Egy kisebb tárhelyű pen drive


img_20200625_222309Tegnap este beruháztam egy 8 GB tárhelyű Pen Drive-ra. Természetesen ez is Philips márkájú. Ezt arra vettem, hogy egyrészt zenéket zenelejátszó eszközön hallgassak, másrészt kisebb dolgok (pl. nyomtatnivaló, tananyag) nálam legyen Pen Drive-on, ha máshova kell, vagy máshonnan kell haza. Tehát ez lesz az a Pen Drive, amit magammal viszek mindenhova. Zene terén meg olyanokat tennék rá, amik már nem jelentek meg CD-n (tehát legújabb zenék), vagy nincsenek meg eredetiben. Tettem is egy próbát, rátettem Hayashibara Megumi: Slayers MEGUMIX albumát, és kiválóan működik a Philips CD-s magnómon.

img_20200626_103810

Nem egy előnyös kép, de csak mivel eléggé hátul van az USB bemenet, ezért csak úgy tudtam egy olyan képet csinálni, ahol látszik, hogy a Pen Drive a magnóra csatlakoztatva, és a kijelzőn is látszik az egyes szám. Mindenesetre rendben lejátsza, úgyhogy örülök neki.

Mondjuk akadt egy kisebb bonyodalom, mert anyám is megkért arra, hogy tegyek az ő Pen Drive-jára is zenét, amiket szeret, és tudja hallgatni. Örömmel, rá is tettem egy albumot, amit szeret, csak azt a Pen Drive-ot sehogy nem tudta a magnó lejátszani. Integral 4GB-os Pen Drive-ról van szó. Sokáig nem is tudtam, hogy mi a baj, csak amikor vettem a Philips-et, akkor gondolkodtam el azon, hogy lehet, hogy az Integral fájlrendszere rossz? Eszembe jutott, hogy anyám TV-je, a Blaupunkt egyszer kiírta, hogy FAT32 fájlrendszerű külső merevlemezzel tud kommunikálni. Megnéztem az Integral Pen Drive fájlrendszerét, az NTFS-ben volt. Sejtve, hogy ez lehet a baj forrása, gyorsan átmentem rajta FAT32-vel, rátettem egy albumot, azt már rendben lejátszotta. Ezek szerint vannak eszközök, melyek csak a FAT32 fájlrendszerű USB Stickkel tudnak kommunikálni. Most már ezt is tudom.

Kíváncsiságból megnéztem, hogy hol van a Philips importőri irodája, raktára. Rajta van a papíron, hogy Curieweg 15, Alphen aan den Rijn, kíváncsi voltam arra hogy mennyire van messze attól, ahol laktam Alphen aan den Rijn-ben, amikor ott töltöttem a hétvégét. Hát, én a város egyik végében voltam, a raktár pedig a másik végén van. A vasútállomás van félúton, és még onnan is sokat sétáltam a szálláshelyre. Arra már nem voltam, de ahogy elnéztem, a Curieweg-en több raktárépület is van. Lehet, hogy ott könnyen találnék munkát, ha Hollandiában lennék, a Philips-nek meg szívesen dolgoznék.

Négyévenkénti évforduló


Ha már vannak japán albumok, melyek megjelenéséről évente megemlékezek, álljon itt az az album is, melynek évfordulója csak négyévente van. Mert bizony, 2012. február 29-én jelent meg Chihara Minori: D-Formation albuma. Arra emlékszem, hogy nagy dolgot csináltak abból ha valakinek február 29-én van a születésnapja. Rádióban felhívták telefonon, mondták, hogy csak 7 éves, és megszólalt egy felnőtt hang.

D-Formation_Blu-Ray_FormationDe legyen csak négyévente évfordulója ennek az albumnak, mindig ugyanabban a nagyszerű hangzásban szól. Három kiadásban, három különböző borítóval jelent meg az album, nekem személy szerint a CD+Blu-ray kiadás a kedvencem. Bár továbbra is azt mondom, hogy az ilyen nagyon kisminkelt, gyönyörű ruhás képekért nem vagyok oda, mert elvész a spontaneitás, de azért ez tetszik a legjobban, mert itt még a természet van háttérben, ez összességében számomra javít az összképen. A CD+DVD és a CD only borítókon csak az énekesnő látható. Azok lejjebb láthatók, először a CD+DVD, a végén pedig a CD only borító.

Sokat hallgattam ezt az albumot megjelenésekor, azt szeretem Chihara Minori-ban, hogy annak ellenére, hogy magas hangja van, jól állnak neki a komolyabb, mélyebb mondanivalóval megírt dalszövegek is. Amikor először meghallottam 2009-ben YouTube-on beszélni, komolyan azt hittem, hogy élből kivágja a magas C-t. Még meg is van az a videó, ahol először hallottam beszélni.

Más, mint a többi magas hangú seiyuu-énekesnő. Az az igazság, hogy annak ellenére, hogy idén lesz 14 éve, hogy odavagyok a japánokért, az elején, amíg az újdonság erejével hatott minden, ami japán, még szívesen hallgattam, de egy idő után már inkább idegesített a magas hang. Egy olyan seiyuu-énekesnőt tudok mondani, nevezetesen Momoi Haruko, akinek a hangja szinte már bántja a fülemet, és a dalait sem bírom hallgatni. Egyrészt a hangja miatt, másrészt meg annyira egysíkúak a dalai. Mindegyik a vidámságról, jókedvről szól, élvezzük az életet. És csak ezt hallgatni egy idő után elértéktelenedik, elinflálódik. Nemcsak azért, mert ha túl sok ilyen dalt hallgatunk, akkor jelentéktelenné válik, hanem mert mindnyájan tudjuk, hogy az élet nemcsak csupa móka és kacagás, hanem sok esetben megmérettetés is. Hasonló okok miatt bírom egyre kevésbé a női seiyuu-kat. Egyrészt nehezebben bírom a nyávogósan magas hangot, másrészt meg jó ideje megfigyeltem, hogy a női karakterek személyisége legtöbbször sablonos. De mintha rémlene, hogy már írtam erről korábban. Úgyhogy nem is ragoznám, inkább visszatérnék Chihara Minori-ra. Visszahallgatva ezt a beszédet, hallani, hogy Chihara Minori-nak is ugyan magas hangja van, de mégis szerethető, mert hallani a hanghordozásában, hogy vannak gondolatai a világról. Ezt bizonyítja az is, hogy habár neki is túlnyomórészt vidám, sablonos dalokat írnak (nem is a sablonos dalai miatt szeretem őt), vannak komolyabb, szomorúbb dalai is, amik nagyon jól állnak neki. Nem is kell messzire menni példáért, ott van a Michishirube, mely a Violet Evergarden ending dala.

Chihara_Minori_-_DefectionDe a D-Formation albumot azért is szeretem, mert két dal is van rajta, amelynek szövegét Okui Masami írta: Az egyik az Usotsuki ParADox, a másik pedig a Defection. Mind a két dal kiváló, az Usotsuki ParADox-ra a hangszerelése miatt már első hallgatás után felfigyeltem, az ének is nagyon tetszik, a keverés is kiváló. A Defection egy külön történet. Egyrészt lehet tudni, hogy a dalszöveg úgy született, hogy Chihara Minori megírta Okui Masami-nak az életével kapcsolatos konfliktusait, belső küzdelmeit, nagy kérdéseit, ezt foglalta Okui Masami dalszövegbe. Maga a szöveg is nagyon jó, de a zeneszerző munkáját is dicséri, hogy alátámasztotta a szöveg mondanivalóját. A Defection a másik nagyon jó példa arra, hogy nagyon jól állnak neki a komolyabb hangvételű dalok is. Külön kislemezen is megjelent. Hogy én azt mennyit hallgattam annak idején… Nem tagadom, eleinte Okui Masami miatt, de a kislemez második és harmadik dalai nagyon sokat segítettek abban, hogy a többi Chihara Minori kislemez közül a Defection magasan kiemelkedjen, és különleges helyet foglaljon el a szívemben. Külön érdekesség, hogy a Defection kislemezzel együtt jelent meg a KEY FOR LIFE is, és a kettő között akkor olyan szintű különbséget éreztem, hogy semmiség volt eldönteni, hogy melyik a jobb kislemez. ƒvƒŠƒ“ƒgMár csak a borító terén is. A KEY FOR LIFE alapötlete nagyon jó: egy óriási kulcsot tart az énekesnő kezében, és ott az ajtó, melyet ha kinyit, jó eséllyel ott várja az élet. De ami nem tetszik, az egyrészt a göndör haj. Szerintem egy ázsiainak nagyon rosszul áll, ráadásul a ruha is éveket öregít rajta. A Defection borító talán futurisztikus, mégis azt gondolom, hogy jobban illik az énekesnő egyéniségéhez. Ráadásul a dalok is jobbak rajta. És ha ennyi “önigazolást” megengedhetek magamnak, akkor még annyit is elmondanék, hogy ha csak egy kicsivel is, de a Defection-ből több fogyott: 10.901 példány, míg a KEY FOR LIFE-ból 10.054. Éppen, hogy meglett a 10.000-es összeadás. Azt azért gyorsan leszögezném, hogy maga a KEY FOR LIFE dal egyébként nagyon jó, csak a második és a harmadik dal nem maradt meg bennem erősen, ráadásul a borító sem tetszik.

D-FormationDVD-FormationA D-Formation-ön még egy kifejezetten komoly hangzású dal hallható: Kono Sekai no Mono de, Kono Sekai no Mono de nai. Ezt valaki szabad fordításban így értelmezte: “A világban azok, akik nincsenek a világ dolgaiban“. Eléggé nyakatekert a japán cím, de a szöveg első sora sokkal kifejezőbb:

Hito wa doushite naku no?

Hayashibara Megumi énekesnői karrierjének elején énekelt naiv dalaira emlékeztet ez a szöveg, amikor kislány hangján tett fel hasonlóan ártatlan kérdéseket. És nagyon jól állnak Chihara Minori-nak, főleg, hogy komolyabbra fordul a szöveg azáltal, hogy körbejárja a kérdést. A dallam és a zene pedig kiválóan alátámasztja a szöveg mondanivalóját. Megérintett, amikor először hallottam.

