MondoCon 2019. ősz


No, hát eléggé rapszodikus időpontban volt a MondoCon, de hát, ha már minden időpont le volt foglalva, akkor legyen november 2-3. Már csak azért is, mert vasárnap segítő voltam a Nintendo standon. Eredetileg nem volt betervezve, bagszi relatíve későn kezdte el keresni hozzá az embereket. Ha nehezen is, de végül meglett a szükséges létszám.

Szombat

A MondoCon egy kis pénzkereséssel indult, ugyanis a vasárnapi munkának köszönhetően kaptam vendégjegyet, ami szombatra is érvényes. De a jegyet már korábban megvettem magamnak, hogy még 3.500 forintért bejussak. Bagszi csak később hirdette meg a munkalehetőséget. Így lehetőségem volt eladni a jegyet. Nem is kellett sokáig várni. Odamentem a helyben vásárló sorhoz, és hátul elkezdtem ajánlani a jegyet eladásra. Az első nem tudta megvenni, mert túl nagy címletű papírpénze volt, és nem tudtam volna visszaadni neki. A másodiknak sikerült. Kicsit gyanakodva nézte a srác a jegyet, de mondtam is neki, hogy nézze meg a dátumot rajta, tapintsa meg, hogy eredeti a jegy. Miután meggyőződött arról, hogy minden rendben van vele, megvette. Neki nem kellett várni, én meg kerestem egy kis pénzt. Ahogy bementem, most nem az volt az első dolgom, hogy karaoke terembe felmenjek, hanem hogy megkeressem bagszit. A Nintendo stand nagyjából akkora volt, mint szokott lenni MondoConon. 12 TV-n volt külön-külön Switch kiállítva, illetve állványokon voltak Switchek és Switch Lite-ok kézikonzol módban kiállítva. Volt például Luigi’s Mansion 3, Super Mario Maker 2, The Legend of Zelda: Link’s Awakening, Ring Fit Adventure, két Dragon Quest, FIFA 20, és sok egyéb menőség. Hiszen a Nintendón csakis menőség van, ez nem is lehet kérdés.

Miután szétnéztem, felmentem a karaoke terembe. Mivel hamar bejutottam, ezért még kevesen. A szervezőkön kívül csak néhányan voltak: Azt hiszem Mazsibazsi, ToumeiNi, meg egy páran voltak ott nyitásra, de így hirtelen csak ők ketten jutnak eszembe. Mivel korán értem oda, ezért harmadikként énekeltem először. Méghozzá egy dalt, amit már többször is előadtam: Mobile Suit Gundam 08th MS Team: Arashi no Naka de Kagayaite. Ezt most annak örömére, hogy a végére értem az animének. Egyébként nem rossz, de se nem Gundam, se nem mecha rajongó nem leszek tőle. Továbbra is távol áll tőlem az, hogy óriási gépekben emberek vívjanak csatákat. Nem mondom, értem, mit akar közvetíteni az anime, csak nem az én stílusom. De az openinget és az endinget annyira jónak tartom, hogy emiatt megérte megnézni az animét. Bár mindenkinek olyan debütje lenne, mint Yonekura Chihirónak. A dalt meg nagyon jó volt elénekelni, akárhányszor eléneklem, mindig élmény, mert annyira átjön a dal hangulata, hogy hiába ismerem már 10 éve a dalt, még most is libabőrös leszek, ha meghallom. Aztán egy kis szünet, jöttek a többiek: 8, John, Mai. Waka most kihagyta ezt a MondoCont.

És akkor a verseny. Hát, nagyon érdekes volt, mert elég későn szereztem tudomást arról, hogy előnevezős verseny lesz. Így 17.-nek jelentkeztem, ami biztos várólistát jelentett, ugyanis 12 főre limitálták a versenyzők számát. De természetesen hagyták jelentkezni az embereket, ha valaki visszamondja, vagy nem jelenik meg, akkor a várólistásokat hívják be. Végül csak úgy döntöttek, hogy versenyezzen mindenki, aki jelentkezett. Így sorra kerültem én is. De most az égvilágon semmit nem gyakoroltam a verseny előtt. Nekem ugyanis a ZH-hét szombatján volt a MondoCon, és most sokkal inkább azon voltam, hogy felkészüljek, és sokkal jobban sikerüljenek a vizsgák, mint eddig. Így most ahogy esik úgy puffan elven énekeltem. Puffantam is rendesen, mert énekelni elég régen énekeltem komolyabban, így most nem jött össze a versenydalom. De ez most annyira nem érintett mélyen, lett, amilyen lett. Egyébként a Slam Dunk: Kimi ga Suki da to Sakebitai című dallal készültem. Maga a dal egyébként ment, de nem volt igazán hangom, így annak ellenére, hogy az addig énekelt versenydalok minősége vegyes volt, borítékolható volt, hogy nem jutok tovább. Nyolcadikként énekeltem. Egy páran azért kifejezték tetszésüket. Ha nem irónia volt, köszönöm.

Mindenesetre a versenyt nem néztem végig, a dalom után elmentem szétnézni. Most minden máshol van, mert óriási felújítás van. Konkrétan az egész Hungexpót úgy, ahogy van, nullára lebontják épületenként, és újra felhúzzák az egészet. Úgyhogy az előadások a 25-ös csarnokban voltak, az árusok, konzolok, egyebek meg a G-csarnokban. Abban nem reménykedtem, hogy az árusok között találok Haikyuu!!-s cuccokat, mivel az nálunk valamiért nem terjedt el. Ja, persze! A Trilliannál Haikyuu!! manga 4.500 forint. Hogy is felejthettem el. Mondjuk van náluk 6. kötet, aminek borítója az egyik kedvenc Haikyuu!! artworköm. Amikor a háló egyik oldalán Kageyama az egyik oldalra megy, a háló túlsó oldalán meg Oikawa a másik oldalra. Jól szimbolizálta a mangaka a köztük lévő rivalizálást. De mivel nálunk annyira nem terjedt el a Haikyuu!!, mint mondjuk a Kuroko no Basket, ezért nem nagyon voltak Haikyuu!!-s relikviák. Legalább a pénzem biztonságban van. Természetesen mindenféle gamer, esport dolgok voltak: PlayStation 4, XBOX ONE, de amit nagyon érdekesnek tartottam, az egyik számítógépes kiállítás, ahol különböző, amúgy modern gépek kaptak fa burkolatot, de azok valami csodálatosan meg voltak munkálva, és mindegyik gépnek saját formája van. Az egyik gép például úgy nézett ki, mint egy Commodore 64. Nagyon ötletes volt. Aztán a G2Pont-nál (mert most már nem videojatekbolt.hu) kerestem azt a Nintendo 64-es bögrét, amit egyik üzletükben láttam korábban, és nagyon megtetszett, de azt nem hozták ki. Azt megvettem volna.

Visszamentem a karaoke terembe, mert gondoltam, hogy hamarosan szólítani fognak. De annyira eltöltöttem ott az időt, hogy kiderült, hogy már túl is mentek rajtam. Most gondoltam amúgy Haikyuu!! dalt énekelni. Mivel biztos voltam abban, hogy nem jutok tovább, ezért úgy voltam vele, hogy nyugodtan kicsinálhatom a hangomat az Imagination dallal. Végül visszahívtak, és háát… Nagyon furcsa, mert alapvetően jobban ment, mint a Slam Dunkos dal, igazából ki tudtam énekelni, csak azzal jöttek a végén, hogy ordítva éneklem ki a magas hangokat, amit nagyon kellemetlen hallgatni. Hát legyen. Kellene valaki, aki segítene megtanítani, hogyan énekeljem ki a dalt magas hangon, ha egyáltalán menne. Mert amúgy szeretném jól előadni, kár, hogy többeknek nem tetszett az előadásom. Azt meg kisebb pofonnak éltem meg, hogy nem sokkal utánam egy srác szintén felénekelte a Haikyuu!! Imaginationt. Többen is mutattak rá, hogy tanuljak tőle, ugyanis nagyon jó volt. Jónak nagyon jó volt, de meg lett sértve az egóm. Habár nem mutattam ki, igyekeztem jól viselni, de belül határozottan rosszul éreztem magam. De azért gratuláltam neki, mert tényleg jó volt.

Ugyanakkor úgy éreztem, hogy tisztára kell mosnom magam. Ennek érdekében a következő dalt, amit felénekeltem az Suzuki Yuuto: Garden of Eden dala volt. Hallottam, hogy többen pozitívan konstatálták a dal lendületes mivoltát, mintha elnyerte volna a tetszésüket. Mi tagadás, az enyémet is elnyerte, sőt, annak idején, amikor megismertem, imádtam hallgatni, mert enyhe erotikus dallamvilága és szövege igencsak megmozgatta a fantáziámat annak idején. Milyen érdekes, hogy magam sem tudom, mikor hallottam a dalt utoljára, és mégis úgy emlékeztem minden egyes dallamra, a ritmusra, mintha pár perce hallottam volna utoljára. Sokkal jobban is ment. Erre büszke voltam, valamit visszaszedtem a romba döntött egómból. Most már csak Mazsibazsit kell meggyőzni arról, hogy a Haikyuu!! nem egy meleg sportanime. Elvan a saját maga elméleteivel, és hiába magyaráztam neki, hogy mi a helyzet a Haikyuu!!-val, az nem fér bele az animés értékrendjébe, ő nem hajlandó Haikyuu!!-t nézni. Na de nem adom fel. Megnézetem vele a Haikyuu!!-t, ha addig élek is! Bár ha ezzel a lendülettel tiltakozik, akkor nagyon hosszú élet elé nézek.

