Ismét Nintendo játékok


Hosszú, majdnem 1 éves kihagyás után az utóbbi napokban ismét elkezdtem komolyabban játszani. Egyrészt a Haikyuu!! miatt hanyagoltam a játékokat, hiszen éjjelem-nappalom az animéről szólt, másrészt meg az elmúlt hónapok történései, amire visszagondolva, már inkább zavarosnak ítélem meg magamban. De a lényeg, hogy ismét játszok. Méghozzá Wii U-n, és Nintendo 3DS-en egyaránt. Illetve Wii U-n átváltok Wii Mode-ra, ugyanis a Mario Kart Wii-vel játszok, míg Nintendo 3DS-en a Donkey Kong Country Returns 3D-vel.

Eredetileg a Donkey Kong Country-val (a Super Nintendós) kezdtem el játszani Nintendo 3DS-en, amivel szívesen játszok, de alapvetően elég nehéz játék (még egyszer sem vittem végig). Ezért úgy döntöttem, hogy inkább az újat viszem végig. Ugyanis még azt sem vittem végig egyszer sem. Sok játékom van egyébként leparkoltatva úgy, hogy egyszer sem vittem végig. Mindig elgondolkodok azon, hogy érdemes lenne egyiket, másikat végigvinni, de vagy túl nehéz, vagy nincs hozzá hangulatom, így végigjátszatlan marad. Annak ellenére, hogy már lassan 30 éve vagyok játékos, soha nem voltam az az igazán hardcore játékos, több okból sem.

  1. Túl sok időt venne el az életemből. Miután több hobbim is van, ezért a videojáték egy a sok hobbi közül, amit szívesen csinálok, de hogy minden időm a játékokra menjen el, az nekem bőven sok lenne.
  2. A játék számomra csak addig élmény, amíg az játék. Már a saját szintemen is, ha komolyan játszok, észrevettem magamon, hogy ha kitűzök egy célt magam elé, ha nem érem el, az rettenetesen bosszant. Ezzel pedig elvész a játékélmény. Számomra a játék addig szórakoztató, amíg úgy érek el jó eredményt, amíg azt érzem, hogy játszok. Illetve az nem baj, ha erőfeszítést teszek a játékomba, és küzdök a jó eredményért, az a baj, amikor bosszant, ha rosszul teljesítek. Ha ezt tapasztalom magamon, azonnal “átírom” a fejemben a célt, és azon vagyok, hogy nyugalommal játsszak, és az eredmény mellett a játékélmény is meglegyen. Így jól lehet játszani.
  3. Az átlagosnál hamarabb telítődök túl azzal, amivel sokat foglalkozok. Egyrészt kifáradok, másrészt meg talán amiatt is, mert több hobbim van, több téren szeretem fejleszteni magam, ezért ha túl sokat foglalkozok egy dologgal, akkor úgy érzem, hogy az a nap eseménytelenül telt el. Általánosságban akkor érzem jól magam, ha több mindennel foglalkozok annyit, hogy úgy érezzem, hogy érdemes volt foglalkozni vele.
  4. Annak ellenére, hogy nem vonz az eSport, azért nézegetem, és elemezgetem magamban, hogy mik történnek ott. Az igaz, hogy úgy játszanak, olyan trükköket lehet látni, hogy méltán kiemelkedő játékosok, de ami az egész mögött van, az engem inkább megijeszt. Az a napi kb. 8 óra játék (kinek mennyi), szinte egy ültő helyükben csak a a képernyőt bámulni, az rettenetesen megerőltető szinte minden szempontból. Erre rájön az a stressz, ha nem lesznek felkészültek a soron következő bajnokságra… No ez aztán tényleg nem én vagyok.

Persze jó játszani, és eredményt felmutatni, amíg tényleg ott van a játékélmény. A Mario Kart Wii-ben például azt csinálom, hogy meglegyen minden bajnokságban a 3 csillagos összeredmény. Hiába van meg 2008 óta a játék, ez az eredmény hiányzik. És nem is könnyű, emlékszem, hogy már amikor sikerült mindegyik bajnokságban elérni a két csillagos teljesítményt, már azt is nagy eredménynek tudtam be. Nem is tudom már, hogy az egyik Nintendós ismerősöm hogy fejezte ki magát, amikor elérte a 3 csillagot, nagyjából annyi a lényeg, hogy azért alaposan ráment az idegrendszere, mire sikerült megszerezni. Ezért sem hajtottam feltétlen a legjobb teljesítményért. De most úgy voltam vele, hogy miért is ne? Pár napja elővettem a játékot, megnéztem, hogy állok, és hát igencsak meglepett, amikor láttam, hogy még 50cc-n is hiányzik egy bajnokságnál a 3 csillagos összteljesítmény. Gyorsan betömni a fekete lyukat! Ez szerencsére könnyen ment, viszont a 100cc már nagyobb kihívás. Megszerezni a maximális 60 pontot semmiség, ezt gyorsan hozzáteszem, de a Mario Kart Wii-ben a maximális pontszám még nem minden. A banánhéjat, és a teknőspáncélt magunk mögött tartva ugyan részben védettek vagyunk a hátulról érkező támadásokkal szemben, de a kék teknőspáncéloktól szinte semmi nem véd meg. Igazából az ilyen kivédhetetlen támadások miatt sem érdemes idegeskedni a játékban. Ha pedig elfogadom, hogy csak egy bizonyos eredményre vagyok képes, azon belül mindent megteszek, amit tudok, akkor lehet örülni az ilyen eredménynek is.

img_20200310_175319

Aztán jön a többi szépen, sorban. Nagyon remélem, hogy én meg tudom úgy csinálni, hogy ne menjen rá az idegrendszerem. Most is érzem, hogy ugyan nagyon szeretek játszani, de az az 1 óra, amíg játszottam a Mario Kart Wii-vel, az túl sok volt nekem. Úgyhogy lassan lesz meg a 3 csillag, de megmarad a játékélmény.

Bizony, bizony, a Wii U-m német, ahogy a Nintendo 3DS-em is. Átállítottam hollandra, ha már tanulom a nyelvet, de sok játékban nincs holland nyelv, azok akkor angolul vannak. És mivel így nem szolgálja érdemben a nyelvtanulást, ezért visszaállítottam németre.

A Donkey Kong Country Returns 3D-vel meg leginkább úton játszok. Bár a busz meglehetősen problémás, mert ha éppen abba az irányba megy, hogy rásüt a kijelzőre a nap, akkor kénytelen vagyok leállítani a játékot, mert egyébként semmit nem látok. És egy ilyen nehezebb, kifejezetten nagy ügyességet igénylő játéknál bizony előny látni, hogy mit csinálok. Egyébként a hangulat nagyon ott van. Pont az a nagyon jó a Donkey Kong Country Returns-ben, hogy sikerült a klasszikus Donkey Kong Country hangulatvilággal egy teljesen új játékot alkotni. Így élmény a játék. És azért is fogalmaztam úgy, hogy nehezebb, mert amúgy nem kifejezetten nehéz a játék, csak nagy ügyesség kell hozzá, és precíz irányítás. Sokszor fordul elő, hogy az ügyetlenségem, figyelmetlenségem miatt halok meg, nem azért mert egyszerűen lehetetlenség azon a részen átmenni. De mivel jól ki van találva a nehézség, emellett eszméletlenül hangulatos, ezért igazából nem zavar, hogy meghalok, mert nagyon élvezem a játékot. De hogy mennyire nem törekszek a tökéletességre, az jó jelzi, hogy a 5. világot kezdtem el, tehát elértem a játék felét, és a mentésem 37%-on áll. Általában úgy csinálom, hogy először végigviszem a játékot, ahogy tudom, és utána visszamegyek, és pályánként megszerzek mindent, hogy a lehető legközelebb legyek a 100%-hoz, de adj isten, elérjem.