D-Formation_CD-FormationTehát van miért ünnepelni a D-Formation évfordulóját, főleg hogy csak négyévente tehetjük meg. Jó dalok vannak rajta, és a rajongók is szerették, mivel ez a legjobb helyezést elért Chihara Minori album. A dobogóig is eljutott, ugyanis a 3. helyet érte el. Igaz, 15.031-es eladással 3. helyen állni, erősen jelzi, hogy gyenge hét volt, amikor megjelent ez az album, de én ezt úgy értelmezem, hogy egy masszív rajongótábor állt ki Chihara Minori mellett, és aki a korábbi lemezét is megvette, az ezt is megvette. Az albumból összesen 18.692 ment el. Altalában szokás ez a japán zenei piacon, hogy mivel több hónapra előre meghirdetik egy új zenei kiadvány megjelenését, ezért aki megvenné, az össze tudja spórolni rá a pénzt, és akár már a megjelenésének napján magáénak tudhatja a saját példányát. Azok a reklámkampányok is szépek, amik egy-egy lemezboltban vannak Japánban. Képeken láttam csak, de például Chihara Minori: Sing All Love albumánál láttam azt, hogy már a bejáratnál plakátok, külön részleget kapott a CD megjelenésekor. Tehát Japánban azért sokáig gondoskodtak arról, hogy legyen piaca a CD-knek.

screenshot_2020-02-29-18-14-28-778_com.android.chromeNem hallgatom annyira gyakran Chihara Minori-t pont azért, mert vannak sablonos dalai rendesen, de amikor elkap a hangulata, akkor csak az ő dalait hallom a saját rádiómban (amit Somló Tamás skizoid rádiónak nevezett az egyik dalában), és most nagyon benne vagyok, köszönhetően az Amy kislemez 3. dalának, a Mika Ranman no Utage Nite-nek. Épp csak február vége van, de már a jobb oldalon látható diagramból is kivehető, hogy a regisztrációm kezdete óta idén hallgattam a legtöbbet Chihara Minori-t a Last.fm-en. És miután még most is hallom a dalait a fejemben, ezért biztos, hogy nem ez a végleges statisztika. Mert bizony eléggé mostohán bántam az énekesnő dalaival, ennél sokkal többet érdemel. És meg is kapja, ami jár neki.

 

Újdonságok vs nosztalgia


Most, hogy felszabadultam a vizsgaidőszakból, ismét rendezgetem a kategóriákat a blogban. És ahogy beleolvasgattam a régi blogpostokba, eszembe jutott, hogy manapság eléggé keveset hallgatom a régi nagy japán kedvenceket: Hayashibara Megumi, Okui Masami, JAM Project, Suara és társai. Ennek baromi egyszerű oka van: Sajnos manapság nagyon kevés új dallal jönnek ki. Ebben gondolom, az is közrejátszik, hogy mivel nagyon lecsökkentek ezen előadók kiadványainak eladásai, ezért nem éri meg a kiadóknak foglalkoztatni őket. Igazából nem is az újdonságérzet hiányzik, hanem sok más dalt megismertem, amiket megszerettem, és általuk sok új impulzus ért, ami… nagyon csúnya lenne azt írni, hogy elinflálta a régieket, mert ez így nem igaz, hanem háttérbe szorította.

Nemrég volt egy beszélgetésem az egyik Discord szerveren, hogy a ’90-es években mennyivel jobb volt minden. Annak ellenére, hogy sokáig én is úgy voltam vele, hogy áldás, hogy a ’90-es években voltam gyerek, mert akkor már nem volt kommunizmus, de még nem ért minket annyi impulzus, mint a mostani gyerekeket az internet korában, ma már inkább azt gondolom, hogy találjuk meg a maiak között is az értékeket. Mert vannak. Most már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a hajam kihullik a “régen minden jobb volt” szövegtől. Megvoltak a maga jó dolgai a ’90-es éveknek, de legalább ennyi hazugság volt akkor is, csak ezeket egyrészt elfedi az a tény, hogy a jókat gyerekként éltük meg, másrészt akkor más volt az értékrend. Ezért más volt akkor a trend, mint ahogy más most is. Őszintén azt gondolom, hogy nem rosszabb, csak más. És a mai trendek között is meg lehet találni azt, ami nekünk szól, csak nyitottnak kell lenni, és befogadni azt, amit jónak hallunk.

És az, hogy megtalálom őket, segít abban, hogy jobban megélem a jelent. Sokáig csak a japán zenében éltem, és kizártam magamból a nyugatiakat. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy 2006-ban, amikor találkoztam a japán zenével, akkor egy nagyon rossz időszakból kerültem egy nagyon jóba, ez akkor nagyon komolyan rányomta arra a bélyegét, hogy a zenei ízlésem jelentősen megváltozott. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy nemcsak azért zártam ki a nyugati zenéket, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi érték ma már nyugatról, hanem mert többek között arra a nagyon rossz időszakra emlékeztettek. Ahogy sikerült elengedni őket, és egyre gyakrabban hallgatok rádiót (angol, német és holland rádióadók… ^^), rájöttem arra, hogy ugyan a trendek valóban változtak, ezáltal a zene is, és vannak olyan dalok, amiken mosolygok, hogy ez mégis kinek tetszik? De meg lehet találni azokat, amik nekünk szólnak. Azért kerültem az “érték” szót, mert azt inkább “minőségi” aspektusban szeretem használni. Tehát ha szól valamiről a dalszöveg, meg van írva a zene, és az egész egyben van. De ha csak erre mennénk rá, akkor azért lássuk be, hogy tényleg szinte teljesen kizárnánk a jelent. Ugyan szoktam zenéket, filmeket kritizálni, de vannak olyan dalok, amiket nem az értékük miatt szeretek, hanem a hangulatuk miatt. Van olyan, hogy most arra van szükségem, hogy ellazuljak. Akkor épp nem akarok okoskodást, vagy olyan gitárszólót hallgatni, hogy csak győzzem visszatenni az államat a helyére, hanem csak szóljon valami, ami tetszik, és ellazít.

Főleg a néhai Rock FM, és később a Rocker Rádió hallgatása során tudatosodott bennem, hogy csak azért, mert egy dalt élő hangszerekre írtak meg, nem jelenti egyúttal azt, hogy értékes is. Mert könnyen előfordul, hogy vagy a dalszöveg mondanivalója érvénytelen számomra, vagy az énekes stílusa olyan, hogy nem egyszer inkább kikapcsoltam a rádiót, csak ne halljam. Ez ma is eszembe jutott, amikor a Csaba Centerben voltam, és szólt a Magna Cum Laude: Vidéki Sanszonja. Valószínűleg a kisebbséghez tartozok, de én nem szeretem azt a dalt. Erős tudatosságot érzékelek abban a dalban, hogy mivel akkor lett ismert, amikor sok igénytelennek titulált zene ment a rádiókban, és mintha éreztetni akarták a Vidéki Sanszonban van valami, ami miatt kiemelkedik az aktuális trendekből. Nem érzem a spontaneitást. De ez persze a saját gondolatom, elképzelhető, hogy “hátsó szándék” nélkül íródott a dal.

De bőven lehet példát mondani arra, hogy csak azért, mert egy dal élő hangszerekre lett írva, nem jelenti egyenesen arányosan azt, hogy az igényes is. Szintetizátorra írt zenék közül is lehet kiváló műveket találni, elég csak a Depeche Mode-ra gondolni. De csak hogy visszatérjek a japán zenére, két olyan céget (vagy ügynökséget… nem tudom, hogy hívják őket) ismerek, akikről tudom, hogy trance-ben mozognak: I’ve Sound és Elements Garden. Az Elements Garden elsősorban Chihara Minori-nak, Mizuki Nanának ír dalokat, de néhány dalt JAM Project-nek is írtak. Alapvetően szeretem őket, de az I’ve Sound által írt zenéket tartalmasabbnak, egyedibbnek érzem. Náluk van például Shimamiya Eiko, Kawada Mami, KOTOKO, Kurosaki Maon, de még Okui Masami is énekelt két dalt, amik kiválóra sikeredtek. De az I’ve Sound kiváló példa számomra arra, hogy elektronikus zene is lehet kiváló, igényes, nem utolsó sorban fájdalmas. Hallatszik, hogy dolgoztak azon a dalon: Van dallama, odafigyeltek az énekre, a hangszerelésre. Ezek pedig mind emlékezetessé teszik a dalt.

Ezért is van az, hogy nem köteleződök el egy zenei stílus mellett sem. Mindegyikben megtalálom azt, amiről úgy érzem, hogy nekem szól. Ugyanígy a mai értékek között is. Nem gondolom, hogy érdemes azzal jönni, hogy hétvégente reggelenként voltak a rajzfilmblokkok, vasárnap volt Disney-délután, a joghurtos pohárban 200 g joghurt volt, meg a jó ég tudja még mivel. Ma már könnyen összehozhatunk magunknak hétvégi rajzfilmblokkokat, Walt Disney délutánt, és bármit, amit hiányolunk a ’90-es évekből. Hiszen ott vannak a DVD-k, Blu-ray-ek, stream programok, a Spotify-nak köszönhetően akár a ’90-es évek kedvenc dalaiból is összeállíthatunk egy saját lejátszási listát. Mindenre van lehetőség.

Néha azért most is szeretek “visszavonulni” úgymond, és vizionálom, hogy ha lesz majd tartós lakhelyem (saját lakásban nem gondolkodok), be fogok rendezni oda egy retro-szobát, ahol kifejezetten a régi, ’90-es évekbeli dolgok lesznek. A berendezés már adott: van régi képcsöves TV-m, van videokazetta-, kazettagyűjteményem, videómagnóm, kazettás lejátszóm, retro Nintendo konzolom. Csak a szoba kell. Jó lesz majd oda visszavonulni, de alapvetően azon vagyok, hogy a mai dolgok között találjam meg azokat, amiket szerethetek. És csak hogy visszautaljak a post elején megemlített régi nagy japán kedvencekre: Szó nincs arról, hogy ezentúl őket soha többet. Nagyon megvan a méltó helyük, és ha kijönnek valami új dallal, kislemezzel, vagy albummal, elsők között meghallgatni.

A karácsonyi szezon kezdete


Ugyan többször írtam erről az évnek ezen a napján, de a Twitterre még nem tettem ki, és úgy voltam vele, hogy akkor álljon itt is. November 5-e a karácsonyi szezon első napja nálam. Méghozzá azért, mert ezen a napon jelent meg Okui Masami: Melted Snow és Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemeze. Meg is vannak eredetiben.

Soha nem felejtem azt a 2008-as napot, amikor megjelent. Bár akkor az Ohmi Tomoe kislemezt még nem ismertem, de az Okui Masami kislemezét nagyon kerestem aznap. És ekkor vártam az Akasha albumot is, mert nem volt biztos számomra, hogy akkor most elhalasztják a megjelenést 2009-re vagy nem? Végül elhalasztották, de ez a kislemez óriási örömöt okozott számomra annak ellenére, hogy amúgy szomorú karácsonyi dal. Emlékezetessé tette számomra 2008 karácsonyát. Meg a későbbieket is, amikor hallgattam. Nagyon sok ilyen emlékezetes dala van Okui Masami-nak, ezért van az, hogy ugyan jött idén a Haikyuu!! az életembe, ami olyan hatással volt rám, mint amikor gyerekkoromban felfedeztem magamnak a Super Mario játékokat, és más zene dominált nálam a japán zenén belül, de semmi nem fogja Hayashibara Megumi-t és Okui Masami-t kitörölni nálam.