Az ötödik dalomra a hagyományos karaokén nem került sor, úgyhogy újra fel kellett iratkozni a Late Night Karaokéra. Az volt a poén, hogy volt még kb. 10 perc a Late Night Karaoke kezdetéig, 8-cal beszélgettünk a japán zenei kiadókról, melyek animékre szakosodtak, és csak 2-3 perccel a kezdés előtt vettük észre, hogy azért áll akkora sor Leea előtt, mert már a Late Night-ra vártak, hogy feliratkozzanak. Hát, igen későn kaptunk észbe, de bepróbálkoztam a sor közepén, hogy ugye, milyen jóbarátok vagyunk? Küldtek a sor végére… Persze, milyen barát az, aki nem segít a bajban? Na de semmiség, 21. lettem a listában. A Fuyu no Rondo: Fuyu no Himawari dalát énekeltem el. Ezt közönség előtt még nem énekeltem el, mert túl érzelgősnek tartom, de most mégis, a karácsonyi időszak kezdetének örömére. A Melted Snow már volt néhányszor, ráadásul az túl komoly. Most jobb kedvem van, úgyhogy egy könnyedebb, érzelgősebb dallal szerettem volna a karácsonyi szezon közeledtét jelezni. Amíg nem jöttem, addig beszélgettem a többiekkel, meg figyeltem az éneklőket. Miután énekeltem, hazamentem, hiszen másnap hosszú nap elé nézek.

Vasárnap

Még az óra csörgése előtt felébredtem, így volt időm nyugalomban elkészülni. Általában, ha reggel korán kell kelni, úgy állítom be az órát, hogy pont annyi időm legyen, hogy elkészülődök, és már indulhatok is. Most is ez lett volna, de volt időm. Mivel 8-ra kellett odaérni, ezért nagyjából 7 órakor indultam el, hogy nyugodtan odaérjek. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóig, aztán a villamossíneken át a Hungexpóig. Aztán a kettes kapun át mentem be, most egész nap a Nintendósokkal leszek. Én voltam az első, aki megérkezett, a többi kiállítóhelyen is alig voltak egy páran 8 órakor. Leültem, megreggeliztem, utána gondoltam, hogy amíg meg nem érkeznek a többiek, bekapcsolom a TV-ket. Csak kettőt tudtam, a többinél nem találtam a bekapcsoló gombot. De nem is kellett ezzel foglalatoskodni, hiszen jöttek a többiek is hamarosan. Bagszi kitöltetett velünk egy papírt, ami által a ConQuest hivatalosan is foglalkoztathat minket. Ezután megismerkedtünk az új játékokkal. Az alapbeállítások, a játékról néhány szóban. A Luigi’s Mansion 3 hihetetlen nagy alkotás. Nagyon megtetszett a történet, és hogy mennyi extra van a játékban. Komolyan felmerült bennem, hogy végre végigjátszhatnám a GameCube-os Luigi’s Mansion-t. Az ugyanis még nincs meg. O_O Meg a Ring Fit Adventure volt az, amit kipróbáltam. Ez is hasonlóképpen fitnesz játék, amit a Wii Fit fejlesztői készítettek. Csak itt nem mérleg van, hanem egy autókormány méretű gyűrű, ami meglehetősen merev, ezáltal nehéz vele dolgozni. De pont ez a lényeg, ugyanis például össze kell nyomni, szét kell húzni, de hihetetlen, hogy megdolgoztat. Van olyan gyakorlat rajta, hogy gyorsan kell összenyomkodni a gyűrűt, közben meg egy csík elindul. Minél gyorsabban nyomkodjuk a gyűrűt, annál lassabban megy, és akkor persze többet tudunk nyomkodni, de irgalmatlanul megdolgoztatja a kart. Kipróbáltam, és még pár óra után is éreztem a karomat. Ráadásul nemcsak olyan gyakorlatok vannak, ahol elől tartjuk a karunkat, hanem a fejünk fölött, vagy a tarkónk mögött, így sokféle módon megdolgoztatja a kart. Meg a lábat is, ugyanis például a két láb közé lehet lehet tenni a gyűrűt.

Az emberek most lassabban jöttek. Vasárnap lévén effektíve kevesebben vannak, de komoly meglepetés volt számomra is, hogy amikor ott voltam bagsziéknál szombaton, milyen sokan voltak. Nagyobb volt a forgalom egy átlagos MondoCon-hoz képest. Mondjuk vasárnap a tavalyi vasárnapi forgalomhoz képest is többen voltak. Ami több szempontból is nagyon jó volt. Egyrészt lássanak minél többen Nintendo Switchet, másrészt a mi munkánk sem annyira unalmas.

Inkább én voltam az, aki annyira nem élvezte a munkát. Benne van már a fejemben, hogy 10 órán keresztül ugyanazt kell mondani. Bár most nem volt annyira probléma, hogy valaki a B-gombbal akarná elindítani a játékot, és mondogatni mindig, hogy az A-gombbal kell elindítani a játékot. Amúgy eredetileg a Luigi’s Mansion 3-hoz voltam beosztva, de nem voltunk annyira szigorúan felügyelve, hogy ki hol van, én oda mentem, ahol épp kevesebben vannak, valamint ha láttam, hogy valaki segítségre szorul. Illetve, ha valamiért mindig járkálni kellett, mert a látogatók előszeretettel lépnek ki a játékból, megnézni, hogy van-e rajta másik játék, illetve rá akarnak csatlakozni az internetre. De azt sajnos nem lehet. És akkor ezt is magyarázni kell. Mondjuk ez is olyan dolog, amit nem értek, hogy ha egy adott játék megy rajta, és a felső tábla világosan mutatja, hogy melyik játék az, akkor miért érzi magát a látogató felhatalmazva magát arra, hogy kilépjen a játékból, másikat indítson el (ha lenne mit…), vagy felcsatlakozzon az internetre? Azok ott kiállított konzolok, ami arra szolgál, hogy bemutassa a játékot, és nem arra, hogy azzal játsszunk, amivel kezdünk van.

Mondjuk azt személy szerint problémának éreztem, hogy most olyan játékok voltak kiállítva, amiket nem feltétlen lehet gyorsan lejátszani. Gondolok itt például a Mario Kart 8 Deluxe-re, vagy a Super Smash Bros. Ultimate-re, amihez bárki le tud ülni pár percre, lejátszik egy pályát vagy egy meccset, és egyből ráérez a játék hangulatára. A Super Mario Maker 2 és a Luigi’s Mansion 3 is olyan játékok, amik hosszabb lélegzetvételűek, ezáltal nem igazán adja át a hangulatot az, ha pár percet játszani velük. Kipróbáltam például a Dragon Quest-et, de nem tudtam eldönteni, hogy kell-e nekem ez a játék, jó-e ez a sorozat, vagy sem. Értem, hogy a ConQuest mindig a legújabb játékokat akarja bemutatni, de azt gondolom, hogy érdemes meghagyni a Mario Kart 8-at, Super Smash Bros.-t, amik funkcionálhatnak úgy is, hogy a Switch-et mutassák be.

Egyébként meg meglepősen pörgősen ment el egy nap. Jött Mazsibazsi is kicsit játszani a Luigival. Még mindig nem hajlandó meleg sportanimét nézni… De ő is felfigyelt arra a kiállításra, ahol modern gépek voltak fával befedve. Az történetesen a Nintendo stand mellett volt közvetlen, de engem már azért is érdekelt a dolog, mert a molinón, amin hirdette magát a srác, egy .de domain nevű weboldal áll, tehát a kiállító német. Meg is mutattam a német ismerőseimnek Discordon, mondták, hogy ismerik őt, de annyira nem tartják érdekesnek az ötletét. De nekem itt a lehetőség, hogy beszélgessek valakivel németül. Mazsibazsi is odament, megpróbáltunk németül beszélni az egyik segítő sráccal, de még bazsi is feladta a maga C1-es nyelvvizsgájával. Túl nagy volt a zaj, és tényleg nem lehetett jól hallani a srác beszédét, így angolra váltottak. Egyébként is nehéz érteni a német szöveget, mert gyorsan beszélnek, az utolsó szótagot általában elharapják, ráadásul az r betűt nem mondják annyira harácsolósan, mint mi. Nekem is nagyon kell figyelnem, amikor német rádióadót hallgatok, és érteni akarom, hogy mit mondanak. De érdekes, hogy azért én mondtam neki néhány mondatot németül, és nem feszengtem, hogy úristen, németül kell beszélni, vajon érteni fogja-e, amit mondok… Teljesen természetesen beszéltem hozzá, és értette is, amit mondok. Nyilván egyszerűbben fejeztem ki magam, de nem volt az, hogy megálltam, mert most úristen ezt és ezt hogy kell mondani. Hanem amit tudtam, azt folyékonyan mondtam. Mindig is tudtam, hogy a német nyelv a hozzám való nyelv.

