A Rock FM utódja


Van Instagram profilom, de nem szoktam foglalkozni azzal, ha idegen bejelöl. Az egész “követés a követésért” dolgot rettenetesen elítélem. Azzal követőket gyűjteni, hogy elkezdi a másikat követni… Éppenséggel, ha olyan hívja fel magára a figyelmet, aki olyan témában ír, ami iránt érdeklődök (videojátékok, anime, manga, keleti kultúra, keleti nyelvek…), azt megnézem, de a visszakövetés tőlem nagyon ritka. Ezen nagyon ritka visszakövetések egyikét kapta meg a Rocker Rádió, melynek tagjai szinte azonnal “akcióba léptek”, amint megszűnt a Rock FM. Felfigyeltem rájuk, utána néztem, hogy hol lehet hallgatni őket, és a My Online Radio weboldalon megtaláltam őket. Összességében nagyon jók. Bár az elején olyan sokat nem tudtam hallgatni őket, mert inkább kemény metál zenét játszottak, ami nekem már sok. Írtam már többször is, hogy nem vagyok az a klasszikus elkötelezett rocker, egyszerűen szeretem az élő zenét, és ha keményebb a dalszöveg mondanivalója, erre írnak durvább zenét, azt szívesen meghallgatom, de hogy csak azért legyen egy zene kemény, mert faszagyerekek vagyunk, az már nem az én asztalom. Ahogy az üvöltözést, hörgést sem szeretem. Azt szeretem, ahol a zene hangulatában alátámasztja a szöveg mondanivalóját.

Szóval, ahogy múlt az idő, úgy jöttek a lágyabb, dallamosabbak rock dalok, amik által számomra egyre inkább hallgatható lett a Rocker Rádió. Megjelentek olyan előadók, mint például a Bikini, Deák Bill Gyula, sőt talán még a Hobo Blues Band is volt, amik nemcsak hogy dallamosabbak, de más stílust is is beletettek a dalaikba, számomra ekkor lett igazán szerethető a Rocker Rádió, és órákon át hallgatom anélkül, hogy észrevenném, hogy múlik az idő. Úgyhogy nekem nagyon bejön, amit csinálnak, ráadásul pont azért nagyon jó, hogy online vannak, mert így olcsóbban meg tudják csinálni, ezáltal függetlenek maradnak. Nincs kötelezettségük senki felé, nem köti őket semmilyen szerződés, így úgy csinálhatják meg a rádiót, ahogy szeretnék. Ettől személyesebb is a légkör. A bemondó hangja (aki megköszöni, hogy hallgatjuk a Rocker Rádiót, vagy mondja, hogy semmi nyávogás…) nagyon vicces, szoktam mosolyogni rajta. Egyik legviccesebb az volt, amikor promócióra kérte fel a hallgatókat: Hallgassuk a Rocker Rádiót és postoljunk róla. Én meg egy darabig úgy értettem, hogy “pusztuljunk róla”. Néztem is magam elé, hogy miféle kívánság ez, és mennyire értelmes szóhasználat az, hogy pusztuljunk róla? Mire rájöttem, hogy miről is van szó valójában… Félrehallás forever.

Most is hallgatom, és egy rettenetesen jó dal szól: “Stula Rock: Felfelé sodor a szél“. Hihetetlenül tetszik a hangulata. Most hallom először, szerintem ez egy vadonatúj daluk. Nem ez az első daluk, ami tetszik, a Forgószél is jó volt, utána fogok nézni az együttesnek. Ahogy elhallgatom a szöveget, egy átlagember számára sablonosnak hangozhat, számomra mégis hitelesnek tűnt, ahogy ők előadták. Jobban megismerkedek a dallal. De szól mindjárt egy másik, ami tetszik: “De Facto: Fekete szív“.

Természetesen a rock zenének is vannak árnyoldalai, hiába ebben a stílusban lehet a leginkább progresszív mondanivalót megfogalmazni. Nekem is vannak olyan együttesek, amiket nem szeretek ebben a stílusban. Az egyik ilyen, amit sajnos állandóan hallok, az a Dorothy. Egyébként is nagyon kevés női rockelőadót szeretek, de ahogy a Dorothy előadja magát… hallani, hogy semmi közölnivalójuk nincs a világról, csak bizonygatni akarják, hogy mennyire tökös csajok. És ezt a beképzelt pökhendiséget hallgatni rettenetesen irritáló. A másik, szintén magyar rockegyüttes, amit nem szeretek, az a Leander Kills. Semennyire nem tudok azonosulni a tragikusan halálról énekelt dalokkal, számomra az önsajnáltatás magasiskolája az “oda temessetek, ahol születtem” jellegű szövegek. Nem egyszer megfordult bennem a kérdés, hogy aki arra fecsérli az energiáját (mert nekem ez fecsérlés), hogy a saját reménytelenségéről énekeljen, annak nem lenne jobb ugyanezt az energiát arra felhasználni, hogy az életét amennyire lehet, jobbá tegye? Nem ismerem az együttes tagjait, és hogy milyen múltjuk van, de ahogy több dalukat is hallgattam a rádióban, arra jutottam magamban, hogy tragikus lehet. Meg mivel én alapvetően optimista szemléletű vagyok, ezért nem is tudom, hogy milyen lehet sokáig így élni, ezért csak az én szemszögemből tudom azt mondani (mivel így teszek), hogy ha krízishelyzet ér, akkor is azon vagyok, hogy a fájdalom megélése mellett éljek. Márpedig nem egyszer próbára tett engem is az élet. Ebből kifolyólag egyébként tudom, hogy miről énekel a Leander Kills, ha csak rövid időre, de én is megtapasztaltam néhányszor a reménytelenség érzését. De mivel tudom, hogy milyen szörnyű volt benne lenni, ezért ahogy éreztem magamban egy szikrányi erőt is, azon voltam, hogy kimásszak a saját krízisemből. És köszönöm szépen, nem kívánom újra felszínre hozni a kilátástalanság érzését dal formájában.