És ha már Nintendo, akkor a Nintendo 3DS-emben is beállítottam, hogy a három karácsonyi Mario téma váltakozzon.

HNI_0003HNI_0004HNI_0002

10 éves albumok


Alig hiszem el, hogy már 10 éve jelent meg Okui Masami: Self Satisfaction albuma és Okui Masami feat. May’n: Miracle Upper WL kislemeze. Ilyenkor azért én is érzem az idő múlását, ha csak belegondolok, hogy mennyire élénken él a fejemben annak a bizonyos 2009. augusztus 21-i dátum élménye (meg a 2009 nyári AnimeCon emléke), amikor megjelent ez az album és a kislemez.

Követtem is annak idején, mert Okui Masami sokat írt az albumról a blogjában. A készülő dalokról, azokhoz fűződő tapasztalatairól, érzéseiről. Érdekes volt látni az Ienai Kara felvételekor készített egy közös fotót a vonós zenekarral, akivel felvette a dalt, azt a képet most is erősen látom magam előtt. Úgyhogy már abból a szempontból is nagyon sok emlék köt az albumhoz, hogy mennyit olvastam róla megjelenés előtt, és mennyire vártam a megjelenését. Hát még amikor megjelent, és másnap, 2009. augusztus 22-én letölthettem magamnak. Azt az érzést, amikor először végighallgattam. És ahogy beleszerettem az egész albumba, azt soha nem fogom elfelejteni. Ott jegyzem minden idők legjobb albumai között. Nem is vártam sokáig azzal, hogy meglegyen eredetiben, amint volt rá anyagi lehetőségem, megvettem.

IMG_20190821_092224

És itt a kislemez is, ami szintén fantasztikus élmény. A közös dalt May’n-nel annyira nem szeretem (de itt most az “annyira nem szeretem”-et úgy kell érteni, hogy 8/10-es dal, a többi 9-10/10-es értékű) de a B-side track a TO DIE FOR ×××, szintén olyan dal, aminek olyan szinten a hatása alá kerültem, hogy akkoriban éjjel-nappal ezt a dalt hallgattam. Tehát két fantasztikus kiadvány jelent meg egy napon. Egyébként is, ha valaki engem kérdez, a 2009-es évet tartom a japán anime zenében a legerősebb évnek, de ha nem lett volna más kiadvány abban az évben csak ez a kettő, amit lefényképeztem, már ezek is nagyon erőssé tették volna az év zenei felhozatalát. De 2009-ben mindenki, aki élt és mozgott a japán anime zenében a legjobbat hozta ki magából. Chihara Minori, ALI PROJECT, Hayashibara Megumi, JAM Project, angela, Kuribayashi Minami, Suara… hogy csak egy pár nevet említsek. Mind-mind maradandót alkottak 2009-ben.

És furcsa oly módon megélni az idő múlását, hogy nagyon aktív voltam a japán zenében, amikor megjelent ez az album és kislemez, és most hallgatni őket, már nosztalgiával tölt el. Mert hogy meghallgattam ma is, és furcsa volt konstatálni, hogy ma már inkább réginek számítanak ezek a dalok. Mert hogy sok erős emlékem van 2009-ből, és hogy már inkább nosztalgiával töltenek el. De hát így múlik az idő, amit nem lehet megállítani, és szerencsére mostanság is történnek velem dolgok, amikre majd jó lesz visszaemlékezni. Ez egy nosztalgikus, visszatekintő post volt, de igyekszem a jelenben élni.

Haikyuu!! nap 2019


Augusztus 19. a Haikyuu!! nap. Méghozzá egy japán logika alapján:

  • Ha = 8 (rövidítve)
  • I = 1 (rövidítve)
  • Kyuu = 9

Tehát: Haikyuu 819 -> 8.19. A japánok szeretnek játszani a számokkal, és számokhoz kötni személyeket, eseményeket. Aztán van olyan, hogy egy dátum jön ki belőle.

Ezen nap alkalmából egyfajta making of videót adtak le, mely YouTube-on megtekinthető.

Ezt ma tették közzé, és hogy stílszerűek legyenek, japán idő szerint 20:19-kor (8:19 PM) kezdték el az online vetítést. Minden évben készítenek színházi darabot az animéből Hyper Projection Engeki Haikyuu!! címmel. Ezt felfoghatjuk musicalnek, de egyébként szerethető. Az idei évad színházi bemutatója szeptember 15-én lesz, de legforgattak egy… Nem is biztos, hogy werkfilmnek szánták. Az a lényeg, hogy a színészgárda a Tokiói férfi röplabda válogatott csapatával játszottak egy meccset. Előtte persze gyakoroltak, felkészültek, de mivel színészekről van szó, sejthető, hogy mennyire volt komoly a meccs. Konkrétan az volt a tét, hogy ha egy szett alatt egyetlen pontot szereznek a színészek, akkor megnyerték az adott szettet. Na most ez a 25 pontos szett alatt nem sikerült, a válogatott csapat nyert 25-0-ra. De továbbvitték, és végül 28-1-nél állt meg a meccs. Aranyos volt és szerethető. Ebből is látszik, hogy azért akármennyire imitálják a mérkőzéseket a színpadon, azért igyekeznek valósághűen játszani. Nem voltak rosszak a mozdulataik. A másik emlékezetes alakítás az volt, amikor a színészek egymás mögé álltak, a rendező táblán mutatta a leghátul álló színésznek, hogy mit mutogasson el az előtte lévőnek, és az “ment” előre. Ő elmutogatta, ahogy tudta, majd az előtte lévő szintúgy, és amikor legelőre ért, ő mondta meg, hogy szerint mi állhat a táblán. Persze a végeredmény teljesen más volt, de eszembe juttatta, hogy ilyesmit gyerekkoromban mi is játszottak, csak egy szót kellett továbbsúgni a mellettünk állónak, és a túlsó végen lévő mondta meg, hogy szerinte mi lehetett az eredeti szó / mondat. És itt is rend szerint teljesen más volt a végeredmény.

A színészek minden évben mások. A Karasuno csapat színészei vannak jelen a videóban. Néhányukon igencsak meglepődtem, és felmerült bennem a kérdés, hogy fogják elmaszkírozni, hogy valamennyire hasonlítson arra a karakterre, akit alakítani fog? O_O Mindenesetre érdekesek ezek az alkotások, kár, hogy nagyon nehezen érhetők el a különböző színházi darabok, pedig kiadják őket DVD-n és Blu-ray-en.

Mindenesetre ez egy kiváló nap. Lefényképeztem az eddigi Haikyuu!!-gyűjteményemet, eddig így néz ki:

IMG_20190806_223416

Ez kb. a 0,1%-a a teljes vágyott gyűjteménynek. De hát hosszú idő van még teljes gyűjteményt betudni. Másfelől meg elégedett vagyok azzal, ami van. Igazából nem gondoltam volna, hogy lesz anime, amit annyira fogok szeretni, mint a Super Mario játékokat.

Hogy hogyan találkoztam az animével, azt érdemes elmesélni, talán még nem tettem meg. Nagyjából egy éve ilyenkor, amikor a Kuroko no Basket-et néztem, akkor többször töltöttem el azzal időt, hogy különböző cosplay képeket néztem az animéből. Kifejezetten tetszettek, voltak köztük nagyon jól sikerültek. Így találkoztam egy olyan cosplay-jel, ami nem is szerepel a Kurokóban. Viszont ez is nagyon tetszett, utána is néztem, hogy melyik animéről van szó. Ekkor találkoztam egyáltalán először a Haikyuu!! szóval, és akit láttam, az egy Kageyama Tobio cosplay volt, ami annyira jól nézett ki, mintha maga Kageyama elevenedett volna meg a valóságban. Eldöntöttem, hogy a Haikyuu!! lesz a következő anime, amit fogok nézni a Kuroko no Basket után.

Ekkor nem vetettem nagy hitet az animébe, mivel már túl voltam egy Prince of Tennis-en, aztán jött a Kuroko, ami ugyan nagyon jónak indult, de a végére a fizikai törvények folyamatos “megszegésének” következtében egyre inkább hiteltelenné vált számomra. A Kuroko no Basket-ről egyébként az a véleményem, hogy sajátságos módon elegyíti magába a régi klasszikus shounen elemeket az újkoriakkal. Az újkori elemek domináltak az elején, azért volt szerethető számomra, aztán ahogy egyre inkább elkezdtek istenné válni a játékosok, és az utolsó másodpercben dőltek el a meccsek eredményei, úgy vált számomra egyre inkább hiteltelenné az egész anime. Az ilyen shounen animéket azért nem szeretem, mert attól válik kiszámíthatóvá, hogy tudom, hogy valami meglepő, megdöbbentő, kiszámíthatatlan jön. És miért lepődjek meg, ha tudom, hogy mi következik?

Hát erre jött a Haikyuu!!, amit igazából apátiával kezdtem el nézni 2018 szeptemberében. Eleinte nem fogott meg annyira, nem is az a fajta anime, ami az első percektől kezdve olyan hangulatot áraszt, úgy magával ragad, hogy aztán győzzél kijózanodni belőle. A Haikyuu!! a “lassú víz partot mos” elvét alkalmazza. Az első néhány rész után azt éreztem, hogy ez valami egészen jó dolog, ezt érdemes nézni. Aztán lassan azon kapom magam, hogy egyre inkább várom, hogy lássam az újabb részt. Végül egyre inkább az anime körül jártak a gondolataim. Mindez teljesen észrevétlenül. Némileg apátiával belevetni magam egy sportanimébe, aminek aztán az lesz a vége, hogy minden idők legjobb animés élménye lesz számomra, úgy, hogy már akkor is 12 éve voltam anime rajongó. Egyetlen egy anime sem volt megközelítőleg sem olyan hatással rám, mint a Haikyuu!!. Valósággal újradefiniálta nálam az anime fogalmát, átértékelte nálam az animéket, azóta más szemmel nézem az animéket. Ehhez hasonlót akkor éreztem, amikor kiskoromban először találkoztam Super Marióval, vagy 2006-ban Hayashibara Megumi-val és Okui Masami-val. Tehát az a nagy szerelem, ami életben csak néhányszor adatik meg. Közéjük került a Haikyuu!!

2019. nyári MondoCon


Kicsit meglepett, hogy annak ellenére, hogy általában július közepén szokott lenni a nyári MondoCon, ehhez képest most a hó végén volt. És jó volt, kifejezetten jól éreztem magam most. Vagy nekem volt most meg hozzá a hangulatom, vagy a con volt jobb, ezt nem tudom, de ez most jobb volt, mint szokott lenni.

