ShoujoCon


Szóval a tegnapi ShoujoCon. Jó volt, de megmondom őszintén unatkoztam a második felében. Sajnálom, hogy nem sikerült. 😦

Pár napja megbeszéltem bagszival, hogy nála alhatok pénteken éjszaka, így ahogy hazajöttem a munkából, összeszedtem mindent, ami kell, és siettem a vonathoz. 17.15-kor indult, utazás alatt a szokásosakat csináltam: olvastam, játszottam. Meg most nálam volt a laptop, ami igazából szerencse volt, mert rettenetesen bosszantó volt, hogy ketten előttem tárgyalják ki a magánéleti problémáikat, úgyhogy Garfield és barátai nézésével fejhallgatóval tereltem el a figyelmemet. Sikeres hadművelet, a 3. évad 13, 14. része pedig olyan vicces volt, mint a többi. Ettől függetlenül minden rendben volt. A Keletinél visszafordultam a Sülysáp felé menő vonaton, és Kőbánya Felsőnél szálltam le, a 37-es villamos megállónál vártam bagszit. Hazasétálva kitárgyaltuk a holnapi nap lehetőségeit kulisszatitkokkal, majd pizzaevés után még játszottunk egy kicsit Mario Kart 7-tel. Ki akartam itt is próbálni, hogy milyen tárgyak nélkül játszani. Ha őszinte akarok lenni, nem is vettem észre, hogy nincsenek tárgyak a játékban, úgy játszottam, ahogy eddig is, de az első menetnek nem volt folytatása, mert bagszinak egyáltalán nem tetszett így a játék. Meg ő már aludni akart, nekem egy jó darabig nem jött álom a szememre, folytattam a könyv olvasását, aminek már majdnem a végén járok. Ahogy írtam korábban, az utóbbi években nagyon rákaptam a pszichológiai, önismereti könyvekre, most épp Soma mamagésa első Ébresztő! könyvét olvasom. Aztán éjfél után csak én is elaludtam.

Valami fél 6 körül ébresztett fel bagszi, hogy ideje készülődni. 6.20-ra kész lettünk, hát akkor menjünk. Eredetileg a 9-es busszal terveztünk menni, de mivel nem volt jegyem, át kellett menni a 3-as, 28-as villamos megállójához, mert csak ott volt jegyautomata. Szomorú, hogy Kőbánya alsó vasútállomás környéke Kőbánya városközpont, és nincs ott jegyautomata. Végülis a 28-as villamos is elvitt a 24-es villamoshoz, melynek köszönhetően a tett helyszínén kötöttünk ki. A Balázs Béla utcán kellett leszállni, ott volt a Ferencvárosi Művelődési Központ. 7-re odaértünk, de mivel nem ettünk, ezért elmentem a közeli Coop-ba, ott vásároltam be magamnak aznapra, meg bagszinak kérésére reggelit neki. Aztán vissza, beszálltam én is segíteni. Jó buli volt a konzoloknál ténykedni. Asztalok, székek, TV-k, konzolok elrendezése úgy nagyvonalakban. Közben többször felnéztem az emeletre a karaoke teremben, hogy lássam a karaokésokat, de semmi. 8 órakor, de még 8.30-kor is üres volt a terem. Akkor folytattam lent a segítést. Öten csináltuk: bagszi, Dash, ug, Truner és én. Egész jól elszórakoztattuk egymást, főleg amikor mi négyen, fiúk elhatároztuk, hogy beállunk egy Mario Kart: Double Dash!! bulira, de bagszi a maga stílusában ránk szólt, hogy ne most jusson eszünkbe játszani, amikor még bőven van tennivaló. De azt nem hagytam ki, hogy ug-vel kipróbáljam a Just Dance-et. Legalább most már úgy utálom, hogy tudom, hogy mi a bajom vele. Egy jó dolog van benne. Táncolhatok olyan számra is, amit szeretek. Ha jól emlékszem a Ray Parker Jr. az előadója a Ghostbusters dalnak (és valóban!), arra táncoltunk. Az a zene felhangzott az 1997-es Játék határok nélkül 1. elődöntőjében. A holland játékban szólalt meg, ahol is szellem léggömböket kellett jobb belátásra téríteni. Ez az oka, amiért szeretem ezt a számot, és mint tudjuk, nálam alapszabály, hogy ami az 1997-es Játék határok nélkül sorozatában volt, az rossz nem lehet. És hogy milyen a Just Dance-ben táncolni? Iszonyúan debil, olyan, mintha Alíz Csodaországában DDR-eznénk. Jó buli volt hülyének lenni, de köszöntem szépen a lehetőséget. Különben lazán Mario Kartozhattunk is, mert attól függetlenül, hogy néhány TV és konzol nem akarta rögtön az igazságot, nagyon gördülékenyen ment minden. Minden adott volt, és ahogy hallottam, hogy sehol nem volt csúszás, minden nagyon jól ment. Főleg azon szórakoztunk, hogy a PS3 controllere nem akart csatlakozni, tehát ezért nincs PlayStation gépem. Amúgy a Wii U és a PS3 képe borzasztóan nézett ki régi monitorokon. Volt Commodore 64 is, annak a fájllistáját nem tudtuk betölteni, meg egy kamu kínai gépezet, mely szintén nem akart működni. Áldásunk rá, ellesz a sarokban. Tehát egy Nintendo 64, egy Super Nintendo, egy GameCube, egy Commodore 64, egy Sega MegaDrive 2, Wii U egy PlayStation 3 sőt egy PC-t is beizzított bagszi, melyen valamelyik árkád Sailor Moon játék ment. Aztán csak megtaláltam a karaokésokat, illetve Narumi és Lucy néztek be a konzolszobába. Jó volt sok idő után újra látni őket. Aztán csak kész lettünk mindennel, de nem jöttek az emberek. Kiderült, hogy egyáltalán az épületbe nem nagyon jöttek be, eléggé kevesen voltak. Egy ideig elvoltam, fel is mentem a karaokéra énekelni. Először, a JAM Project: The advent of Genesis. Ez jó volt, valósággal remegtem attól, hogy ki tudtam énekelni a legmagasabb hangot is, ami eddig nem ment. Nagyon jó érzés volt. Aztán annyira csak nem volt lelkesedésem azügyben, hogy tovább énekeljek, ennek ellenére kiálltam még kétszer. A sikeren felbuzdulva úgy döntöttem, hogy megpróbálom a JAM Project-től a Cosmic Dance-et, talán annak is megy a legmagasabb hangja? Hát, annyit azért nem javult az énekhangom egyik pillanatról a másikra. Meg az az igazság, hogy lelkesedésem sem volt a végére már. A harmadik próbálkozás pedig Okui Masami: It’s DESTINY -Yatto Meguri Aeta- dala volt, ami úgy elment. De aztán be is rekedtem. Mondjuk nem feltétlen mert annyira megerőltettem magam, hanem ez egyfajta belső tiltakozás lehetett most az éneklés ellen. Nem is volt most annyira jó a színpadon lenni, nem tudtam feloldódni. Majd ősszel.

