ShoujoCon


Szóval a tegnapi ShoujoCon. Jó volt, de megmondom őszintén unatkoztam a második felében. Sajnálom, hogy nem sikerült. 😦

Pár napja megbeszéltem bagszival, hogy nála alhatok pénteken éjszaka, így ahogy hazajöttem a munkából, összeszedtem mindent, ami kell, és siettem a vonathoz. 17.15-kor indult, utazás alatt a szokásosakat csináltam: olvastam, játszottam. Meg most nálam volt a laptop, ami igazából szerencse volt, mert rettenetesen bosszantó volt, hogy ketten előttem tárgyalják ki a magánéleti problémáikat, úgyhogy Garfield és barátai nézésével fejhallgatóval tereltem el a figyelmemet. Sikeres hadművelet, a 3. évad 13, 14. része pedig olyan vicces volt, mint a többi. Ettől függetlenül minden rendben volt. A Keletinél visszafordultam a Sülysáp felé menő vonaton, és Kőbánya Felsőnél szálltam le, a 37-es villamos megállónál vártam bagszit. Hazasétálva kitárgyaltuk a holnapi nap lehetőségeit kulisszatitkokkal, majd pizzaevés után még játszottunk egy kicsit Mario Kart 7-tel. Ki akartam itt is próbálni, hogy milyen tárgyak nélkül játszani. Ha őszinte akarok lenni, nem is vettem észre, hogy nincsenek tárgyak a játékban, úgy játszottam, ahogy eddig is, de az első menetnek nem volt folytatása, mert bagszinak egyáltalán nem tetszett így a játék. Meg ő már aludni akart, nekem egy jó darabig nem jött álom a szememre, folytattam a könyv olvasását, aminek már majdnem a végén járok. Ahogy írtam korábban, az utóbbi években nagyon rákaptam a pszichológiai, önismereti könyvekre, most épp Soma mamagésa első Ébresztő! könyvét olvasom. Aztán éjfél után csak én is elaludtam.