A késő délutáni órákat némileg felrázta az, hogy amikor már kevesen voltak, akkor bagszi megengedte két promóter srácnak, hogy kicseréljék a FIFA 20-at a Super Smash Bros. Ultimate-re. Egyből odacsődült köréjük mindenki, és játszani akartak vele. Nos, igen. Van különbség. Meg abból a szempontból is szabadabb volt a mai nap, hogy voltak székek, leülhettünk. Úgyhogy nem fáradtunk ki annyira, mint korábban, én legalábbis jól bírtam még este is. Bár erről eszembe jutott egy korábbi alkalom, amikor korábban 2 napos volt a PlayIT!, akkor a második napon, hogy provokáljam a többieket, nekiálltam táncolni, hogy imitáljam, hogy milyen jól bírom. El is küldtek nagyon messzire. Mindenesetre azon komolyan elgondolkodtam, hogy ez legyen az utolsó promóteri munkám egyike. A PlayIT!-re jelentkeztem, azt megcsinálom, de utána szerintem részemről vége. Hacsak nem találok ki valamit, amivel érdekesebb lesz a munka számomra. Ha igen, akkor lehet csinálom jövőre. Amúgy annyira nem érdekes már számomra ez a munka.

A mostani MondoConon csak annyi volt a különbség, hogy más épületben voltak az előadások és a többiek, egyébként ugyanolyan volt, mint eddig. A karaoke miatt megvan a hangulat, amiatt érdemes járni, vannak emberek, akikkel csak itt találkozok, de amúgy megvagyok MondoCon nélkül. Csináltam néhány képet, azok itt megtekinthetők.

Néhány nyugati sorozat


Egyáltalán nem ismeretlenek azok a sorozatok, amiket nézek, nem is ismertetőt írnék, hanem személyes gondolatokat. Ebből az egyik rajzfilm, kezdjük ezzel:

  • Garfield és barátai: Az utóbbi félévben untig írtam Garfield-ról, és többször tettem említést arról, hogy nézem a rajzfilmsorozatot. Már kétszer végignéztem mind a hét évadot (kivéve az ötödiket, mert az nem elérhető), és most harmadjára, mert tényleg úgy vagyok vele, hogy nem lehet elégszer látni, a poénok mindig megnevettetnek.
  • Jóbarátok: Ez szintén egy olyan sorozat, amit nem lehet elégszer megnézni. Olyan veszett nagy rajongója nem vagyok a sorozatnak, de amikor ment a TV-ben egy rész, mindig végignéztem, a nevetés pedig garantált volt. Aztán tavaly határoztam el, hogy leülök és végignéztem. El is jutottam a 7. évadig, de utána abbamaradt. Most az elejétől nézem ismét, és úgy tűnik, hogy ez is olyan sorozat, amit tényleg nem lehet elégszer megnézni. Mert bár sok jelentre emlékszem, mégis ütnek a poénok másodjára is. A két kedvencem Chandler a fanyar humorával, és Phoebe az elvont személyiségével.
  • Xena: Warrior Princess: Ezt annak idején nagyon szerettem, amikor a TV2-n ment. Általános iskolában az egyik lány osztálytársam beszélt nekem róla, és úgy voltam bele, hogy belenézek. A belenézésből megnézés lett, a megnézésből pedig rajongás. Most is nagyon tetszik. Nagyon jó színésznőt választottak Xenához, hihetetlen erős kisugárzása van. Láttam a színésznőről “civil” képet is, és nyilván, ha nem is feltétlen a sorozathoz hasonlóan, de erős kisugárzása volt. A történettel pedig betaláltak nálam, mert alapvetően szeretem az ókori görög történelmet, így az eseményeket is érdeklődve nézem. Bár tudom, hogy a történések nem valódiak, vagy nem úgy történtek meg, ahogy a sorozatban láthatjuk, de tetszik az, ahogy megjeleníti a sztorit, ezért nem azzal foglalkozom, hogy azok valóban megtörténtek-e vagy sem, csak élvezem, amit látok. Bár azt hozzá kell tenni, hogy néhány cselekmény eléggé valószínűtlen. Még úgy is, hogy egy harcosnővel ilyen dolgok megtörténjenek. Erre jó példa az 1. évad 21. része, ahol Xena meghal. Halála előtt is nagyon rosszul volt, mégis el tudta látni a betolakodók baját, aztán ahogy kijött a halálból, és utána ahogy harcolt. De nem ezek foglalkoztatnak, mert annyira erős és élő a cselekmény a sorozatban, hogy bár látom, némely kifejezetten furcsa, de nem ez dominál. Lucy Lawless (Xenát alakító színésznő) pedig annyira fantasztikusan alakította, hogy én ezért odaadnám neki az Emmy-díjat (úgy tudom, ezt kapják a sorozatban nyújtott alakításokért).

És van Xena: Warrior Princess játék Nintendo 64-re. Kerestetik. Játszottam vele régen, nem egy kiemelkedő darab, de szívesen betudnám a gyűjteménybe. Egy verekedős játék, átlagos stuffról van szó. Azt gondolom, hogy azért nem kiemelkedő, hogy a karakterek harcstílusa nem sokban térnek el egymástól. Ettől függetlenül megvenném a játékot. Amúgy PlayStation-re is van Xena játék, méghozzá kalandjáték. Jobban örültem volna annak, bár szinte mindenhol azt olvastam, hogy rövid játék.

 

Majdnem álmatlan jubileumi Pokémon találkozó


Azért annyira nem álmatlan, mert aludtam 2 órát, de az inkább felületes volt, hogy azért mégis csak legyen valami, amúgy 0:45 óta ébren vagyok. Eltöltöttem otthon az időt, bár ahhoz nem volt már erőm, hogy pontosítsam Yonekura Chihiro: Seize the Days dalának romanizálását. Ugyanis ezek nem konkrétan az én munkáim, ennyire még nem tudok japánul. Úgy van, hogy fent van egy japán weboldalon a kanji dalszöveg, és ezt a Nihongo J-talk oldal segítségével romanizálom. Ezt javítgatom, ahol a ragozás külön van, ott egybe teszem, meghallgatom a dalt, hogy a jó olvasatot romanizálta. Egy kanjinak ugyanis több olvasata van, és gyakran előfordul, hogy egy dal esetében nem azt hozza be, amit énekelnek. És ez nem feltétlen a fordító hibája, az általában a legtöbbször használt olvasatot hozza be. Azt hiszem egy ALI PROJECT dal okán beszéltük Leeával a karaoke fórumon, hogy az énekesek sokszor a legritkábban használt, vagy legfurcsább olvasatot éneklik. Ezeket még ő is csak hallgatás után tudja romanizálni, pedig ő aztán igazán tudja a nyelvet.

Szóval nagyon szeretem ezt a dalt, és legyen átkozott a BEST OF CHIHIROX II album, ennyire még soha nem voltam az énekesnő hatása alatt. És maga a romaji szöveg megvan, csak itt most az a hiba, hogy több kanjit nem ismert fel, ezért azokat meghagyta. Majd pontosítani kell, és végighallgatni, hogy rendben van-e. Gondolkodtam azon, hogy megcsináljam-e a kfn-t belőle, de annyira éber akkor nem voltam. Próbáltam még visszaaludni, de sikertelen kísérlet után úgy döntöttem, hogy inkább Wii U-n játszok. Mario Kart 8 és Super Mario All-Stars. Most volt az első alkalom, amikor Grand Prix-n kipróbáltam a 200cc-t. Nem 60 pontos (maximális) eredménnyel, de csodák csodájára 1. helyen végeztem a Mushroom Cup-on. Ez már tényleg nagyon nehéz, okosan kell driftelni, mert nagyon gyorsak már a kocsik és motorok, és nagy ívben veszi be a kanyart. Az éles kanyarok esetében szinte esélytelen, hogy ne úgy vegyük be, hogy nem ütközünk falnak. Így a 48 pontos győzelem nagyon szép teljesítmény. A Super Mario All-Stars esetében meg akartam nézni, hogy mutat nagyobb méretű Full HD TV-n egy Super Nintendo játék. A fekete péntek keretében vettünk egy 32”-es Samsung Full HD (nem okos) TV-t. Nagyon szép a képe, a HD TV adások és a Wii U játékoknak csodálatos a képük. Csak a SNES játékok már nem annyira szépek, mert látszanak a pixelek, és ugyan nem veszi el a játékélményt, de érdekes nagyképernyőn látni a pixeleket. Szabad szemmel le lehet rajzolni Mariót, és a pályaelemeket akár Paintben is. Olyan sokat nem játszottam, inkább szemléltetésképp néztem meg. Meg azért az idő is haladt.

De azért érdekes volt, hogy értem el az 5.30-as vonatot. 4.45-kor indultam el, mert be akartam menni a Tescóba, ami 5 órakor nyit, akartam venni csokimikulást magamnak. Még korábban kinéztem magamnak egy Kinder csokimikulást, és elhatároztam, hogy 5-én hajnalban veszek magamnak egyet. De sajnos egy sem maradt belőle. Sokat vacilláltam, mert nagyon megfogyatkozott a csokimikulás-kínálat, de mindenképp akartam magamnak egyet. Miért is ne ünnepelhetném meg a mikulást magamnak 29 évesen is? De találtam 3 db. kis csokimikulás szettet, szintén kinder. Ár-érték arányában drágább, de hát egy évben egyszer van mikulás, miért is ne engedhetném meg magamnak? Megfogadtam magamban, hogy masszát soha nem veszek, nagyon kellemetlen íze van, és émelygős. Inkább megveszem a drágábbat, de tudom, hogy az jó. Szóval kifizettem, és elindultam a vasútállomás felé. Még mindig nagyon fel van dúlva a környéke, de az utolsó „simításokat” csinálják, állítólag jövő év elejére kész lesz a békéscsabai vasútállomás. Végülis látszik a vége, mert szép már így is, de még mindig sok munka van, és nehézkes a közlekedés a környéken. Bár siettem, végig figyeltem az időt, eleinte az volt, hogy van még idő, nem kell annyira sietni, később meg már éreztem, hogy szorít az idő, a végére meg már esélytelennek láttam, hogy elérem a vonatot. És annak ellenére, hogy kerülőt kell tenni, még éppen sikerült.