A nap második fele már nagyon vánszorgósan ment. Nem nagyon jöttek a konzolterembe, ugyanazokkal a játékokkal egész nap játszani, az azért nekem sem buli már. A nagyobb dobás az volt, amikor kitaláltam magamnak, hogy előveszem a Super Mario All-Stars játékot, és végigviszem rajta a Super Mario Bros.-t immáron sokadjára +1-szer. Először az volt, hogy megpróbáljam, hogy az első pályán vajon el tudom-e érni a 40.000 pontot. De meghaltam, úgyhogy ez ugrott. Aztán volt az, hogy végigviszem, végül az, hogy elérem az 1.000.000 pontot. Egyik se jött össze, mert az 5-4 pályánál már ezt sem élveztem. Meg bagszi hívott, hogy játszunk PC-n Sailor Moon-t. Jól van. De sajnos ez a játék sem volt érdekes. Túl egyszerű, én itt mindenkit legyőznék. De aztán megráztam magam, hogy 18 óráig, indulásig azért jól érezzem magam, ezzel a szemléletváltással a végére egészen jól ment. Ja és még valami: Szerencse, hogy nem voltam ott zenekvízen az elején. Beültem nagyjából a felétől, és a PC-ről, amit a csaj használt lazán ki tudtam olvasni a megoldásokat. Ha játszottam volna, nagyon nagy lett volna a kísértés, hogy nézzem a megoldást. Egy tanács: Írjátok át a fájlnevet, vagy úgy tartsátok a PC-t, hogy ne lehessen olvasni róla.

Még egy pár karaoke előadásra beültem, de 18.15-kor azért csak elindultam, hogy biztonságban elérjem a 19.10-es vonatot. A Keletiben van egy Gyros-os stand, ahol 500 forint egy pitás Gyros, vettem magamnak egyet. Kérdezi, lehet csípős: mondom persze, az nem baj, ha van egy kis ereje. Kérésemre becsomagolta, és a vonaton belekóstoltam. Mit hívnak csípősnek? Úgy könnyezett a szemem, mintha sírógörcsöm lett volna, az orromat egy 10-es papírzsebkendővel sem tudtam rendbetenni, az egész arcom úgy égett, mintha konkrétan tűz érte volna. Kegyetlen volt, én nem tudom, hogy mit gondolnak. Legalább 45 perc volt, mire hellyel-közzel rendbejöttem, de a szememet egész vonatúton nem bánthattam, mert akkor fél órán keresztül megint vak voltam. Most már nevetve gondolok vissza rá, meg jó móka volt, de akkor rettenetesen szenvedtem. Zsebkendővel igyekeztem kicsipkedni azokat, a zöldségeket, húsokat, melyeket érte az az extra erős chili paprika. Mivel nem szeretek kaját kidobni, ezért magamba szenvedtem, de ez valami embertelen volt. Maradnék a nem erősnél, azért a móka fogalma nálam mást jelent. Miután helyrerázódtam, befejeztem a fent említett könyv olvasását, már nem volt sok hátra.

Az biztos, hogy az őszi MondoCon sokkal eseménydúsabb lesz, de attól tartok, hogy ha a MAT megint nem lesz meghívva, nem jönnek el a Nintendós arcok, és akkor meg már azért lesz problémás. De ezt majd még meglátjuk.

És persze csináltam jó néhány fényképet, azok ezen link alatt érhetők el.

 

Holnap ShoujoCon


A jó isten áldja meg a MAT-ot, hogy még most is szervez rendezvényeket! Csak a legjobbakat, és szívből kívánom, hogy nyereséges legyen a ShoujoCon. Holnap új animés rendezvény, és végre olyan, amire el tudok menni, 2013. decemberében voltam utoljára akkor Animekarácsonyon, és nagyon hiányoznak az ilyen rendezvények. Nyilván nem a sok sikoltó fiatal kiscsaj, meg ilyenek, mégiscsak 29 éves vagyok, és 9 éve járok animés rendezvényekre. Hanem úgy az egész rendezvény hangulata. Segítőként megyek, viszek konzolt, de a fő csapásirány most is karaoke lesz. Nagyon hiányzik az ének, hogy közönség előtt énekeljek. Energiák szabadulnak fel belőlem, amikor énekelek, ebben teljesedek ki. És amíg a többiek azt tervezgetik, hogy kit fognak cosplayelni, én azt, hogy mit fogok énekelni. Nem a Shoujo jellegét fogom erősíteni, de van 1-2 ötletem:

  • JAM Project: The advent of Genesis
  • valamit Okui Masami-tól mindenképp.

De nem jut eszembe perpillanat, hogy mit. Vannak tőle Shoujós számok, lehet, hogy mégiscsak erősíteni fogom a lányos jellegét a dolognak. Így hirtelen a Shoujo Kakumei Utena: Toki ni Ai wa című dala jutott eszembe. Shoujós lányszerelem… Kell ennél több?

