Rontó Ralph Blu-ray páros


IMG_20190130_142751Az új film inspirált arra, hogy tegyem teljessé a Rontó Ralph gyűjteményemet. Eddig kétszer van meg DVD-n, a normál és az O-Ringes kiadású, már csak Blu-rayen hiányzott. Mivel az utóbbi időkben eléggé alacsonyan van a Disney Blu-rayek ára (kiszórja őket a Pro Video, újakat nem gyárthatnak, mert Magyarország tiltólistán van a Disney-nél), ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy ha még kapható, akkor megvegyem. Még van belőle boltokban, a Libri-ben vettem meg. Mivel volt még pont a törzsvásárlói kártyámon, ezért, olcsón meg tudtam venni a sima Blu-rayt. Aztán eszembe jutott, hogy 3D Blu-ray + Blu-ray kiadásban is megjelent, utánanéztem, hogy ezt is mennyiért tudom megvenni, és mivel nagyon jutányos áron, ezért megvettem gyűjteménybe, és így lett teljes a Rontó Ralph gyűjteményem.

Ennyi jelent meg összesen Magyarországon, de máshol is, mert ekkor még nem volt 4K-s TV. A filmről már írtam korábban is, most az extrákról írnék, mert azok csak Blu-ray-en vannak. Nem sok, de lássuk, milyenek.

  • Az újságolvasó rövidfilm – Ez az egyetlen, ami DVD-n is megvan. Egy 6 és fél perces film, a moziban is ment a film előtt. Nagyon aranyos, szerethető, de a valóság terén marad a rajzfilmek világában, annak ellenére, hogy vannak elvárásaim afelől, hogy amit látok, az valamennyire reflektáljon a való életre, mégis tetszett.
  • Bitről Bitre: A Rontó Ralph készítése – Ez egy negyedórás werkfilm, alkotók beszélnek a film készítéséről. Nyilván a pozitív dolgokról, érdekességekről beszéltek, és hogy mit hogy találtak ki. A játékok tekintetében nagyon jó, hogy tényleg minden videojátékos korszakból vannak játékok, és tényleg jól animálták őket az adott korszak sajátosságainak megfelelően. Azt mondták az Ifj. Javító Félix játékkal kapcsolatosan, hogy azt a Donkey Kong ihlette (mondjuk aki ezt nem vette észre, az nem videojátékos, ezen a téren bátran lehet általánosítani), de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Rontó Ralph-ot biztosan Donkey Kong-ról mintázták, Javító Félixet meg Super Marióról, Calhoun őrmestert pedig Samus Aran-ról, a játéka is hasonlít a Metroid Prime-hoz, azzal a különbséggel, hogy Samus magányos harcos. Amúgy érdekes volt látni.
  • Alternatív és kimaradt jelenetek – Ezt külön szoktam szeretni a DVD-ken és Blu-ray-eken, mert más megvilágításban mutatja be a filmet. A Harry Potternél volt különösen érdekes látni a kimaradt jeleneteket, és látni, hogy ez a volt a könyvben. De a Rontó Ralph-ban ugyanakkor rettenetes volt ez a rész. Ugyanis papírról lettek “mozgóképesítve” azok a jelenetek, amik végül nem kerültek be a végleges változatba. Ez egyrészt nyomasztó látvány volt, másrészt meg be se tudtam azonosítani, hogy mégis hol volt az a bizonyos jelenet, honnan maradt ki. Egyszerű is volt a rajzolás, meg nem volt színezve. Így az egész egy jelentés nélküli kuszaság volt. Ráadásul azért is volt furcsa papíron, fehéren látni, mert azt az érzetet keltette, hogy nagyon hamar eldöntötték, hogy ez a rész nem fog bekerülni a filmbe, még a kezdeti fázisban. De akkor miért mutatják őket?
  • Videojátékreklámok – Ez volt a legérdekesebb rész. Totál azt hittem, hogy a 2013 nagy videojátékos megjelenéseiből lesz néhány reklám, ehhez képest a filmben látható játékokról csináltak reklámot. Nagyon ötletes volt, hogy a Javító Félix játék az, mintha a ’80-as évek videokazettájáról lett volna digitalizálva, a Cukorláz 1997 nagy megjelenése volt, a Hero’s Duty (ez miért nem kapott magyar címet…) pedig mai játék, teljesen modern reklámot kapott. Rövid volt, de kétségtelenül az egyik legötletesebb az extrák közül.