Szokás szerint tele volt a vonat, és ez csak megerősített azon döntésemben, hogy átszálljak Szolnokon. Egyrészt megnéztem, hogy annál a régi könyvesbódénál van-e régi Garfield magazin (1996. decemberi szám kerestetik), valamint reménykedtem abban, hogy a zónázó vonat, ami a Keletibe megy, az új, menő vonat lesz. Garfield ugyan nem volt, de menő vonaton utaztam. 8 órakor indult el, addig laptopon néztem Jóbarátokat, Garfield és barátait. Utána az új Csernus Imre könyvet olvastam. Jó volt, kényelmesen telt el az idő.

9.45 körül érkeztem meg Pestre. Szerencsére nem kellett sokat utazni, a Blaha Lujza téren a Művészeti Szintben volt az animepiac és a Pokémon találkozó. A belépő 800 forint volt, az egész rendezvény nem volt nagy helyen, mégis azt gondolom, hogy ahhoz képest meglepően sokan voltak. A vásáron néhányszor végigmentem, de igazából az animés cuccok már korántsem mozgatnak meg annyira, mint régebben. Néhány japán CD-t láttam, de egyáltalán nem az én stílusom voltak, úgyhogy nem is vettem semmit. A Pokémon találkozó egy külön nagyobb teremben volt, ami meglepett, hogy TV-k is ki voltak állítva, meg asztali konzolok. Super Nintendo, Nintendo 64, GameCube és Wii U. A SNES-ben Game Boy Player, benne Pokémon Blue, a N64-ben Pokémon Stadium 2, GC-ben pedig Pokémon Colosseum. A Wii U-s játékot nem ismertem fel. Én úgy le is parkoltam a Super Nintendónál, és nagyjából ott időztem egész nap. Persze azért megjelent néhány ismerős. Többek között Krisi, Ninty, Truner, Norbi, LL és persze bagszi. És ott volt még balko67, aki mellém telepedett le. Így lényegében együtt töltöttük az időt. Az volt jó, amikor Sparrow hozta a Nintendo 3DS-ét a Zelda Triforce Heroes-zal, és azzal játszottunk hárman. Nagyon jó kis kooperatív játék, jó volt összhangban dolgozni, és jót nevettünk egymás szerencsétlenkedésén, az ugyanis mindnyájunkra kihatással volt. Jelölt lett ez a játék a listámon. Be is adta a végén, hogy rámehetek eShop-ra, hogy megvehessem. Ravasz, nagyon ravasz. Amúgy hangulatos, a legjobb többjátékos Zelda, amivel eddig játszottam. És talán pont azért tetszik ennyire, mert összhangban kell dolgozni, és viccessé tette a játékot, hogy az egyikünk ballépése mindnyájunkra kihatással volt. Aztán jöttek mások, balko velük Smash Bros-ozott 3DS-en, én meg addig SNES-en nyomtam a Pokémon Blue-t.

Érdekes volt, mert először a srác neve POKÉCON volt, akit irányítottunk, viszont a rivális nevén kicsit megrökönyödtem. Nem írom ki, mert eléggé durva, de van tippem, hogy ki adta neki azt a nevet… Szóval elvoltam vele, nagyon tetszett. Aztán elmentem egyszer körbenézni, és amikor visszamentem, meglepve tapasztalom, hogy valaki resetet nyomott, ez a mentés törlődött, és az én ősrégi mentésem tért vissza. Ugyanis azt a Blue-t én adtam el bagszinak, azért nem tetszett, mert amerikai, és én csak európai játékot gyűjtök. Mindenesetre nosztalgiáztam egyet a régi mentésemmel. 40-es szintű Blastoise, 16-os szintű Bellsprout, 6-os szintű Caterpie és 5-ös szintű Pidgey volt, ha jól emlékszem. Igen, abban az időben még egy Pokémonra fókuszáltam, ahogy írtam erről régebben, aztán rájöttem, hogy ez nagy hiba volt. De a játékot most is nagyon szeretem, és alig várom, hogy megjelenjen jövő február végén Nintendo 3DS Virtual Console-ra, megveszem mind a három változatot (ha nem lesz extrém drága, akkor egyszerre).

Aztán nézelődtem, meg amikor nem volt kajám, akkor lementem a közeli SPAR-ba. Kíváncsi voltam, hogy itt kapható-e az a Kinder csokimikulás, amit annyira kerestem, és bizony volt… Vacilláltam rajta egy kicsit, de aztán ezzel is úgy voltam, hogy csak egyszer van ezen a világon 2015. december 5-e, holnap mikulás, rúgjunk ki a hámból. Enyém lett. Készültem lelkiekben erre a napra, mert eredetileg én javasoltam bagszinak, hogy a következő Nintendo találkozók legyenek október 3-án és december 5-én. Bár a Nintendo találkozók elmaradtak, de a Pokémon találkozók erre a napra, és ha számított a javaslatom, akkor hálás vagyok bagszinak, hogy figyelembe vette a kérésemet. Szóval csokimikulás-özön ezen a csodaszép mikulás előtti napon. Az egyik kis mikulást odaadtam bagszinak apróságként, tegnap volt a névnapja. Amúgy a rendezvény szervezettebb és komolyabb volt, volt bajnokság, TCG verseny, kvíz. Azt sajnálom, hogy a tervezett előadás elmaradt, de sajnos azt már nem sikerült összeállítania bagszinak. Az azért szép lett volna, hogy 50. Pokémon találkozó és a Bagszipoke weboldal 15 éves, és ennek alkalmából tart egy előadást. A Pokémon Origins viszont furcsa volt. Erre csinált magyar feliratot. Kicsit zanzásítva ez az eredeti Pokémon kezdeti történetek felújítva, más karakterekkel, úgy is mint Red és Blue. Brock nagyon furcsán nézett ki, és a rakéta csapatot sem Jessie és James alkották, hanem mezei rakéták. Érdekes volt, kicsit lelketlennek tűnt, de érdemes volt megnézni. Meg sok Pokémon videoklip, AMV, úgyhogy nem unatkoztunk. Természetesen Matsumoto Rica is megszólalt. Jól éreztem magam, jó volt minden, érdemes volt belefektetni a munkát.

Volt egy vicces momentum, amikor megismerkedtem egy testvérpárossal, odaült mellénk egy ázsiai fiú és lány, játszottak a Pokémon Blue-val és nagyban gondolkodtunk, hogy vajon milyen nyelven beszélhettek. Nem ismertem fel szavakat, ezért nem gondoltam, hogy japán lenne. Nem is szaggatott, tehát nem is kínai, nem is „franciásan” szaggatott, ezért nem is vietnami, csak koreai lehet, mert ők azok, akik még folyamatosan beszélnek. A vicc az volt, hogy az egyik srác letöltötte a telefonjára a Google Translate alkalmazást, és elindította a beszédfelismerést, azt beszéltük, hogy ha szolidan melléjük tartom, akkor hátha kiderül, milyen nyelven beszéltek. Volt mindenféle zaj, meg azért tudtam én is, hol a határ, ezért nem jártunk sikerrel, de jól szórakoztunk az eseten. Aztán tombolasorsolás, és részemről vége is, mert a 18.10-es vonattal azért szeretnék hazajutni. Sikerült is elérni. Itt az 1997-es Játék határok nélkül 2. elődöntőjét néztem meg. Aztán haza is értem. Nagyon jó volt ez a nap, az utóbbi időkben több nehézség is ért, ami miatt nem voltam lelkes a találkozó miatt, a végeredmény annyival jobb lett.

Készült néhány kép, azok itt tekinthetők meg.

ShoujoCon


Szóval a tegnapi ShoujoCon. Jó volt, de megmondom őszintén unatkoztam a második felében. Sajnálom, hogy nem sikerült. 😦

Pár napja megbeszéltem bagszival, hogy nála alhatok pénteken éjszaka, így ahogy hazajöttem a munkából, összeszedtem mindent, ami kell, és siettem a vonathoz. 17.15-kor indult, utazás alatt a szokásosakat csináltam: olvastam, játszottam. Meg most nálam volt a laptop, ami igazából szerencse volt, mert rettenetesen bosszantó volt, hogy ketten előttem tárgyalják ki a magánéleti problémáikat, úgyhogy Garfield és barátai nézésével fejhallgatóval tereltem el a figyelmemet. Sikeres hadművelet, a 3. évad 13, 14. része pedig olyan vicces volt, mint a többi. Ettől függetlenül minden rendben volt. A Keletinél visszafordultam a Sülysáp felé menő vonaton, és Kőbánya Felsőnél szálltam le, a 37-es villamos megállónál vártam bagszit. Hazasétálva kitárgyaltuk a holnapi nap lehetőségeit kulisszatitkokkal, majd pizzaevés után még játszottunk egy kicsit Mario Kart 7-tel. Ki akartam itt is próbálni, hogy milyen tárgyak nélkül játszani. Ha őszinte akarok lenni, nem is vettem észre, hogy nincsenek tárgyak a játékban, úgy játszottam, ahogy eddig is, de az első menetnek nem volt folytatása, mert bagszinak egyáltalán nem tetszett így a játék. Meg ő már aludni akart, nekem egy jó darabig nem jött álom a szememre, folytattam a könyv olvasását, aminek már majdnem a végén járok. Ahogy írtam korábban, az utóbbi években nagyon rákaptam a pszichológiai, önismereti könyvekre, most épp Soma mamagésa első Ébresztő! könyvét olvasom. Aztán éjfél után csak én is elaludtam.