Valami fél 6 körül ébresztett fel bagszi, hogy ideje készülődni. 6.20-ra kész lettünk, hát akkor menjünk. Eredetileg a 9-es busszal terveztünk menni, de mivel nem volt jegyem, át kellett menni a 3-as, 28-as villamos megállójához, mert csak ott volt jegyautomata. Szomorú, hogy Kőbánya alsó vasútállomás környéke Kőbánya városközpont, és nincs ott jegyautomata. Végülis a 28-as villamos is elvitt a 24-es villamoshoz, melynek köszönhetően a tett helyszínén kötöttünk ki. A Balázs Béla utcán kellett leszállni, ott volt a Ferencvárosi Művelődési Központ. 7-re odaértünk, de mivel nem ettünk, ezért elmentem a közeli Coop-ba, ott vásároltam be magamnak aznapra, meg bagszinak kérésére reggelit neki. Aztán vissza, beszálltam én is segíteni. Jó buli volt a konzoloknál ténykedni. Asztalok, székek, TV-k, konzolok elrendezése úgy nagyvonalakban. Közben többször felnéztem az emeletre a karaoke teremben, hogy lássam a karaokésokat, de semmi. 8 órakor, de még 8.30-kor is üres volt a terem. Akkor folytattam lent a segítést. Öten csináltuk: bagszi, Dash, ug, Truner és én. Egész jól elszórakoztattuk egymást, főleg amikor mi négyen, fiúk elhatároztuk, hogy beállunk egy Mario Kart: Double Dash!! bulira, de bagszi a maga stílusában ránk szólt, hogy ne most jusson eszünkbe játszani, amikor még bőven van tennivaló. De azt nem hagytam ki, hogy ug-vel kipróbáljam a Just Dance-et. Legalább most már úgy utálom, hogy tudom, hogy mi a bajom vele. Egy jó dolog van benne. Táncolhatok olyan számra is, amit szeretek. Ha jól emlékszem a Ray Parker Jr. az előadója a Ghostbusters dalnak (és valóban!), arra táncoltunk. Az a zene felhangzott az 1997-es Játék határok nélkül 1. elődöntőjében. A holland játékban szólalt meg, ahol is szellem léggömböket kellett jobb belátásra téríteni. Ez az oka, amiért szeretem ezt a számot, és mint tudjuk, nálam alapszabály, hogy ami az 1997-es Játék határok nélkül sorozatában volt, az rossz nem lehet. És hogy milyen a Just Dance-ben táncolni? Iszonyúan debil, olyan, mintha Alíz Csodaországában DDR-eznénk. Jó buli volt hülyének lenni, de köszöntem szépen a lehetőséget. Különben lazán Mario Kartozhattunk is, mert attól függetlenül, hogy néhány TV és konzol nem akarta rögtön az igazságot, nagyon gördülékenyen ment minden. Minden adott volt, és ahogy hallottam, hogy sehol nem volt csúszás, minden nagyon jól ment. Főleg azon szórakoztunk, hogy a PS3 controllere nem akart csatlakozni, tehát ezért nincs PlayStation gépem. Amúgy a Wii U és a PS3 képe borzasztóan nézett ki régi monitorokon. Volt Commodore 64 is, annak a fájllistáját nem tudtuk betölteni, meg egy kamu kínai gépezet, mely szintén nem akart működni. Áldásunk rá, ellesz a sarokban. Tehát egy Nintendo 64, egy Super Nintendo, egy GameCube, egy Commodore 64, egy Sega MegaDrive 2, Wii U egy PlayStation 3 sőt egy PC-t is beizzított bagszi, melyen valamelyik árkád Sailor Moon játék ment. Aztán csak megtaláltam a karaokésokat, illetve Narumi és Lucy néztek be a konzolszobába. Jó volt sok idő után újra látni őket. Aztán csak kész lettünk mindennel, de nem jöttek az emberek. Kiderült, hogy egyáltalán az épületbe nem nagyon jöttek be, eléggé kevesen voltak. Egy ideig elvoltam, fel is mentem a karaokéra énekelni. Először, a JAM Project: The advent of Genesis. Ez jó volt, valósággal remegtem attól, hogy ki tudtam énekelni a legmagasabb hangot is, ami eddig nem ment. Nagyon jó érzés volt. Aztán annyira csak nem volt lelkesedésem azügyben, hogy tovább énekeljek, ennek ellenére kiálltam még kétszer. A sikeren felbuzdulva úgy döntöttem, hogy megpróbálom a JAM Project-től a Cosmic Dance-et, talán annak is megy a legmagasabb hangja? Hát, annyit azért nem javult az énekhangom egyik pillanatról a másikra. Meg az az igazság, hogy lelkesedésem sem volt a végére már. A harmadik próbálkozás pedig Okui Masami: It’s DESTINY -Yatto Meguri Aeta- dala volt, ami úgy elment. De aztán be is rekedtem. Mondjuk nem feltétlen mert annyira megerőltettem magam, hanem ez egyfajta belső tiltakozás lehetett most az éneklés ellen. Nem is volt most annyira jó a színpadon lenni, nem tudtam feloldódni. Majd ősszel.

A nap második fele már nagyon vánszorgósan ment. Nem nagyon jöttek a konzolterembe, ugyanazokkal a játékokkal egész nap játszani, az azért nekem sem buli már. A nagyobb dobás az volt, amikor kitaláltam magamnak, hogy előveszem a Super Mario All-Stars játékot, és végigviszem rajta a Super Mario Bros.-t immáron sokadjára +1-szer. Először az volt, hogy megpróbáljam, hogy az első pályán vajon el tudom-e érni a 40.000 pontot. De meghaltam, úgyhogy ez ugrott. Aztán volt az, hogy végigviszem, végül az, hogy elérem az 1.000.000 pontot. Egyik se jött össze, mert az 5-4 pályánál már ezt sem élveztem. Meg bagszi hívott, hogy játszunk PC-n Sailor Moon-t. Jól van. De sajnos ez a játék sem volt érdekes. Túl egyszerű, én itt mindenkit legyőznék. De aztán megráztam magam, hogy 18 óráig, indulásig azért jól érezzem magam, ezzel a szemléletváltással a végére egészen jól ment. Ja és még valami: Szerencse, hogy nem voltam ott zenekvízen az elején. Beültem nagyjából a felétől, és a PC-ről, amit a csaj használt lazán ki tudtam olvasni a megoldásokat. Ha játszottam volna, nagyon nagy lett volna a kísértés, hogy nézzem a megoldást. Egy tanács: Írjátok át a fájlnevet, vagy úgy tartsátok a PC-t, hogy ne lehessen olvasni róla.