A filmről mégis írnék kicsit más megvilágításban. Igazából mondanivaló progresszív előadásában hihetetlenül erős. Például nagyon jól megjeleníti, hogy miért nem hiszek az ilyen csoportos beszélgetésekben, amit egy bizonyos csoport szervez maga körül. Segíthet az, ha sorstársak saját tapasztalatait hallgatja, esetleg inspirálhatja, de véleményem szerint az ilyen csoportos beszélgetések beskatuályázzák az embert, ráadásul csak a saját tapasztalataiból tanulhat igazán, vagy változhat meg (ha mondjuk függőségről van szó). De amiket Ralph átélt, azok nagyon tetszettek. Megtapasztalta, hogy van haszna a rombolásának, és saját bőrén tapasztalta meg, hogy attól, hogy rossz, az nem feltétlen rossz (ahogy a csoportos beszélgetésen mondták). Ez azért nagyon jó, mert így ez egy olyan rajzfilm (vagy animáció… ami gyerekeknek készült), ami nem tesz éles különbséget jó és rossz között, hanem megmutatja, hogy egyrészt, ne ítéljünk meg azonnal embert (bár a megérzések munkálkodhatnak bennünk), mert neki is vannak jó oldalai, amit érdemes erősíteni, ahogy Ralph története is erre rávilágít.

Nem lehet elégszer megnézni egy filmet, ezt is csak többedik végignézés után láttam meg. Akinek meg van lehetősége Blu-Rayen nézni Disney klasszikusokat (Blu-ray lejátszó, PlayStation 3, PlayStation 4), annak ajánlom a Libri weboldalát, náluk nagyon sok van. Üzletekben konkrétan nincs, csak rendelésre hoznak, de ha van a közelünkben üzlet, érdemes oda rendelni, mert akkor nincs szállítási díj. Van már pár Disney Blu-rayem, de ha olyanom lesz, jelentősen bővítem a gyűjteményemet.

Return to myself


Tervek szerint ez egy hosszabb, magánjellegű post lesz, úgyhogy akit ez zavar, az ugorja át nyugodtan. ^^’

Az eleje még annyira nem is, mert bagszi elhívott a Petőfi Csarnokba a piacra, hogy menjek el szétnézni vele. Pénzem alig van, de elkísérem. ^^’ Most is az 1-es villamossal mentem az Erzsébet Királyné útjáig, de már a megállónál összetalálkoztam bagszival és LL-lel, ők a hármas villamossal jöttek. A bejáratnál vártak Cseri, Spartacus, és az egyik barátja. Igazából sok újdonság nincs, ugyanazok az árusok, ugyanazok az áraikkal. Volt ma is az a srác, aki az eBay-re hivatkozik mindig, és sérült matricájú SSB-t adott 8.000 forintért. Bagszi meg mondja, hogy az övét 4.000 forintért szerezte be. A srác nyilván nem ismerte be, hogy drágán áraz, ehelyett azt mondja, hogy vannak akik nem tudják, hogy mennyiért lehet játékot eladni, hogy haszna is legyen belőle, ezért náluk nagyon jó üzletet lehet kötni. Jó, ez ilyen “köszönjük szépen” alapú beszéd nálam. Úgy elbeszélgettünk, eltelt az idő, jó volt.

A piacon kettévált a társaság, én, bagszi, LL, mentünk a hármas villamoshoz. LL ment haza, mi meg bagszival kb. 4 hónap után ismét találkozunk a zsidával. De mivel még kb. 15 órára ígérkezett, és még elig múlt dél, ezért az Árkádban időztünk, olyan 14 óra fele indultunk. Először nem akart jönni, de végül csak eljött. Örültünk neki, bár én az elején annyira nem kapcsolódtam be beszélgetésekbe, valahogy érződött az a néhány hónap kiesés, nem volt meg benne a lendület. Bagszi azonnal orvosolta a problémát, elővette a Nintendo 3DS-t, és megmutatta, hogy mire képes a konzol (mintha még soha nem látta volna. ^^’) És szépen lassan visszatért a régi önmaga, ahogy szerettük. Ekkor van meg benne az az igazi életérzés. És máris sokkal oldottabb lett a hangulat. 18 óra fele átjöttünk hozzám, és itt is nagyon jó volt a hangulat. Amikor a zsida meglátta a Wario Land 4-et, és a Metroid Fusion-t valósággal beletemetkezett a játékokba. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a Zelda és a Metroid egy ugyanazon évben kezdte a pályafutását 1986-ban, tavaly a 25. évforduló alkalmából sokkal nagyobb megemlékezés volt a Zeldáról, a Metroidot meg totál elfelejtették. A Metroidnak valóban sokkal kisebb a rajongótábora, ám abban a kisebb rajongótáborban sokkal nagyobb kultusza van a játéknak, a Zelda ehhez képes sokkal populárisabb, igaz nagyon is megérdemli a népszerűséget. 22 óra fele mentek haza.