Szombat

Leszálltam Kőbánya-Kispesten a 151-es busszal, hogy a Tescóban vásároljak magamnak, aztán mentem is tovább. Kőbánya alsónál most is a villamossíneken át mentem, ahol a 37-es villamos járt. Most el is kapott a villamos, kicsit megijedtem, de sikerült kikerülni. Ahogy kiértem, nagy meglepetésemre óriási sor állt a bejárat előtt. Tessék mindig jó előre megvenni a jegyet valamelyik boltnál, ezzel kb. 2 órás sorban állást előztem meg. Átvágtam az extrém hosszú soron (kb. a 3-as kapuig állt a sor a Hungexpónál), és azonnal bejutottam. Így bent nem voltak még sokan, így könnyen eljutottam a karaoke teremig. Látszott, hogy nyár van, többen is hiányoztak most. A szervezők közül nem volt Orsi, de hiányzott az állandó résztvevők közül waka meg John is, meg Mazsibazsi is korán elment.

Tanulva a tavaszi MondoCon hibájából, most egy könnyebben kiénekelhető dallal kezdtem. Ez pedig a GHOST SWEEPER Mikami anime openingje, mely nemes egyszerűséggel a GHOST SWEEPER címre hallgat. El is voltam vele, tegnap este találtam ki spontán, hogy de menő lenne elénekelni ezt a dalt. Meghallgattam az eredeti Harada Chie által felénekelt dalt, valamint Okui Masami feldolgozását. Mind a kettőt nagyon szeretem, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy melyik változat a jobb. Jó volt elénekelni is, bár valami nem volt rendben a KaraFun-nal, ugyanis a kép effektezés késett a zenéhez képest. Pedig annak idején biztos, hogy jól állítottam be, erre külön figyeltem, mert pont az apró zenei trükkök teszik emlékezetessé a dalt, amit kép formájában külön ki akartam emelni. Amúgy 10. volt ez a dal a listában, ami a szerencseszámom.
Emlékeim szerint a második dal még belefért a verseny előtt, ez pedig az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II: REINCARNATION dala volt. Ez az a dal, amit eredetileg Okui Masami énekelt fel kislemezre, de Hayashibara Megumi is megénekelte az akkori albumára. Itt nagyon kellett figyelnem, mert ebben a dalban valamiért nagyon hangos a háttérvokál, és nehogy “magával vigyen”, ugyanis más hangszínben van, ezért könnyű eltévedni. Végülis jól ment, mert ezt a dalt is meghallgattam ma reggel, és emlékezetből énekeltem a dallamot. De az biztos, hogy nagyon kellett figyelnem. De jól ment, jól éreztem magam a dal éneklése közben.

Mivel vélhetőleg nyaralás lévén többen is hiányoztak, ezért kevesebben voltunk. De Mai, HinaAnna, 8… és még kik is? jelenléte mindenképp menő volt. Ja, hát a szervezők között Leea, Mystra, Tsuki, Kedvesjudit. Legtöbbet 8-cal beszélgettem, vele elemeztem a hallott dalokat, ahogy a verseny dalait. Ami bár hiába volt előnevezős, mégis eléggé színvonalon aluliak voltak a versenyzők. Csapatverseny volt, és a létszámhiány azon is meglátszott, hogy csak 6 csapat nevezett a versenyre, így egyfordulóban lezavarták az egészet. Nem is volt nagyszínpados éneklés. Mondjuk nem tudom, hogy terveztek-e, de az biztos, hogy nem lett volna érdemes, mert most tényleg átlagon aluli volt a színvonal. Ha kicsit élesebben kifejteném a véleményemet, leírnám, hogy miket beszélgettünk 8-cal, amikor az “Akatsukik” léptek fel az “ABBA: Gimme Gimme Gimme” című dalával. Már a dalválasztást is érdekesnek tartottuk, hogy melyik az az Akatsuki, amelyik ABBÁ-t énekelne, és nem Narutót? A másik meg hogy a hármasból csak egyiknek volt Akatsuki talárja, az is csak mutatóba, mert levette 5 másodperc múlva. Tessék komolyabban venni a versenyt és önmagatokat, és ne adjatok alapot a kritikusabb szemléletűeknek a gúnyolódásra. A többiek nem alakítottak ennyire emlékezetesen rosszat, de az biztos, hogy kiemelkedően jó előadás a mostani versenyen nem volt.

Az volt még érdekes beszélgetés 8-cal, hogy ő is nézi a mostani szezonból a Given-t, és neki nem esett le a képek alapján, hogy az egy BL-anime. Mondjuk én is amikor csak képeket néztem róla, akkor nekem sem, csak feltűnt, hogy gyanúsan vannak a fiúk ott együtt. De féltem oda képzelni homoszexualitást, ahol nincs, ezért inkább megnéztem a műfajt. Amikor láttam, megkönnyebbültem, hogy nem hiába aktiválódott a “meleg-szenzorom”, ez tényleg BL-anime. Méghozzá a képek alapján kifejezetten tetszetős volt. Nem az a fajta tipikus BL-anime, ahol a olyan szögletesre, nagyszeműre, kisszeműre vannak megrajzolva a pasik, hogy már annál már csak kevésbé lehet sablonos a rajzstílus, hanem teljesen egyedi. A színek élénkek, és a szereplők is úgy néznek ki, mint egy igényes shoujo animében. Eddig 3 részt láttam belőle, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy végre lesz egy nagyon jó BL-anime, ami magasan kiemelkedik az átlagból. Bár amikor 8 elemezte, hogy nem értette, hogy mit keres Mafuyu kezében a gitár, egyáltalán az egész srác mit keres az animében, azon túl, hogy tudható, hogy összejön Uenoyamával, azért egy kicsit meginogtam, de mondtam neki, hogy határozottan az a megérzésem vele kapcsolatosan, hogy adnék gitárt a kezébe. Valahogy annyira azt érzékelem, hogy az neki való, ő azzal tud mit kezdeni, csak meg kell tanítani játszani rajta.

Elmentem másfele is szétnézni. Konzolok, vásárok. Konzoloknál nem nagyon voltak érdekességek. Persze, a Mario Kart 64 menő a retro részlegnél, de hát ezeket én itthon is tudom játszani. De remélhetőleg sokan felfedezték maguknak a retro élményt itt is. Azt tudtam, hogy a Nintendo most nem lesz jelen, úgyhogy sok mindenre nem számítottam, ami érdekelhet. Túl sok a trendi videojátékos cucc, én pedig csak játékos vagyok, nem esportoló.
A vásároknál nem számítottam arra, hogy találok Haikyuu!!-s cuccokat, mivel minálunk valamiért nem akar elterjedni. Az viszont érdekes, hogy Kuroko no Basket-ből annyi minden van, hogy kevesebb is bőven elég lenne, de hogy a Haikyuu!! hogy nem lett felkapva nálunk, ezt nem értem. Persze, a Trilliannál volt Haikyuu!! manga 4.500 forintért, de haljanak bele az árrésbe, a Bookdepository-nál feleáron veszem meg ugyanazt. Illetve volt egy magánvállalkozó kint, aki rendelésre csinál pólókat. Nála volt egy narancssárga sziluettes Hinata Shouyou póló “Tobe” felirattal 3.000 forintért. Arra nem volt pénzem, de mivel tetszett, ezért kértem az eladótól névjegykártyát, ha máshol is meg lehet venni. Szerencsére igen, Facebook és Instragram oldala is van az eladónak. Igazából megvenném, csak azért hezitálok rajta, mert vasaltnak tűnt a minta rajta, és nem tudom, hogy bírja a mosást. Mindenesetre nagyon tetszett.
Illetve Haikyuu!! cosplay-eket kerestem még. Találtam is néhányat, de nem mertem fényképezni, nem tudom, hogy viszonyulnak a fényképezőkhöz. Mindenesetre amikor egy fehér alapon világoskék 1-es feliratú pólós cosplay-t láttam, ennyi jött ki a torkomon:

Ez egy… *pár másodperc szünet* Oi… Oikawa cosplay volt!

Ez komolyan így történt. Istenemre mondom, hogy mindent, de mindent megteszek azért, hogy ne gyűlöljem Oikawát akkora szenvedéllyel, de még a neve sem jön a számra. Itt el is határoztam, hogy Oikawa Tooru lesz ezentúl a Haikyuu!! Voldemortja. Ő, akit nem nevezünk nevén. Komolyra fordítva a szót: Az vitán felül áll, hogy Oikawa elképesztően tehetséges röplabda játékos, olyan képességei vannak, ami csak a legjobbaknak, de az öntelt, gyerekes személyisége annyira tönkreteszi az egész lényét, hogy igen. Megérdemli, hogy ő legyen a Haikyuu!! Voldemortja. Bár az igaz, hogy a mangaka is igazságot tesz olyan epizódcímmel, mint “Oikawa Tooru wa Tensai de wa nai” vagy ott van a Haikyuu!! Quest Picture Drama, ahol Oikawa a főgonosz. Úgyhogy aggodalomra semmi ok.

Visszamentem a karaoke terembe, aztán szinte már végig itt maradtam. Most több volt az érdekes előadás. Többször elhangzott a Jojo Sono Chi no Sadame-je, amit a végére már kifejezetten unalmas volt hallani, főleg, hogy egyik sem volt jó. Amikor harmadjára el akarták énekelni, akkor már bekiabáltam, hogy “tiltólistára kéne tenni a dalt!”. Na most ez persze többeknek nem tetszett. Azt nem tudom, hogy a lányra, aki elénekelte volt-e extrán rossz hatással, de az biztos, hogy úgy remegett, hogy csoda volt, hogy meg bírt maradni a lábán. Mondjuk nem volt jó az előadása, a “jooojo!” refrén végénél levő résznél nem énekelt, hanem ordított, amit kifejezetten kellemetlen volt hallgatni. Azt odáig elhiszem, hogy nagy kihívás lehetett neki kiállni, méltatom is a bátorságát, de ettől még rossz volt az előadása. A másik nagyon érdekes előadás azé a srácé volt, aki a Yuri!!! on ICE: History Maker-t énekelte. Az az ének, az a tánc, amit lejtett az előadása közben… Illúzióját nem adta annak, hogy hetero lenne, vagy lányoknak egy szemernyi esélye lenne nála. Vannak néha karaokén ilyen meleg-előadások, én erre valamiért nem vagyok képes. Hasonló volt, amikor néhány éve egy srác ALI PROJECT dalt énekelt. Az is meredek, amikor fiú akar ALI PROJECT-et énekelni. Idáig még én sem merészkednék el, pedig szeretem az együttest. Ráadásul ő jó magas hangon énekelte. O_O

Kiálltam még egyszer énekelni, végül bevállaltam egy Haikyuu!! dalt, bár a tavaszi emlékekből kifolyólag némileg tartottam tőlük. A második openingre, az “Ah Yeah!!”-re esett a választásom annak emlékére, hogy mennyire gyűlöltem időzíteni a szótagokat. Voltak hibák, de ahhoz képest, hogy spontán találtam ki, hogy ezt fogom elénekelni, egész jó volt. Elvoltam a színpadon.