Ami kifejezetten örvendetes itt is bemutatkoznak új előadók, néhányuktól kifejezetten jó, hogy kapnak bemutatkozási lehetőséget, mert jó zenét csinálnak. És tényleg vannak olyan előadók, akik szinte csak itt kapnak lehetőséget, hogy bemutatkozzanak, és csak a Rocker Rádió játssza a dalaikat. Egyébként ezen a hétvégén egy furcsa “játékot” hirdettek meg. Szavazást indítottak arról, hogy melyik előadó a jobb, a Metallica vagy a Bon Jovi. Van apropója is a szavazásnak, ugyan Jon Bon Jovi, a magáról elnevezett együttes énekesének most van az 57. születésnapja. A Metallica: Master of Puppets albuma meg mostanság jelent meg 33 éve. Ennek alkalmából szavazást indítottak a Facebook oldalon, hogy melyik együttes a jobb: Bon Jovi vagy Metallica. Azért mondom furcsának, mert még számomra is olyan szinten egyértelmű, mintha azt kérdeznék, hogy melyiket enném szívesebben: Pizzát vagy tökfőzeléket. A Metallica kiütéses győzelmet arat, sokkal több olyan daluk van, amelynek valódi jelentése van. Olyan dolgokról énekelnek, ami hallhatóan valóban érinti, foglalkoztatja őket, ezáltal mélyebb jelentése van a daloknak.

És hogy mennyire nem vagyok “klasszikus” rocker, az jól jelzi, hogy a Metallicától sokkal közelebb áll hozzám a Load és a ReLoad album páros. Igazából pont azért, amit kritikának hoznak fel. Azáltal, hogy visszavettek a tempóból, és Bluesosabb lett a dalok hangzása, ez adott egyrészt egy sajátságos hangulatvilágot a daloknak, dallamosabb lett a zene, másrészt meg ezeknél az albumoknál van inkább olyan érzésem, hogy a zenét sokkal inkább összhangba hozták a szövegek mondanivalójával, ezáltal mélyebben át tudom érezni, amiről énekel az együttes énekese. És hogy az énekes sokkal inkább a személyes problémáiról énekel, semmint társadalmi, politikai témákat feszeget, ezt azért nem tartom feltétlen problémának, mert kiénekelhet magából olyan érzéseket is, amik másokban is felsejlettek, megfogalmazódtak, ezáltal lehet azonosulni velük. A különböző politikai, társadalmi témákra, paródiákra, hasonlókra meg már fel se kapom a fejem, mert már annyi ilyen “mű” készült, és van érdemleges változás? Én nem látom. Ennek egyik oka az, hogy ezeket a dalokat, filmeket, írásokat, azok többségében hallgatják, látják, olvassák, akik szintén így gondolkodnak. Persze előfordulhat, hogy olyanokhoz is eljutnak, akik nem látnak át politikai, társadalmi helyzeteket, de ők vagy nem veszik fel, vagy elégedettek azzal, hogy az ő kis világukban nincs olyan probléma és továbblép. Ebből kifolyólag nincs meg az a társadalmi összefogás, hogy egy jobb világ legyen az, amiben élünk, és amiben a jövő generációja élni fog. Meg nemcsak azért szeretem a személyes dalszövegű dalokat, mert azokkal adott esetben jobban lehet azonosulni, hanem mert talán az lesz a kulcsa a változásnak, hogy magunkban vesszük észre a hibát, változunk meg, és minél többen változnak meg, annál jobb lesz a világ. Úgyhogy még ha nem is feltétlen tükrözi a klasszikus Metallica hangzást (amit nyilván én is hallok, azért van jónéhány régi daluk, amiket ismerek és szívesen hallgatok.), de bőven van érv a fentebb említett két album mellett is.

Egyébként nekem is van néhány olyan együttes, amit hiányolok és szívesen hallgatnék. Például az LGT és az Omega. Jó érzés hallgatni régi magyar rockzenét, olyanokat, mint például P. Box, vagy keményebb zenék közül a Pokolgép, de a LGT a legnagyobb kedvencem a magyar rockzenei palettán, őket bármikor nagyon szívesen hallgatom. Még most is magam előtt látom azt a kisgyereket, aki én voltam, amikor ugráltam meg tomboltam az ágyon, amikor megszólalt a “Gyere gyere ki a hegyoldalba” vagy a “Szentimentális Rakenroll” daluk. Az Omegának meg van néhány emblematikusabb dala, őket azért érdemes betenni, mert jó egy-egy dal erejéig visszavenni a tempóból és lassítani. A Fekete pillangót nagyon szerettem hallgatni a Rock FM-en. Illetve amit még nagyon szívesen hallgatnék, az a P. Mobil. Tőlük az egyik legnagyobb kedvencem a Lámpagyár.

És hogy mennyire hiánypótló a Rocker Rádió, azt jelzi az, hogy amikor megszűnt a Rock FM, akkor nem kezdtem el másik rádióadót keresni, hanem belehallgattam a Sláger FM-be. Mert ugye ez került a Rock FM helyére. Hallgattam régebben is, de azóta formálódott a zenei ízlésem, és mai füllel azt mondom, hogy… ha nem is hallgathatatlan, de semmiképp sem hallgatom szívesen. Több okból is. Engem már rettenetesen zavar a kereskedelmi rádiókra jellemző “művidám” bemondói beszédstílus, és a jelentés nélküli mondanivalók… csak mondjunk valamit a mikrofonba. Ez néha már a Rock FM-nél is nagyon zavart. Ez gondolom egyfajta kereskedelmi rádiós protokoll, csak az a baj, hogy annyira nyilvánvalóan mű az, ahogy egy műsorvezető beszél egy ilyen rádióban, hogy akár mesterséges intelligencia is beszélhetne helyette. Beprogramozzák, hogy mindig vidám hangon beszéljen, megírják előre a szöveget (gondolom, egyébként is így van egy kereskedelmi rádiónál), és nem kell műsorvezetőnek megerőszakolnia magát, és akkor is vidám hangon beszélnie, amikor amúgy rosszul ébredt, elfeküdte a nyakát, leöntötte a ruháját kávéval, dugóban vesztegel, vagy bármi olyan történik vele, ami bárkinek egy napját megnehezítheti. A Sláger FM egyébként abból a szempontból jobb, hogy régebbi zenéket játszanak, amikor még volt relatíve jelentése a daloknak (de ez tényleg nagyon viszonylagos), csak az a baj, hogy agyonra játszott dalokból játszanak folyamatosan. Néhányukat ugyan évek óta nem hallottam, mégis inkább az jut eszembe róluk, hogy egy időben mennyire idegesített, hogy már vagy ezredjére hallom. Ráadásul egy-egy jobb előadótól is legismertebb dalukat játsszák, amiről tudható, hogy ritka eset az, hogy akkor hozta a legjobb formáját. Hiszen ha egy dal nagyon ismert, arról sejthető, hogy bizonyos sablonok alapját írta meg, ami jelzi azt, hogy nem arról énekel abban a dalban, ami a valódi gondolata, nem úgy írta meg a zenét, ahogy azt ő valójában szerette volna. Így általában 10-15 perc múlva ki is kapcsolom a rádiót, és hagyományos módon alig hallgatok már rádiót, miután nincs normális rádióadó. De amíg van Rocker rádió, addig lesz egy kis halmaza a rádióadóknak, mely tényleg progresszív mondanivalóval rendelkező dalokat ad.