Remélem megmarad addig a lelkesedés, hogy a Mario Kart Wii végre meglegyen 100%-osra, illetve végigvigyem a Donkey Kong Country Returns 3D-t.

Újabb diep.io tapasztalatok


Játszok ezzel a mai napig, szinte már magamtól veszem elő. Alapvetően jó játék, csak az a baj, hogy nem ismerek kezdőket, akikkel egyenrangú ellenfélként játszhatnék. És micsoda véletlen… Drága lett barátom, Noob, pont most hívott be egy sandbox szerverbe, amely tele van profi játékossal. Én meg ott kezdőként valamit próbálok csinálgatni… Persze, hogy másodpercek alatt megölnek, levegőhöz se hagynak jutni. Tökre nagy lelkesedéssel vetettem magam bele az írásba, ez úgy gyorsan el is szállt. Mindegy, lenyugszok. Amúgy tényleg az lenne a jó, ha egy kezdő játékossal mérettethetném meg magam, akivel együtt fedezhetnénk fel a játékot. Nem utolsósorban sokkal lelkesebb lennék a fejlődés terén, ha nem vérprofival játszanék, mert nem érezném magamat annyira nyomorultnak a játékban. Ugyanez egyébként megvolt vica versa is. Gyerekkoromban, amikor mindig áthívtam a barátaimat Nintendózni, sokkal jobban élveztem azokkal játszani, akik velem egy szinten vannak. Gyengébbekkel, hát… Játsszon, ha akar, de nem csinálok titkot abból, hogy untam azokat a játékokat.

Persze, azért figyelem a saját játékomat, meg igyekszem összegezni, hogy mik okoznak problémát, miben érdemes fejlődni. Most így hirtelen két dolog jutott eszembe.

  • A drónok nagyon erősek, és nehéz felvenni ellenük a harcot. Sokat sebeznek, és ha egy játékos olyan fegyverrel játszik, amely sok drónt bocsát ki magából, az nagyon veszélyes. Irányítottam én is olyan fegyvert, mely drónt lövell ki magából, ezeket a bal egérgombbal lehet irányítani. Elég gyorsan mennek, több lövéssel meg lehet ölni őket, de nem egyszer húztam én a rövidebbet, amikor drónnal támadtak engem, én meg más fegyverrel voltam. Nincs annyi idő, hogy megöljem a drónokat, azok hamarabb látják el a bajomat. Főleg akkor szokták piszok módon használni, amikor maga a játékos a saját csapatának bázisában van. Ide már nem jut be a lövedékünk, de ő onnan kényelmesen irányítja a drónjait, legtöbbször megágyazva az ellenfél játékos végzetének. Ezekkel szemben kell megtanulni védekezni, adott esetben sikeresen felvenni a harcot, és az óriási előrelépés lesz.
  • Érdemes lenne megtanulni mozgás közben célozni. Amikor 2 csapatos párbajban vagyok, úgy tudok fejlődni, ha a különböző alakzatokat lelövöm: sárga négyzetek, piros háromszögek, kék ötszögek… Ezek mind pontokat érnek. Pontok függvényében fejlődünk, nő a szintünk. Lényege a dolognak, hogy ezekkel lehet azt is gyakorolni, hogy mozgás közben célozzunk. Ez nekem nem mindig megy. Többek között azért nem, mert van egy sajátságos maximalizmusom a videojátékoknál, ez a Mario játékoknál is megfigyelhető volt nálam. Szeretek minél több érmét összegyűjteni. Hasonlóképp játszok itt is. Szeretek minél több alakzatot szétlőni. Ami még csak nem is rossz ötlet, mert ezzel lehet gyakorolni a mozgás közbeni célzást. Ami mindenképp hasznos, talán ez az egyik kulcsa annak, hogy felvehetem a drónok ellen a harcot.

Szerencsétlen időben csatlakoztam egyébként a játékba, mert régóta nem frissítik már. Nincsenek benne újdonságok, ezáltal egyre kevesebben játszanak diep.io-val. Ukrán ismerősöm szintén játszott, mondta, hogy fénykorában 15.000 körül játszottak a diep-io-val egyszerre. Ma ez a szám 3.500-4.000 körülre csökkent. Mindig mutatja a jobb-alsó sarokban, hogy épp mennyien játszanak, ez nemrég 2.900 körül volt. Úgyhogy jobb időket is megélt már ez a játék, így azt gondolom, hogy az egyetlen módja, hogy gyakoroljam a képességeimet, ha egyedül vagyok a Sandbox-ban. Aztán a szerzett képességeket átvinni a gyakorlatba.

Illetve azon gondolkodok, hogy a német barátomat OriginalNoel-t kéne rávenni, hogy játsszon velem. Mondjuk egyszer próbálta Noob-bal a játékot, de legalább akkora lendülettel hagyta abba, mint én a mostani játékot, mondván, hogy unalmas, hogy mindig meghal. Meg tudom érteni. Tényleg erősen demotiváló a játék, ha az ellenfél játékos nemcsak, hogy sokkal magasabb szinten áll, hanem levegőhöz sem hagy jutni. Ráadásul a lett barátom állítólag szeret tanítani, de ezt két módon teszi meg: Vagy nem mond semmit, vagy olyan szinten túláraszt információval, hogy aztán hámozzam ki belőle a lényeget. Amikor az ukrán barátommal, Sudo Kakeru-vel játszottam, ő mindig a lényegre tért: “Egy aranyszabály van: Mindig mozogj támadás közben!” És ennyi. Nem jó játék közben túlragozni a dolgot, mert úgysem fogok fel belőle szinte semmit. Már én untam folyamatosan azt írogatni, hogy “Yes”, “It’s true”, “You’re right!”, “I’ll do my best!” És társai. Írtam Noob-nak, hogy ha tanítani akar, akkor szorítkozzon a lényegre, azzal többet jegyzek meg.

A másik kritika, amit folyamatosan kapok, hogy lassan tanulok. Ennek egyik fő oka, hogy nem játszok minden egyes nap órákon át. Egyrészt egy idő után túltelítődök, és elfáradok, ami komoly hatással van a játékomra. Másrészt meg vannak egyéb dolgok is, amik érdekelnek, és szeretnék azokban is fejlődni: Nyelvtanulás, írás, fizikailag fejlesztem magam, más játékokkal játszok, animéket nézek (bár ez érdeklődés, nem fejlődés…). Gyorsan leszögezném, hogy nem arról van szó, hogy diep.io kockákkal vagyok körülvéve, szoktunk másokról is beszélgetni, de ők több időt töltenek a játékkal. Én átlagban 1 órát játszok, ha nagyon élvezem, akkor túlmegyek 2 órán is, de ez ritka. Úgyhogy maradok a lassú fejlődésnél, de hátha egyszer ez a lassú víz partot fog mosni.