Konzolrészleg is biztos nagyon menő lesz, én viszem a Wii U-mat minden tartozékával, meg 2 db. N64 controllert. Minden holnap jelen levő legyen nagyon boldog! Én az leszek, mert már ma vonattal megyek, ugyanis bagszinál fogok aludni. Fogok olvasni, játszani, sőt viszem a laptopot, fogom nézni a Garfield és barátai 3. évadának 13, 14. részét, most itt tartok. Másodjára is újrakezdem. Imádom, sokszor vissza tudnám nézni őket. Az az egyik nagy kedvencem, amikor Ubul megvicceli Garfield-et, és lónyerítéssel röhög. Akkor mindig vele nevetek, és úgy érzem, rengeteg sok energia szabadul fel belőlem. Úgyhogy terápiás jelleggel is Garfieldezek. Ja, és extrém sok fényképezés lesz. Nem, nem cosplayeseket fényképezek, hanem pillanatokat, amik emlékezetessé teszik a conokat.

Még a végére: Tudom, hogy elsősorban a shounenek népszerűek, de nem vennék rossz néven egy ShounenCon-t is, ha ez be fog jönni.

 

JAM Project: X less force albumkritika


JAM Project BEST COLLECTION XI X less forceNem akartam kiírni a teljes címet, de amúgy a szokásos számozás: BEST COLLECTION XI ~X less force~. Bizony, ez már a 11. best collection album, és bizony letették a névjegyüket a japán zenei világban, hiszen azzal, hogy általánosan elterjesztették, és továbbfejlesztették a Mizuki Ichiro és Kushida Akira féle anison zenét, utat nyitottak több olyan előadónak, akik a megjelenésük nélkül valószínűleg nem lettek volna még ennyire sem ismertek. Előtte ugyanis az ilyen jellegű dalok csak az adott anime, videojáték vagy tokusatsu sorozat OST albumán voltak hallhatóak, külön kislemezen nemigen. Konkrétan a JAM Project egyik tagja, Kageyama Hironobu volt az, akinek az ilyen jellegű dalok komolyabban megjelentek kislemezen még a ’80-as években, ezért van az, hogy a diszkográfiája többek között közel 75 kislemezből áll. Aztán alapítótagja lett a JAM Project-nek, mely tagjainak profizmusa már arra is garancia volt, hogy az első best collection album is igazi csemege legyen.

És most itt van a 11. album. Ahogy tavaly írtam, az előző, vagyis a 10. best collection album eléggé szélsőségesre sikeredett, voltak rajta olyan nagyszerű számok, melyek szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy azt gondoljam róluk, hogy életművet hagytak maguk mögött, de voltak rajta felejtős alkotások. És milyen lett az új?Sajnos kicsivel rosszabb: ezen nincs annyi nagyon jó szám, ugyanakkor az ún. töltelékszámokból több van. Majd azt is láttatni fogom, hogy a JAM Project-nél mit jelentenek a töltelékszámok. Mindenesetre a Wings of the legend kislemez megjelenése óta kritikusabban hallgatom az együttes újabb kislemezeit, és nagyon úgy tűnik, ez lassan kiterjed az albumokra. Már többször írtam, bocsánat az ismétlésért, de nem tudok napirendre térni afölött, hogy a Wings of the legend akkora vízválasztó volt az együttes életében, hogy nem sok dal tudta követni azt minőségében. De ez általános dolog, hogy ha valaki (mindegy, hogy zene, film, videojáték, stb.) kijön valami világrengető alkotással, akkor a rajongók utána joggal lesznek kritikusak a következőkre, és többségében ez az oka annak, hogy az adott személyről azt gondoljuk, hogy már nem képes akkorát alkotni, mint régen. Mennyi puskapora maradt még a JAM Project-nek? Lássuk hát:

  1. Unlimited Force: A címből valami nagyon erős dalra számítottam. A JAM Project egyik bravúrja, hogy egyből belecsapnak a közepébe, és olyan erős dallal kezdenek, hogy csak győzzük a többit is. Hát a cím joggal adhatja az alapgondolatot, hogy ez is hasonló lesz. És nem… Sőt, amikor először hallgattam és megszólalt eltorzított hangon az ének a dal elején, azt hittem, hogy megvicceltek, és valami Arashi vagy KAT-TUN albumot kaptam, ugyanis trendi fiúcsapatos stílusú az ének. Aztán hamar letisztult, de maga a dal nemigen lett jobb. Az eddigi erős nyitódalokhoz képest ez harmatgyenge. Meghallgatom, de nincs olyan része a dalnak, amit vissza tudnék idézni. 4/10
  2. Rebellion ~Hangyaku no Senshitachi~: Vissza kellene térnie az együttesnek ahhoz, hogy Super Robot Wars dallal nyissanak egy albumot, ez a dal ugyanis sokkal jobban tükrözi az együttes valódi tudását mind zeneszerzés, mind énektudás tekintetében. Nagyon szeretem, amikor mély hangon, már-már gregorján stílusban kezdik a dalt, megadja az alaphangulatot rendesen. És persze megvannak a fokozatok is, a bevezető zene, ami fokozatosan erősödik, és a refrénben kiteljesedik, és természetesen Endoh Masaaki extrém magas hangja zárja le a refrént. Tökéletesen kihasználták a lehetőségeket, hiszen ha a harcosok elárulják a vezetőjüket, abból valami nagy dolog fog születni. 9/10
  3. Maverick ~Kakusei Sareshi Kemono~: Hányszor dicsértem ezt a dalt, de hányszor! És nem lehet elégszer, hiszen a már sokat említett Wings of the legend óta ez az egyike azon kevés JAM dalnak, mely igazán megmutatja, hogy mi rajongók mitől imádjuk az együttest, mi az az elemi erő, ami ha megszólal, hatalmas erőt ad a mindennapokhoz. A dinamika, az ének mind tesznek arról, hogy a csapat egyik legjobb dala legyen. 10/10
  4. Raiba ~Tusk of thunder~: Jót tett az együttesnek, hogy a GARO sorozathoz is énekelnek dalokat, ugyanis ezzel a rock egy olyan válfajában tudnak megnyilvánulni, ami a Super Robot Wars dalokhoz nem egészen illik, de a JAM Project-nek nagyon jól áll. Bár ez is olyan dal, amivel az elején nem tudtam mit kezdeni, aztán rákaptam a hangulatára, és már szinte velük együtt éneklem a refrént. Tehát ez a dal is meg vagyon szeretve. 8/10
  5. Generation!: Na ez is egy egyedi eset, amikor a verse és bridge olyan sablonos, viszont a refrén istenien jó lett. Velük éneklem, amúgy jó rock zene, csak most is az van, hogy magából a zenéből szinte semmit nem tudok visszaidézni. De a refrénért szívesen hallgatom megannyiszor. 7/10
  6. Shakunetsu no Houkou ~Legend of GAMERA~: Még egy mély hangon indított dal, ami itt is megadja az alaphangulatot. Nagyon bírom az ilyet, azt az érzetet adja, hogy GAMERA az a karakter, mely megmenti a világot a gonosztól, és semmitől nem riad vissza. De hogy vissza tudok-e idézni mást is? Nem nagyon… 7/10
  7. WANDERERS: És maradnék is ezen a visszaidézgetős témán, ugyanis a JAM Project lassú dalainak van egy olyan sajátosságuk, hogy olyan jelentéktelennek tűnnek első néhány hallgatás után kislemezen, de aztán albumon aztán átjön a hangulata, mert a dalok sorrendje is sokat számít. Keményebb dalok után üdítően hat egy lágyabb zene, arra aztán jobban figyelek, és kiderül, hogy mégiscsak van benne valami. Ez is erre a sorsra jutott. 7/10
  8. Breakthrough: A címadó dala annak a kislemeznek, mely számomra legendává vált. Belenéztem a Nobunaga the Fool animébe, de nem különösebben fogott meg, pedig az ehhez készített második opening dal egyszerűen parádés lett. Fantasztikus a dal dinamikája, a bridge-nél mindig valami épületomlást látok magam előtt, és bár egyre hevesebben omlik be, mégis ott maradnak és énekelnek. Ez az igazi JAM Project minőség! 10/10
  9. BUDDY IN SOUL: Megint egy sablonos rock zene, ami semmit nem mond. Ez a baj ezekkel a dalokkal, hogy hallom, hogy énekelnek, de nem szól semmiről. A refrén elég jó, bár itt is kijön, milyen furcsa szóösszetételeket használnak a japánok angolul (Buddy is myself). Amúgy elmegy… 7/10
  10. ZERO -BLACK BLOOD-: Úgy reménykedtem az elején, hogy végre valami vérpezsdítő zene, ráadásul Kitadani Hiroshi-tól, mondtam is magamban, végre valami őrült dal, de sajnos visszatér a régi kerékvágásba. Pedig az alapötlet nagyon jó volt, és akár igazi klasszikus is lehetett volna belőle, de sajnos hiába élnek a hangszerek, ha nem mond semmit. 7/10
  11. PRAY FOR YOU: Legalább Okui Masami nem hazudtolja meg magát, ismét egy igazi szomorú, szívet igazán megérintő ballada. Az ének is nagyon szép, a zene minden egyes részlete elmélyít az érzelemben. A kedvenc részem az első refrén után, amikor kitör a zene, vele együtt kitörnek az érzelmek is, mely senkit nem hagy hidegen, a szöveg pedig most is az egyetlenről szól, aki nem feltétlen szerelem, hanem lehet igaz barát is, akivel már-már testvéri a kapcsolat. Talán egy életre szól a búcsú? Mindenesetre nagyon megérintett. Újabb mestermű Okui Masami-tól. 10/10
  12. Rescue mission: Igazából meghallgatom ezeket a dalokat is, mert végülis élnek, nem unalmasok, csak semmi nincs benne, ami kiemeli az átlagból. Csak amikor még csak Okui Masami-ért rajongtam, és nem ismertem annyira a JAM Project-et, pont az ilyen jellegű dalokra gyanakodva nyitottam feléjük nehezen. Ez mostanra jött be. 6/10
  13. Honoo no Kokuin -DIVINE FLAME-: Eleinte megörültem ennek a dalnak, aztán haragudtam érte, mert túlzottan egyszerű lett a hangszerelés, az ének. Megviccelt, azt gondoltam, hogy ki tudom énekelni a magasabb hangokat, de sajnos nem ment. De igazából szívesen hallgatom a dalt, szeretem. A GARO -Honoo no Kokuin- animével meg vigyázni, mert tele van boszorkányság és fekete mágiával összefüggő hiedelemvilággal, és sok benne a durva, kemény jelenet. Nekem az 1. rész után elég volt. De az első opening dal jó lett. 8/10
  14. Ninmu Suikou!: Ezt is meghallgatom, miért is ne? De sajnos a JAM Project már nem olyan, mint régen, ha megengedik maguknak, hogy ilyen dal is felkerüljön az albumukra. Keménykedhetünk, csak legyen mögötte lélek. Megint az, hogy jó az ének, minőségi a zene, csak a szakmai részét nem tudom értékelni, ha nem szól semmiről. Ha nem is egyes, de üljön le. 6/10
  15. my memory, your memory: Egy Okui Masami dallal zárul az album.. Ugye írtam a 10. best albumnál, hogy mindig valami különleges számmal zárják le az adott albumot, hogy igazán emlékezetes legyen. Vannak ennél sokkal jobb záródalok is, de ez is nagyon kellemes lett. Hasonlóképp a barátság jelentőségéről szól, mint a PRAY FOR YOU, csak nem a szomorú, hanem a vidám oldaláról fogja meg. Vidám, lassú dal, nagyban javítja az album összképét. 9/10

Hát, nem sok puskapora maradt az együttesnek, és tényleg az érződik, hogy ha gyengébb, zeneileg semmilyen mondanivalóval nem rendelkező dalt is megengednek maguknak, akkor ott már baj van. Meg kéne újulni az együttesnek. Továbbra is a kedvenc best collection albumom a harmadik, a JAM-ISM, azon minden egyes dalnak súlya, jelentése, dinamikája van, most már a közelében nem járunk annak. A borító sem az igazi, szerintem nagyon idétlen megoldás, hogy hatalmas lóbetűkkel van írva a cím, a tagok meg szinte a jobb alsó sarokban összezsugorodva. Úgy vagyok ezzel az albummal, hogy hallgatom, becsülöm, hogy alacsonyabb eladási számok mellett is aktívak, de mintha a népszerűségükkel együtt a lelkesedésük is lefelé ívelne. Hiányoznak azok a jópofa, vicces dalok, melyek remekül kiegészítették a korábbi albumokat. Csak egy korábbi (egyébként nagyszerű) daluk címét tudom üzenni az együttesnek a 12. best collection albumra: Break Out!