Új Csernus Imre könyv


Múlt héten jelent meg Csernus Imre új könyve a kiút címmel. Egész október folyamán elő lehetett rendelni, mindegyik könyvesbolt 20% kedvezményt ígért. Mivel már négy könyvét többször olvastam el (Ki nevel a végén, a nő, a férfi, a fájdalom arcai), ezért rászolgált a bizalmamra, így előrendeltem, és ma volt lehetőségem elmenni érte. Már csak a témája miatt is érdekelt, ugyanis mindamellett, hogy részletesen ír arról, hogyan szabadulhatunk meg a saját poklunkból, bőségesen ír a mai Y-generációról, aminek azért örülök, mert úgy voltam vele, hogy segíthet megérteni a kortársak gondolkodását. Eddig 70 oldalt olvastam el, nagyon olvastatja magát a könyv.

Ahogy számítottam, már az első fejezetben kitárgyalja a Facebookot, és mintha csak a saját gondolataimat írta volna le, sokkal jobb megfogalmazásban. Nekem azzal van bajom, ahogy az emberek kezelik a Facebookot, és nem azzal, hogy egyáltalán létezik. Nagyszerűen leírja, hogy a közösségi média által milyen új teret nyert a manipuláció, és hogy miféle adatokat szolgáltatunk magunkról amikor kiírunk valamit. Ebből látszik, hogy az aktív Facebook-használók önbizalom-hiányban szenvednek (már amennyiben szenvedésnek élik meg. Ha annak élnék meg, akkor változtatnának rajta), mert nem gondolnak abba bele, hogy azzal, hogy már azzal is adatokat adnak meg magukról, ha “lájkgyűjtés” miatt kiírnak valamit, és azzal mennyi pénzt keresnek rajtuk bizonyos cégek, akik reklámoznak, ezzel is “öregbítve” a fogyasztói társadalmat. Arról is lehet olvasni, hogy a közösségi média mennyire változtatta meg a kapcsolatrendszert. Azáltal, hogy vannak tipikus “ismerős-gyűjtők”, sok kapcsolat nem is valós, de egy idő után az emberek egy jó része elkezd szelektálni, és törli azokat, akikkel nincs komolyabb kapcsolata.

Több helyen is olvastam már róla, ez a könyv is említi, hogy mindenki először a Facebookra teszi ki a történéseit, posztolás, vagy fénykép formájában, és aki ezekről nem értesül, az nem is létezik… Információs korszak új hulláma. És hogy ez mennyire igaz, mi sem bizonyítja jobban, hogy a közösségi oldalon csoportok is vannak. És ha egy adott tag nem követi, akkor ő már nem is tagja a csoportnak. Konkrét példával tudnék élni (de inkább nem írnék nevet), ahol annyira idegesített, hogy csak a FB csoportban van aktív élet, hogy inkább kiléptem onnan, csak hogy ne frusztráljon a gondolat. Azóta jóval ritkábban beszélgetek onnan bárkivel is, mivel (gondolom én) nem látnak engem ott, ezért nem is nagyon tartanak a csoport tagjának. Érdekes megélni, hogy tényleg megváltoztatta az emberi kapcsolatokat. Ennek ellenére nem bánom, hogy már lassan 8 hónapja csak ritkán nézek fel oda.

Nagyon tetszett, hogy megemlítette a profilképek ügyét is. Sokan azáltal is visszajelzést várnak az ismerőseiktől, hogy akik kapcsolatban vannak, azok a párjukkal fényképezik le magukat, hogy jelezzék, milyen csodálatos kapcsolatban élnek, vagy szülők a gyerekeikről, hogy mások is elismerjék, hogy milyen jó szülő. Számomra ez a magamutogatás fellegvára, de mennyire igaz az, hogy ebben is megnyilvánul az önbizalomhiány, hiszen minden esetben az ismerőseitől várja a visszacsatolást, hogy milyen jó szülő, vagy milyen boldog a jelenlegi kapcsolatában. De ami a kedvencem a profilképek terén, és erről (még) nem olvastam: Amikor a fiatal nagymenőnek akar tűnni, hogy ezzel fogadja be őt a korosztálya. Bulizás, ivászat, cigizés, minden ami belefér. A profilképek legalja…

Több olyan dolgot is leír, amikről már olvashattunk korábban is, de azért nem zavaró, mert a témába vág. És attól nagyon jó a könyv, hogy úgy ír a fiatalokról, hogy beszélgetett velük, meghallgatta őket, hogy bizonyos témáról hogy gondolkodnak, sokat idéz tőlük. Abból, amit eddig olvastam, lényegében úgy lehet összefoglalni a mai fiatalság problematikáját, hogy ugyanazokra a valódi értékekre vágynak, csak gyerekként nem rendelkeznek azzal az érzelmi intelligenciaszinttel, hogy maguk eldöntsék, hogy az most, amire elsőre azt gondolnák, hogy az nekik jó, az most valóban jó, vagy valójában nem az az arany, hiába fénylik. És hála a rohanó világnak, nincsenek ott a szülők, hogy segítsenek eldönteni, hogy mi a valódi érték. Ahogy sétálok az utcán, nap mint nap látom a kisgyerekeket, és ugyanúgy labdával játszanak, mint ahogy én is pár évesen, vagy ugyanúgy a játszótéren érzik igazán jól magukat, csak jóval hamarabb kerül a kezükbe a mobiltelefon és (most már) a táblagép és internettel is jóval hamarabb találkoznak, hogy a közösségi médiáról már ne is lelkesedjünk. Mindenképpen el fogom olvasni a könyvet, szerintem még jóval több szemszögből fogja érinteni a mai fiatalságot. Ja, és a “Lájkkurva” kifejezés nagyon ott van. Hány ilyen van ebből is…

Amúgy néhány hete volt vendég Csernus Imre a Ridikül műsorban, és Jakupcsek Gabriella érdekes kérdést tett fel, nem idézem pontosan, de a lényeg ott lesz: “Csináltál-e olyat a korábbi szerelmi életedben, amire nem vagy büszke?” Erre nagyon jó válasz jött: “Persze, természetesen. De én ezt nem bánom, mert az akkori érzelmi intelligenciaszintemnek megfelelően azt csináltam, amiben hittem.” Szöget ütött a fejemben ez a gondolat. A hit. És az, hogy emellé társul az érzelmi intelligenciaszint. Végiggondoltam az életem néhány szakaszát, és azért én is csináltam egy párszor olyan dolgot, amit úgymond nem szögelnék ki a falra, hogy mindenki lássa, de ahogy elgondolkodtam rajtuk, rájöttem, hogy így tudtam fejlődni érzelmileg, azáltal, hogy megéltem azt a fájdalmat, hogy rosszul cselekedtem. És így sokkal könnyebb elfogadni a múltat, mert értelmet kaptak azok a tettek.