Új cikkek az Animagazinban


A legújabb AniMagazinba is írtam cikket, szám szerint négyet.

  • Slam Dunk
  • Haikyuu!! DVD és Blu-ray bemutató
  • Top 10 Haikyuu!! jelenet
  • Super Mario All-Stars

A Slam Dunkról szerettem volna írni, mert nagyon jó anime, másrészt meg van akkora klasszikus, hogy, hogy nálunk is ismert legyen. A Super Mario All-Stars cikk meg onnan jött, hogy az előző számban Venom írt egy Top 10 Super Mario cikket, és Hirotaka mondta, hogy nyugodtan megírhatom én is személyes Top 10-es listámat. Elolvastam a cikket, aztán oda jutottam magamban, hogy az én listám teljesen más lenne. De egy másik Top 10-es lista helyett inkább úgy döntöttem, hogy bemutatom a személyes #1 Mario játékomat.

Helyette másik Top 10-es listát írtam, a legjobb Haikyuu!! jelenetről. Ez talán még szubjektívebb, mint a Mariós lista, hiszen sok esetben a kedvenc jelenet egy-egy karakterhez köthető, aki személyes kedvenccé avanzsál. Így nem nehéz kitalálni, hogy a 10 jelenetből 5 Kageyamához köthető. Ezek közül a 2. helyezett egy kisebb vitát váltott ki. Odatettem ugyanis Kageyama és Oikawa közös alsó-középiskolás múltját. Aki látta a Haikyuu!!-t, az tudhatja, hogy az anime egyik komoly gócpontja a Kageyama és Oikawa közti rivalizálás, ami igazából nem is osztja meg a rajongókat, mert sokan szeretik Kageyamát és Oikawát is egyaránt. Csak én azok közé tartozok, aki erősen letette a voksát az egyik mellé. Próbáltam Oikawa részéről is megírni a pozitívumokat, mert valamennyire tényleg enyhült a gyűlöletem iránta. Főleg, hogy Iwa-chan, ahogy bánik Oikawával, az okoz némi derűs percet. Meg a röplabdás képességei. Ennek ellenére nem tudtam pártatlan maradni. Tényleg úgy vagyok vele, hogy megvanna Oikawának a maga erényei, de amikor Kageyamát szarosnak hívja (komolyan), és Ushijimával úgy beszél a Shiratorizawa elleni meccsről, hogy tényleg látszik rajta a frusztráció, mindezek mellett nem látok nála jellemfejlődést, nehéz pártatlannak maradni. Majdhogynem örömöt okoz kiírni, hogy Oikawa a leggyűlöltebb Haikyuu-karakterem. Szerettek volna beleírni a cikkbe, Hirotaka kérte is rá az engedélyemet. De amikor megmutatta, hogy hogy nézne ki a cikk javítva, és láttam, hogy az Oikawás résznél csak annyit írtak bele, hogy “ezzel azért vitatkoznék…” azért elég csúnyán néztem a cikkre. Meg is írtam neki, hogy ugyan maradhat, de szerintem nagyon csúnyán venné ki magát. Habár tudom, hogy az, aki beleírta azt a kis kommentet, nem ilyen, de ilyen jellegű hozzászólást azoktól szoktam olvasni, akik csak a saját igazukat harsogják nagyzolóan, de semmilyen érvük nincs, mondván, hogy annyira evidens, hogy azt nem kell megmagyarázni. Vagy talán nem tudják megmagyarázni? Na, de mivel tudom, hogy az, aki oda kommentelte, nem ilyen, ezért felajánlottam Hirotakának, hogy egy külön kis boxba írja le Oikawa mellett az érvét. Kifejtheti, hogy miért szereti, és még a cikknek is jót tenne, hogy egy kicsit pártatlanabb lenne. Ebbe végül nem ment bele, így maradt a cikk “natúran”, ahogy eredetileg megírtam.

De tényleg azt gondolom, hogy egyrészt nem lehet igazságot tenni kettejük között, másrészt meg egyáltalán 10-es listát nem lehet objektíven megírni. Ez megmaradt így.

A következő számba négy cikket tervezek írni, de szinte biztos, hogy nem lesz meg mindegyik, mert most kicsit korábban lesz lapzárta. Szeretném hitelesen megírni a cikkeket, ehhez pedig vissza kell néznem az animéket, amikről írnék, mert egy kicsit felejtettem. Ami jó eséllyel kész lesz, az a Toaru Kagaku no Accelerator és a Given. Ha ezek mellé befér a HIStory 3. évada és egy Nintendós cikk, az nagy bónusz lesz. Amúgy szeretek írni nekik, nagyon jó csapat gyűlt ott össze.

Újdonságok vs nosztalgia


Most, hogy felszabadultam a vizsgaidőszakból, ismét rendezgetem a kategóriákat a blogban. És ahogy beleolvasgattam a régi blogpostokba, eszembe jutott, hogy manapság eléggé keveset hallgatom a régi nagy japán kedvenceket: Hayashibara Megumi, Okui Masami, JAM Project, Suara és társai. Ennek baromi egyszerű oka van: Sajnos manapság nagyon kevés új dallal jönnek ki. Ebben gondolom, az is közrejátszik, hogy mivel nagyon lecsökkentek ezen előadók kiadványainak eladásai, ezért nem éri meg a kiadóknak foglalkoztatni őket. Igazából nem is az újdonságérzet hiányzik, hanem sok más dalt megismertem, amiket megszerettem, és általuk sok új impulzus ért, ami… nagyon csúnya lenne azt írni, hogy elinflálta a régieket, mert ez így nem igaz, hanem háttérbe szorította.

Nemrég volt egy beszélgetésem az egyik Discord szerveren, hogy a ’90-es években mennyivel jobb volt minden. Annak ellenére, hogy sokáig én is úgy voltam vele, hogy áldás, hogy a ’90-es években voltam gyerek, mert akkor már nem volt kommunizmus, de még nem ért minket annyi impulzus, mint a mostani gyerekeket az internet korában, ma már inkább azt gondolom, hogy találjuk meg a maiak között is az értékeket. Mert vannak. Most már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a hajam kihullik a “régen minden jobb volt” szövegtől. Megvoltak a maga jó dolgai a ’90-es éveknek, de legalább ennyi hazugság volt akkor is, csak ezeket egyrészt elfedi az a tény, hogy a jókat gyerekként éltük meg, másrészt akkor más volt az értékrend. Ezért más volt akkor a trend, mint ahogy más most is. Őszintén azt gondolom, hogy nem rosszabb, csak más. És a mai trendek között is meg lehet találni azt, ami nekünk szól, csak nyitottnak kell lenni, és befogadni azt, amit jónak hallunk.