Valami fél 6 körül ébresztett fel bagszi, hogy ideje készülődni. 6.20-ra kész lettünk, hát akkor menjünk. Eredetileg a 9-es busszal terveztünk menni, de mivel nem volt jegyem, át kellett menni a 3-as, 28-as villamos megállójához, mert csak ott volt jegyautomata. Szomorú, hogy Kőbánya alsó vasútállomás környéke Kőbánya városközpont, és nincs ott jegyautomata. Végülis a 28-as villamos is elvitt a 24-es villamoshoz, melynek köszönhetően a tett helyszínén kötöttünk ki. A Balázs Béla utcán kellett leszállni, ott volt a Ferencvárosi Művelődési Központ. 7-re odaértünk, de mivel nem ettünk, ezért elmentem a közeli Coop-ba, ott vásároltam be magamnak aznapra, meg bagszinak kérésére reggelit neki. Aztán vissza, beszálltam én is segíteni. Jó buli volt a konzoloknál ténykedni. Asztalok, székek, TV-k, konzolok elrendezése úgy nagyvonalakban. Közben többször felnéztem az emeletre a karaoke teremben, hogy lássam a karaokésokat, de semmi. 8 órakor, de még 8.30-kor is üres volt a terem. Akkor folytattam lent a segítést. Öten csináltuk: bagszi, Dash, ug, Truner és én. Egész jól elszórakoztattuk egymást, főleg amikor mi négyen, fiúk elhatároztuk, hogy beállunk egy Mario Kart: Double Dash!! bulira, de bagszi a maga stílusában ránk szólt, hogy ne most jusson eszünkbe játszani, amikor még bőven van tennivaló. De azt nem hagytam ki, hogy ug-vel kipróbáljam a Just Dance-et. Legalább most már úgy utálom, hogy tudom, hogy mi a bajom vele. Egy jó dolog van benne. Táncolhatok olyan számra is, amit szeretek. Ha jól emlékszem a Ray Parker Jr. az előadója a Ghostbusters dalnak (és valóban!), arra táncoltunk. Az a zene felhangzott az 1997-es Játék határok nélkül 1. elődöntőjében. A holland játékban szólalt meg, ahol is szellem léggömböket kellett jobb belátásra téríteni. Ez az oka, amiért szeretem ezt a számot, és mint tudjuk, nálam alapszabály, hogy ami az 1997-es Játék határok nélkül sorozatában volt, az rossz nem lehet. És hogy milyen a Just Dance-ben táncolni? Iszonyúan debil, olyan, mintha Alíz Csodaországában DDR-eznénk. Jó buli volt hülyének lenni, de köszöntem szépen a lehetőséget. Különben lazán Mario Kartozhattunk is, mert attól függetlenül, hogy néhány TV és konzol nem akarta rögtön az igazságot, nagyon gördülékenyen ment minden. Minden adott volt, és ahogy hallottam, hogy sehol nem volt csúszás, minden nagyon jól ment. Főleg azon szórakoztunk, hogy a PS3 controllere nem akart csatlakozni, tehát ezért nincs PlayStation gépem. Amúgy a Wii U és a PS3 képe borzasztóan nézett ki régi monitorokon. Volt Commodore 64 is, annak a fájllistáját nem tudtuk betölteni, meg egy kamu kínai gépezet, mely szintén nem akart működni. Áldásunk rá, ellesz a sarokban. Tehát egy Nintendo 64, egy Super Nintendo, egy GameCube, egy Commodore 64, egy Sega MegaDrive 2, Wii U egy PlayStation 3 sőt egy PC-t is beizzított bagszi, melyen valamelyik árkád Sailor Moon játék ment. Aztán csak megtaláltam a karaokésokat, illetve Narumi és Lucy néztek be a konzolszobába. Jó volt sok idő után újra látni őket. Aztán csak kész lettünk mindennel, de nem jöttek az emberek. Kiderült, hogy egyáltalán az épületbe nem nagyon jöttek be, eléggé kevesen voltak. Egy ideig elvoltam, fel is mentem a karaokéra énekelni. Először, a JAM Project: The advent of Genesis. Ez jó volt, valósággal remegtem attól, hogy ki tudtam énekelni a legmagasabb hangot is, ami eddig nem ment. Nagyon jó érzés volt. Aztán annyira csak nem volt lelkesedésem azügyben, hogy tovább énekeljek, ennek ellenére kiálltam még kétszer. A sikeren felbuzdulva úgy döntöttem, hogy megpróbálom a JAM Project-től a Cosmic Dance-et, talán annak is megy a legmagasabb hangja? Hát, annyit azért nem javult az énekhangom egyik pillanatról a másikra. Meg az az igazság, hogy lelkesedésem sem volt a végére már. A harmadik próbálkozás pedig Okui Masami: It’s DESTINY -Yatto Meguri Aeta- dala volt, ami úgy elment. De aztán be is rekedtem. Mondjuk nem feltétlen mert annyira megerőltettem magam, hanem ez egyfajta belső tiltakozás lehetett most az éneklés ellen. Nem is volt most annyira jó a színpadon lenni, nem tudtam feloldódni. Majd ősszel.

A nap második fele már nagyon vánszorgósan ment. Nem nagyon jöttek a konzolterembe, ugyanazokkal a játékokkal egész nap játszani, az azért nekem sem buli már. A nagyobb dobás az volt, amikor kitaláltam magamnak, hogy előveszem a Super Mario All-Stars játékot, és végigviszem rajta a Super Mario Bros.-t immáron sokadjára +1-szer. Először az volt, hogy megpróbáljam, hogy az első pályán vajon el tudom-e érni a 40.000 pontot. De meghaltam, úgyhogy ez ugrott. Aztán volt az, hogy végigviszem, végül az, hogy elérem az 1.000.000 pontot. Egyik se jött össze, mert az 5-4 pályánál már ezt sem élveztem. Meg bagszi hívott, hogy játszunk PC-n Sailor Moon-t. Jól van. De sajnos ez a játék sem volt érdekes. Túl egyszerű, én itt mindenkit legyőznék. De aztán megráztam magam, hogy 18 óráig, indulásig azért jól érezzem magam, ezzel a szemléletváltással a végére egészen jól ment. Ja és még valami: Szerencse, hogy nem voltam ott zenekvízen az elején. Beültem nagyjából a felétől, és a PC-ről, amit a csaj használt lazán ki tudtam olvasni a megoldásokat. Ha játszottam volna, nagyon nagy lett volna a kísértés, hogy nézzem a megoldást. Egy tanács: Írjátok át a fájlnevet, vagy úgy tartsátok a PC-t, hogy ne lehessen olvasni róla.

Még egy pár karaoke előadásra beültem, de 18.15-kor azért csak elindultam, hogy biztonságban elérjem a 19.10-es vonatot. A Keletiben van egy Gyros-os stand, ahol 500 forint egy pitás Gyros, vettem magamnak egyet. Kérdezi, lehet csípős: mondom persze, az nem baj, ha van egy kis ereje. Kérésemre becsomagolta, és a vonaton belekóstoltam. Mit hívnak csípősnek? Úgy könnyezett a szemem, mintha sírógörcsöm lett volna, az orromat egy 10-es papírzsebkendővel sem tudtam rendbetenni, az egész arcom úgy égett, mintha konkrétan tűz érte volna. Kegyetlen volt, én nem tudom, hogy mit gondolnak. Legalább 45 perc volt, mire hellyel-közzel rendbejöttem, de a szememet egész vonatúton nem bánthattam, mert akkor fél órán keresztül megint vak voltam. Most már nevetve gondolok vissza rá, meg jó móka volt, de akkor rettenetesen szenvedtem. Zsebkendővel igyekeztem kicsipkedni azokat, a zöldségeket, húsokat, melyeket érte az az extra erős chili paprika. Mivel nem szeretek kaját kidobni, ezért magamba szenvedtem, de ez valami embertelen volt. Maradnék a nem erősnél, azért a móka fogalma nálam mást jelent. Miután helyrerázódtam, befejeztem a fent említett könyv olvasását, már nem volt sok hátra.

Az biztos, hogy az őszi MondoCon sokkal eseménydúsabb lesz, de attól tartok, hogy ha a MAT megint nem lesz meghívva, nem jönnek el a Nintendós arcok, és akkor meg már azért lesz problémás. De ezt majd még meglátjuk.

És persze csináltam jó néhány fényképet, azok ezen link alatt érhetők el.

 

Nintendós írások, valamint 1997-es Játék Határok Nélkül


Én itt a színfalak mögött továbbra is serényen dolgozok a Mariós oldalon, most nagyon belemerültem a konzolok leírásába. Ez tényleg felér egy fizika órával, hogy mi van a motorháztető alatt. És élvezem, pedig különösen soha nem érdekelt, hogy miből áll például egy TV vagy egy rádió, csak magát a műszaki cikkeket szeretem, hogy ilyen a képe, olyan a hangja, de hogy ezekért mi felel, az nem különösebben hozott lázba. A Nintendo gépek esetében ez érdekessé vált számomra. Azért is jó, hogy ilyen részletességgel írok róluk, mert ezzel nemcsak “szimpla” rajongó leszek, hanem mélyebben is ismerem, értem a dolgokat. Bár műszerész vizsgát nem tennék, és szerelő sem lennék. Olvassatok inkább:

Nintendo 64
Nintendo GameCube

Többször átolvastam ezeket is, úgyhogy elvileg minden rendben van vele, egy-két dolgot meg nem tudtam már nyelvhelyességileg sehogy megoldani. Nyelvész még nem vagyok.