Igazából tényleg nagyon rossz dolog az, ha választani kell az emberek által kitalált elvárások, és aközött, amik mi valójában vagyunk, főleg, ha a kettő korántsem kompatíbilis egymással. És azért a videojátékok esetében még mindig az az általános tévhit, hogy gyerekeknek van (főleg a Nintendo), és nagyon sok pénzt elvesz, és a mi korunkban illő lenne már a családalapítással foglalkozni. A zsida elmondása szerint ezt akarták csinálni vele. És nagyon régen nem játszott igazi Nintendo játékkal (mostanság Final Fantasy-zik), és az elején tényleg látszott, hogy nem volt az igazi, hiányzott belőle az, ami miatt igazán szerettük őt, ezért se nagyon folyamodtam bele a beszélgetésekbe, de amikor Metroidozott, ismét a régi önmaga lett, és teljesen feloldódott.

Én egész életemben valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, velem nem lehetett soha megjátszani azt, hogy ne játszak, ne nézzek animéket, illő lenne komolyabb dolgokkal foglalkozni. Én ezt az egész átneveléses dolgot, hülyeségnek tartom. Én bármilyen gyerekkori dolgomból (vegyük egyszerű példának a gyerekdalok hallgatását) magamtól nőttem ki, és saját magamból kiindulva azt gondolom, hogy nagyon sok esetben a gyerek érzi, hogy mikor jön el az idő. Én hadakoztam sokmindennel, régen bántottak is érte többen, de most, ahogy látom az embereket magam körül az utcán, arra jövök rá, hogy megtérül az, ha nem felelek meg az emberek által kitalált elvárásoknak, hanem megmaradok aki vagyok: Tudok őszintén és oldottan mosolyogni. Erről már írtam korábban, hogy erre nagyon kevesen képesek.