És az, hogy megtalálom őket, segít abban, hogy jobban megélem a jelent. Sokáig csak a japán zenében éltem, és kizártam magamból a nyugatiakat. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy 2006-ban, amikor találkoztam a japán zenével, akkor egy nagyon rossz időszakból kerültem egy nagyon jóba, ez akkor nagyon komolyan rányomta arra a bélyegét, hogy a zenei ízlésem jelentősen megváltozott. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy nemcsak azért zártam ki a nyugati zenéket, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi érték ma már nyugatról, hanem mert többek között arra a nagyon rossz időszakra emlékeztettek. Ahogy sikerült elengedni őket, és egyre gyakrabban hallgatok rádiót (angol, német és holland rádióadók… ^^), rájöttem arra, hogy ugyan a trendek valóban változtak, ezáltal a zene is, és vannak olyan dalok, amiken mosolygok, hogy ez mégis kinek tetszik? De meg lehet találni azokat, amik nekünk szólnak. Azért kerültem az “érték” szót, mert azt inkább “minőségi” aspektusban szeretem használni. Tehát ha szól valamiről a dalszöveg, meg van írva a zene, és az egész egyben van. De ha csak erre mennénk rá, akkor azért lássuk be, hogy tényleg szinte teljesen kizárnánk a jelent. Ugyan szoktam zenéket, filmeket kritizálni, de vannak olyan dalok, amiket nem az értékük miatt szeretek, hanem a hangulatuk miatt. Van olyan, hogy most arra van szükségem, hogy ellazuljak. Akkor épp nem akarok okoskodást, vagy olyan gitárszólót hallgatni, hogy csak győzzem visszatenni az államat a helyére, hanem csak szóljon valami, ami tetszik, és ellazít.

Főleg a néhai Rock FM, és később a Rocker Rádió hallgatása során tudatosodott bennem, hogy csak azért, mert egy dalt élő hangszerekre írtak meg, nem jelenti egyúttal azt, hogy értékes is. Mert könnyen előfordul, hogy vagy a dalszöveg mondanivalója érvénytelen számomra, vagy az énekes stílusa olyan, hogy nem egyszer inkább kikapcsoltam a rádiót, csak ne halljam. Ez ma is eszembe jutott, amikor a Csaba Centerben voltam, és szólt a Magna Cum Laude: Vidéki Sanszonja. Valószínűleg a kisebbséghez tartozok, de én nem szeretem azt a dalt. Erős tudatosságot érzékelek abban a dalban, hogy mivel akkor lett ismert, amikor sok igénytelennek titulált zene ment a rádiókban, és mintha éreztetni akarták a Vidéki Sanszonban van valami, ami miatt kiemelkedik az aktuális trendekből. Nem érzem a spontaneitást. De ez persze a saját gondolatom, elképzelhető, hogy “hátsó szándék” nélkül íródott a dal.

De bőven lehet példát mondani arra, hogy csak azért, mert egy dal élő hangszerekre lett írva, nem jelenti egyenesen arányosan azt, hogy az igényes is. Szintetizátorra írt zenék közül is lehet kiváló műveket találni, elég csak a Depeche Mode-ra gondolni. De csak hogy visszatérjek a japán zenére, két olyan céget (vagy ügynökséget… nem tudom, hogy hívják őket) ismerek, akikről tudom, hogy trance-ben mozognak: I’ve Sound és Elements Garden. Az Elements Garden elsősorban Chihara Minori-nak, Mizuki Nanának ír dalokat, de néhány dalt JAM Project-nek is írtak. Alapvetően szeretem őket, de az I’ve Sound által írt zenéket tartalmasabbnak, egyedibbnek érzem. Náluk van például Shimamiya Eiko, Kawada Mami, KOTOKO, Kurosaki Maon, de még Okui Masami is énekelt két dalt, amik kiválóra sikeredtek. De az I’ve Sound kiváló példa számomra arra, hogy elektronikus zene is lehet kiváló, igényes, nem utolsó sorban fájdalmas. Hallatszik, hogy dolgoztak azon a dalon: Van dallama, odafigyeltek az énekre, a hangszerelésre. Ezek pedig mind emlékezetessé teszik a dalt.

Ezért is van az, hogy nem köteleződök el egy zenei stílus mellett sem. Mindegyikben megtalálom azt, amiről úgy érzem, hogy nekem szól. Ugyanígy a mai értékek között is. Nem gondolom, hogy érdemes azzal jönni, hogy hétvégente reggelenként voltak a rajzfilmblokkok, vasárnap volt Disney-délután, a joghurtos pohárban 200 g joghurt volt, meg a jó ég tudja még mivel. Ma már könnyen összehozhatunk magunknak hétvégi rajzfilmblokkokat, Walt Disney délutánt, és bármit, amit hiányolunk a ’90-es évekből. Hiszen ott vannak a DVD-k, Blu-ray-ek, stream programok, a Spotify-nak köszönhetően akár a ’90-es évek kedvenc dalaiból is összeállíthatunk egy saját lejátszási listát. Mindenre van lehetőség.

Néha azért most is szeretek “visszavonulni” úgymond, és vizionálom, hogy ha lesz majd tartós lakhelyem (saját lakásban nem gondolkodok), be fogok rendezni oda egy retro-szobát, ahol kifejezetten a régi, ’90-es évekbeli dolgok lesznek. A berendezés már adott: van régi képcsöves TV-m, van videokazetta-, kazettagyűjteményem, videómagnóm, kazettás lejátszóm, retro Nintendo konzolom. Csak a szoba kell. Jó lesz majd oda visszavonulni, de alapvetően azon vagyok, hogy a mai dolgok között találjam meg azokat, amiket szerethetek. És csak hogy visszautaljak a post elején megemlített régi nagy japán kedvencekre: Szó nincs arról, hogy ezentúl őket soha többet. Nagyon megvan a méltó helyük, és ha kijönnek valami új dallal, kislemezzel, vagy albummal, elsők között meghallgatni.

2019. őszi PlayIT!


Újabb PlayIT!, újabb Nintendo stand, újabb promóteri munka. Nagyon érdekes volt, ugyanis inkább reggel éreztem azt, hogy ez már nem nekem való, már kiégtem, aztán délután meg megráztam magam, és teljesen jól ment. Mondta is nap végén bagszinak, hogy akár 22 óráig is csinálnám. XD

De kezdjük az elején. 8 órára kellett megérkezni. Megkaptuk a pólót, valamint, hogy ki melyik játéknál fog felügyelni. Én a Ring Fit Adventure-nél voltam, de a csehek szokásukhoz híven most is nagyobb standdal jöttek a PlayIT!-re, így most is sokkal több játék volt kipróbálható. Hordozható módban játszható volt például a Super Mario Odyssey, Mario Kart 8 Deluxe, Super Smash Bros. Ultimate, nagyban lehetett The Legend of Zelda: Link’s Awakeninggel, Luigi’s Mansion 3-mal játszani, meg még… FIFA 20, de biztos, hogy van teljes lista bagszinál. Mivel most a főnök is jelen volt, ezért most kicsit szigorúbban voltunk felügyelve.