29/40

Japán iránti rajongás új szintre történő emelése


SDC12684De meg van csavarva a címben levő mondat, de hirtelen jobb nem jutott eszembe. Az a lényeg, hogy ugye 2006 óta szeretem az animéket a japán zenét, és azóta is sokat olvastam Japánról, sokkal árnyaltabban látom a dolgokat, mint az elején. De mindig is hiányoltam, hogy legyen egy olyan olvasmány, amelyik a japán történelmet írja le. Szerintem egyetemleges történelmi könyvhöz csak azok jutnak hozzá, akik egyetemet, főiskolán Japán szakra járnak. De azért talán akad egy-két olyan könyv, mely elmesél valamennyit Japán hatalmas történelméből. Tegnap vettem egy a könyvet: Ian Buruma: A modern Japán címmel. Ez az 1853-1964 közötti Japán történelmet meséli el. De hihetetlen milyen olvasmányosan. Az tetszik benne, hogy nem tankönyv-szerűen szárazon, tényeket közölve írja meg a történéseket, hanem mintha a szerző jelen lett volna, látta, és a saját tapasztalatait írja meg saját stílusában. Ebből valami elképesztően jó írás született. Az előszóban az 1964-es tokiói Olimpiával indít, érdekes volt olvasni, hogy a megnyitón történteket úgy szimbolizálja, hogy Japán lezárta múltját, és elindult a békés jövője felé. Hiszen viharos idők voltak ezek, háborúk Oroszország és Kína ellen, lényegében ők adták be az utolsó szöget a koreai Csoszon dinasztia koporsójára. Aztán a két világháború alatt is aktívan fitogtatta erejét az ország, de a II. világháború súlyos vereségéből kilábalva teljesen új alapokra helyezték Japánt és az olimpiával végleg békét ajánlottak a világnak. Nagyon szép gondolatok. Persze ezek mind csak vázlatosan vannak írva, de az biztos, hogy nagyon kíváncsivá tett a részletek tekintetében.

Ajánlanám a könyvet nagyon is, de ez 2006-os megjelenésű, ez is az utolsó példány volt, kaptam is rá 30% kedvezményt, mert talán a képen is látszik, hogy itt-ott vannak rajta szakadások, de a belső oldalak vadonatújak. A külső borítót kicsit sajnálom, de azt gondolom, hogy így sem jártam olyan rosszul.

Elkezdtem ismét gyakorolni énekelni. Már nagyon hiányzott, és nagyon szeretnék végre eljutni az őszi MondoConra, hogy énekelhessek karaokén. Manapság ezt a JAM Project dalt hallgatom sokszor:

Szinte könnyeket csal ki belőlem, olyan szép. Okui Masami megint bizonyított, hogy tud zenét írni. Bár kicsit árnyalja a képet, hogy azon túl, hogy érződik, hogy a saját érzéseit írja meg zenében, de azért igazodnia kell a játékhoz, melyhez szól a zene, nem utolsó sorban a fiúkhoz is kell igazítania az éneket. Ahogy hallgattam az éneket, és visszagondoltam, hogy mit tudok, arra jutottam magamban, hogy talán nekem is menne. És majdnem! Majdnem ki tudom énekelni a dalban hallható legmagasabb férfihangot, csak ott megakad. De érzem, hogy kijön, csak kellene énektanár, aki segítene kiterjeszteni az énekhangomat, és akkor menne. Nagyon fellelkesített, hogy már azokat a hangokat is sikerült kiénekelni, amikről azt gondoltam, hogy túl magasak nekem. Csak a legmagasabbakig nem érek fel. Ha menne, akkor nagyot tudnék énekelni ezzel a számmal.

Okui Masami és JAM Project teóriák


Na, hát nincs második hetes eladási szám Okui Masami-tól a Symbolic Bride ezzel “hivatalosan” is az énekesnő legrosszabbul teljesítő albuma a maga 838-as eladásával. Egyrészt csalódott voltam, másrészt meg most is éreztem, hogy emögött az eladási szám mögött megint jóval több van, mint ahogy szokott lenni. Most is nagyon szeretem böngészni az eladási adatokat, ennek több oka van. Egyrészt általánosságban véve szeretem a számokat. Szeretem böngészni őket, fejben egészen magas számig tudok számolni. Másrészt meg az, hogy jobban magaménak érzek egy-egy albumot, ha minél többet tudok róluk. Harmadrészt meg úgy érzem, hogy az eladási számok sokkal többet mondanak, mint hogy ott áll egy 3, 4, 5 … jegyű szám, és tényszerűen adatot közöl.

Viszont most nagy “gondban” voltam az album eladási adatainak értelmezésével, hiszen a legújabb kislemez, a Takarabako -TREASURE BOX- az eddigiekhez képest óriási siker, Okui Masami is nagyon örült neki. Most meg mélyen hallgat… Mi lehet az egész mögött? Az egyik barátommal, aki szintén rajong az énekesnőért eldiskuráltunk erről E-mailben. Sejtésem beigazolódott afelől, hogy tényleg több rejtőzik ezen számok mögött is.