Iszonyatosan hálás vagyok a közmédiának, hogy az 1997-es Játék határok nékül adásait is leadják. MINDEN EGYES pillanatát élvezem. Az nincs bennem, hogy láttam egy-egy adást, csak néhány játék rémlik fel, hogy igen, ez volt annak idején. A hangulat viszont annyira megvan, hogy este, amikor nézem, már sötétedik (Itt Angliában még 22 órakor is viszonylag világos van), teljesen bele vagyok temetkezve, és azt érzem, hogy 1997-ben vagyok. Ilyen szórakoztató műsorok mellett én azt mondom, hogy ajándék volt a ’90-es években gyereknek lenni. Úgy szurkolok nem is csak a magyaroknak, hanem úgy általánosságban a legjobbnak, mint más férfi focimeccseken, vagy mintha most menne élőben, egyenesben. Számomra ez életre szóló élmény. És szinte biztos vagyok abban, hogy ha nézik azok is, akik annak idején játszottak, hasonló véleménnyel vannak.

És elhatároztam, hogy megerőltetem magam, és megnézem az 1996-os évad részeit is. Nem rossz, csak tényleg a két műsorvezető borzasztó. Mondjuk a férfit csak akkor kell elszenvednem, amikor nem Gundel Takács Gábor vezeti az adott elődöntőt. A nő, akinek a nevét megjegyeztem, Farkas Beatrix, nem lenne annyira rossz, csak azt látom rajta, a műsorvezetés, riporterkedés, egyáltalán a média minden csínját-bínját megtanulta. Sőt olyannyira, hogy elvesztett egy számomra nagyon fontos dolgot, amiről már itt is többször beszéltem: spontaneitás. Tehát az, ahogy kérdezte a játékosokat, ahogy ismertette az aktuális játékot, ahogy bemutatta az adott várost, minden mesterkélt volt, és emiatt nekem nem szimpatikus. Bár nem emlékszem rá, hogy bármikor is láttam volna, úgyhogy nem alkotott maradandót. Konklúzió: Nem jövedelmező ez a fajta műsorvezetési módszer. Ennél még a Geszler Dorottya is sokkal jobb volt, akiről olvasom, hogy biztosan apuci protezsálta be. Ő ilyen kettős, mert lehet érezni, hogy előre betanult szöveget mond, de benne van az a spontán kifejezési mód, aminek köszönhetően minden kétségem “elszállt”, amikor az első adásokban megláttam őt, és láttam, hogy jól csinálta. Csak nagyjából emlékeztem rá, ő is eltűnt elég hamar. És nem tudtam volna róla elképzelni, hogy egy ilyen műsort levezessen, és mégis ment neki. Én úgy ítélem meg, hogy ért ahhoz, amit csinál, innestől kezdve nem érdekel, hogy ki kit hova protezsál. De az tény, hogy a női műsorvezetők tekintetében Borbás Mária a legeslegjobb. Meg azok az elődöntők a legjobbak melyeket Gundel Takács Gábor vezet. Egyrészt ő a rögtönzés nagymestere. A mostani vetélkedőkben is amilyen vicces beszólásai vannak, mindig megnevettet, de a Játék határok nélkülben azért jó, amit csinál, mert nemcsak úgy beszél a játékosokról, hogy név szerint említi őket, vagy csak hogy magyarok, vagy férfi, női, stb. hanem mindig úgy hívja őket, amilyen jelmezben vannak, vagy amit játszanak, és mindig viccesen jellemzi az adott szituációt. Például az egyik 1997-es játékban volt az, hogy kukacként kellett gyümölcsökön átmenni, és akkor az egyik ország játékosai beragadtak, és ezt nagyjából így mondta: “Ezek a kukacok már úgy túlették magukat, annyira meghíztak hogy már nem is férnek át”. Ezek legtöbbször találóak, jópofák, de én annyira belemélyedek a műsorokba, hogy én még az ilyen találó beszólásokon is úgy nevetek, mintha valami kabarét néznék. Ennyire belefeledkezek abba, amit látok. És akkor nekem minden egyes pillanat mennyország.

Azért soron kívül tegnap este megnézem az 1996-os döntőt, mert kíváncsi voltam, hogy nyertek a magyarok. Nem volt annyira egyértelmű, mint az 1993-as, vagy az 1998-as (erre nagyon emlékszem), de tény, hogy menő küzdelemben múlták felül a többieket. Volt egy érdekes jelenet az elején: Miután bemutatták a játékosokat és a műsorvezetőket, mondták, hogy a bírókra egy kicsit várni kell, addig hallgassuk meg egy rockzenekart. Hát nem a bírók voltak annak a bizonyos rockzenekar tagjai? -_- Nagyon durva volt látni a főbírót is, Dennis Pettiaux-t hosszú hajparókával “énekelni”, és a többieket gitározni, dobolni, a két női bíró pedig mint háttérvokalisták táncoltak. Egyedül a görög és a magyar bírók nem hordtak parókát, mert hosszú hajuk volt, de a többiek… Nagyon ötletes volt, kellett 1-2 perc, mire feldolgoztam a látottakat.

Német nyelvvizsga + A Silla királyság ékköve


Mielőtt elkezdeném a mondandómat, egy érdekesség: Kaptam ma Nintendo hírlevelet, ahol a téli olimpia örömére hirdetik az új Mario & Sonic olimpiai játékot, és az egyik képen, ahol Worldwide ranking látható egy “érdekes” ország áll az első helyen:

Worldwide VSSzinte zavarba ejtő.

Ma volt a német nyelvvizsga. Öröm, boldogság, könnyűnek éreztem, szerintem sikerülni fog. A teszt mondjuk bizonytalan, de mivel nincs ott minimum, ezért talán nem olyan nagy gond, ha átszámítás után is 0 pontot kapok. Effektíve igyekeztem úgy készülni, hogy a többi három feladatrészben összesen 17 pontot veszítsek, így meglenne a 60%. Valentin nap és az influenzajárvány jegyében készült a feladatlap, ami nem csoda, hiszen mindkét téma aktuális. A németről magyarra fordítás szólt az influenzajárványról. A sok szóismétlés miatt nem volt annyira nehéz, és a magyarra fordítás egyik nagy előnye, hogy nem kell foglalkozni a stilisztikával, hiszen csak tudunk már magyarul mondatot alkotni. Ami gond volt nálam gyakorlás közben, az a mondatok esetleges totális félreértése. Többször előfordult, hogy lefordítottam egy mondatot, de az valahogy nem passzolt a többi szöveghez, pedig az akkori legjobb tudásom szerint jól fordítottam le. Az Akadémiai kiadós írásbeli nyelvvizsga könyvének hátuljában benne van a megoldás (inkább tipp, hogy érdemes fordítani), és teljesen másképp volt megfogalmazva a mondat. Annak alapján logikusabbnak tűnt, persze a megoldást látva jobban át tudom látni a német mondatot. Most a nyelvvizsgán is volt egy-két kisilabizálhatatlan mondat, de szerencsére a döntő többségét könnyű volt lefordítani. Aztán a levélírás. Itt két levél közül lehetett választani, az egyik hogy fogalmazzam meg az egyik külföldi barátomnak a véleményemet a szerelemről, házasságról és a párkapcsolatról. A másik pedig, hogy új iskolába, munkahelyre kerültem, és hogy véleményezzem a helyet, munka(osztály)társakat, és hogy min változtatnék. Az elsőt választottam, túl is mentem a szükséges 17-20 soron, de csak úgy jöttek belőlem a gondolatok. Nem álltam meg nagyon, gördülékenyen tudtam írni. Talán jobb a baráti levél. A hivatalos levélnél az a gond, hogy sok sablonmondatot be lehet írni, így végül is attól nem teszel jobb nyelvtudásról tanúbizonyságot, hogy hivatalos levelet írsz. Végül pedig a szövegértés. Adott a szöveg németül, és a kérdésekre kellett magyarul válaszolni. Valentin nap története, kialakulása, Szent Bálint története, valamint Júnó istennő kapcsolata a Valentin nappal. Szerencsére könnyű volt a nyelvezet, és a kérdésekre sem volt nehéz megtalálni a választ. Beszámoztam a válaszokat, remélem, nem lesz probléma, hogy nem sorrendben válaszoltam, hanem ahogy megtaláltam a helyes válaszokat, ugyanis a kérdések sorrendje nem feltéten követi hűen a szöveg sorrendjét, és abban a sorrendben adtam meg a válaszokat, ahogy az írásban megtaláltam. Nem biztos, hogy jó módszer, de én úgy csinálom, hogy előbb elolvasom a kérdést, és annak függvényében kezdem el olvasni a szöveget, hogy mikor találom meg a választ. És ahogy megtaláltam, úgy írom is le. Ez akkor jó, ha nagyon gyorsan akarunk kész lenni vele, de azt szokták javasolni, hogy először a szöveg egészét olvassuk el, hogy átfogóan megértsük, hogy miről szól, és aztán válaszoljuk meg a kérdéseket. Ez a bölcsebb, de az én módszeremmel is átfogóan megértettem a szöveget, de azért nem tartom követendőnek, mert azt az érzetet kelti, hogy na, csak végezzünk már a szöveggel.