Az információs korszak átka


Még kb. 2 és fél éve olvastam Csernus Imre: A Férfi című könyvében (nem idézem pontosan, csak a lényeget), hogy legalább annyi negatív következménye van annak, hogy ennyi lehetőségünk van gyors információkhoz jutni, mint amennyi pozitív. Az egész lényege az, hogy gyakorlatilag pont a lényegre nem figyelünk oda az életünkben. Ő konkrétan egy 2 gyermekes férfit hozott fel példának, aki nyomkodja a Blackberry-jét, szöszömötöl rajta valamit, ha a gyereke kérdez tőle valamit, azt legtöbbször meg sem hallja, vagy foghegyről válaszol neki valamit. És utána elégedetten, vagy elégedetlenül elteszi a telefonját, inkább elégedetlenül.

Amikor ezt olvastam, akkor azt gondoltam, hogy ez rám nem vonatkozik, mert egy Blackberry-s férfi esetében egy munkájának élő, valami vezető beosztású embert képzeltem el, ami tőlem egy kicsit azért messze áll. De nemrég rájöttem, hogy ez engem ugyanúgy érint, mint a sokmindent elért üzletembert. Vegyük az egyik mára (sajnos) legalapabb dolgot, a Facebookot. Az jó információforrás. Ám az esetek döntő többségében unott fejjel nyomkodom a PGDN gombot, mondogatván magamban, hogy “unalmas, unalmas, unalmas…” Mint amikor a TV távirányítóján a csatornaváltó gombot nyomkodom hasonló lelkesedéssel. Ez az egyik ok, ami ráébresztett arra, hogy döntő többségében én is elégedetlenül, vagy legalább is hiányérzettel hagyom el a számítógépet rövidebb-hosszabb időre. A másik, ami engem rettenetesen szokott bosszantani az, hogy egyesek micsoda idiótaságot írnak ki. Az ismerőseim jórésze, akivel élőben is tartom a kapcsolatot, azok nagyon jófejek, meg rendesek, de annyira hülyén használják az internetet, hogy konkrétan inzultálnak engem vele. Vagy butaságokat írnak ki, vagy egyesek írásában látszik, hogy olyan szintű… nem is gyerekességgel, hanem inkább egyszerűséggel rendelkeznek, hogy az már nekem is sok. Az már csak hab a tortán, amikor valaki szándékosan azon van, hogy engem, vagy bárkit bosszantson, én meg még erre sajnos még mindig ugrok. A harmadik ok pedig az, hogy a Facebook egyre erőszakosabban nyomja belém a reklámokat. Eddig csak oldalt volt, majd néha megjelent az üzenőfalon, most már szinte csak ott van, de óránként legalább egy. Még ha csak ez lenne az egyedüli, ami idegesít ebben, de olyan hülyeségeket reklámoznak nekem. Úgy tudom, hogy a rendszerük nagyon fejlett. Akkor miért nem használják arra, hogy a megadott adatokat (hogy mik tetszenek például) úgy használják fel, hogy olyan dolgokat ajánlanak nekem, amiről sejteni lehet, hogy tetszik majd.

Arra kéne megoldást találni, hogy ami miatt feljárok a Facebookra, azokat valahogy helyettesíteni lehessen, és az igazából maximum 1 vagy 2 ok. Semmiért nem hoz lázba a közösségi oldal. Jó dolog, hogy egybe lehet tenni például a konzolboltos híreket, vagy a Disney-s postokat, meg csoportokban lehet beszélgetni emberekkel, de ezen kívül semmi, és még erre is csak szimplán azt mondom, hogy jó, de ez nem hoz lázba. Viszont a pár jó dologgal szemben áll tengernyi rossz. És nem ám csak deaktiválni lehet a profilodat. Csak egy NAGYON KICSI keresés kellett, hogy megtaláljam, hogyan lehet törölni magad, íme:

Ezen a linken előbb írd be a jelszót, majd emlékeztet arra, hogy van lehetőség törölni a profilod, de akkor semmit nem hozhatsz vissza, ha biztosan ezt szeretnénk, akkor kattintsunk a “delete my account” linkre. Ezután még egyszer kéri a jelszót, és a CAPTCHA kód beírását. Ha továbbmegyünk, elvileg végeztünk, de a Facebook ad még 2 hetet, hogy meggondoljuk magunkat, ha nem lépünk be addig, minden adatot töröl.

Na csak találjam meg a módját, hogyan helyettesíthetem azt, ami miatt esszenciális számomra ez, és utána nem lesz tovább.

Facebook közösség


Na, nem a blognak, hanem a Mariós oldalnak csináltam egyet. Elsősorban azért csináltam, hogy akinek tetszik az oldal, bejelölje, és a saját FB oldalán értesüljön az újdonságokról. Többen javasolták nekem, hogy ez az egyik legjobb módszer arra, hogy tartósan növeljük az oldal látogatottságát. És rájöttem, hogy igazuk van, mert azt tapasztalom, hogy sokan csak egyszer látogatnak el az oldalra, egyrészt lehet amiatt is, hogy csak a kíváncsiság hajtotta oda, vagy lehet az is, hogy tetszett, de elfelejt később visszatérni. De érdekes, hogy annak ellenére, hogy hányszor szóltam a Facebook ellen, most rájöttem, hogy nekem is sokat segíthet. Az sem utolsó szempont, hogy ez sokat segít az egységes közösség létrehozása iránti álmomban, hiszen FB-n rengetegen vannak, és ott mindenki összegyűlhet. A Facebook oldalt is belinkelem ide, akinek tetszik az oldal, és szeretne értesülni az újdonságokról, az jelölje be az oldalt: https://www.facebook.com/pages/Magyar-SuperMario-Fanclub/158652377579125

Nintendo 3DS – De kinek?


Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam-e a véleményemet a témában, de eddig azért nem mertem, mert féltem, hogy bunkónak állítanak be, ahogy egy pár barátommal ezt megtették, akik hasonló véleményen vannak, mint én. De miután bagszi kiírta a blogjában a történéseket, ezért úgy döntöttem, hogy én is kiírom, ezért már most leszögezném, hogy bár kissé szokatlan tőlem, de ez egy kissé negatív hangvételű blogpost lesz, bár amikor beszúrtam 1-1 negatív jellegű dolgot blogpostokba, akkor mindig igyekeztem óvatosan fogalmazni, azért, mert azt akarom éreztetni, hogy amit én leírok, az csak egy VÉLEMÉNY, egy átlag ember véleménye. Sok blogban azt nem szeretem, hogy számomra olyannak hatnak bizonyos emberek írásai, mintha ők olyan nagyra tartanák magukat, és az ő véleményük szentírás. Én viszonylag igyekszek minél jobban elhatárolódni ettől a stílustól.