Erre főleg néhány hete jöttem rá, amikor 1 hetes diákmunkán voltam. 5 munkanap borítékolás, a lényeg az, hogy öten voltunk diákok, és a legelején, ahogy szokás, még mindenki csendben végezte a dolgát, figyelte, hogy na, milyen lehet a másik. Pár óra múlva a maga múdján oldódott a beszélgetés, én elhatárolótam tőlük, mert rádiót hallgattam külön fülhallgatóval, bár egy pár érdekes dolgot kiszúrtam fél füllel. Azt tudni kell, hogy a munkáltatónk nagyon jófej volt, hihetetlen rendes, és azt mondta, hogy ha 1 nap alatt 500 darabot megcsinálunk, akkor nagyon jók vagyunk. Igazából nem tudom, hogy vagy nekem fekszik nagyon az adatrögzítős, borítékolós munka, vagy a többiek voltak túl lassúak, de én fél nap alatt megcsináltam az 500-at. A többiek közben beszélték, hogy amikor meglesz a szükséges darabszám, akkor majd ilyen fél órával a munkaidő vége előtt szólnak, hogy készen van, hogy ne adjon több munkát. Na én ezt nem voltam hajlandó így csinálni, mivel hogy legalább 2 és fél óra hátra volt, és semmi értelmét nem láttam annak, hogy ott üljek, és ne csináljak semmit. Lementem a portáshoz, megkérdeztem, hogy tudom elérni a munkáltatót (nem voltunk felügyelet alatt), és felhívta nekem. Beszélek vele, megmondja, hogy mit kell csinálni. Visszamegyek, előhozok egy újabb stóc borítékot, ami nem volt benne a napi tervbe, azonnal láttam az arcukon, hogy megijedtek, hogy mit csinálok. Én elmondtam nekik, hogy felhívtam a főnököt, és elmagyarázta, hogy mit csináljunk. A többiek olyan szinten ki voltak akadva, hogy én utána szabályosan közellenségnek számítottam, hogy én munkamániás vagyok, és hogy ne írjam bele az önéletrajzomba, hogy jó csapatszellem. Nem vagyok az a megmondóember, de utólag bánom, hogy nem mondtam nekik, hogy nálam nem azt jelenti a csapatmunka, hogy csak ülök, és nem csinálok semmit, hanem együtt dolgozunk, együtt csináljuk a munkát, és ha valaki nem tud valamit, akkor segítünk egymásnak. Erre én is kiakadtam, és mivel amúgyis beteg voltam, visszavittem a borítékokat, és szépen elmentem az orvoshoz. És ezzel még nincs vége. Ugyanis néha bejött hozzánk egy középkorú férfi, aki szintén kiszúrt magának, hogy én hogy képzelem el, hogy csak úgy elmegyek. Elmagyaráztam neki, hogy ha én azt látom, hogy ha ilyen laza a munkamorál, és a főnök sem veszi rossz néven, akkor nekem sem esik nehezemre felvenni ezt a ritmust. Ő meg mondja, hogy nekem tanárnak kellett volna elmennem, hogy milyen jól ki tudok magyarázni mindent. De ez az igazság. Egy munkahelyen általában fél óra szünet jár, ez a normális. De én 2 órában voltam távol kedden. Na ezt egyrészt számon kérték a többiek, másrészt az öreg még jobban rám szállt. Az volt a durva, hogy a nap végén, amikor megmondtam a főnöknek, hogy elnézést kérek, 2 órát voltam szüneten, neki erre az volt a reakciója, hogy nem baj, csak nem mondd el. Kacsintás. A fejemhez kaptam, minden feszültség elszállt. 😀 Van ilyen egyébként, persze, ahogy látom, hogy megkövetelik, hogy normálisan dolgozzunk, akkor ott tudok lenni. Az az érdekes még, hogy egyébként annak a férfinak nagyon alacsony érzelmi intelligenciája volt. Csak mondta a magáét a többieknek (nekem nem, mert én semmit nem hallottam a fülhallgató miatt), nem esett le neki, hogy az esetek többségében senki nem reagált neki. És egyszer, amikor kiment, akkor mondja egyik a másiknak, hogy nem érti, hogy miért van itt, csak mondja a hülyeségeit. Akkor már az az “I don’t want to live in this planet anymore” kép jutott eszembe. Na ha ennyire hitelesek az érzelmek itt egymás iránt, akkor semmit nem fogok veszíteni, ha pénteken munkanap végén boldogan elkönyvelhetem magamban, hogy soha többet nem látom őket.

Igazából ezt csak azért írtam le, mert érzékeltetni akartam, hogy fontos az, hogy az ember megmaradjon önmaga, még olyan helyen is, ahol ezt nem feltétlen honorálják. Azt majd az élet lerendezi. A másik nagy tapasztalatom meg az, amit itt láttam meg igazán, hogy tényleg igaz az, hogy férfiak általánosságban nincsenek arra szocializálva, hogy beszéljenek az érzéseikről, és erre tényleg rábasznak, mert meg lehet fogni őket a hiúságuknál, ha nincsenek az érzelmekre szocializálva, így nem veszik észre az esetleges érzelmi manipulációkat. A másik két srác az öreggel olyan jól elbeszélgettek a politikáról, fociról, bulizásról, akkor nagy volt náluk a lendület. Nekem annyira nem áll ez az arcoskodás, menőzés, vigyorgás, és nem is tudok ilyen lenni, úgyhogy én úgy voltam vele, hogy ha nekik így jó, akkor megmaradok magamnak. És nem bánom, mert így tudok őszinte lenni.

Tehát több tapasztalat is azt támasztja alá, aki feladja a hobbiját, álmait, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásainak, az képletesen öngyilkosságot követ el.

Sunao na Kimochi


Istenem, ez a hőség. -_- 23 órakor aludtam el, és már 3.20-kor felébredtem, és egyszerűen képtelen vagyok visszaaludni. Na mindegy, ma úgysincs semmi dolgom, majd alszok, ha fáradt vagyok.