Alapvetően könnyebb az Origós nyelvvizsga, jól jártam vele. Most, hogy láttam két különböző nyelvvizsgát, van összehasonlítási alapom. Ugye novemberben Telc-eset csináltam. Erről több helyen is olvastam meg hallottam, hogy nagyon nehéz, csak arra kíváncsiak, hogy mit nem tudsz, mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne sikerüljön… Én ezt másképp látom. Tény, hogy nagyon nehéz, egyben legdrágább nyelvvizsga, de a Telc más módszerekkel méri fel a nyelvtudást. Ők nem arra kíváncsiak, hogy nem tudsz-e szólalni középszinten, hanem arra, hogy mennyire tudod használni a nyelvet. Na meg hogy mennyire ismered, mivel más módon van náluk a szövegértés. Adott az egy oldalas szöveg, 5 kérdés, és 3 válaszlehetőség. És szinte mindig volt arra példa, hogy legalább 2 válaszlehetőséggel találkoztam a szövegben, rosszabb esetben mind a hárommal. És nekünk azt kell megtalálni, amelyik a leginkább igaz. Nem is biztos, hogy 100%-ban igaz az az állítás, lehet, hogy csak 80%-ban, de a 80%-osat kell megjelölni. Arról nem is beszélve, hogy nem is azokkal a szavakkal vannak megadva a válaszlehetőségek, hanem rokon értelműekkel. Így a Telc-et én inkább azoknak ajánlom, akiknek magabiztos B2-es szintű tudásuk van nyelvből. Én maradok az Origósnál, nekem az szimpatikusabb. Majd itt teszem le az angolt, és majd ha eljutok oda, akkor a japánt is.

De nem teszem le a lantot német nyelv terén. Nagyon le vagyok maradva az Unterwegs könyvvel, és szeretném folytatni. Akkor fogom elmondani magamról, hogy tudok németül, ha az Unterwegs Neu B után meg tudom csinálni a Grünes Licht-et is. Amúgy amikor utoljára voltam az Alexandrában, meglepve láttam, hogy nincsenek ott az Unterwegs tankönyvek, és itthon láttam, hogy a weblapjukról is leszedték. Már csak a Neu B tankönyv és munkafüzet hiányzik, így valószínűleg sietni kell a beszerzésével, a Libriben láttam, hogy van még könyvesboltonként egy pár. Meg most már szeretném megint elővenni a japánt, csak az a bajom, hogy elvesztettem a tankönyv hanganyagát… Most ezért vegyem meg még egyszer a könyvet? … Nem olcsó, 7.000 forint, de abba legalább benne van a könyv, szószedet és a CD. Igen, a Dekiru-ről van szó.

A sikeresnek jósolható nyelvvizsga örömére megleptem magam egy könyvvel: A Silla királyság ékköve. Nem hiszem, hogy beszélnem kell arról, hogy az utóbbi időkben mennyire belezúgtam a koreai történelmi sorozatokba, és meglepődtem, amikor néhány hónapja spontán rábukkantam az egyik sorozat könyvkiadására magyarul. A Silla dinasztia történelmében korántsem vagyok annyira jártas, mint a Csoszon dinasztiáéban, de a Korona hercegét is úgy kezdtem el nézni, hogy semmit nem tudtam a XVIII. századi koreai történésekről. A Vad Virágok Könyvműhely adta ki a könyvet, és meg kell hagyni, nagyon szép kiadás. Igényes borító, és a betűtípus is tetszik. Gondoltak azokra is, akik nem ismerik annyira ezt a történelmi időszakot, részletesen bemutatják a szereplőket, és van egy kapcsolati tábla is, hogy jobban átlássuk, hogy ki kihez hogy viszonyul. Egyelőre az előszavakat, és a szereplők ismertetését olvastam el, de biztos, hogy nem marad elolvasatlan. A sorozat forgatókönyvírója, a könyv írója, és a fordító is megírta előszó formájában a saját gondolatait.

Vevő lennék a többi koreai sorozat könyvére is, ha egyáltalán létezik ilyen, fordítsák le magyarra. DVD-n biztos nem fog megjelenni, miután újabb amerikai sorozat kiadásokat sem nagyon látok már. Meg se jelent az az egy amerikai sorozat, amit szeretek: Xena: Warrior Princess. Néztem annak idején a TV2-n, és szerettem. Csak aztán, ahogy véget ért, szinte teljesen kiesett a tudatomból, és csak nemrég jutott eszembe, ahogy forgattam az 576 Konzol számokat, és eszembe jutott, hogy az 1999. novemberi számának címlapján Xena látható, ugyanis PlayStation-ön is megjelent játék. Van Nintendo 64-re is, de az verekedős játék, míg PSX-en kalandjáték van. Játszottam a N64-es játékkal régen, nem rossz, de nem nehéz jobb verekedős játékot találni. Most “magán úton” ismét elkezdtem nézni a sorozatot, és most is élvezem. Nagyon jó színésznőt választottak ki Lucy Lawless személyében, hihetetlen erős kisugárzása van, alkalmas egy ilyen erős jellemű nő alakítására. Gabrielle-t is szerettem, nemrég találtam egy mostani képet Renee O’Connor-ról, mintha semmit nem változott volna, nagyon hasonlít a sorozat-béli énjéhez, pedig már 15 év is eltelt. Szívesen nézném eredeti DVD-n a sorozatot. A magyar hang nekem nagyon tetszik.

Amúgy összeírom magamnak az 576 Konzol teljes, részletes tartalomjegyzékét magamnak Word-ben, ezért foglalkozok most ennyit a magazinnal. És az egyik játék nevét mindig félreírtam: “Duke Nukem: Time to Kill” helyett “Duke Nukem: Time to Kiss”-t írtam. FPS-szerelmes játéknak elmehetne…

Ismét 120 csillag a Super Mario 64-ben!


Super Mario 64 SpieleberaterNegyedjére is sikerült végigjátszani 100%-ra a Super Mario 64-et. Eredetileg úgy voltam vele, hogy a tegnapi lemaradásomat akartam behozni (tehát ismét eljutni 117-ig), de annyira belelendültem, hogy akkor már úgy voltam vele, hogy legyen meg az egész. Most nagyon jól ment a játék, a Tick Tock Clock-ban is csak egyszer haltam meg. Hát így, hogy tudtam, hogy mely sárga “!” kockákban van érme, azért sokkal könnyebb volt! És a negyedik csillag (mely a legmagasabban van) megszerzése sem volt nehéz. Ezután mentem Bowser kastélyába, ahol a 8 piros érme megszerzése után jár csillag. A nagyjára emlékeztem, hogy hol van, egyet felejtettem el totálisan. De annyira, hogy erre – szégyen, nem szégyen – YouTube videót néztem meg. Az a fizikai fájdalom, amit akkor éreztem. -_- Ahogy előjöttek az emlékek, hogy tényleg ott van eldugva, hogy még utalás sincs arra, hogy ott van… A többit viszonylag könnyű megtalálni, elérni. A végső harc Bowserrel pedig ennyi gyakorlat után már igazán könnyű, bár azért egyszer-egyszer megakadtam, meg újrakezdtem. Az időzítés, hogy mikor kell a elengedni Bowser farkát, hogy a bombához érjen, még most sem megy tökéletesen.

Különben van egy módszer, hogyan lehet ilyen 10 másodperc alatt kivégezni: Át kell ugrani Bowser hátsó részére, azonnal elkapni a farkát, neki az első bombának, amit meglátunk. Ha felrobban, akkor szeretett főellenségünk mindig középre tér vissza, és mivel még fetreng egy pár másodpercig, ezért nincs más dolgunk, mint ismét megragadni a farkát, meg harmadjára is, és kész is. Meg persze bombának ereszteni. Tudni kell, hogy ha egyszer is eltévesztjük, és Bowser a szakadékba esik, vége a dalnak, ugyanis a pálya szélére ugrik vissza. De amúgy én nem szeretek ilyet csinálni, mert elvész a játék “lelke”. Ha túl könnyen végzem ki, akkor egyáltalán nincs meg az a “final battle”-érzet. Így is könnyű legyűrni, ne rontsunk a helyzeten. Az ending zene viszont továbbra is az összes Mario játék közül a legszebb ending theme, amit eddig hallottam.

Itt már 117 csillagnál jártam, és úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg a legkeményebb küldetést, a Wing Mario over the Rainbow-t megcsinálni, hátha menni fog. Hihetetlen aprólékos, és körültekintő játékkal elsőre sikerült. Csak azzal méláztam el az időt, hogy a szürke felhőnél próbáltam megszerezni a piros érmét (itt is piros érméket kell gyűjteni) úgy, hogy ágyúval közvetlen odalőttem magam. Aztán jöttem rá, hogy hát ennél van egy könnyebb módozat, ugyanis legfelül van egy felhő, melyen két piros érme van. Hát akkor már logikusabb odarepülni, majd onnan a szürke felhőn át megszerezni a piros érmét. Hát így elsőre sikerült. 118 csillag

Az utolsó kettő a Rainbow Ride pályán volt. Az egyik az utolsó csillag küldetése, a “Somewhere over the Rainbow”. Mindig ezt hagyom utoljára, mert ez egy szép dal címe, ami kifejezetten ilyen vége-hangulatú. A másik pedig a 100 érme összegyűjtése. Egyszerre terveztem, de ügyetlenségem végül 2 részre szakította a küldetést. A 100 érmét a legcélszerűbb úgy elkezdeni, hogy a labirintusban megszerezzük a 6 kék érmét, hiszen darabja 5 érmét ér. És gondolom, mondanom sem kell, hogy utolsó pálya révén, itt a legnehezebb összevadászni őket. Falról falra ugrásban jelesre kell vizsgázni, mivel jó sokat kell abból csinálni. Mivel összesen 146 érme van a pályán, ezért a 6 kék érme nélkül is meg lehet szerezni a 100 érmét, de nyilván sokkal könnyebb dolgunk van, ha ezt a nehézséget bevállaljuk. Sikerült is összegyűjteni a kék érméket, a 8 piros érme pedig már gyerekjáték. Ezután érdemes arra menni, amerre a negyedik és az ötödik csillag van, ugyanis innen vissza lehet fordulni. Itt lett meg a 100 érme. A csillag megszerzése után kicsit meglódult a bátorságom, és olyan helyre próbáltam ugrani, amit nem lehet elérni. Meg is lett az eredménye… De ez már tényleg mindegy volt, az a lényeg, hogy 119 csillagnál álltam már. A forgó platformok után azonnal lehetett menni a szőnyeghez, mely az összes többi csillaghoz elvezet. Innen már nem lehet visszafordulni, mert akkora lyuk tátong, hogy sehogy nem lehet visszaugrani. És itt is jobbra kellene menni (a 2. csillag felé), ott több érme van, onnan aztán végképp nem lehet visszatalálni a bal oldali szőnyeghez, mely az utolsó csillaghoz vezet el. Innen hajón levő ágyúról át kell lőni magunkat a szivárványon át a körplatformra, melynek sárga “!” kockájában bújik meg a 120. csillag.