Aztán már a Late Night Karaoke volt. Itt énekeltem egyet, méghozzá egy Okui Masami által énekelt Slayers dalt, a Jama wa Sasenai-t. Annyira nem ment jól, mert itt is az van, hogy hangos a háttérvokál, és mivel a dalt nagyon rég hallgattam utoljára, ezért “elvitt”, és többször eltévesztettem a hangot. Mindazonáltal meg rettenetesen nehéz dal. Mondjuk Okui Masami énekesnői pályafutását azért is szeretem meg becsülöm nagyon, mert már a karrierje elején írt dalokat másoknak, valamint bevállalt jónéhány nehéz dalt. A Slayers NEXT endinget is nagyon nehéz énekelni. Hallható a BEST-EST koncertalbumán, és még neki is komoly megpróbáltatás volt élőben elénekelni.
Arra emlékszem, hogy 8 előadását a ONE-PUNCH MAN: Seijaku no Apostle-t még megvártam, de utána már mentem haza. Emlékezetes volt a szombati nap, és jobb is volt az átlagoshoz képest.

Vasárnap

A vasárnapi napot én sem szoktam erőltetni. Nem voltam azon, hogy hamar felébredjek, úgy voltam vele, hogy odaérek, amikor odaérek. Végülis elég hamar felébredtem, és megérkeztem. Ilyenkor, ahogy szokott lenni, kevesebben voltak. Érdekes módon viszont a karaokénál nagyobb volt most a forgalom. Feliratkoztam, de csak 23. voltam. Úgy döntöttem, hogy bevállalom a Haikyuu!!: Imagination-t, de erre már nem került sor a zenei tippmixig.

A zenei tippmix meg most nagyon érdekes volt. Összességében könnyebb volt, több olyan volt, amit tudtam vagy felismertem. Haikyuu!! például kétszer is volt. Az első nagyon érdekes volt, a guitar cover részlegnél volt. Füleltem, gyanús volt az elején. Először a Kuroko no Basket 2. évadának 2. endingjére, a FANTASTIC TUNE-ra gondoltam, de az nem volt a listában… szerencsére. ^^’ Aztán láttam a Haikyuu!!-t, na mondom magamban, füleljünk csak kicsit jobban. És felismertem a FLY HIGH!! néhány taktusát, úgyhogy már nem is volt kérdés. Kicsit pironkodtam, hogy nem ismertem fel azonnal, lévén, hogy sokat hallgatok az utóbbi időkben Haikyuu!! zenét, de végülis meglett. A másik Haikyuu!! az instrumental résznél volt, az imagination. De elég sok volt így magamtól. A Zankyou no Terror endingjét volt még érdekes felismerni. Meglepődtem, hogy volt ALI PROJECT részleg. 15 dalt kellett felismerni. Ez abból a szempontból volt könnyű, hogy mivel elég jól ismerem az együttest, tudtam, hogy mely animéknek énekelt openingeket, endingeket. És a feladványok döntő többségénél csak egy olyan anime volt (a, b, c, d feleletválasztós volt a teszt), melyhez köthető az együttes, innentől nem okozott nehézséget az feladat. Egyetlen egy olyan feladványra emlékszem, ahol két ALI PROJECT anime volt. A NOIR és az Avengers. Amúgy jó volt, kétszer volt Rozen Maiden. Mondjuk hiányoltam olyan animét, mint például a Wish, vagy a Rakudai Kishi no Cavalry.

A tippmix után nem sokkal jöttem én a karaokéban. Nagyon érdekes előadás volt. Tudtam, hogy nem lesz könnyű elénekelni az Imagination-t, ehhez képest jobbnak éreztem az átlagoshoz képest. Mégis gyér tapsot kaptam a végére… Ennyire rossz lettem volna? 8 szerint igen, elmondása szerint ez volt a legrosszabb előadásom a hétvégén. Mondta, hogy baj volt az, hogy belassultam, mert így nem jött át a dinamika. Azt tudtam különben, hogy kések, de ezt nem érzékeltem problémának. Leea meg azt mondta, hogy nagyon lehetett hallani, hogy erőltetem a magas hangokat. Ez is meglepett, mert tudom, hogy milyen az, amikor már szinte fáj a torkom, annyira erőltetem a magas hangokat. Az biztos, hogy nem bírtam végig a magas hangokkal, de azt mondtam Leeának, hogy pont azon voltak, hogy ne erőltessem meg nagyon a hangomat, ehhez képest jónak érzékeltem az énekemet. Elmondása szerint még gyakoroljam. Hát, ha tényleg így állunk, akkor gyakorlom még. Abból a szempontból igaza van, hogy ha ismerném a technikáját a dalnak, és tudnám alkalmazni, biztos, hogy menne a végéig. És akkor tudnám gyorsan, megfelelő sebességben énekelni. Úgyhogy mindkettejüknek igaza van. Nagyon szívügyem ez a dal, és nagyon szeretném egyszer jól elénekelni.

Még egy kicsit mentem nézelődni, most már úgy mentem Haikyuu!! cosplayeket keresni, hogy fényképezem is őket. Találtam is négyet:

A Kageyamás sráccal beszélgettem többet, ő mondta, hogy négy éve a Haikyuu!! inspirálta, hogy röplabdázzon. Ha tudná, hányan vagyunk így. Néhány ilyennel találkoztam Haikyuu!! közösségekben, még ha nem is feltétlen aktívan sportol, de elkezdte komolyabban követni a röplabda mérkőzéseket a TV-ben, interneten. Krisse tartott velem egy darabig, de amikor át akartam menni a konzolokhoz, vásárokhoz, már nem jött velem, mert úgy leszakadt az ég, hogy még az ajtón is bőven beesett az eső. Ő meg nagyon féltette a cosplay-ét. Amit megértek, mert amúgy nagyon jól nézett ki, mint Marth a Fire Emblem-ből. Az eső ugyan enyhült, de nem akart elállni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egyedül átmegyek, ő meg ott maradt az előadásoknál. Amúgy is jót beszélgetett ott két ismerősével. A vásároknál már nem volt semmi érdekes. Azt az Oikawa cosplay-t kerestem, akit szombaton találtam, őt is le akartam fényképezni. Egy francia barátomnak, nicknevén TuyNOM-nak akartam imponálni vele. Bolondul Oikawáért, míg én gyűlölöm, és állandóan hecceljük egymást. Másfelől meg nagyon jókat beszélgetünk.

Még visszamentem a karaoke terembe, de már nem volt értelme feliratkozni, mert 16 óráig volt karaoke, addig meg már betelt a jelentkezés. Nagyon nem is akartam már énekelni, legfeljebb extrának. Most annyira nem siettünk el a karaoke teremből, amikor jöttek a videoklipesek. A karaoke terem mellett lévő kisebb teremben voltak a karaoke szervezők. Vártuk, mert eleddig ugyan nem volt rá példa, de most kiosztották a zenei tippmix feladatlapot. O_O Meglepett. Olyan ez, mintha a dolgozat eredményét néztük volna meg. Na, mekkora ALI PROJECT rajongó vagyok? 15/15 pont? Csak nem tökéletes ALI PROJECT részleg? Nagyon de. Hihetetlenül büszke voltam magamra. Ugyanakkor nem okozott szégyenérzetet, hogy az extrában a Vocaloid részlegben 0/15 pontos eredményt értem el. Annyira, de annyira nem vagyok benne a vocaloidban, hogy annál már csak beljebb lehet lenni. A dal címét kellett kitalálni a rövid részletekből. Végig tippeltem, és mivel egyet sem találtam el… Nem fogok lottózni. A feladatlapot haza is vihettük, erre sem volt még soha példa. Összeszámoltam, 46 pontot értem el a sima résznél, az extrában meg 31-et, összesen tehát 77 pontot. Számoltam azzal, hogy ez elég lehet egy jó helyezésre, de nem vártam meg az eredményhirdetést, inkább hazamentem.

Pedig, mint kiderült, érdemes lett volna megvárni. Bemondták a nevemet, ugyanis ELSŐ LETTEM a zenei tippmix kategótiájában! O_O Tehát a 46 ponttal (a 87-ből) én értem el a legtöbbet. Én már csak Facebookon olvastam az eredményt, de amikor megláttam a nevemet, úgy felordítottam meglepettségemben, hogy szerintem az egész lépcsőház hallotta. Hihetetlen volt. Kedvesjuditnál van a nyereményem, megbeszélem vele az átvételének mikéntjét, és megmutatom itt is. Ez a MondoCon most jobb volt, mint szokott lenni. Remélem az őszi MondoCon is hasonlóképpen jó lesz, mely egy kicsit talán morbid, hogy november 2-3-án lesz. A késés is meglepő, de hogy pont a halottak napján…

Terroristává avanzsált sportolók


Ahogy írtam régebben is, régi szokásom seiyuu vagy opening / ending előadója által választani egy-egy animét. Elég sok olyan anime van, amit csak azért néztem meg, mert vagy Hayashibara Megumi szinkronizál benne, vagy Okui Masami énekli az openinget vagy az endinget. Ez nem feltétlen jó módszer, mert így bele lehet futni olyan szemetekbe, mint a Kore ga Watashi no Goshuji-sama, vagy a Kanokon. Ugyanakkor ott a másik véglet is, amikor ily módon ismerek meg olyan gyöngyszemeket, mint a RAY the Animation vagy a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~.

Zankyou no TerrorValami hasonló elven kezdtem el nézni a Zankyou no Terror-t, bár a valódi oka némileg prózaibb. A Haikyuu!!-hoz van köze, méghozzá nem is kevés. Két seiyuu is hallgató az animében:

  • Kageyama Tobio seiyuu-ja Ishikawa Kaito a Zankyou no Terror-ban Nine hangját adja. Kageyama mezszáma a 9-es.
  • Yamaguchi Tadashi seiyuu-ja Saitou Souma, aki a Zankyou no Terror-ban Twelve hangját adja. Yamaguchi mezszáma 12-es.

És itt még nincs vége a két anime közti hasonlóságnak:

  • A Zankyou no Terror openingjének előadója az a Ozaki Yuuki, aki a Galileo Galilei tagjaként a Haikyuu!! második évadának endingjét énekelte.
  • A Zankyou no Terror opening és ending videójának animációjában varjú repül. Haikyuu!! -> Karasuno -> varjú

Ha már ennyi összeköttetés van a két anime között, felmerült bennem a kérdés, amit a L’art Pour L’art Társulatból Margit kérdezett: “Pityu, szerinted most kössek vagy varrjak?” Bocsánat a gyenge viccért. Hát ennyi rejtett kapcsolat után az a minimum, hogy megnézzem a Zankyou no Terror-t, és hogy mekkora gyöngyszemet fogok nézni, azt nem gondoltam volna.