De térjünk a lényegre. Ugye van ez a Nintendo Magyarország nyereményjátéka, amit mint később józan ésszel megláttam, az egész nagyon idiótán van megszervezve. Mert sehol nem promotálták, hogy gyertek, próbáljátok ki a 3DS-t, mindenkiről készül kép, kikerül a Facebookra, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az nyer egy 3DS-t. Ez sehol nem volt meghirdetve. Bagszi is csak úgy tudta meg, hogy rátelefonáltam, hogy van ilyen, gyere el, próbáld ki, hátha te nyersz. Persze ő tett is azért, hogy ötletes legyen a kép, ami készül róla. Én azonnal elkönyveltem magamban, hogy ő nyeri meg a 3DS-t. De ez elég gyorsan szertefoszlott, amikor láttam, hogy 2 srácnak dupla annyi szavazata van, bár ahogy ezt korábban is írtam, ezek a Facebook “lájkolós” (hogy utálom, hogy elterjedt nálunk is ez a szó, a Csaba Centerben is volt valami rendezvény, és rittig, hogy beleboltok, hogy “lájkolj minket, és kapsz nyereményt…” Nagyon rossznak tartom, hogy a Facebook ennyire az emberi társadalom része lett, mintha nem is lenne nélküle élet) versenyek valamilyen szinten igazságtalanok, mert az nyer, akinek a legtöbb ismerőse van. Ezzel talán még nem is lenne olyan nagy baj. Az egész “balhé” akkor robbant ki, amikor bagszi elkezdte a barátait toborozni, hogy szavazzanak rá, amikor egy idegen nő beszólt neki, hogy mi az, hogy egy kerekes székes fiúnak elveszi az álmát … Bagszi persze nem értette, hogy mi van, rákeres, és talál egy 10 éves körüli fiút, akinek több, mint 1000 szavazata van. Amikor én megláttam, nem akartam elhinni. Azonnal ezer fel nem tett kérdésemre kaptam választ. Azt azért szeretném leszögezni, hogy az én véleményem, nem annyira durva, hogy egy pár barátomé, aki ott ellene megnyilvánult. Meg elmeséltem a mexikói pszichológus barátomnak, Lydiának, hogy mi a véleménye erről, gondoltam, hogy szakmai szemmel hiteles véleményt tud mondani. Ő azt mondta, hogy bizonyos hátrányos helyzetű emberek (tök mindegy kikről van szó) akármennyire is kardoskodnak az esélyegyenlőségért, nem fogják tudni elérni, mert például egy mozgáskorlátozott fiú, akinél látszik, hogy nem olyan, mint a többi ember, az akarva-akaratlanul is sajnálatot vív ki az emberből, és valahol ennek köszönheti, hogy ennyire vezet. Azt gondolom, hogy valahol igaza van. Nekem erről az egészről két véleményem van: 1. Pusztán sajnálatból nem lehet megélni. 2. Lehet, hogy sajnálatot vív ki az embernél egy hátrányos helyzetű ember, de azt is tudni kell, hogy az esélyegyenlőség az nem csak azt jelenti, hogy rosszból nem kaphat többet, hanem azt is, hogy jóból sem kaphat. Természetesen nem az akadálymentesített bejáratról beszélek, az egy nagyon jó dolog, arra szükség van. Hanem ha valaki sajnálatból több jót kap, az egyrészt pozitív diszkrimináció, amit én szintén nem tartok jó dolognak, másrészt meg a sajnálat valahol azt sugallhatja, hogy te nem vagy rá alkalmas, te csak maradj ott, majd én megcsinálom helyetted. És ez szerintem rossz érzés lehet. Legalábbis az biztos, hogy ha az élet úgy hozza, hogy kerekes székbe kerülök, amennyire lehet, szeretnék úgy élni, mint a többiek.

Az egészben az a rossz, hogy valahol tényleg sajnálatból szavaztak rá az emberek, és hogy ez a kis srác minden álma. Szerintem egy mozgáskorlátozott gyerek minden álma az, hogy lábra állhasson, hogy járjon. És ha esetleg arról szólna egy kezdeményezés, hogy egy műtét, melynek sikeressége után lábra állhat, akkor azt mondom, hogy igen, sőt még én is segítenék rajta. De véleményem szerint egy Nintendo 3DS nem lehet egy mozgáskorlátozott gyerek minden álma, mert eljátszhat vele, meg minden, de ez csak ideiglenes. És ez a Facebook játék ez egy nyereményjáték, de teljesen átment jótékonykodásba… És hogy szegény képe alatt a kommentekben milyen cirkusz megy… Csak abban reménykedek, hogy nem tud róla. De mint kiderült, a gyerek az édesanyjával csak arra jártak a Media Marktban, és nem is tervezték kipróbálni, odamenni, csak a hostess lányok rakták elé. Úgyhogy eléggé kacifántos dolog.

Hát ennyi lenne. Igyekeztem úgy leírni a véleményemet, hogy valóban az én véleményem legyen, ugyanakkor ne bántsak meg vele senkit. Mások ennél sokkal erélyesebbek voltak. És bár én neveztem, de nem vetettem túl sok reményt abba, hogy megnyerjem, ezért nem is háborodtam fel ezen az egészen, csak azért elgondolkodtatott 1-2 dolog. De érdemes elolvasni bagszi blogját a link alatt, mert ott olvasható a teljes történet. És remélem, többet nem fog kikívánkozni ilyen jellegű blogpost. 🙂

Nintendo 3DS próba után


Tehát elmentem pénteken a WestEndben levő Media Marktba kipróbálni a 3DS-t. Fűű, hát nagyon meglepő. Mindenek előtt már az, hogy vannak árkülönbségek. Még délelőtt benéztem az Europarkban, és az ottani 576-ban láttam, hogy a konzol ott 69.990 Ft. Olcsóbb hivatalos áron adják a gépet egy 576-ban, milyen ritka pillanat. Még ugye a Game Parkban ennyi. Aztán felmentem a Saturnban, itt 71.990 Ft. Licitálunk, licitálunk… Majd 15 órára megérkeztem a WestEndben levő Media Marktba, itt már 74.990 forint. Mondhatom, nagyon szép, hogy ekkora árrést tesznek rá. -_- A lányok kicsit késve érkeztek meg, hozzájuk volt kötve a 3DS. Hát nem semmi. Kisebb, mint amilyennek elképzeltem. O_O Én azt hittem, hogy a DSi XL mellé, majd nem fogom tudni eldönteni, hogy melyik a nagyobb, ehhez képest akkora, mint egy sima DSi. Hát nagyon szép. De tényleg. Eleinte 2D-ben nyomtam a Face … nevű játékkal (nem jut eszembe a másik szó), hát ez nagyon ötletes! Az a lényege, hogy csinál rólad egy képet, és te harcolsz önmagad ellen. 😀 De úgy, hogy a kamera végig aktiválva van, tehát a játék háttere az, ahol te vagy. Baromi ötletes. És ha lövöd az ellenfeledet, tehát önmagadat, akkor a hátteret is lőjuk, ezáltal az hullámzik, vagy “eltörik”, és valahányszor visszatérek oda, ott már csak a feketeség látszik.