Négy TV-n ment egymás mellett a Ring Fit Adventure. Két TV mellett felügyeltem én, másik kettő mellett egy másik srác volt. Az első vendégek 9 órakor érkeztek. Az elején egyáltalán nem volt vészes. Abból a szempontból egyébként teljesen jó a munka, hogy mivel fokozatosan érkeznek az emberek, ezért van idő belerázódni. De ez nekem most nagyon nehezen jött. Valamiért most nagyon éreztem, hogy ez már nem nekem való: kiégtem, túl sok ez nekem, haza akarok menni. De persze maradtam, és amennyire lehet, igyekeztem jól végezni a munkámat. Bár ez most eléggé nehezen jött. Nehéznek éreztem a munkát, meg persze voltak nehézségek a magyarázással. Most nem azzal volt a baj, hogy mindenki a B-gombot nyomkodta az A-gomb helyett, hanem a mozgás magyarázásával. Elsősorban a mini-játékokat mutattuk be, és mindegyiket másképp kell irányítani. Nem is azzal volt a baj, hogy mindegyiket egyedileg kellett elmagyarázni, hanem, hogy nem értették magát a mozdulatot, ahogy magyaráztam, hogy mit csináljanak. Pedig igyekeztem jól magyarázni. Aztán, ahogy láttam, hogy ha más mozdulatokkal is, de ugyan eredményt érnek el… hát csak tessék. Amikor már belejöttem, kitaláltam azt, hogy elkérem a játékostól a gyűrűt, és én magam mutatom meg a mozdulatsort. Ez ment mindenkinek. A vizualitás… A másik dilemmám az volt, hogy ugye van a combra rögzíthető kis pánt, melyre a bal Joy-Con-t csatlakoztatva érzékelte a lábmunkát. Na most, próbáltam magyarázni, hogy tegyék fel, de ez még nagyobb problémát okozott. Így legjobbnak éreztem, hogy ha én magam teszem fel a játékos combjára. Ez sokszor eléggé kellemetlen volt, mivel azért érzékeltem, hogy ezzel belemászok a másik privát szférájába, de úgy érzékeltem, hogy ez a kisebbik rossz, mert ha elkezdeném magyarázni (főleg egy gyereknek), hogy hogyan tegyék fel, azzal legalább fél óra elmenne. Úgyhogy így oldottam meg végül. De ha van valakinek valami okossága, hogyan magyarázzam, szívesen veszem.

Gyerekből egyébként most is, rengeteg volt. Persze, a YouTuberek fő nézőközönsége… Egyébként már 18-20 évesen is, amikor már jobban átláttam a világ dolgait, már akkor elgondolkodtam azon, hogy könnyű olyan dolgot (legyen az film, sorozat, játék, zene, rendezvény, stb) trenddé tenni a gyerekek körében, ami nem nyilvánvalóan gyerekes. Hiszen attól felnőttebbnek érzik magukat. De már akkor felmerült bennem a kérdés, hogy nem válik-e attól gyerekessé az adott dolog, ha túlnyomórészt gyerekek rajonganak érte? Főleg, ha kapcsolnak, és rájönnek, hogy a rajongójuk többségében gyerek. Akkor elkezdik őket megszólítani a maguk szintjén. Ugyanez a PlayIT! esetében. Eszméletlen sok a gyerek. Ennek anyagi vonzatát már korábban firtattam, de valahogy az az érzésem támad, hogy maga a rendezvény is ledegradálólik. Egyrészt a YouTuberekkel, másrészt meg hallva a konferansziék előadási stílusát, illetve a nagyszínpados beszélgetések nívóját, harmadrészt a szülőmegőrző… Habár látok felnőtteket is, nem is keveset (mármint, akik nem a gyereküket kísérik), meg jöttek a Nintendo standhoz, de továbbra is az az érzésem, hogy a PlayIT! fő célközönsége a gyerekek.

Igazából én magam sem értem, hogy mi történt velem délután, de sokkal jobban ment a munka, mint délelőtt. Sokkal jobban elememben voltam. Ha kisebb sor alakult ki, tisztelettel megkértem azt, aki régebb óta játszik, hogy adja át a helyét a következőnek. Vagy ha nálam felszabadult egy TV, de láttam, hogy máshol vár valaki, hogy kipróbálja, szóltam neki, hogy jöhet nyugodtan. Minden sokkal jobb lett. Itt kezdtem el már inkább úgy magyarázni, hogy elkértem a gyűrűt, és megmutattam, hogy például hogy ugorjon. Egyébként van a mini-játék, ahol futószalagon kell futni, és gyűjteni kell az érméket. Vannak érmék, melyek a magasban vannak, ugrani kell utánuk. Itt többen is csinálták (egyébként teljesen logikusan), hogy elkezdtek ugrani. És kiderült számukra, hogy másképp érzékeli a játék az ugrást. El is gondolkodtam azon, hogy gyakorlatilag totál feleslegesen csatoljuk szerencsétlen játékosok lábára a bal Joy-Con-t, mert egyetlen mini-játék sem érzékeli a lábmunkát. Hacsak nem pont az a futós, amelyiket itt most felhoztam, de erre így perpillanat nem emlékszem.

Ami érdekes, hogy a lábam sem fáradt el. Nem véletlen mondtam bagszinak, hogy tudnám még csinálni. Edzettebbnek érzem magam, mint korábban. Mondjuk kellett is az edzettség, mert a csehek megkértek, hogy maradjunk néhányan segíteni pakolni. Miután nem kellett a túljelentkezéstől tartani, bevállaltam. Egyébként nem szakadtunk bele a munkába. TV-ket állványokat csomagoltuk be, hogy szállításra készek legyenek. Az egyik cseh srác leszedte a molinókat, mi összegörgettük őket. A szemetet felszedtük magunk után. És ami a szépsége volt a dolognak, hogy nemcsak abban honorálták, hogy kifizették a plusz egy órát, hanem extrák terén is.

Ezt kaptuk a többiekkel:

img_20191124_032119

És néhányan, akik maradtunk pakolni, kaptuk még ezeket:

img_20191124_031816

Akkorákat röhögtünk, hogy kis plusz munkáért mennyi extrát kaptunk. Mondtuk is, hogy igen hamar eljött a karácsony. Bagszi elmondása szerint, hogy habár a nagyja játék mellé járt ajándékként, néhány cucc innen meglehetősen sokat ér, eBayen eléggé magas áron kelnek el. Nem szándékozom eladni őket, ezek nagyon jól mutatnak a gyűjteményemben. Önmagában annak örülök, hogy a csehek ennyire hálásak voltak nekünk. Nemcsak ajándékok terén is, hanem emberileg is érzékelem, hogy megbecsülik a munkánkat, és nagyra értékelik, ha megyünk nekik dolgozni. A Super Smash Bros. Ultimate póló egyébként kicsi rám, de nem akarta senki elvinni, mert S-es (mivel a 170 cm-es magasságommal nem számítok toronyembernek, képzelhetitek, hogy a többiekre milyen kicsi lett volna), ezért elvittem, ne vesszen kárba. Utcai viseletre szerintem nem lesz jó, de itthonra megfelel. Bár annyira nem kicsi rám. Ha leadnám azt a kb. 5-8 kg súlytöbbletet, ami rajtam van, akkor egész jól állna rajtam. Meggondolom még ezt az utcai viselet dolgát.

Összességében jó volt most is a Nintendónál dolgozni. Lehet menni decemberben is dolgozni. Ekkor plázákban lesznek, ott fogják promotálni a Nintendót. Elképzelhető, hogy bevállalok néhányat, van egy konkrét célom, amire költeném a pénzt.