Tegnap mentem el a Wiiért, Lam’O-ékhoz. Már 6 órakor felébredtem, összekészülődtem, és elvileg 7.15-kor terveztem indulni, de 7.20-kor indultam el. Ez aztán a késés! Olyan 8.15-re értem a Határ útra (most a rövidebb úton mentem), és ha bár Lam’O azt mondta, hogy tök mindegy mikor érkezek meg, mert Duong már úgyis korán fent van, azért ilyen korán még nem akartam menni, ezért az Europarkban voltam egy kicsit. De nem maradtam sokáig, szálltam fel a 42-es villamosra. Elmegyek hozzájuk, felhívom őket (mivel nem jó a csengőjük), kijön Duong. Istenem, csak nem felébresztettem őket? Sajnos de. Kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt, de gyorsan felmentünk játszani, addig is ébredeztek. Kipróbáltuk a Wii Playt. Érdekes játék, 9 játékot foglal magában a pakk:

  1. Lövészet (Shooting Range)
  2. “Miitaláló” -> [én találtam ki most spontán ezt a szót, azt hiszem, nem érdemes szabadalmaztatni. ^^’] (Find Mii)
  3. Asztalitenisz (Table Tennis)
  4. “Miipóz” -> [ez talán kicsivel jobb, de csak nem az igazi] (Pose Mii)
  5. Lézerhoki (Laser Hockey)
  6. Billiárd (Billiards)
  7. Horgászat (Fishing)
  8. Rodeó -> [Biztos, hogy így hívják, amikor tehénen versenyzünk?] (Attack)
  9. Tank! (Tanks!)

Először az asztaliteniszt próbáltuk ki. Tény, hogy érdekes az irányítás fizikája, de ez komplexen az egész Wii kezdeti koráról elmondható. Most komolyan elgondolkodtam azon, hogy a Wii Motion Plus-szal jobb a Wii Play irányítása? Akinek van tapasztalata írja meg. Ahogy az általam várható volt, legtöbbet a Tankkal játszottak. Hát igen, a régi szép emlékek. Ugyanis ez egy régi NES játék újragondolt változata. Épp most keresem a játékot, de sehol nem találom. Pedig emlékszem, hogy piaci Nintendo-utánzaton sokat játszottam vele. Megmondom őszintén eredetiben NES-en még soha nem láttam. Laciék (ez Lam’O magyar neve) nagyon sokat játszottak a tankkal, és csak azért jutottak el csak a 10-es szintig, mert néha élvezetet láttak abban, hogy egymást is kilőhetik. Ó, a megható a testvéri szeretet… ^^’

Aztán lementünk, itt töltöttem fel Suara: Towa ni, valamint Megumi Hayashibara: Shuuketsu no Sadame dalokat YouTube-ra, meg az adarnára feltettem Suara dalának kfn változatát. Ezt még egy kicsit csinosítottam képekkel, közben Laciéknak nagyvonalban elmondtam hogy kell kfn-t csinálni, majd feltöltöttem a végleges karaoke fájlt. Tudom, hogy nincsenek oda azért, ha only vocalt énekel valaki, de az őszi conon mindenképp szeretném előadni. Különben nem náluk írtam meg a Suara blogpostot, csak késett egy napot. Itthon próbáltam meg feltenni a YouTube-ra, de sehogy sem sikerült, a képekkel is meggyűlt a bajom, csak Firefoxon sikerült normálisan megoldani. De mindenképp be akartam a videót is tenni, hátha így jobban érdekli az olvasót maga a szöveg is. Beszélgettünk egyszerre több mindenről is, erre annyira nem emlékszem, de mentek utána ebédelni. Addig én nézelődtem egy kicsit a neten. Amikor visszajöttek, az volt a nagy szám, hogy van egy “Cat shit” nevű anime. Nem tudom, honnan van a cím, nem tudtuk megfejteni, de a YouTube-os előzetes alapján nekem nem bejövős.