A Mii készítős részleg jó, bár véleményem szerint, amit csinált rólam kép által, az nem hasonlít rám. De azt aztán szabadon lehet alakítgatni, aztán bekerül a többi közé ugyanúgy, mint a Wii-nek a Mii channeljébe.

Aztán jött a NintenDogs & Cats. Szerettem volna macskát magamnak, de úgy tűnik, azt külön meg kell találni. Na, ekkor csúsztattam a képernyőt 3D-sre. Nagyon durva! O_O 100%-os tökéletes, precíz térbeli hatás. Amikor kivittem sétáltatni a kutyát, akkor tényleg olyan érzés, mintha egy valódi utca jelenne meg előttem. És a kutya térben mozog, tudtam irányítani, hogy merre menjen, hozott csomagot. Bár, hogy a cicákon kívül tartalmaz-e többet a program, azt nem tudom, nagyon tovább nem mentem.

A zenelejátszó részleg csak nem támogatja végre az mp3-at? Úgy tűnik, hogy de. És ennek örülök. És remélem, hogy végre jó minőségűen szólalnak meg a zenék! A DSi egy érdekes eszköz zenelejátszás terén. Csak AAC-formátumot támogat, és maga a hangszórója meglehetősen hangos, viszont, ha fülhallgatón keresztül hallgatom, akkor meg nagyon halk. Kipróbáltam a metrón, annak hangereje úgy elnyomta a zenét, mint annak a rendje.

Nagyjából ennyire voltam kíváncsi. Később rátelefonáltam bagszira, hogy van ilyen lehetőség, hogy ki lehet próbálni a 3DS-t, jöjjön el velem a WestEndbe, 21 óráig van lehetőség. Természetesen ki nem hagyta, de előtte el kellett mennie Uranékhoz MAT elnökségi gyűlésre. Olyan fél 8 körül telefonált rám, hogy mehetünk. Találkoztunk a Gyöngyösi utcai metrómegállónál, onnan mentünk a Lehel térre, az ottani bejárathoz mentünk a WestEndbe. Amíg bagszi Uranéknál volt, addig sem volt megáltalkodott hozni a formáját, és megcsinálta papírból a Nintendo 3DS egyedi logóját, egy piros és egy kék szemüveg áthúzva. Ez látható a lányok pólóján. És bagszi megcsinálta ezt a szemüveget papírból! 😀 Nagyon odavág. Ötletes akart lenni, minden követ megmozgat, hogy nyerhessen egy 3DS-t. Ugyanis, akik hozzájárultak, azokat lefényképezték a lányok, és kitették a Facebookra, és aki a legtöbb szavazatot (“magyarul” lájk, de gyűlölöm ezt a szót, hogy ennyire elterjedt nálunk) kapja, az biza nyer egy 3DS-t! De ez megint olyan dolog, és ezt őszintén meg is mondtuk a lányoknak, hogy kinek van több ismerőse… És ezt a lányok is elismerték. Bagszi nagyon ötletes, van 107 szavazata, de van egy másik képen 2 srác, azoknak meg lassan 300 van. Sajnálatos, hogy erről szól a dolog, pedig ahogy átfutottam a képeket, bagszi magasan megérdemelné a győzelmet. De neki is nagyon tetszik a konzol, csak még lelkesebb lett. Iwata egyébként azt nyilatkozta, hogy nem terveznek több verziót kiadni a 3DS-ből, bár azért egy 3DS XL-t még el tudnék képzelni. Úgyhogy jó dolog, és remélem, hogy idővel meg tudom szedni magamat úgy anyagilag, hogy tudjak venni egyet.

Egyedi ajándékokat születésnapra


Ma reggel végigjátszottam a 9. világig a The Lost Levelst. Határozottan az az érzésem, hogy Miyamoto ezzel a játékkal számomra megalkotta azt a játékot, mely x évnyi tapasztalat után is nehézséget fog okozni. De igazából egyáltalán nem bánom. ^^’ Mert a mai napig van olyan pálya (pl. a 4-4) melyen képes vagyok 25× is meghalni akár. Igazából sokkal több trükközést igényel a Super Mario Bros-hoz képest, és saját tapasztalat, hogy ha valaki kiismeri mindet, akkor profivá lehet válni, de azt biztosan állítom, hogy ha valaki “Super Mario”-ként megy neki a C-4 pályának az nem ússza meg sebzés nélkül, arra tényleg azt lehet mondani, hogy fizikai képtelenség. Most így hirtelen nem ugrik be a 9. világ története, de ha jól emlékszem, véletlenül került be a játékba, vagy valami ilyesmi. De tökre meglepődtem, amikor egy pár éve már ismertem a japán szótagírást, láttam a 9-4 pályán, hogy kövekkel ki van rakva katakana írással, hogy arigatou! Úgyhogy jó ez a játék, én szeretem. ^^ Szerintem még ma elkezdem a A-1 pályát.

Ma van Duong születésnapja, és játék után felhívtam őt, hogy felköszöntsem. Megköszöni, és mondja nekem, hogy ha nem hívom fel, eszébe se jut. Az egy dolog, hogy mondják rám, hogy élő naptár vagyok, ugyanis valamilyen titokzatos okból kifolyólag nagyszerűen tudok születési dátumokat megjegyezni, de szerintem azért az ember csak tudja már, hogy melyik nap a mai. ^^’ De mondta is, hogy ők nem verik nagy dobra a születésnapot. De azért megbeszéltem vele, hogy átmegyek hozzájuk ma. Különben amióta a 99-es busszal járok hozzájuk, azóta mindig nehezebben találok el hozzájuk, soha nem tudom, hogy merre kell menni. Ma is eltévedtem, és tettem egy felesleges kerülőt. ^^’ Meg is kérdeztem egy arra járót, hogy merre van az arra. Végül sikerült. Eljutottam hozzájuk, csak Duong volt otthon. Nagyon meg volt lepve, hogy ajándékot kapott.