MondoCon 2019. ősz


No, hát eléggé rapszodikus időpontban volt a MondoCon, de hát, ha már minden időpont le volt foglalva, akkor legyen november 2-3. Már csak azért is, mert vasárnap segítő voltam a Nintendo standon. Eredetileg nem volt betervezve, bagszi relatíve későn kezdte el keresni hozzá az embereket. Ha nehezen is, de végül meglett a szükséges létszám.

Szombat

A MondoCon egy kis pénzkereséssel indult, ugyanis a vasárnapi munkának köszönhetően kaptam vendégjegyet, ami szombatra is érvényes. De a jegyet már korábban megvettem magamnak, hogy még 3.500 forintért bejussak. Bagszi csak később hirdette meg a munkalehetőséget. Így lehetőségem volt eladni a jegyet. Nem is kellett sokáig várni. Odamentem a helyben vásárló sorhoz, és hátul elkezdtem ajánlani a jegyet eladásra. Az első nem tudta megvenni, mert túl nagy címletű papírpénze volt, és nem tudtam volna visszaadni neki. A másodiknak sikerült. Kicsit gyanakodva nézte a srác a jegyet, de mondtam is neki, hogy nézze meg a dátumot rajta, tapintsa meg, hogy eredeti a jegy. Miután meggyőződött arról, hogy minden rendben van vele, megvette. Neki nem kellett várni, én meg kerestem egy kis pénzt. Ahogy bementem, most nem az volt az első dolgom, hogy karaoke terembe felmenjek, hanem hogy megkeressem bagszit. A Nintendo stand nagyjából akkora volt, mint szokott lenni MondoConon. 12 TV-n volt külön-külön Switch kiállítva, illetve állványokon voltak Switchek és Switch Lite-ok kézikonzol módban kiállítva. Volt például Luigi’s Mansion 3, Super Mario Maker 2, The Legend of Zelda: Link’s Awakening, Ring Fit Adventure, két Dragon Quest, FIFA 20, és sok egyéb menőség. Hiszen a Nintendón csakis menőség van, ez nem is lehet kérdés.

Miután szétnéztem, felmentem a karaoke terembe. Mivel hamar bejutottam, ezért még kevesen. A szervezőkön kívül csak néhányan voltak: Azt hiszem Mazsibazsi, ToumeiNi, meg egy páran voltak ott nyitásra, de így hirtelen csak ők ketten jutnak eszembe. Mivel korán értem oda, ezért harmadikként énekeltem először. Méghozzá egy dalt, amit már többször is előadtam: Mobile Suit Gundam 08th MS Team: Arashi no Naka de Kagayaite. Ezt most annak örömére, hogy a végére értem az animének. Egyébként nem rossz, de se nem Gundam, se nem mecha rajongó nem leszek tőle. Továbbra is távol áll tőlem az, hogy óriási gépekben emberek vívjanak csatákat. Nem mondom, értem, mit akar közvetíteni az anime, csak nem az én stílusom. De az openinget és az endinget annyira jónak tartom, hogy emiatt megérte megnézni az animét. Bár mindenkinek olyan debütje lenne, mint Yonekura Chihirónak. A dalt meg nagyon jó volt elénekelni, akárhányszor eléneklem, mindig élmény, mert annyira átjön a dal hangulata, hogy hiába ismerem már 10 éve a dalt, még most is libabőrös leszek, ha meghallom. Aztán egy kis szünet, jöttek a többiek: 8, John, Mai. Waka most kihagyta ezt a MondoCont.

És akkor a verseny. Hát, nagyon érdekes volt, mert elég későn szereztem tudomást arról, hogy előnevezős verseny lesz. Így 17.-nek jelentkeztem, ami biztos várólistát jelentett, ugyanis 12 főre limitálták a versenyzők számát. De természetesen hagyták jelentkezni az embereket, ha valaki visszamondja, vagy nem jelenik meg, akkor a várólistásokat hívják be. Végül csak úgy döntöttek, hogy versenyezzen mindenki, aki jelentkezett. Így sorra kerültem én is. De most az égvilágon semmit nem gyakoroltam a verseny előtt. Nekem ugyanis a ZH-hét szombatján volt a MondoCon, és most sokkal inkább azon voltam, hogy felkészüljek, és sokkal jobban sikerüljenek a vizsgák, mint eddig. Így most ahogy esik úgy puffan elven énekeltem. Puffantam is rendesen, mert énekelni elég régen énekeltem komolyabban, így most nem jött össze a versenydalom. De ez most annyira nem érintett mélyen, lett, amilyen lett. Egyébként a Slam Dunk: Kimi ga Suki da to Sakebitai című dallal készültem. Maga a dal egyébként ment, de nem volt igazán hangom, így annak ellenére, hogy az addig énekelt versenydalok minősége vegyes volt, borítékolható volt, hogy nem jutok tovább. Nyolcadikként énekeltem. Egy páran azért kifejezték tetszésüket. Ha nem irónia volt, köszönöm.

Mindenesetre a versenyt nem néztem végig, a dalom után elmentem szétnézni. Most minden máshol van, mert óriási felújítás van. Konkrétan az egész Hungexpót úgy, ahogy van, nullára lebontják épületenként, és újra felhúzzák az egészet. Úgyhogy az előadások a 25-ös csarnokban voltak, az árusok, konzolok, egyebek meg a G-csarnokban. Abban nem reménykedtem, hogy az árusok között találok Haikyuu!!-s cuccokat, mivel az nálunk valamiért nem terjedt el. Ja, persze! A Trilliannál Haikyuu!! manga 4.500 forint. Hogy is felejthettem el. Mondjuk van náluk 6. kötet, aminek borítója az egyik kedvenc Haikyuu!! artworköm. Amikor a háló egyik oldalán Kageyama az egyik oldalra megy, a háló túlsó oldalán meg Oikawa a másik oldalra. Jól szimbolizálta a mangaka a köztük lévő rivalizálást. De mivel nálunk annyira nem terjedt el a Haikyuu!!, mint mondjuk a Kuroko no Basket, ezért nem nagyon voltak Haikyuu!!-s relikviák. Legalább a pénzem biztonságban van. Természetesen mindenféle gamer, esport dolgok voltak: PlayStation 4, XBOX ONE, de amit nagyon érdekesnek tartottam, az egyik számítógépes kiállítás, ahol különböző, amúgy modern gépek kaptak fa burkolatot, de azok valami csodálatosan meg voltak munkálva, és mindegyik gépnek saját formája van. Az egyik gép például úgy nézett ki, mint egy Commodore 64. Nagyon ötletes volt. Aztán a G2Pont-nál (mert most már nem videojatekbolt.hu) kerestem azt a Nintendo 64-es bögrét, amit egyik üzletükben láttam korábban, és nagyon megtetszett, de azt nem hozták ki. Azt megvettem volna.