Amíg Laci csinált valamit a gépen, mi Duonggal felmentünk Brawlozni, 10 perces idővel. Érdekes, egy-két kivétellel mindig én nyertem. Amikor meglátta a Metroidot (magát a karaktert), akkor nagyon elgondolkodott, hogy az honnan lehet. Ekkor megmutattam neki Virtual Console-ról a Metroid játékot, a régi 1986-osat. Egyből meglátta, hogy mi a “probléma” a játékkal. Azért tettem idézőjelbe, mert valaki pont ezért imádja a játékot. Az a lényege, hogy nemigen lehet tudni, hogy merre lehet menni, több kijárat is van, és ahogy elnéztem (persze nem értek hozzá), mindegyik helyes. Utána jött egy kis ExciteBike. Mondta, hogy ezt játszotta régen. Nem is tudtam, hogy ezt is lehetett játszani piaci gépen. Megmutattam neki a WiiWare-es felújított verziót. Tök jó vagyok, sikerült bronz kupában az összes pályán megszerezni az S-rangot. ^^ Így jött egy új motor. Ezután WiiWare-en Dr. Marióztunk. Érdekes, azt hittem, hogy mennek neki az ilyen észjátékok (mivel egyszer még régebben megemlítette, hogy jól tud sakkozni), ehhez képest elég sokat hibázott. Vagy lehet, hogy a Dr. Mario másképp mozgatja meg az agyat? Semmit nem tartok kizártnak. Lehet, hogy ha többet játszik vele, rájön, mi a játék lényege. Ekkor jött fel Laci, aki átvette tőlem az irányítást. Poénból kipróbálták milyen lehet a legmagasabb, 20-as szint. Természetesen nem bírták sokáig. ^^’ Majd amikor Duongtól átvettem az irányítást, és pár bemelegítő-menet után komolyabbra vettük a figurát, elég sokáig eljutottunk, de hiába maradt nekem kevesebb vírus, én veszítettem, mert szép kis tornyot építettem a kapszulákból, és szépen betöltötték a kémcsövet.

Majd lementünk megint, a gépen megmutattam azt a kfn-t, amit tegnap este csináltam, majd megmutattam nekik az egyik legdurvább kfn-t, amiről itt is írtam, az Animelo Summer Live: Yells ~It’s a beautiful life~ dalt. Nagyon tetszett nekik, egyáltalán nem vetették el azt az ötletet, hogy a karaokén egy csoportos ének. Sőt, úgy kéne, hogy a karaokés “keménymagból” mindenki vállaljon el 1-2 sort, és énekeljük szépen el. Szép is lenne. ^^’ De nagyon ők sem tudtak mit mondani arra a problémára, hogy a neveket hogy csináljam, hogy ne legyen zavaró. Ezért is várom, hogy Tukeinon kitegye, véglegesítse, mert akkor a többit annak alapján fogom megcsinálni. De készek arra, hogy megtanulják a dalt.

Majd kicsit ki kellett menni, mert pakolászás kezdődött, ugyanis az egyik régi szekrényt szedték ízeire, és lepakolták a pincébe. Egy kicsit én is segítettem vinni. Amíg ott eltakarítottak utána, addig Duonggal néztük, ahogy a kutyák… khm… játszanak. Ugyanis a héten találtak egy kutyát, és befogadták, így a “régi” kutyának van játszótársa. De nagyon aranyosak voltak. Meg beszélgettünk egy kicsit a kutyák lélektanáról, amikor visszamegyünk azt látjuk, hogy Laci Megasztár videókat néz a válogatásokról. Csak lestem, hogy kik hiszik magukat énekes-jelöltnek. Különben én már nem követem figyelemmel ezeket a tehetségkutatókat. Nekem megvannak a Megasztárjaim. ^^ Bár mutatott egy nagyon jót, aki tényleg jól énekelt. Mondtam Lacinak, hogy írjon blogot, mert szerintem jókat írna. De ő azt mondta, hogy nem vállalná el, mert elsősorban kritikákat írna, és esetleg animéket oly módon kritizálna, ami a rajongók szemét bántaná. Én mondtam neki, hogy a kritikával soha nincs baj. Ami baj szokott lenni, az a stílus, ahogy megírja. Majd nagyon mondogatta a Girls Dead Monster együttest, akik az Angel Beats! anime betétdalait énekelték. Már előző alkalommal is emlegették az animét, azon gondolkodtam, hogy honnan ennyire ismerős? És most esett le, ahogy mondta a Girls Dead Monster nevű együttest. Hát persze, hát erről is mennyit beszéltünk Leeával, hogy az énekesnő annak ellenére, hogy most debütál, mit ad ki magából. Különben tényleg nagyon jó hangja van.