Már akkor lehetett sejteni, hogy ez az album nem úgy jelenik meg, mint az előzőek, amikor Okui Masami azt nyilatkozta, hogy csak azért készülhetett új album, mert most nem volt annyira betáblázva a JAM Project, mint máskor. Arra az időszakra… És ez az a tény, ami nagyban befolyásolta az album sikerét, ugyanis ha sikeres lett volna az album, akkor mindenhova meghívnák fellépni, szerepelni, ami azt eredményezné, hogy nem maradna ideje a JAM Project-re. Okui-sama pedig kulcsszereplője a csapatnak, mint egyetlen női tag, de azért is, mert ő maga hatalmas egyéniség, ilyen személyt nem találnának még egyet. Ez az egyéniség tetten érhető az általa írt dalokban is, ugyanis markánsan különböznek a Kageyama Hironobu által írt daloktól. Ezért szeretem nagyon azokat a Super Robot Wars kislemezeket, melyek openingjeit Kage-chan írja, az endingjeit meg Okui Masami. Ők ketten képesek úgy összedolgozni, két olyan dalt ínak külön-külön, ami eltér egymásban hangulatban, mégis van kohézió, van kapcsolódási pont. És erre tényleg nagy szükség van, ugyanis a legújabb SRW kislemez ending dalát már Endoh Masaaki írta, és érezhető a különbség. A Kessen the Final Round egyébként is egy érdekes kislemez, az emészteni kell. A Rebellion ~Hangyaku no Senshitachi~ sokkal inkább alkot egy egészet és beleillik a JAM Project hangulatvilágába. Az Okui Masami által írt PRAY FOR YOU dal hallgatása alatt pedig garantáltan szem nem marad szárazon. És érzékelve így a különbséget ész érvekre hallgatva tényleg kulcs szerepe van Masami-nak a csapatban, nélküle az együttes nem bírná sokáig.

De volt egy időszak, amikor az énekesnő nagyon ki akart válni az együttesből, csak az akkor még nagyobb törés lett volna, ugyanis Matsumoto Rica is akkor lépett ki az együttesből (tehát 2008-at írunk), és az együttes készült a világ körüli turnéjára. Női tag mindenképp kell az együttesnek, és Matsumoto Rica kiválása azért kisebb törés az együttesnek, mert nem írt dalokat és a Pokémonos szóló munkáka sokkal fontosabb, ugyanis a Pokémon, mint márka akkora a szigetországban, hogy szinte biztosra vehető, hogy ha más szinkronizálná Satoshi-t (vagy Ash-t, ahogy itt ismerjük), akkor rajongóinak milliói hagynák el a Pokémont, ugyanis a szigetország Tajiri Satoshi és Matsumoto Rica már egy és ugyanaz, és ez a bizonyos “szövetség” felbonthatatlan. Talán túlzásnak hangzik, de annak megbontása yen-ben biztos, hogy nemcsak milliókban lenne mérhető, ha az anyagi károkat nézzük.

Okui Masami ugyan hatalmas életművet hagyott maga után a szólóénekesnői karrierjével, de a Lantis nem véletlen nem támogatja a tagok szólókarrierjét külön-külön, hiszen a JAM Project egy kiadványára jóval több rajongó “gyűlik” össze, mintha a tagokat külön szponzorálnák. Azt kell mondjam, hogy ezt nagyon jól látja a kiadó, ugyanis ha Okui Masami nem lenne tag, valószínűleg nem is érdekelne, hogy létezik egy olyan együttes, melyet JAM Project-nek neveznek. Sok Okui Masami rajongó mondta, hogy csak onnastól érdekli a JAM Project, amikortól ő maga is tagja lett az együttesnek. Úgyhogy a Supergroup Japánban is nagy találmány, alapból sikerre van ítélve az az együttes, melynek tagjai más együttesben vagy szóló előadóként már letették a névjegyüket. Hozzák egyrészt a szakmai tapasztalatukat, másrészt a rajongótáborukat. Én meg olyan vagyok, hogy ha megszeretek egy együttest, akkor az egész diszkográfiája érdekel, így elmondhatom, hogy ez a bizonyos szakmai tapasztalat már az első kislemezekben is hallható volt. Már az első BEST COLLECTION album is minőségben igencsak magasra tette a lécet, mai napig élmény hallgatni. Az énekesnő a belépésével pedig új színfoltot hozott az együttesbe. De azt csak most tudtam meg, hogy Okui Masami nem magától lett a JAM Project tagja, hanem javasolták neki, mondván, hogy az együttesben jövedelmezőbb lesz a karrierje. Hogy ezt akkor mire alapozták, nem tudom, ugyanis ekkor az eladások tekintetében még igencsak rosszul állt az együttes. Az, hogy pont a SKILL lett az első nagy siker, az nem az énekesnő megjelenésének volt köszönhető, hanem magának a dalnak, és annak, hogy a Super Robot Wars sorozat nagy siker volt már akkor is Japánban, most is veszik a játékosok. Mindenesetre az érdekes, hogy a SKILL előtt sok volt a szóló kislemez a csapaton belül, vagyis a JAM Project neve alatt egy-egy előadó, vagy ketten duettként énekeltek fel egy dalt. És érdekes, hogy a SKILL és a VICTORY sikere után ezek a szóló kislemezek jelentősen megritkultak. A következő nagy állomás pedig az internet előretörése és a világ körüli turnéjuk volt, ezek által is nagyban nőtt a népszerűségük.