És kész a játék. De a mókának még nincs vége, ugyanis tartogat még meglepetést a játék.

Milyen változásokat rejt a játék a 120 csillag megszerzése után?

  • A kastély udvarában eddig ráccsal el volt zárva egy ágyúnyílás. Ez most megnyílt. Ezzel lőjük fel magunkat a kastély tetejére, ahol találkozunk Yoshi-val, és ő 100 élettel ajándékoz meg minket.
  • A hármasugráskor a harmadik ugrásnál Mario csillagokat “hagy” maga után. (Nem tudtam ezt értelmesebben kifejezni) Ezt is Yoshitól kapjuk. Miután beszélgettünk Yoshival, és megadja a járandóságunkat, elhagyja a terepet. A 100 életet és a hármasugrás képességét elveszítjük, ha újraindítjuk a játékot, de Yoshi visszatér, úgyhogy visszaszerezhetjük tőle.
  • A pingvin, akivel a Cool Cool Mountain pályán versenyeztünk a csúszdán, meghízott. Szabadkozik is, hogy hát régen nem hívják ki versenyre, így elvesztette a formáját. Elhisszük neki.
  • A Bowser-t 120 csillag után győzzük le, akkor gyalázza az alattvalóit, hogy arra sem voltak képesek, hogy megállítsanak minket, ugyanakkor gratulál nekünk a kemény munkánkért.

Nem nagy dolgok, de itt sokkal fontosabb dolgok vannak ennél. A 120. csillag után azt éreztem, egy igazi, fantasztikus kalandban volt részem, melyet a nehézségek sem törtek meg. Ezt nagyon kevés játék adja meg, ezért szeretem nagyon a Super Mario 64-et. Ezt a fantasztikus kalandot bármikor újraélném, mint ahogy erre lehetőség is lesz, ugyanis miközben játszottam a N64-es változattal, többször eszembe jutott a Super Mario 64 DS. Na ez nincs végigjátszva. Elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne DS-en is végre végigvinni. Rengeteg extrát tartalmaz a játék, már önmagában azok fantasztikusak, hogy 120 csillag helyett 150 van, és Mario mellett játszható karakter lett Luigi, Wario és Yoshi. Yoshival kezdjük az egész játékot. vele kell Mariót kiszabadítani, majd Luigi-t és végül Wariót. A sok pozitívum mellett egy negatívum: A irányítás tragikus. Annyira hiányzik az analóg kar, ugyanis a Control Pad-dal karakterünk csak lassan megy, külön kell nyomni az Y-gombot, hogy normális sebességben vágtassanak karaktereink, és elég kényelmetlen egyszerre két gombot nyomni, ha például ugrani, vagy támadni kell. Egyébként amikor először játszottam, akkor 89 csillagnál hagytam abba, emlékszem, egy küldetésnél (talán a Dire Dire Docks-ban a piros érmék összegyűjtése) olyan problémás volt, hogy ott feladtam. Mellesleg 2006-ban karácsonyra kaptam meg a játékot, a Nintendo DS-sel együtt.

Hogy micsoda élmény volt nekem a Game & Watch dizájnú DS-sel először játszani… Szerettem a DS-t, már akkor láttam benne fantáziát, amikor csak olvastam az ismertetőt az 576 Konzolban. De hogy milyen előtörténete volt, azt mindenképp el kell meséljem. 2005-ben, amikor érettségiztem, akkor összejött némi pénz, és igencsak gondolkodtam azon, hogy GameCube-ot, vagy DS-t vegyek. Márciusban jelent meg az új kézikonzol, és ha jól tekerem vissza az emlékképeket, akkor 46.990 forint volt csak maga a konzol. Májusban lehetőségem lett volna rá, hogy megvegyem, a Tescóban nézegettem az unokatestvéremmel, akivel sokat játszottunk együtt régen. Nem volt semmi, amit akkor csináltam. Konkrétan 1 órát álltam a konzol előtt, nézegettem, próbálgattam (megengedték), most megvegyem? Unokatestvérem (nem szeretem ilyen “uncsitesónak” becézni, mert nagyon idiótán hangzik. Inkább az egyik Holló Színházas poént hozom fel: Unok a testvéremmel beszélgetni) már nagyon ideges volt, aztán nem vettem meg. Különben érdekes, nemrég felelevenítettük ezt a történetet, és ő mondta nekem, hogy valami videokazettát akartam venni, és azon töprengtem olyan sokat. Valami rémlett, ahogy mondta, de ez totál kiesett. Csak az maradt meg bennem, hogy bámulom, próbálgatom a DS-t, és azt gondoltam, hogy emiatt időztünk ott olyan sokat. A lényeg az, hogy a GameCube mellett döntöttem. Ami részint jó volt, mert tudtunk ketten játszani (alapból két controllert kaptam hozzá), ugyanakkor meg annak idején rettenetesen utáltam, mert szörnyűnek tartottam a Mario játékok folytatásait (Mario Kart, Mario Party 5, de ezeket már kielemeztem korábban). A DS igazából 2006 nyarán volt rám nagy hatással, amikor az egyik akkori Nintendós barátnál, ismerősnél – már régóta nem tartjuk a kapcsolatot – kipróbáltam a kézikonzolt, és azonnal ráéreztem az ízére, nagyon bejött a hangulata. Milyen érdekes, hogy az a New Super Mario Bros. szerettette meg velem a DS-t, amelyet az előző postban úgy “dicsértem”. A hangulatba a Mario Kart DS csak még jobban besegített, ekkor már nem volt kérdés, hogy kell nekem is egy, végül akkor karácsonyra kaphattam egyet.

Ahol véget ér a játék, ott kezdődik az igazi kaland. Gyerünk hát a Super Mario 64 DS, mely csak még jobbá teszi a sorozatot! Különben lett volna folytatása a Super Mario 64-nek, Super Mario 64 2 címen, ami Nintendo 64DD-re jelent volna meg. A Nintendo 64DD (Disk Drive) lett volna az első optikai meghajtós konzol, de csak Japánban jelent meg, ugyanis ott akkora bukás volt, hogy inkább nem kockáztattak azzal, hogy világszerte piacra dobják. A szigetországban csak 15.000 példányt adtak el belőle… Pedig még az 576 Konzolban is lehetett olvasni róla annak idején, és ha sikeres lett volna, akkor másképp alakult volt a Nintendo sorsa. Szerintem akkor később jelent volna meg a GameCube, ha befut a módosított N64. Igazából a N64DD nem egy konzol, hanem egy kiegészítő, amit a konzol alá lehet szerelni, és lett volna egy CD-s Nintendo 64-ünk. Mekkora buli lett volna már. A bukás után 2000 elején szinte azonnal bejelentették a következő generációs konzolt Project Dolphin néven. Ugyanis ekkor a Nintendo Dolphin nevet kapta a kockakonzol. Nekem tetszett annak idején a név, a tengert juttatta eszembe, ahol barátságos delfinek úsztak, így az akkor még jövőbeni konzol is olyan érzetet adott, hogy biztosan szép külseje lesz, olyan játékokkal, melyek magukkal sodornak. Arra nem emlékszem, hogy valaha láttam-e képet a prototípus konzolról, de ennek fényében illúzióromboló volt a “kockahatás”, de később remekül kompenzálta az akkori életérzés. Nagyon eltértem az eredeti témától. Szóval Super Mario 64 2. Erről semmi nem maradt fenn. Egy pálya volt készen, amikor törölték a játékot, elvileg Luigi is játszható karakter lett volna, és akár ketten is játszhattuk volna. Ketten ugyan nem játszhatjuk a játék DS-es változatát, de sokan tudni vélik, hogy amit töröltek a Super Mario 64 folytatásaként szánt játékban, abból néhány elemet betettek a DS-es remake-be. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy igaz-e vagy sem, de nem alaptalan tézis, mert olyan újdonságokat tartalmaz a kézikonzolos változat, hogy ha új pályák és küldetések lettek volna a játékban, akkor lazán lehetne Super Mario 64 2.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan fogok írni. Majd holnap reggel olvasom át a postot, addig nézzétek el, ha van benne elgépelés. Amúgy a fent látható Super Mario 64 Spieleberater is segítségemre volt a végigjátszásban.