Tartottam egyébként az animétől, alapvetően nem szeretem a sötét hangulatú, krimiket, ahol a szereplők valamilyen negatív céltól vezérelve válnak bűnözővé. De úgy vagyok a Zankyou no Terror-ral, hogy nem igazi Haikyuu!! rajongó az, aki ennyi kapcsolat után nem nézi meg azt. Rendkívül érdekes anime, az igazat megvallva kicsit meg kellett erőltessem magam, hogy ne hagyjam félbe a sötét szín- és hangulatvilág miatt. Ebben sokat segített az, hogy az 1. részt nézve egyből az volt a gondolatom Nine-ról és Twelve-ről, hogy van okuk a terrorcselekményekre. Nincs feltétlen gyilkos-tekintetük. Ez nézette velem az animét. Persze kiderült a valódi szándékuk, a 9. rész nagyon szép lett.

Hogy visszatérjünk a seiyuu-i hasonlóságra, az elején kifejezetten ijesző volt hallani Nine-t és Twelve-et, mert annyira nem tudtam elvonatkoztatni a Haikyuu!! játékosaitól, hogy nem egyszer volt olyan érzésem, mintha Kageyama és Yamaguchi követnék el a terrorcselekményeket. De inkább csak az elején volt szokatlan, utána már szét tudtam választani fejben a két animét és a szereplőket. És meg is éri, mert nemcsak arról van szó, hogy kiderül a valódi szándékuk, hanem az a jellemfejlődés is, amin keresztül megy a két szereplő. Ehhez nagyban hozzájárul, Lisa is, akit az első részben ment ki Twelve abból az épületből, melyet felrobbantani készültek.

SPOILER

Bár úgy tudom, hogy a lány esetét hívják Stockholm-szindrómának, hiszen mivel megtudta, hogy a fiúk terrorcselekményre készülnek, ezáltal nem engedik el csak úgy. Konkrétan nem tartják fogságban, de megfenyegetik, hogy bármi rosszat csinál, megölik, épp elég érzelmi fogság. Lisa többször kétségbe esik, mégis a fiúk mellett marad. Ha a terrorcselekményekben nem is, de azzal a fiúk segítségére lesz, hogy mellettük marad. Persze, nagyon nincs is más választása, de érdekes volt látni, hogy nem is megkedveli a fiúkat, hanem szerelembe is esik Twelve-be. És ami a legfurcsább, hogy ez a szerelem viszonzásra talál. Joggal jöhet a kérdés, hogy mennyire reflektál a valóságra az, ha egy terrorista szerelembe esik, és képes ugyanúgy szeretni, mint bárki. Hát, legkevésbé sem, de ez is legalább ennyire árulkodik arról, hogy mennyire nem terroristák a főszereplők. De akkor kik?

A 9. részben mesélik el a fiúk múltját, igazság szerint nem is emlékszem pontosan. A lényege a dolog, hogy árvák, egy kutatócsoporthoz kerültek. Arra nem emlékszem pontosan, hogy ők is hozták létre őket, vagy oda kerültek. Mert hogy nincs nevük, csak számuk. Emiatt tippelem inkább azt, hogy létre lettek hozva. De nemcsak ők voltak ott jelen, több gyereket számmal ellátva, őket konkrétan terroristáknak nevelték. Közülük Nine és Twelve tudott megszökni, és hát sejthető, hogy miket fognak tenni kint. Ami a legérdekesebb, hogy nem azért követnek el terrorcselekményeket, mert erre képezték ki őket miatt, hanem hogy jobbá tegyék a világot azáltal, hogy megölik azokat, akik erre képeznek ki gyerekeket. Rezonál a Death Note-ra… Fel is veti a morális kérdést, hogy szabad-e ítélkezni mások felett. De nem véletlen, bizonyos épületek, szervezetek ellen hajtanak végre terrorcselekményeket. És az a kiírás, “VON“. Nem, az nem német előljáró szó, hanem az izlandiul van. Jelentése pedig nem más, mint “remény”. Ez óriási csattanó a mangakától, mert joggal gondolhatjuk, hogy a japánok germán-imádata jelenik meg az animében, de nem. Effektíve a két főszereplő neve “Neun” és “Zwölf” lenne ha erről lenne szó.

Ha már a szereplőket jellemezzük, számomra sokkal ijsztőbb volt a lány, Five jelenléte, aki szintén onnan jött, ahonnan a fiúk, ennek okán szintén terrorista. Csak az ő megjelenése kisugárzása sokkal gonoszabb, ő tényleg önös érdekből akar gyilkolni. Először is elrabolja Lisát, meg akarja ölni őt. Miért? Puszta féltékenységből, szerelmes az egyik fiúba. És mégis mit keres egy ilyen lány köztük? És mivel teljesen más érdekek vezérlik, ezért nála ügyeltek arra, hogy tényleg gonosznak tűnjön a néző szemében. Sikerült is. Nagyon hatásos a megjelenítése. Ugyanakkor lehet látni rajta is a belső vívódást, de akkor érzékenyül el igazán, amikor meglátja Nine-t. Innestől nem nehéz kitalálni, hogy ő a szíve választottja.

Szerelem ide vagy oda, nem sajnáltam a lányt, amikor a 10. részben mintegy megbánva a bűnét, öngyilkos lesz. A fiúkat sokkal inkább, amikor az amerikai kormány megöli őket. Egy újabb bizonyíték arra, hogy miért gyűlöletes az amerikai állam. A fiúk mondjuk szerintem azért is hagyták, mert lélekben úgy érezhették, hogy megérdemlik ezt a büntetést a tetteik miatt. De ez azon ritka alkalmak egyike, amikor lehet a bűnözőkkel azonosulni, és egy kicsit sajnálni őket, amikor megbűnhődnek a tetteik miatt.

SPOILER VÉGE

A zene is első osztályú alkotás. Mind az opening, mind az ending kiválóan visszaadja az anime komor hangulatát, és segítenek megérteni a főszereplők szándékait. Az opening előadója Ozaki Yuuki, aki a Galileo Galilei együttes énekese. A dal címe Trigger. Elgondolkodik az élet értelmén. Hihetetlen, mennyi érzelem van az énekes hangjában. És olyan szépen énekel, hogy teljességgel elmerülök a dalban, amikor hallgatom. Szinte meditálni lehetne rajta. Különben már a Haikyuu!! alatt is felfigyeltem az együttesre és az énekesre. Azt hallottam, hogy a Climber szakmailag egy kiváló dal, ami tökéletesen meg van írva. A dallamvilág, a hangszerelés kiváló munka, ahogy az énekes is nagyon jól énekli a dalt. Csak egy baj van vele: A hangulata nem tükrözi a Haikyuu!! feelinget. Ezért nem értem, miért lett egy ilyen dal egy sportanime endingje. Mert ha nem is feltétlen melankólikus, de mintha elmélkedne az élet nehézségein. De egy ilyen jellegű dal, ami ráadásul mérföldekkel jobb is lett, mint amilyen a Zankyou no Terror openingje, kiváló alkotás. És élmény minden egyes pillanatát hallgatni. Hasonlóképpen magas színvonalú az ending, mely Aimer: Dareka, Umi wo dala lett. Még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut az énekesnő hangja. Gyönyörű hangszíne van, és olyan csodálatosan énekli ki az érzelmeit. Ez is az élet nehézségeiről szól, de inkább azokról az emberekről szól, akik feladták az életüket, és elmerültek a tenger mélyében. Ők azok, akikről el lehet mondani, hogy biológiailag élnek, de lélekben halottak. A dal amúgy terrorista lány, Five érzelmeit reprezentálja. Ő az, akit már nem tudtam sajnálni a tettei miatt, és ahogy végezte, mert az volt a gondolatom róla, hogy lélekben már meghalt. Meg hát a szándék… Ennek ellenére azt gondolom, hogy a dal kiválóan visszaadja a lány érzéseit. És szólt egy háttérzene a 9. részben. Az annyira gyönyörű volt, hogy el is sírtam magam rajta.

Alapvetően nem vagyok a krimi híve, és a sötét és fakó színek nagyon jól érzékeltetik a mondanivaló súlyát. Ezek mind negatív pont nálam, és ennek ellenére 10 pontra értékeltem az animét, az azért jelzi, hogy egy olyan mesterműről van szó, mely még azoknak is kiváló választás, akik nem a műfaj hívei.

2019. tavaszi MondoCon


Amit esős, és angol idő csúfított. Ez is furcsa con volt. Előzménye kifejezetten nem volt, jelentkeztem ugyan az énekversenyre, de végül nem sikerült feltölteni a hangfelvételt. Az volt, hogy hazamentem Békéscsabára arra a hétvégére, amikor a feltöltési határidő volt. Próbálkoztam a felvétellel, de nem akart összejönni. Ahogy írtam korábban, a Haikyuu!! Imagination-t akartam felénekelni, de sehogy nem akart összejönni. Azt érzékeltem, hogy magasan van, de úgy voltam vele, hogy ha eleget gyakorlom, akkor menni fog. Lett is volna lehetőség, csak az volt a baj, hogy nem vittem magammal a mikrofonos fejlhallgatómat, és mivel anyám laptopján nincs mikrofon, és a telefonos hangfelvétel nagyon idétlen volt, ezért annyiban maradt a dolog. Érdekes, hogy amennyire meg akartam mutatni ezzel a dallal, hogy mit jelent számomra a Haikyuu!!, úgy nem bántam meg, hogy végül nem sikerült a felvétel. De lássuk a hétvégét.

Szombat

Éjjel sokáig voltam fent, aztán valamikor hajnali 2 óra fele lefeküdtem elaludni. 8 óra után ébredtem fel, furcsa volt arra ébredni, hogy a PC bekapcsolva maradt, ahogy a villany is. Így nem szokásom elaludni. Gyorsan összeszedtem magam, 9 órakor tudtam elindulni. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóra, az ottani SPAR-ban bevásároltam magamnak aznapra, és ezután indultam el. A Korponai utcán keresztül a villamos síneken át megyek újabban a Hungexpo felé, egy jó nagy adag rémülettel a fejemben, ha vonat zakatolását hallom. Na mondom magamban, elzakatolták az életemet is. Mert egyből a villamosra gondolok. De ilyen nem volt, megvagyok, élek.