Laci hív, hogy menjek én is vacsorázni, hogy nem ettem semmit, legalább egy kicsit. A hús nem volt rossz, megint próbáltam evőpálcikával enni. Érdekes, ő egy kicsit másképp mutatta, mint Duong (vagy az ő módszerére emlékszem rosszul), hogy kell fogni, így se könnyű. Az a gond, hogy mindig megcsúszik a pálcika, de ez sokaknál probléma, majd belejövök. Miközben ettem, ismét a blogírás rejtelmeiről beszélgettünk. Mondta, hogy ezek döntő többsége valóban negatív hangvételű, de valahány véleményt olvas (a téma mindegy) igazából nem lehet ezen írásokból, hogy pontosan mi is a baj az adott dologgal. És ez tényleg így van. És divatosabb negatív dolgokról írni, és olvasni. Az oka egyszerű lélektan, az ember saját negatívumait érzi, hogy “eltörpülnek”, ha olyan emberről, vagy bármi dologról olvas, aki/ami eléggé negatív. Ez véleményem szerint jellemgyengeség. Mert ha az ember küzdene a negatív dolgok ellen valamilyen úton-módon, rájönne arra, hogy pozitív dolgokról sokkal jobb olvasni, még akkor is, ha az életünk nem éppen vidám, mert valamilyen szinten felemel lelkileg. Ez saját tapasztalat. Én is ezért vagyok ennyire pozitív gondolkodású, mert az évek során felismertem, hogy ez tényleg így van. Lacinak megmutattam azon blogpostomat, amikor az Animelo Summer Live-ról írtam, azt akartam demonstrálni, hogy lehet a pozitív dolgokról is sokat írni. Ekkor kiszúrta Hatsune Mikut, igen az első vocaloid “énekesnőt”, aki nem ember, csak géppel generáltak. Nem az bosszantja őt (mint ahogy engem sem, de ezt szerintem már akkor is megírtam), hogy van ilyen, mert jó, legyen, jó dolog is kisűlhet belőle, hanem az, hogy ennyire népszerű. És elkezdtük elemezni, hogy az jó dolog, hogy van ilyen, aki képes olyanokat is kiénekelni, amit ember nem, de pont ettől vész el az a fajta varázs, hogy ember énekel valódi érzelmekről, amiket lehet, hogy meg is élt. Meg az, hogy játszik a hangjával egy igazi énekes, szóval jó dolog az ilyen gépi énekes, de vannak dolgok, amikre csak ember képes, és semmi más nem pótolhatja. Aztán megnézték a supercell együttest, hogy mégis kiféle-miféle, számomra is rejtély egyébként, csak van egy nagyon jó kislemezük a Kimi no Shiranai Monogatari, de érdekesek. Az volt a vicces, amikor Laci rákeresett Google-ön a supercell-re, azt képként mindenféle szupercellákat adott ki. ^^’ Adtam neki meghívót a Jpopsuki oldalra, most már szabadon szerezhet be magának olyan zenéket, amiket szeret. Végső fázisként megnéztük az Animelo Summer Live 2009-ről egy olyan videót, ahol az előadók beszélnek az érzéseikről, meg gondolatairól. Összesen hármat láttunk, nem jutott sokra idő. Az első Kageyama Hironobu volt, ő elég érdekesen fejezi ki magát, sokat gondolkodik, mintha ez egy spontán beszélgetés lenne, és keresné a legjobb szót, amivel a leginkább ki tudja fejezni önmagát. A második Okui Masami, aki nagyon lazán beszél, és tök vidám. A saját vidámságával képes másokat is jókedvre deríteni. A harmadik Yonekura Chihiro volt, aki különösebben nem keltett bennünk semmilyen benyomást, csak meglepte őket, hogy ő énekelte a Kaleido Star 2. openinget. Összehasonlították, és furcsa volt nekik, mintha nem illene össze a két hang. Pedig az egy és ugyanaz.

Na de ők elkezdtek játszani online PC-n, ezért úgy döntöttem, hogy megyek, már csak azért is, mert akkor eszméltem fel, hogy már lassan 21 óra van, és már kezd sötétedni! O_O Szóval mentem. Majd látjuk mikor találkozunk legközelebb, nincs fix időpont lebeszélve. De jó nap volt ez is.