És akkor most egy kitérő keretén belül megírom az ajándék történetét. Ugyanis egyedileg készített ajándékokat (is) kapott tőlem, a következőket:

  • Vasalható gyöngyből készült Monkey D. Luffy figura
  • Egy egyedileg összeállított CD 1995 legjobb anime dalaival
  • Képeslap
  • Milka csoki

Vasalható gyöngyökből készíthető figurák. Forrás: http://fc05.deviantart.net/fs47/f/2009/211/e/4/Anime_and_Comic_Sprites_by_gfroggy87.jpg

Már október végén elkezdtem tervezni, mert valamiért volt akkor egy gondolatom, hogy kell erre időt szánni. A vasalható gyöngyök esetében Csibitől kértem tanácsot, meg tippeket, ugyanis ő nagyon sokat csinál, így neki nagy rutinja van már a dologban. Ő mutatta meg nekem ezt a képet, amit jobb oldalon lehet látni, ennek alapján készült el Monkey D. Luffy (aki esetleg nem ismerné, a bal alsó sarokban a szalmakalapos srác). Mondta is, hogy nem nehéz, csak figyelni kell, meg ajánlott üzleteket, ahol olcsón lehet venni vasalható gyöngyöket. Először egy játékboltban néztem szét, ilyen fél literes palack-szerűségben árulnak egyben mindenféle színűt, csak a benne levő összeállítás nekem nem jött be, ugyanis nem volt olyan összeállítás, melybe mindegyik benne lett volna. Később betértünk bagszival az Árkádban levő KES kreatív hobby üzletbe, itt már sokkal nagyobb volt a választék. Próbáltuk úgy összerakni, hogy a lehető legolcsóbban jöjjünk ki. Egy palackban sem volt meg mindegyik szín, mellyel Luffyt ki tudtuk volna rakni, de az jó volt, hogy voltak egyszínű gyöngyök is, így úgy döntöttünk, hogy veszünk egy palackot, egy egyszínű csomagot, és egy 29×29 sablont. Abba a sablonba kell beletenni a gyöngyöket, és azon kell vasalni addig, amíg a gyöngyök egybe nem olvadnak. Persze nem akárhogy, egy sütőpapírt kell rátenni a gyöngyökre. Nem tudtuk tökéletesre megcsinálni, ugyanis 2 részletben kellett, mert nem fért ki magasságra, ugyanis Luffy valami 36-37 “pixelnyi” magas volt. Összerakni nem volt különösebben gond, bagszinál 21 órakor nekiálltunk közösen puzzle-özni, a vasalást bagszi csinálta. Közben Csibi adta MSN-en az instrukciókat. 😀 Mivel sütőpapír nem volt bagszinak, ezért sima fénymásoló lapot tettünk közé. Vasalás közben is akadtak gondok, ugyanis az egyszínű csomag gyöngyei sokkal könnyebben olvadtak, mint a palack gyöngyei, gyakorlatilag elkezdtek szétfolyni az egyszínű gyöngyök, mire teljesen összeállt az egész. És amikor Luffy szalmakalapját csináltuk külön, meg kellett várni, míg az első részlet teljesen megszárad, aztán bagszi úgy próbálta összevasani a kettőt. Egy picivel nagyobb rés van ott, ahol összevasalta, de jó lett azért. 23 óra is elmúlt, mire végeztünk. A CD. Ez az ötlet akkor jutott az eszembe, amikor még nyáron a Tescóban dolgoztam, és az egyik vevő hozott hozzám egy képeslapot, melyben egy CD volt. Megnézte az árát, és inkább nem kérte. Megértettem… Ahhoz képest, hogy csak maga a lemez volt benne, azért drága az a 2.990 forint. És azon a lemezen volt rajta egy bizonyos év dalai, mellé valami olyasmi volt írva, hogy a születési éved legjobb dalai! Egyből megfogott az ötlet. Mi lenne, hogy anime dalokkal csinálnánk meg ezt? Aztán egyből elkezdtem születési években gondolkodni, és arra jutottam magamban, hogy mindenki túlzottan “régen” (bocsánat a kifejezésért. ^^’) született ahhoz, hogy az adott év általam ismert anime dalaiból egy összeállítást csináljak, de talán Duong 1995-ös évével lehet próbát tenni. Azért próbára tett rendesen. Öt dal azonnal jött, a többit úgy kellett keresni. Végül a következő 12 dal került fel a lemezre:

  1. Neon Genesis Evangelion: Zankoku na Tenshi no Teeze
  2. Fushigi Yuugi: Itoshii Hito no Tame ni
  3. Kaitou Saint Tail: Toki wo Koete
  4. Slayers: Get along
  5. Mobile Suit Gundam Wing: JUST COMMUNICATION
  6. Slayers: Going History
  7. Sailor Moon Super S: Watashi Tachi ni Naritakute
  8. Marmalade Boy: Yoake no Etude
  9. Saber Marionette R: Dakishimete Lovin’ You
  10. 3×3 Eyes Seima Densetsu: Owari Naki Tabiji
  11. Bakuretsu Hunters: MASK
  12. Dragon Ball Z: Ore ga Yaranakya Dare ga Yaru