Legtöbbször az szokott lenni, hogy ha valaki megszeret egy együttest, akarva-akaratlanul kiválaszt magának egy kedvencet, akinek adott esetben megvenné a szólóalbumát, de ha egy másik tag is megjelentetne önálló lemezt, arra jó eséllyel rá se nézne, és egyesült erőben rejlenek az eladások. Ez viszont azzal jár, hogy kompromisszumot kell kötni, ami adott esetben áldozattal jár. Egyértelműen Okui Masami hozza a legnagyobb áldozatot, hiszen az ő szóló dalai ütnek el a legjobban az együttestől. És gondolom, hogy úgy érezte, hogy bár jók az általa együttesnek írt dalok, mégsem tudja kibontatkoztatni az egyéniségét igazán, ezért akart kiválni az együttesből, de erről Kageyama Hironobu beszélte le. Azért látom magam előtt az átsírt, éjszakákon át tartó lelkizős beszélgetéseket. És ebbe semmi gúny nincs, ugyanis világosan látszik, hogy Kageyama az, aki igazán egybe tartja az együttest. Az elején amikor jobban domináltak a szólódalok a csapaton belül, én mindig azt hittem, hogy az adott előadó írta a dalt, ugyanis annyira passzolt az egyéniségéhez, mintha ő maga írta volna. Hát kiderült, hogy Kageyama Hironobu a “bűnös”, és abból, hogy ennyire az előadó egyénére szabja a dalt, nekem az jön le, hogy Kage-chan, mint ember egy végtelenül empatikus, megértő, kedves személyiség, ezek a jellemvonások pedig dicséretére válna minden férfinak. Ebből gondolom azt, hogy ő az, aki egybe tartja az együttest. A Lantis meg az, aki valahol kényszerből, még ha ez nyersen is hangzik. Ugyanis ahogy fentebb írtam, minden egyes tagnak van egy rajongótábora, de koránt sem olyan nagy, hogy a kiadónak megérje külön-külön is támogatni a szólókarrierjüket. Bár Okui Masami-nak is visszatartották úgymond a lemezforgalmazását, hogy ne legyen az, hogy a feltörekvő szólókarrierje miatt ne legyen ideje a JAM-re.

Azt nem gondolom, hogy Okui-sama megbánta volna, hogy belépett az együttesbe, hiszen biztos hogy a többi tagot nagyon tiszteli az énektudásuk és a teljesítményük miatt, és nagyon jó barátai egymásnak a JAM tagok, de hogy nem boldog jelen helyzetben az is biztos. 2013-ban volt az énekesnő debütálásának 20. évfordulója, és a Lantis semmilyen lehetőséget nem biztosított arra, hogy erről kiadvány formájában megemlékezzen. Se egy best album, egy stúdió album, de még kislemez sem jelent meg. Mi rajongók megemlékeztünk róla a magunk módján, de egy hivatalos emlékkiadvány lett volna az igazi. Remélem azért a 25. évfordulóra legalább egy tortát süthet.

Okui Masami: Symbolic Bride – első benyomások


Ez a hónap igencsak “eseménydús” számomra japán zene tekintetében, ugyanis három nagy kedvencem jelentet meg új albumot:

  • Okui Masami: Symbolic Bride (Június 10.)
  • JAM Project BEST COLLECTION XI ~X less force~ (június 17.)
  • Hayashibara Megumi: Time Capsule (június 17.)

Okui Masami - Symbolic BrideMind a hármat nagyon vártam, ebből már kettő el is érhető interneten, a Hayashibara Megumi-ra még várni kell. Kezdjük is az elsőként megjelent albummal, az Okui Masami legújabb, szám szerint a 17. stúdióalbumával, mely Symbolic Bride címet kapta. Nagyon vártam az albumot, Makkun-tól új dalokat hallani mindig nagyon jó élmény. Ahogy elérhető lett, azonnal rárepültem, és alig vártam, hogy meghallgassam. Viszont a hatalmas nagy lelkesedésből gyorsan kijózanodtam. No nem azért, mert annyira rossz lenne az album, szó sincs róla, ismét nagyon igényes korong készült, a lelkesedés gyors múlásának egészen más oka van. Okui-sama eddig is kifejezte saját nőiességét néhány dalban, melyek mind színesítették az albumot, de a Symbolic Bride az első olyan album, mely szinte teljes mértékig a női érzésekről, a nőiesség megéléséről szól. Így férfiként nem tudok azonosulni a dalokkal, ez az első olyan Okui Masami album, amivel problémám van.

Az új album mondanivalója nagyon érett. 47 éves már az énekesnő, így már talán el is várható az érzelmi érettség, és szerencsére vannak rajongók, akik nagy lelkesedéssel nemcsak romanizálják a dalszövegeket, hanem angol fordítást is írnak. Néhány kész is van, ezek alapján a szövegek egy érett nő énekel a szerelemről, a barátságról, az életről. Ami miatt nagyon tetszik az album, hogy végtelenül optimista, kevés olyan Okui Masami album van, mely tisztán optimista, ez ilyen. Ugyanis nem úgy énekel a szerelemről, hogy csak egy illúzió, elmúlik, nem ér semmit, hanem hogy a sok csalódás után is meg kell adni az esélyt arra, hogy tanulva a hibáinkból újabb esélyt adjunk annak, hogy megtaláljuk az igazit. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem jutott el az üzenet a rajongókhoz, ugyanis az album csak a 65. helyet érte el az Oricon charton, és 838 példányt adtak el belőle az első héten. Ha nem lesz a jövő héten második heti eladás, akkor ez lesz az Okui Masami albumok közül a legrosszabbul teljesítő eladások tekintetében. Valószínűleg marketing, promóciós okokat is lehet erre mondani, meg hogy nem vesznek már Japánban sem CD-t az emberek (65. helyen 838 példányszám iszonyú kevés) de azt gondolom, hogy az album tematikája miatt rengeteg rajongót zárt ki, ugyanis az énekesnő rajongóinak döntő többsége férfi, főleg azért, mert olyan visual novel-ek dalait is énekelte, melyekkel férfiak játszanak. Amivel ajánlani lehet az erősebb nemű rajongóknak, hogy az album tematikája miatt azt érezhetjük, hogy betekintést nyerhetünk Okui Masami életébe, érzéseibe, bár ezt a korábbiakra is el lehet mondani.

