogy otthon hagytam a kabátomat. Hideg volt, főleg fent. A vonat vitt minket fel a csúcsra, és odafent csodálatos volt a kilátás. Beültünk közben egy ottani kávézóba felmelegedni, mert nem én voltam egyedül 12°C-ban kabát nélkül, így jól esett a forró csoki. Viszont maga a helyiség nyomasztó volt, mert úgy nézett ki, mint egy antik ökölvívó klub. Az egyik ökölvívóról nevezték el azt a termet, ahova beültünk, és róla volt kint rengeteg kép, meg TV-n mentek meccsek. De ilyen nagyon régi adások, az egyiknek az elején kifogtam az évszámot római számmal, 1951. A képek is régiek voltak, korabeli újságcikkek a falon. Biztosan hatalmas bokszoló volt, de az időutazás a bokszolás világában egyáltalán nem emelte a hangulatot.

A vonat, mely szállított minket a hegyen

Aztán a közelben volt játszótér, Dominik ott játszott, miközben egy páran elmentünk a másik oldalra csodálni a kilátást. Szép volt nagyon, csak az a hideg ne lett volna. Miután mindenki kijátszotta magát, visszamentünk a vonattal a kiindulási pontunkra. Érdekes, hogy melegebb lett, pedig olyan sokat azért nem mentünk le. Elmentünk megnézni a tengerpartot. Nagyon szeretem a tengert, de nem akarom ismételni magam, hogy a hidegnek nem örültem, de így is azért jól éreztem magam, kellemes látvány volt. De ilyen hőmérsékleti körülmények között is voltak egy páran, akik cipőt, zoknit levéve mászkáltak a homokban, megmártóztak a vízben. Hát igen, akik ehhez vannak hozzászokva. Én Görögországban, 40°C-ban cselekednék hasonlóképp, sőt akkor még fürödnék is a vízben.

Tengerpart

Aztán mentünk is haza. Volt egy jó napunk. Otthon még beszélgettünk, mert az egyik magyar ismerősünk is jött velünk, aztán nálunk vendégül láttuk.

Én néhol Dominikkal játszottam, néhol bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Jól rákapott a Mario Party 5-re. Ez a két kép pedig ízelítő. Sokat csináltunk is, a teljes galéria itt tekinthető meg:

Wales

In England 7th day – Edward király, angol király…


Léptet fakó lován. Írta Arany János a Walesi Bárdok című versében. Ugyanis ma Wales-ben voltunk azzal a magyar családdal, aki voltak nálunk tegnap vendégségben. Nagyon egyedi hely, az egész hegyvidéki. Nem volt rövid autóút, olyan másfél óra volt, egy parkba mentünk. Ott van a Batws-y-Coed Railway Station, egy nagyon kellemes, barátságos megállóhely, de itt van egy kis gyerekvasút is, oda felültettük Dominikot. Ott a környéken néztünk szét, majd elmentünk a közelben levő vízeséshez. Ezek mind olyan helyek, amiket látni kell, mert életre szóló élmények. És pont ma felejtem itthon a SD kártyámat, egy képet sem tudtam csinálni. -_-‘ Utána elmentünk egy kicsit odébb egy másik vízeséshez, ide már fizetni kellett, 1 fontért lehetett átmenni, de az is valami extrém szép volt.

A Wales-iek egyébként egyedi walesi nyelvet használnak. De nem is értem, hogy miért, amikor mind a két nyelven (walesi és angol) nyelven is ki van írva minden. Nagyon egyedi nyelv, totál más, mint az angol, mert kelta nyelvcsaládból származik a walesi (az angol indoeurópai), és a táblákon néha olyan kimondhatatlan szavak vannak, hogy komolyan mondom, hogy mi mosolygunk a kínai a vietnami emberek nevein, az smafu a walesihez képest. Nemcsak az, hogy hány mássalhangzó van egymás mellett, hanem, nem ritka a 25-30 betűből álló szó.

Hát mára ennyi. Nagyon szép hely Wales, de a nyelvük miatt egy kissé idegen számomra a hely. Meg a hegyi levegő… enyhe szédüléssel tértem haza. 😀 Pedig nagyon kellemes volt.

Újra Békéscsabán


Rég voltam már itt, jó érzés egy kicsit hazajönni, bár nekem már az a furcsa, ha itt vagyok. 😀 Nővérem tegnap jött haza Angliából, és megbeszéltük, hogy mivel úgyis most kezdődik az őszi szünetem, ezért én is hazajövök.

Miután összekészülődtem, és elindultam, anyám akkor telefonál rám, hogy a laptop mellé vigyem a mobilinternetet… -_- Úgyhogy visszafordultam érte, csak pont úgy számoltam, hogy akkor érek a repülőtérre pontosan. Nem gond, legalább egy kicsit késni fogok. Tehát visszamentem, majd fel a hármas metróra Kőbánya-Kispestig, onnan a 200E busszal a Ferihegy 1-es termináljára. A repülőtéren egy kisebb csomaggal olyan érzésem volt, mintha én utaznék. ^^’  De vicces volt, mert pont akkor érkeztem meg, amikor a Manchesteri gép utasai jöttek ki Ferihegyre. Így azonnal találkoztam a nővéremmel. Nagyon aranyos a kisfia. ^_^ Egy olyan 45 percet várni kellett az unokatestvéremre, aki kocsival hazavitt minket.

Megjött, beszálltunk a kocsiba, olyan 2 óra 45 perc volt az út Békéscsabáig. Meg merem kockáztatni, hogy még soha nem jártam Magyarországon autópályán, csak kint Angliában. De valahány településre megérkeztünk, mindenhol már-már gyermeki lelkesedéssel néztem szét, mint aki felfedezi maga körül a világot. ^^’ Alsónémedi, Inárcs, Dabas, Örkény, Lajosmizse, Kecskemét, Cserkeszőlő, Öcsöd, Békésszentandrás, Szarvas, Kardos, Kondoros, és végül Békéscsaba. Egyszer álltunk meg, Kecskemét után egy benzinkútnál. Mert amikor vonattal járok ugye, akkor nem ezeken a településeken haladok át, és pl. Kecskeméten még nem voltam soha, nekem újdonság volt. De élveztem az autóutat.

És most itthon vagyok. Tukinak valami boszorkányos megérzései lehettek az ételajánlós kommenttel, mert anyám pont azzal várt haza. ^^’ Jól esett, és pont ahogy írta azon gondolkodtam el, hogy miért nem tanulok meg olyat csinálni? Csak nekem még így hússal soha nem volt dolgom, fogalmam sincs, hogy mit kell vele csinálni. Mert én remekül megélek ezekkel a 99 forintos vietnami ramenekkel, tényleg egyik finomabb, mint a másik (sőt egyik-másik annyira erős, hogy néha tüsszentek tőlük. ^^’), csak hát így jó lenne néha olyat is enni, aminek tápértéke is van.

Kaptam Nintendós újságot a nővéremtől. Megmondom őszintén, nagyon vártam ezt a számot, mert Mario-özön van benne a 25. születésnap okán. És láttam a honlapon, hogy Mariós matricás albumot adnak mellé ajándékba, meg 4 részletben a matricákat mellé. Ebben a számban volt az első részlet (a honlap alatt található linken meg lehet nézni képen, hogy mik vannak), az elkövetkezendő három számban lesz a többi három. Gondoltam rá, hogy bescannelem a matricás album oldalait, nagyon jól bemutatja Mario történetét, ha lesz rá igény, megcsinálom, ha visszamegyek Pestre.