Tervben volt még a Lupin III: Yume Nara ii no Ni és a Kodomo no Omocha: Kodomo no Kimochi, de ezt se Amina, se Tukeinon nem találta meg, és ha már a két legnagyobb Jpop gyűjtő az országban nem találja a dalokat, akkor már tudtam, hogy ezek nem lesznek meg. De a többi dal is nagyon nehezen került elő. És el is gondolkodtam, miközben bagszival kerestük a dalokat, hogy most az utóbbi években nőtt meg rohamosan az animék, és azok dalainak a száma, vagy régen is sok anime volt, csak nem jutnak el hozzánk? Mert elgondolkodtam azon, hogy ha 1995-nél régebbi anime CD-t kéne összeállítani, akkor bizony igen nagy bajban lennék, de az utóbbi évekből akár 2CD-s válogatásalbum is gond nélkül összejönne. De nagy nehezen összejött a 12 dal. És persze nem Verbatim borítóval adtam át neki, Necrokid nagyon ért a Photoshophoz, és összedobott nekem egy nagyon jó borítót. Mondtam az ötleteimet, de ő végül egy sokkal jobbat állított össze. Nagyon tetszett, amit csinált. A Hakonéban gondoltam kinyomtatni, és láttam a weblapjukon, hogy magára a lemezre is vállalnak nyomtatást. Ez szerencse, mert pont olyan CD-t vettem, melynek nem írható oldalára lehet nyomtatni. Így összedobtam egy kör alakú kis borítót, ahhoz képest, hogy én tökéletesen amatőr vagyok a Photoshophoz, nem is volt annyira rossz. Elvittem a Hakone gyorsnyomdába memória kártyán a CD borítót, hogy nyomtassák ki egy viszonylag jobb minőségű papírra. Az istenért se akart jönni a srác, legalább 20 percet vártam rá, már komolyan kezdtem türelmetlen lenni, mire hozza a KÉSZ CD borítót. Gyakorlatilag ilyen szemekkel néztem: O_O Arra számítottm, hogy papírra fogja nyomtatni, és hozza A4-es papírral együtt, és még nekem kell szenvedni a kivágással. Ehelyett hozza nekem kivágva, a képek tökéletesen fedik egymást, és a hátsó borítón, az oldalra hajló résznél meg csinálta a szaggatást, ami eredeti CD-knél szokott lenni. Ennyire még soha nem lepődtem meg szerintem, de nagyon kellemes meglepetés volt. A CD lemezre is tökéletesen kinyomtatta, és ahhoz képest, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy gyári CD, nem is volt drága a nyomtatás. Szóval nagyon elégedett voltam velük. Képeslap, csoki, ajándéktasak megvásárlása már semmiség volt. Hatalmas köszönet jár azoknak, akik segítettek az ajándék elkészítésében:

  • Amina: Minden követ megmozgatott, hogy megkeresse a két hiányzó dalt, sajnos eredménytelenül.
  • bagszi: A közös puzzle-ozás, vasalás, és az azalatti poénkodás. 😀 Meg a zeneszámok keresése a neten.
  • Csibi: A Vasalható gyöngyökhöz tippek és tanácsok.
  • Necrokid: A fantasztikus CD borítóért.
  • Tukeinon: Ő is segített a két dal megkeresése, és ajánlott más animéket is.

Fűű, hol is hagytam abba? Tehát Duong örült az ajándékoknak, bár nagyon meglepődött, mert nem veri nagy dobra a születésnapját, és ritkán kap ajándékot, természetesen nem is várja senkitől. Nem sokkal ezután ebédeltünk, közben animét néztünk. Nem emlékszem a címére, csak arra, hogy a második évad második részét láttuk. Nagyon vegyes érzéseket keltett bennem. Voltak jó dolgok benne, de egy lány úgy beszélt az emberekhez, hogy állandóan forgott a forgószéken, vagy micsodán, és így nemigen lehetett komolyan venni őt. Az epizód vége felé megszaporodó ecchi-jelenetek pedig egyikünknek sem hiányoztak. Amikor a srác úgy esik a lányra, hogy belát a bugyijába, a végén meg a fürdőszobából hall sikítást (a fiú) egy meztelen csiga miatt, és betér a meztelen lányokhoz, eléggé erőltetett volt. Úgyhogy láttunk jobbat is. Megmutattam neki a Lovely Complexet is. Ismeri ő, nem arról van szó, csak ugye most péntektől kezdte el az Animax vetíteni, és utólag értesülök róla, hogy az opening és az ending teljesen más. Egyből az Animaxet kezdtem el magamban szidni, hogy nehogy már kövesse a 4Kids hülyeségét, de mint utána jártam, kiderült, hogy Japánon kívül sehova nem jutott el az anime az eredeti openinggel és endinggel, mert nem sikerült a japán kiadóval megegyezni. Azt olvastam, hogy a TOEI eléggé problémás társaság… És akkor ezzel még olyan nagy baj nem is lenne, de a zene… A Love.com OST-ből választottak ki két dalt, de hogy mennyire nem illik az opening és ending videóhoz, arra nincs szó. Nagyon gány munka. De örülök, hogy kiderült, hogy nem az Animax a hibás. ^^ De kár, pedig jó az a két dal.

Láttam az asztalon, hogy van Rubik kocka. Hát az nekem a halálom! De valahol megpróbáltam kipróbálni, hogy kell kirakni. Duong előveszi a saját bűvös kockáját, melynek minden egyes darabja szmájlival van illusztrálva. Azt mondta, hogy segít neki, hogy egy oldalon mind a kilenc darabja egy vonalban legyen. Jobban megnéztem, max. lelkileg segíthet a sok 🙂 szmájli, hogy ne add fel, mert nekem mindegyik egyformának tűnt. Próbálgat, gyakorolgat, de csak egy színt tud kirakni egy oldalon, a többi parlagon marad. Különben, amikor volt a Retro85 kiállítás, nemcsak videojátékok, de különböző rubik kockák is ki voltak állítva. Az egyik BigN-es barátom, Fantos keni-vágja a kockát, nagyon hamar kirakja. Megkérdeztem tőle, hogy csinálja, el is magyarázta a logikáját, de nem jutott el az agyamig… Duong nem tudta elmagyarázni, de elég gyorsan kirak egy oldalt. Én akárhogy csűrtem-csavartam, nekem nem ment. Egy oldalra max. 7-8 egyforma színűt tudok kirakni, de onnan megáll a tudományom. Tudom, hogy én gondolkodom rosszul, de azért mégis azt érzem, hogy ez nekem magas… ^^’ Egyszer lemértem, 2:05 alatt rak ki egy oldalt, de eléggé rutinosan használja már a kockát.

Persze most is játszott egy kicsit PC-n. Én addig Facebookon olvastam fel neki “Az élet nagy kérdései” alatt levő kérdéseket, jót nevettünk rajta. Ilyen kérdések jöttek elő:

  • Hogy nézne ki egy szék, ha a térdünk a másik irányba hajlana?
  • Az analfabétáknak ugyanúgy ízlik a betűtésztával készült leves?
  • Olyan nincs, hogy verekedés közben futball meccs tör ki?
  • Ha a 3. napon lett teremtve a nap, a hold, a csillagok, akkor hogyan mérték az első két napot?
  • Miért kell felébreszteni a másikat, hogy megkérdezd aludt-e?
  • Ha egy szinkronúszó megfullad, a többinek meg kell?
  • Ha két betörő beugrik a medencébe, az bűnözési hullámot indít el?

Ekkor jelent meg Laci, eddig matekozott. Ő is leült a gép elé, szinkronban játszottak. Aztán én nem is maradtam sokáig, jöttem haza.

Jó nap volt ez is, megbeszéltük, hogy 2 hét múlva Wiivel térek vissza. De a sok már-már agresszív kutya miatt utálok a 19. kerületben sétálni. Komolyan mondom, egyik-másik félelmetes, épp, hogy nem ugrik ki a kerítésen. Na de most megyek egy kicsit Lost Levels-szel játszani.