Dalonkénti jellemzést viszont még nem tudok írni, ugyanis az egyik nagy problémám az albummal az, hogy az új dalok nem maradnak meg a fejemben. Elvesznek a többi között, tizenkettő egy tucatban feeling és hasonlók. Egyedül a CHAOS LOVE, ami különleges közöttük, az egy trance stílusú dal, szerencsére mindig van ilyen, jól áll az énekesnőnek, színesíti az albumait. Részletesebb értékelést majd később írok, amikor meglesznek a szövegfordítások (annyira még nem tudok japánul), és meg fogom jegyezni a dalokat. Mert jó album, de a többi Okui Masami albumhoz képes szegényesebb. Nagyon remélem, hogy később meg fogom szeretni az albumot. Mindenesetre meg kell becsülni, mert az énekesnő azt nyilatkozta, hogy csak azért születhetett meg ez az album, mert most kevesebb munkája volt a JAM Project-nek, így tudott új szólóalbumot készíteni. Azért őszintén remélem, hogy nem ez lesz az utolsó album.

 

Pokémon kislemez eladási adatok


Az elmúlt 2 hétben annyira elkapott a Pokémon-láz, hogy mai fejjel nem is értem, hogy tudtam teljesen szüneteltetni a Pokémon játékokat éveken át. De úgy tűnik, hogy kellettek Matsumoto Rica dalai, aki saját minőségében énekel Pokémon openingeket, ezáltal olyan magas színvonalat képviselnek az általa énekelt dalok, hogy teljesen más hangulatot áraszt az egész Pokémon világ, nem utolsó sorban akár komolyabb animében is megállná a helyét. Mint mindig, persze most is érdekelnek az eladási adatok, hiszen érdekes információkat lehet kiszűrni belőle, most sincs ez másképp, sőt! További érdekességeket is sikerült találni. Először lássunk egy táblázatot:

# Cím Megjelenés Helyezés Hetek száma Eladás
1 Mezase Pokémon Master 1997. június 28. 7 56 1.127.760
2 Rival! 1999. március 25. 13 10 130.140
3 OK! 2000. február 2. 22 11 82.850
4 Challenger!! 2004. április 28. 29 9 14.049
5 Best Wishes! 2010. november 24. 50 11 7.733
6 High Touch! 2008. november 26. 54 8 7.038
7 Spurt! 2006. június 28. 53 4 4.007
8 Yajirushi ni Natte! 2012. július 18. 57 5 3.031

Nem megjelenés, hanem eladott példányszám szerint vannak listázva a kislemezek. Azért látszik, hogy az elején, micsoda Pokémon-láz volt, az a több mint 1 milliós eladás nemcsak itt lenne rangsorolva az 1. helyen, hanem a Mezase Pokémon Master minden idők legsikeresebb animéhez készült kislemeze, és ez az alig több mint 1 milliós összeladás korántsem teljes. Ugyanis ez a kislemez volt az első, melyet nemcsak lemezboltokban értékesítettek, hanem videojáték üzletekben, játékboltokban, valamint speciális Pokémon üzletekben (Pokémon center), és ezek eladásait nem számolta az Oricon. Egyes becslések szerint a tényleges eladás akár 1,85 millió, vagy akár 2 millió feletti is lehet. Erre utal az is, hogy az első héten, amikor megjelent a single, nem is került fel az Oricon kislemez eladási listájára, ami azért szokatlan, mert Japánban az szokás, hogy az első héten kerül a csúcsra egy zenei kiadvány az eladási listákon, onnan egyre lejjebb kerül. Ehhez képest csak a 6. héten került fel a lemezeladási listára 12.080-as eladással (ezzel nagyjából a 40. hely környékére kerülhetett fel, erről nincs információ), majd egyre feljebb, a 14. héttől ért fel a Top 20-ba, majd később a Top 10-be. A 7. helyet csak az 1998. január 12-ei héten érte el, a milliós eladást pedig márciusra érte el. Ezután már csak lefele vezetett út. Nagyon ritka, hogy egy kislemez ennyire cikázik az eladási listán, ez azért van, mert ekkor őrült Pokémon láz volt, és folyamatosan vásárolták a kislemezt. További érdekesség, hogy amikor a nem hivatalos eladások elérték az 1,51 millió példányt, akkor külön arany színű példányokat készítettek, melyeket csak néhány üzletben lehetett megvásárolni, nagyon limitált példányszámban. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy azért 1,51 millió, mert ekkor még 151 féle Pokémon volt.

Így jó eséllyel a többi Pokés kislemezből is jóval több mehetett el, viszont a többi esetében már igaz, hogy az első héten érték el a legmagasabb helyezésüket. Azt érdemes még megfigyelni, hogy 2000 és 2004 között van egy nagyobb kihagyás, ez valószínűleg azért van, mert sok munkája volt Matsumoto Ricának JAM Project tagként, és nem tudott újabb dalt bevállalni, vagy effektíve nem is olyan zenét írtak, mely jól állt volna neki, mert nem is számítottak rá. Azért a többi Pokés dal teljesen más hangulatú, azokon lehet érezni, hogy gyerekeknek szóló animesorozatot nézünk. Nagyon örülök, hogy az énekesnő egyéniségére szabták a dalokat, így igazán fantasztikusak lettek azok. Ha túl nagynak tűnne az OK! és a Challenger!! kislemezek közötti eladási különbség, amikor a helyezés és a hetek száma ezt nem indokolná, erre egyszerű a magyarázat. Az Oricon 2002 novemberétől jelentősen kibővítette az albumok és kislemezek eladási listáját, ugyanis most már nemcsak Top 100 van, hanem albumoknál Top 300, míg kislemezeknél Top 200, és az OK! a 100-as listában volt 11 hétig, míg a Challenger!! 200-as listában volt 9 hétig. Az, hogy a Spurt! ilyen alacsony eladásokat tudott produkálni, az valószínűleg azért van, mert az a Pokémon Advanced utolsó openingje, és ekkor már a Diamond & Pearl sorozatot (és játékot) várták. A High Touch! már jól tartja magát, míg a Best Wishes! igazán szépnek mondható, bár azzal harangozták be az új sorozatot. A Yajirushi ni Natte! alacsony eladásai pedig igazán sajnálatos, az az egyik nagy kedvencem a Pokémonos dalok közül.</p>