Visszamentem a karaoke terembe, mert gondoltam, hogy hamarosan szólítani fognak. De annyira eltöltöttem ott az időt, hogy kiderült, hogy már túl is mentek rajtam. Most gondoltam amúgy Haikyuu!! dalt énekelni. Mivel biztos voltam abban, hogy nem jutok tovább, ezért úgy voltam vele, hogy nyugodtan kicsinálhatom a hangomat az Imagination dallal. Végül visszahívtak, és háát… Nagyon furcsa, mert alapvetően jobban ment, mint a Slam Dunkos dal, igazából ki tudtam énekelni, csak azzal jöttek a végén, hogy ordítva éneklem ki a magas hangokat, amit nagyon kellemetlen hallgatni. Hát legyen. Kellene valaki, aki segítene megtanítani, hogyan énekeljem ki a dalt magas hangon, ha egyáltalán menne. Mert amúgy szeretném jól előadni, kár, hogy többeknek nem tetszett az előadásom. Azt meg kisebb pofonnak éltem meg, hogy nem sokkal utánam egy srác szintén felénekelte a Haikyuu!! Imaginationt. Többen is mutattak rá, hogy tanuljak tőle, ugyanis nagyon jó volt. Jónak nagyon jó volt, de meg lett sértve az egóm. Habár nem mutattam ki, igyekeztem jól viselni, de belül határozottan rosszul éreztem magam. De azért gratuláltam neki, mert tényleg jó volt.

Ugyanakkor úgy éreztem, hogy tisztára kell mosnom magam. Ennek érdekében a következő dalt, amit felénekeltem az Suzuki Yuuto: Garden of Eden dala volt. Hallottam, hogy többen pozitívan konstatálták a dal lendületes mivoltát, mintha elnyerte volna a tetszésüket. Mi tagadás, az enyémet is elnyerte, sőt, annak idején, amikor megismertem, imádtam hallgatni, mert enyhe erotikus dallamvilága és szövege igencsak megmozgatta a fantáziámat annak idején. Milyen érdekes, hogy magam sem tudom, mikor hallottam a dalt utoljára, és mégis úgy emlékeztem minden egyes dallamra, a ritmusra, mintha pár perce hallottam volna utoljára. Sokkal jobban is ment. Erre büszke voltam, valamit visszaszedtem a romba döntött egómból. Most már csak Mazsibazsit kell meggyőzni arról, hogy a Haikyuu!! nem egy meleg sportanime. Elvan a saját maga elméleteivel, és hiába magyaráztam neki, hogy mi a helyzet a Haikyuu!!-val, az nem fér bele az animés értékrendjébe, ő nem hajlandó Haikyuu!!-t nézni. Na de nem adom fel. Megnézetem vele a Haikyuu!!-t, ha addig élek is! Bár ha ezzel a lendülettel tiltakozik, akkor nagyon hosszú élet elé nézek.

Az ötödik dalomra a hagyományos karaokén nem került sor, úgyhogy újra fel kellett iratkozni a Late Night Karaokéra. Az volt a poén, hogy volt még kb. 10 perc a Late Night Karaoke kezdetéig, 8-cal beszélgettünk a japán zenei kiadókról, melyek animékre szakosodtak, és csak 2-3 perccel a kezdés előtt vettük észre, hogy azért áll akkora sor Leea előtt, mert már a Late Night-ra vártak, hogy feliratkozzanak. Hát, igen későn kaptunk észbe, de bepróbálkoztam a sor közepén, hogy ugye, milyen jóbarátok vagyunk? Küldtek a sor végére… Persze, milyen barát az, aki nem segít a bajban? Na de semmiség, 21. lettem a listában. A Fuyu no Rondo: Fuyu no Himawari dalát énekeltem el. Ezt közönség előtt még nem énekeltem el, mert túl érzelgősnek tartom, de most mégis, a karácsonyi időszak kezdetének örömére. A Melted Snow már volt néhányszor, ráadásul az túl komoly. Most jobb kedvem van, úgyhogy egy könnyedebb, érzelgősebb dallal szerettem volna a karácsonyi szezon közeledtét jelezni. Amíg nem jöttem, addig beszélgettem a többiekkel, meg figyeltem az éneklőket. Miután énekeltem, hazamentem, hiszen másnap hosszú nap elé nézek.

Vasárnap

Még az óra csörgése előtt felébredtem, így volt időm nyugalomban elkészülni. Általában, ha reggel korán kell kelni, úgy állítom be az órát, hogy pont annyi időm legyen, hogy elkészülődök, és már indulhatok is. Most is ez lett volna, de volt időm. Mivel 8-ra kellett odaérni, ezért nagyjából 7 órakor indultam el, hogy nyugodtan odaérjek. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóig, aztán a villamossíneken át a Hungexpóig. Aztán a kettes kapun át mentem be, most egész nap a Nintendósokkal leszek. Én voltam az első, aki megérkezett, a többi kiállítóhelyen is alig voltak egy páran 8 órakor. Leültem, megreggeliztem, utána gondoltam, hogy amíg meg nem érkeznek a többiek, bekapcsolom a TV-ket. Csak kettőt tudtam, a többinél nem találtam a bekapcsoló gombot. De nem is kellett ezzel foglalatoskodni, hiszen jöttek a többiek is hamarosan. Bagszi kitöltetett velünk egy papírt, ami által a ConQuest hivatalosan is foglalkoztathat minket. Ezután megismerkedtünk az új játékokkal. Az alapbeállítások, a játékról néhány szóban. A Luigi’s Mansion 3 hihetetlen nagy alkotás. Nagyon megtetszett a történet, és hogy mennyi extra van a játékban. Komolyan felmerült bennem, hogy végre végigjátszhatnám a GameCube-os Luigi’s Mansion-t. Az ugyanis még nincs meg. O_O Meg a Ring Fit Adventure volt az, amit kipróbáltam. Ez is hasonlóképpen fitnesz játék, amit a Wii Fit fejlesztői készítettek. Csak itt nem mérleg van, hanem egy autókormány méretű gyűrű, ami meglehetősen merev, ezáltal nehéz vele dolgozni. De pont ez a lényeg, ugyanis például össze kell nyomni, szét kell húzni, de hihetetlen, hogy megdolgoztat. Van olyan gyakorlat rajta, hogy gyorsan kell összenyomkodni a gyűrűt, közben meg egy csík elindul. Minél gyorsabban nyomkodjuk a gyűrűt, annál lassabban megy, és akkor persze többet tudunk nyomkodni, de irgalmatlanul megdolgoztatja a kart. Kipróbáltam, és még pár óra után is éreztem a karomat. Ráadásul nemcsak olyan gyakorlatok vannak, ahol elől tartjuk a karunkat, hanem a fejünk fölött, vagy a tarkónk mögött, így sokféle módon megdolgoztatja a kart. Meg a lábat is, ugyanis például a két láb közé lehet lehet tenni a gyűrűt.

Az emberek most lassabban jöttek. Vasárnap lévén effektíve kevesebben vannak, de komoly meglepetés volt számomra is, hogy amikor ott voltam bagsziéknál szombaton, milyen sokan voltak. Nagyobb volt a forgalom egy átlagos MondoCon-hoz képest. Mondjuk vasárnap a tavalyi vasárnapi forgalomhoz képest is többen voltak. Ami több szempontból is nagyon jó volt. Egyrészt lássanak minél többen Nintendo Switchet, másrészt a mi munkánk sem annyira unalmas.