Be is jutottam a Hungexpóba… úgy-ahogy. Most egy kicsit korán értem be, mint szoktam, néztem is, hogy egész jól értem be ahhoz képest, hogy úgy éreztem, hogy késve indulok el. Viszont a bejutás most rettenetesen nehéz volt. Egyrészt önmagában az meglepő volt, hogy csak egy “átjáró” volt, amin keresztül be lehet jutni a Hungexpo épületébe. Fel is merült bennem a kérdés, hogy mégis miért van külön elővételes sor és helyben vásárlós sor, ha végül mindenki ugyanott tódul be? Lassan is ment, volt táskaellenőrzés. Konkrétan helyezkedni kellett a sorok között, mert hol az egyik indult meg, hol a másik. Először az egyikhez mentem, de az megállt. Röviddel utána megindult egy másik is, így össze-vissza járkáltam a sorok között, mire bejutottam. Aztán ahogy felrohantam a karaoke terembe, meglepetten láttam, hogy alig vannak. Mondjuk mivel így is elsők között jutottam be (előre megvettem a jegyemet a Geek Corner-ben), és eléggé csúnya idő volt, így nem csoda. Még készülődtek a karaokésok. Most újdonság, hogy a feliratkozás a terem hátsó részén volt. Ez jó, mert nem ott elől a hangfal körül kell üvöltözni, hogy mit akarunk énekelni, hanem hátul, halkabban. Mivel kezdésre nem igazán jöttek az emberek, ezért elsők között iratkoztam fel, de kértem Leeát, hogy hadd ötödiknek énekeljek, amikor már többen vannak. Mert ha bár nem sikerült a felvétel, de meg akartam mutatni a többieknek, hogy éneklem el az imaginationt. Nem utolsósorban hírnevet akartam adni a Haikyuu!! daloknak, hogy most már elérhetők. De egyből lejött, hogy jó volt, hogy nem énekeltem fel, mert nem sikerült jól. Nagyon ki akartam énekelni a magas hangokat, ezért erőből énekeltem ki, melynek következménye lett, hogy elfáradt a hangom. A végére már kifejezetten rosszul sikerült. Bebizonyosodott számomra, hogy a nagyon akarásnak is nyögés a vége. Mindenesetre megkértem 8-at, hogy vegye fel nekem az énekemet, mert megígértem az egyik Discordos Haikyuu!! szerver közösségének, hogy ha felveszem a dalt, megmutatom nekik. De ezt talán inkább nem…

Viszont a második dalom is elég hamar sorra került, ha jól emlékszem, a 15. volt. Ez egy valamivel könnyebb dal, méghozzá a Gundam széria 08th MS Team-től az Arashi no Naka de Kagayaite című dala. Ez egy Yonekura Chihiro dal, ami kifejezetten jól jött, mert kettővel előtte a Kaleido Star: Yakusoku no Basho he című dala volt, ami szintén Yonekura Chihiro dala. Ez már sokkal jobban ment, ezzel kellett volna bemelegítenem. Egyébként tökre menő, hogy milyen rég hallottam a dalt, és úgy énekeltem fel, mintha tegnap hallottam volna utoljára. Nagyon sokat hallgattam, és mivel könnyű is a dal ritmikája, ezért megmaradt bennem. Ez jó volt, ezt kellett volna először.

Nem sokkal ezután kezdődött az énekverseny, amit most inkább nem hallgattam meg, mert akkor már éreztem, hogy túl sokat ültem a karaoke teremben, inkább továbbmentem nézelődni. A konzolokhoz és az árusokhoz mentem el. Az árusoknál mindig ugyanazok vannak, bár szétnéztem, hogy találok-e Haikyuu!!-s cuccot, de hivatalosat alig. Azt tudom, hogy a SakuraZakának van tolltartója 3.500 forintért, de az nemcsak azért nem éri meg, mert egy eredetiség-vizsgálaton a SakuraZaka csúnyán elhasalna, hanem mert fanart van rajta. Még csak nem is eredeti artwork. Ez kint is volt. Később láttam is, hogy valaki elvitte. Amúgy ide nem jutottak el eredeti cuccok. A Nintendósok kint voltak most. Kicsit szétnéztem ott is, de arról részletesen majd a videojátékos blogban írok. Meg megbeszéltem egy találkozót, mert valaki Mondo magazinokat adott el, és neki megvolt a 2015. júniusi száma, amiben a Haikyuu!! cikk van. Akkor majdnem megvettem online, amikor utánanéztem, hogy melyik számban van benne az anime, de úgy döntöttem, hogy előtte inkább letöltöm torrentről, hogy megnézzem, hogy milyen. És sajnos jól tettem, mert olyan szörnyű volt a cikk. Azt nem szeretem a Mondóban, hogy ilyen nagyon megmondósnak tűnnek a cikkek, mintha megmondanák a tutit, de mintha csak a nagy semmit kapnánk meg. Ugyanez a Haikyuu!! esetében is. Ráadásul mivel csak 2 oldal volt, ezért részletességről, mint olyan, ne is beszéljünk. Pedig már akkor lehetett volna mit írni az animéről, még ha akkor is, ha csak egy évad jelent meg addig.

Visszatérve a karaoke terembe, az énekversenyes dalok nagyja lement már. Volt egy-kettő tényleg menő, úgyhogy gondolom, hogy erős volt a mezőny, mint mindig. Az volt még vicces, amikor megmutattam 8-nak, azt a Haikyuu!! kislemezt, amit nyertem eBay-en. Nem mondtam neki semmit, csak a lemezborítót látta, és azon nevettünk, hogy azt hitte, hogy borszeszégőt vettem eBay-ről. Én a nagy kémikus… Aztán mutattam neki a CD-t képen, ott már tudta, hogy miről van szó. De ezen a borszeszégőn nagyon jót nevettünk. Amúgy következőleg a 37. voltam, akkor is megpróbálkoztam egy Haikyuu!!-s dallal, méghozzá a Tenchi Gaeshi-vel, de annyira kicsináltam a hangomat az Imagination-nel, hogy ez már végképp nagyon rosszul ment. Végigvittem, de nem volt valami jó.

Aztán odamentem az AoiAnimésekhez, akik rendszerint a karaoke terem előtt tartják a találkozót. Illetve ott gyülekeznek, de ki szoktak menni, viszont az eső miatt most itt maradtak. Jó volt személyesen látni őket, de nem folytam bele a beszélgetésbe, mert ők nagyon magas szinten beszélik ki az animéket, emiatt nem olyan könnyű bekapcsolódni annak, aki nem akkora szakértő az animék terén. Mindenesetre Catrinnal jó volt találkozni. Vele és Hirotakával sokat beszélgetek az utóbbi időkben azon apropóból, hogy jó eséllyel rendszeres író leszek az Animagazinban, amit ők szerkesztenek. A következő május végén fog megjelenni, már ott jelen leszek.

Ezután még egyet énekeltem, méghozzá a Slayersből a Shakunetsu no Koi-t. Ahhoz képest, hogy régen hallottam ezt a dalt utoljára nagyon jól ment. Ha már nincs hangom, de énekelni akarok, akkor női előadót éneklek mély hangon. Hayashibara Megumi-t meg mindig élmény énekelni. Ez amúgy a 66. volt a listában.

Még egyszer nézelődtem az árusoknál. Meglepett, hogy találkoztam a Japán Alapítványosokkal. Lesz vetítésük a MondoCon-on, ezt promotálták. Meg volt egy árus, akinek saját készítésű matricái voltak. Ott találtam egy Kageyama Tobiósat. Ez nagyon aranyos volt, úgy döntöttem, hogy veszek egyet. Láttam van Oikawa Tooru is, őt dobtam. Nagyon messzire. Az volt az érdekes, volt mellette egy másik árus lány, aki mondta, hogy ő viszont nagyon szereti Oikawát. De nem maradt meg bennem, hogy hitelt érdemlően meg tudta volna indokolni, hogy miért szereti őt. Mindesetre nagyon jól elbeszélgettünk az animéről. Szerencsére Magyarországon nem nehéz Haikyuu!! rajongót találni, de aki még értelmesen lehet beszélgetni az animéről, no az az igazi. Mondta, hogy mennyire tetszett neki az animáció, meg hogy mennyire valósághűen mutatja be a röplabdát. Ami nagyon meglepett, hogy mutatta a felkarját, rá van tetoválva a “Tobe” felirat teljesen valósághűen. Annyira megtetszett, hogy konkrétan megfordult a fejemben, hogy legyőzzem a tűkkel kapcsolatos félelmeimet, és bevállaljak ilyet én is. Nagyon szép volt. De ez komoly lesz, mert vérvételkor is úgy remegek a félelemtől, mintha tűzzel közelítenének hozzám. Nagyon jó volt beszélgetni a lánnyal, remélem, találkozok vele a nyáron is.

Aztán elkezdődött a Late Night Karaoke, itt egy kicsit maradtam, de aztán mentem is. Még egy kicsit voltam kint, amikor Titkos, 8, John és Mazsibazsi beszélgettek. Csatlakoztam hozzájuk, aztán elindultam hazafelé. Hazaúton is a villamossíneken át mentem a 151-es buszhoz Kőbánya alsóhoz.

Itthon este morfondíroztam magamban, hogy megmutassam-e annak a német és holland srácnak, akikkel komolyabban összebarátkoztam a Haikyuu!! közösségből a videót, amit felvettem, az éneket. Végülis megmutattam. Nekik tetszett. Mondjuk ők másképp is látják, mert annyira nem foglalkoznak az énekléssel, de én meg tudom, hogy nem volt jó, mert erőből énekeltem ki a magas hangokat. De a dicséret ettől függetlenül jól esett.

Vasárnap

Furcsán indult ez a nap. Érdekes, hogy annyira nem érzem, hogy mostanában keveset alszok. Most is menetrendszerűen indultam el, a 151-es busszal Kőbánya alsóig. Ott a SPAR-ban vásároltam, majd elindultam a Hungexpo felé. Ma már biztonságosabb volt menni a villamossíneken, mert pont előttem ment el a 37-es villamos, így nem számíthattam ütközésre. Attól félek a legjobban, hogy pont a híd alatt találkozik a két villamos, ahol szűk az átjáró, és akkor nekem annyi. De ma sem történt semmi ilyesmi. Ráadásul most könnyebb is volt bejutni, mert kevesebben vannak, a jegyárusítás nem okozott tumultust. Gyorsan bejutottam, és most is készülődés közben kaptam el a karaokésokat.

Most kifejezetten elsőnek akartam énekelni, méghozzá a Fuyu no Rondo visual kei-ből a Melted Snow-t. Nem először éneklem már ezt a dalt, és úgy érzem, hogy most nagyon jól sikerült. Mondjuk volt előzménye ennek a dalválasztásnak, ugyanis szombat este volt egy komoly beszélgetésem egy bizonyos valakivel, ami nagyon mélyen megérintett érzelmileg. Mondták is többen, hogy nagyon szép volt, és én is azt éreztem, hogy a dal által sikerült átadni azokat az érzelmeket, amiket belül érzek. Egy helyen majdnem el is sírtam magam. Okui Masami nem először ríkatott meg, és jó eséllyel lesz még rá alkalom. Ezen előadás után ToumeiNi-vel beszélgettem sokat, utána próbáltam helyrehozni a szombat este elkövetett hibát, úgy néz ki, hogy sikerült is.