Inkább én voltam az, aki annyira nem élvezte a munkát. Benne van már a fejemben, hogy 10 órán keresztül ugyanazt kell mondani. Bár most nem volt annyira probléma, hogy valaki a B-gombbal akarná elindítani a játékot, és mondogatni mindig, hogy az A-gombbal kell elindítani a játékot. Amúgy eredetileg a Luigi’s Mansion 3-hoz voltam beosztva, de nem voltunk annyira szigorúan felügyelve, hogy ki hol van, én oda mentem, ahol épp kevesebben vannak, valamint ha láttam, hogy valaki segítségre szorul. Illetve, ha valamiért mindig járkálni kellett, mert a látogatók előszeretettel lépnek ki a játékból, megnézni, hogy van-e rajta másik játék, illetve rá akarnak csatlakozni az internetre. De azt sajnos nem lehet. És akkor ezt is magyarázni kell. Mondjuk ez is olyan dolog, amit nem értek, hogy ha egy adott játék megy rajta, és a felső tábla világosan mutatja, hogy melyik játék az, akkor miért érzi magát a látogató felhatalmazva magát arra, hogy kilépjen a játékból, másikat indítson el (ha lenne mit…), vagy felcsatlakozzon az internetre? Azok ott kiállított konzolok, ami arra szolgál, hogy bemutassa a játékot, és nem arra, hogy azzal játsszunk, amivel kezdünk van.

Mondjuk azt személy szerint problémának éreztem, hogy most olyan játékok voltak kiállítva, amiket nem feltétlen lehet gyorsan lejátszani. Gondolok itt például a Mario Kart 8 Deluxe-re, vagy a Super Smash Bros. Ultimate-re, amihez bárki le tud ülni pár percre, lejátszik egy pályát vagy egy meccset, és egyből ráérez a játék hangulatára. A Super Mario Maker 2 és a Luigi’s Mansion 3 is olyan játékok, amik hosszabb lélegzetvételűek, ezáltal nem igazán adja át a hangulatot az, ha pár percet játszani velük. Kipróbáltam például a Dragon Quest-et, de nem tudtam eldönteni, hogy kell-e nekem ez a játék, jó-e ez a sorozat, vagy sem. Értem, hogy a ConQuest mindig a legújabb játékokat akarja bemutatni, de azt gondolom, hogy érdemes meghagyni a Mario Kart 8-at, Super Smash Bros.-t, amik funkcionálhatnak úgy is, hogy a Switch-et mutassák be.

Egyébként meg meglepősen pörgősen ment el egy nap. Jött Mazsibazsi is kicsit játszani a Luigival. Még mindig nem hajlandó meleg sportanimét nézni… De ő is felfigyelt arra a kiállításra, ahol modern gépek voltak fával befedve. Az történetesen a Nintendo stand mellett volt közvetlen, de engem már azért is érdekelt a dolog, mert a molinón, amin hirdette magát a srác, egy .de domain nevű weboldal áll, tehát a kiállító német. Meg is mutattam a német ismerőseimnek Discordon, mondták, hogy ismerik őt, de annyira nem tartják érdekesnek az ötletét. De nekem itt a lehetőség, hogy beszélgessek valakivel németül. Mazsibazsi is odament, megpróbáltunk németül beszélni az egyik segítő sráccal, de még bazsi is feladta a maga C1-es nyelvvizsgájával. Túl nagy volt a zaj, és tényleg nem lehetett jól hallani a srác beszédét, így angolra váltottak. Egyébként is nehéz érteni a német szöveget, mert gyorsan beszélnek, az utolsó szótagot általában elharapják, ráadásul az r betűt nem mondják annyira harácsolósan, mint mi. Nekem is nagyon kell figyelnem, amikor német rádióadót hallgatok, és érteni akarom, hogy mit mondanak. De érdekes, hogy azért én mondtam neki néhány mondatot németül, és nem feszengtem, hogy úristen, németül kell beszélni, vajon érteni fogja-e, amit mondok… Teljesen természetesen beszéltem hozzá, és értette is, amit mondok. Nyilván egyszerűbben fejeztem ki magam, de nem volt az, hogy megálltam, mert most úristen ezt és ezt hogy kell mondani. Hanem amit tudtam, azt folyékonyan mondtam. Mindig is tudtam, hogy a német nyelv a hozzám való nyelv.

A késő délutáni órákat némileg felrázta az, hogy amikor már kevesen voltak, akkor bagszi megengedte két promóter srácnak, hogy kicseréljék a FIFA 20-at a Super Smash Bros. Ultimate-re. Egyből odacsődült köréjük mindenki, és játszani akartak vele. Nos, igen. Van különbség. Meg abból a szempontból is szabadabb volt a mai nap, hogy voltak székek, leülhettünk. Úgyhogy nem fáradtunk ki annyira, mint korábban, én legalábbis jól bírtam még este is. Bár erről eszembe jutott egy korábbi alkalom, amikor korábban 2 napos volt a PlayIT!, akkor a második napon, hogy provokáljam a többieket, nekiálltam táncolni, hogy imitáljam, hogy milyen jól bírom. El is küldtek nagyon messzire. Mindenesetre azon komolyan elgondolkodtam, hogy ez legyen az utolsó promóteri munkám egyike. A PlayIT!-re jelentkeztem, azt megcsinálom, de utána szerintem részemről vége. Hacsak nem találok ki valamit, amivel érdekesebb lesz a munka számomra. Ha igen, akkor lehet csinálom jövőre. Amúgy annyira nem érdekes már számomra ez a munka.

A mostani MondoConon csak annyi volt a különbség, hogy más épületben voltak az előadások és a többiek, egyébként ugyanolyan volt, mint eddig. A karaoke miatt megvan a hangulat, amiatt érdemes járni, vannak emberek, akikkel csak itt találkozok, de amúgy megvagyok MondoCon nélkül. Csináltam néhány képet, azok itt megtekinthetők.

A karácsonyi szezon kezdete


Ugyan többször írtam erről az évnek ezen a napján, de a Twitterre még nem tettem ki, és úgy voltam vele, hogy akkor álljon itt is. November 5-e a karácsonyi szezon első napja nálam. Méghozzá azért, mert ezen a napon jelent meg Okui Masami: Melted Snow és Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemeze. Meg is vannak eredetiben.

Soha nem felejtem azt a 2008-as napot, amikor megjelent. Bár akkor az Ohmi Tomoe kislemezt még nem ismertem, de az Okui Masami kislemezét nagyon kerestem aznap. És ekkor vártam az Akasha albumot is, mert nem volt biztos számomra, hogy akkor most elhalasztják a megjelenést 2009-re vagy nem? Végül elhalasztották, de ez a kislemez óriási örömöt okozott számomra annak ellenére, hogy amúgy szomorú karácsonyi dal. Emlékezetessé tette számomra 2008 karácsonyát. Meg a későbbieket is, amikor hallgattam. Nagyon sok ilyen emlékezetes dala van Okui Masami-nak, ezért van az, hogy ugyan jött idén a Haikyuu!! az életembe, ami olyan hatással volt rám, mint amikor gyerekkoromban felfedeztem magamnak a Super Mario játékokat, és más zene dominált nálam a japán zenén belül, de semmi nem fogja Hayashibara Megumi-t és Okui Masami-t kitörölni nálam.

És ha már Nintendo, akkor a Nintendo 3DS-emben is beállítottam, hogy a három karácsonyi Mario téma váltakozzon.

HNI_0003HNI_0004HNI_0002