A zenei tippmix szokás szerint nagyon nehéz volt, és tippelgetős. Mondjuk nagyon nem is lehet másmilyen, mert magában a listában kb. 500 anime van felsorolva, és hogy azok legyenek benne, amiket pont láttam, ahhoz több ezret kellene lássak. Én meg alig vagyok túl a 300 megnézett animén. Innestől kezdve eléggé rossz handicappel indulok. De nem ez az a verseny, ahol szégyen utolsónak lenni. Ez nálam inkább a zenehallgatásról szól. Illetve azon szoktam izgulni, hogy egy-egy anime, amit ismerek, na onnan legyen zene. A Haikyuu!! sajnos kimaradt (pedig a listán rajta volt), viszont volt Zankyou no Terror és a Kuroko no Basket-ből is a kedvenc endingem volt. Azt nagyon jó volt hallani. A Zankyou no Terror-ról fogok később írni, mert nagyon arról sokat tudnék, de megvárom, amíg befejezem. Ami a legizgalmasabb volt számomra, az az Original Instrumental kategóriában az első dal a Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu. De izgultam, hogy pont az legyen. Az az Usurahi Shinjuu Hayashibara Megumi-tól. ÉS AZ LETT!!! Alig bírtam magammal, valósággal felordítottam amikor megszólalt. Hányszor hallgattam nemcsak az eredeti verziót, de a karaokét is. Sokáig konkrétan csengőhangom volt a telefonon. Jó volt a zenei tippmix annak ellenére, hogy végig tippelgettem az egészet.

A tippmix után találkoztam Catrinnal és Hirotakával, ők is játszottak. Kicsit beszélgettünk, aztán mentem énekelni, méghozzá a Hikari Are-t, mely a Haikyuu!! harmadik évadának openingje. Ez annyira nem ment, hogy kértem a felénél a srácot, aki rakja be a kfn-eket, hogy állítsa le. Ez így nagyon nincs jól. Azt hittem, menni fog, mert a hang az ugyan megvan hozzá, de olyan furcsa a dal ritmikája, hogy azt nagyon tanulni kell. Mondjuk a fejhangon éneklést nem vállaltam be, helyette rögtönöztem ott valamit harmonikusnak gondoltam a többi hang mellett. Gyűlölök fejhangon énekelni, és azt a férfit is felakasztanám, aki így énekel. Na de ez már így alakult. Be akartam mutatni a Haikyuu!!-t de ez nagyon rosszul sikerült.

Maradtam 16 óráig, amíg el nem kezdődött a Jpop, Kpop video vetítés, aztán szépen elindultam hazafelé. ToumeiNi-vel együtt mentünk haza. Mondjuk is egymásnak, hogy ez a MondoCon is megvolt. Szerintem ezen a megítélésén már nem is fog javítani.

Magyarázat a Haikyuu!! iránti rajongásra


Hát életemben nem voltam ennyire szerelmes egy animébe, mint a Haikyuu!!-ba. Már ha ez eddig nem lett volna világos. ^^’ De hát mostanra olyan lett számomra, mint Super Mario a videojátékok körében, és nem hiszem, hogy ennél többet kellene mondanom. De mégis. Az egyik ilyen nagyon komoly lelkesedésem animék terén 2006 augusztusában-szeptemberében volt, amikor felfedeztem magamnak Hayashibara Megumi és Okui Masami zenéjét. Akkor volt az, hogy éjjelem-nappalom nem volt, egész nap játék mellett szinte csak az ő zenéiket hallgattam. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ekkor fedeztem fel a japán zenét, és előtte csak tengődtem a nyugati zene büdös mocsarában. Azokhoz képest Hayashibara Megumi és Okui Masami zenéje az élet tiszta forrása. Aztán a második nagy hulláma ennek 2008 szeptemberében volt, amikor megtaláltam egy helyen összes Hayashibara Megumi és Okui Masami albumot. Akkor annyira rájuk voltam függve, hogy külföldi fórumokat kerestem fel, és szert tettem néhány barátra. Többségükkel most is tartom a kapcsolatot.

Ugyanez a Haikyuu!! 2019-ben. Ismételni fogom magam, de úgy döntöttem, hogy álljon egy helyen minden érv az anime mellett. Az tetszett meg nagyon, hogy a maga valójában mutatja be a röplabdát. Ami még komoly különbség, hogy amíg a sportanimék döntő többségében azokból lesznek a főhősök, akik istent játszanak, a Haikyuu!!-ban pont az bukik el. Talán a röplabda a leginkább csapatsport a labdajátékok közül, ahol minden egyes csapattag fontos és értékes. Aki különlegesnek gondolja magát, és a többiek fölé helyezi magát, az meg fogja tanulni, hogy hol a helye. És pont emiatt, hogy nem érvényesülnek az önjelölt istenek, sokkal izgalmasabbak a mérkőzések az animében. A Haikyuu!! az első olyan sportanime, ahol valóban kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni az adott labdamenetben. De még ha tudható is a végeredmény, a kivitelezés egyszerűen zseniális. Úgy szurkolok a Karasuno csapatnak, mintha élő közvetítést látnék, ahol fogalmam sincs, hogy mi lesz a végeredmény, és együtt örülök velük a győzelemnek. Ezt nemhogy egy sportanime sem adta meg, de még a közelébe nem vitt. Akárhányszor nézem végig a részeket minden egyes alkalommal külön élmény. És hogy miért Kageyama Tobio a kedvenc szereplőm? Azért, mert látom rajta, hogy nem kell őt komolyan venni. Pont a forrófejűsége miatt ennyire szerethető. Ha élőben lenne, és mondjuk a barátom lenne, a halálra szívatnám őt. Akkorákat nevetek azon, hogy mindenen felkapja a vizet. Meg hát a humor… Ennyi állatságot kitalálni egy animében, nem egy jeleneten könnyesre röhögtem a szemem. Imádom a debil poénokat, és ahogy heccelik egymást a játékosok. Meg hát érdemes szétnézni a My Anime List-en. Még azok is legalább 7 pontra értékelték az animét, akik kritikusabbak általánosságban az animékkel szemben. De ennél magasabb pontszám az általános.

Mindezek mellett nagyon jó közösség alakult ki az anime körül. Két Haikyuu!! közösséghez csatlakoztam, a Reddit-eshez, és a Wiki-shez. Mind a két helyről sikerült menő emberekkel komolyabban megismerkedni. A “barát” minősítéssel még várnék, de egy kanadai lány, egy német srác és egy holland srác jó úton halad efelé. Amúgy lenyűgöző még interneten is látni, hogy tényleg Kanadától kezdve Mexikón, egész Európán, Vietnamon át egészen Ausztráliáig komoly rajongótábora van az animének. Vietnamba is licenszelték a Haikyuu!! TCG-t, és elég sokan játsszák ott is. Konkrétan tervezem is, hogy ha kijutok Vietnamba, fogok venni magamnak néhány kártyát, akár több paklit is. Egyébként nagyon jókat beszélgetünk, és elképesztő, hogy miket lehet beleképzelni az anime, a szereplők mögé. Olyan össeesküvés-elméleteket találunk ki, amihez hasonlókat a Disney-hez nem találtak ki. Ki meleg, ki hetero, milyen utalások vannak rá, kicsoda Furudate Haruichi (a mangaka) valójában, melyik Harry Potter házhoz lehet hasonlítani az egyes csapatokat, meg ilyenek. Innen ki lehet találni, hogy hardcore rajongókkal vagyok körbevéve, és jól érzem magam köztük. Persze sok minden másról is lehet velük beszélgetni, akikkel sok témában tudok privátban beszélgetni, ők a barát-jelöltek. Az is jó volt, amikor a német srácnál megpróbáltam elővenni a több éve nem használt német nyelvtudásomat, beszélgettünk egy kicsit németül, és eléggé esetlenül ment. Beleszőttem angol szavakat, és ilyen “germlish” mondatok jöttek ki, inkább visszatértünk az angolra. Amúgy nagyon szeretem a német nyelvet, el is gondolkodtam azon, hogy miért is ne vehetném elő ismét a németet. Egyébként is németből csak szóbeli nyelvvizsga van meg, írásbelit nem sikerült megszerezni középfokon. Talán az is meglesz. És ha nagyon menni fog a német, akkor megpróbálom a felsőfokú nyelvvizsgát is. De akkora élmény más nemzetiségű emberekkel beszélgetni. Egyrészt kifejezetten kíváncsi etermészet vagyok, sokat kérdezek különböző nemzeti sajátosságokról, és ezekből nagyon jó beszélgetések jönnek ki.

És a röplabda… Nem egy olyan emberről tudok, akit az anime inspirált röplabdára, de elég csak rám gondolni. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is aktívan fogok sportolni, és imádni fogom. Gyerekkoromben nemcsak hogy utáltam a testnevelés órákat, de egyenesen rettegtem tőlük. Nagyon rossz voltam belőle, sok gyakorlatot nem tudtam rendesen megcsinálni, és amikor fociztunk, azt kimondhatatlanul gyűlöltem. Amikor embereket választottak a csapatba, persze mindig engem választottak utoljára. Ez már önmagában demotiváló, hát még az, hogy sehogy nem tudtam a csapat hasznára lenni. Úgyhogy sokáig hanyagoltam a sportot. Aztán nagyjából 25 éves koromban jöttem arra rá, hogy fontos dolog a mozgás, és valamit érdemes lenne csinálni. Akkor kezdtem el folyamatosan edzeni a Wii Fit-tel, amit kisebb-hosszabb megszakításokkal a mai napig csinálok. A sportban meg most találtam meg végleg a helyem, hogy aktívan röplabdázok. Élvezem, imádom, csodálatos érzés, hogy a sportban van sikerélményem, amiről soha nem gondoltam volna, hogy ott lesz. És vagyunk jónéhányan a közösségekben, akik a Haikyuu!! hatására kezdtek el röplabdázni. Többek között az a német srác is, akiről írtam korábban. Nagyon megszerette ő is, erről is beszélgetünk. Csütörtökön, amikor ment az M4 Sporton a férfi röplabda-mérkőzés (Kaposvár-Vegyész), kommentáltam neki az eseményeket, aztán rákérdezett, nem-e nézheti valahol online. Hát persze, hogy nézheti, belinkeltem neki az oldalt, ahol ő is követheti. Aztán együtt kommentáltuk a látottakat. A magyar röplabda nagyon magas szintű, neki is nagyon tetszett a meccs.

Hát ilyen gaztetteket művel ez az anime, hogy összehoz embereket a világban, és hatására elkezdenek röplabdázni az emberek. Úgyhogy sok mindent köszönhetek az animének, és még nagyon az elején vagyok ennek az útnak.