Még egy pár karaoke előadásra beültem, de 18.15-kor azért csak elindultam, hogy biztonságban elérjem a 19.10-es vonatot. A Keletiben van egy Gyros-os stand, ahol 500 forint egy pitás Gyros, vettem magamnak egyet. Kérdezi, lehet csípős: mondom persze, az nem baj, ha van egy kis ereje. Kérésemre becsomagolta, és a vonaton belekóstoltam. Mit hívnak csípősnek? Úgy könnyezett a szemem, mintha sírógörcsöm lett volna, az orromat egy 10-es papírzsebkendővel sem tudtam rendbetenni, az egész arcom úgy égett, mintha konkrétan tűz érte volna. Kegyetlen volt, én nem tudom, hogy mit gondolnak. Legalább 45 perc volt, mire hellyel-közzel rendbejöttem, de a szememet egész vonatúton nem bánthattam, mert akkor fél órán keresztül megint vak voltam. Most már nevetve gondolok vissza rá, meg jó móka volt, de akkor rettenetesen szenvedtem. Zsebkendővel igyekeztem kicsipkedni azokat, a zöldségeket, húsokat, melyeket érte az az extra erős chili paprika. Mivel nem szeretek kaját kidobni, ezért magamba szenvedtem, de ez valami embertelen volt. Maradnék a nem erősnél, azért a móka fogalma nálam mást jelent. Miután helyrerázódtam, befejeztem a fent említett könyv olvasását, már nem volt sok hátra.

Az biztos, hogy az őszi MondoCon sokkal eseménydúsabb lesz, de attól tartok, hogy ha a MAT megint nem lesz meghívva, nem jönnek el a Nintendós arcok, és akkor meg már azért lesz problémás. De ezt majd még meglátjuk.

És persze csináltam jó néhány fényképet, azok ezen link alatt érhetők el.

 

Már látom is a jobbik oldalát…


Mert ugye van olyan, hogy az ember megjárja, ha vásárol, aztán viszonylagos alapokon nézve helyrejönnek a dolgok. Mi történt?

Egy nagyon jó oldallal kezdődött a történet, ugyanis sikerült eladni a GameCube-ot, nem is akárhogy. Untam már, hogy nem jön rá licit eBay-re, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek a CashConverters-be, és kikísérletezem, hogy mennyit adnának érte. Először úgy voltam vele, hogy ha 10 fontot adnak érte, akkor rendben van. Aztán kigondoltam, hogy alkudozhatnék azzal, aki átveszi a cuccokat, ezért mondok 15 fontot. Ennyi volt a kikiáltási ár eBay-en, és mivel tisztába voltam vele, hogy ez egy Secondhand shop, mely szeret spórolni a vásárlási árakkal, ezért igazából már a 10-nek is örültem volna. Megnézi a srác, kipróbálja és nemhogy rendben találja 15 fontért, hanem még a Sonicért plusz egy fontot számol fel. Így 16 fontot kaptam kézhez. Lényegében a Mario Kart: Double Dash!! és az ezüst színű controller együtt 2.96 font volt. Elégedett voltam magammal.

De jött a fekete leves, ugyanis elgondolkodtatott a Mario Party: Island Tour. Tegnap megvettem… De ne tettem volna. A Nintendo egyszerűen képtelen normális Mario Party-t csinálni, ez az új 3DS-es rész magasan a legrosszabb, mellyel játszottam a sorozatban. Rettenetesen unalmas volt, még a mini-játékok sem voltak érdekesek. Talán a Bowser Tower az, ami valamennyire érdeklődésre tartott számot, de az egész produktum messze nem ért meg 28 fontot. Idegesítettem is magam rajta, hogy ennyit kiadtam érte. Én nem is gondoltam volna, hogy lehet igazán rossz Mario Party-t csinálni, eddig azt hittem, hogy a 4. és a 9. rész a legrosszabb, de kiderült, hogy ezeket is alul lehet múlni. Szétnéztem weblapokon, szinte ez az egyetlen Mario Party, melyről egyöntetűen negatív véleményeket lehet olvasni. Igazából még a rossz vélemények ellenére is megvettem volna, mert úgy lettem volna vele, hogy attól még, hogy a nagyvilágnak nem tetszik, nekem még bejöhet. De nem, most egyetértek a közvéleménnyel. Az unalmassága mellett másik probléma, hogy rettenetesen gyerekes az egész. Én még viszonylag úgy vagyok a Mario játékokkal, hogy nem zavar, hogy gyerekes, mert megnyitja a gyermeki oldalamat, de a 3DS-es Mario Party már kínos e tekintetben. Összességében a Nintendo kifogyott az ötletekből, és már előre félek a Mario Party 10-től, amit ugye most jelentettek be.

Ma visszavittem a játékot, meg is mondtam, hogy ha egy mód van rá, szeretném visszakérni a pénzt, de végül náluk levásárolható kupon formájában kaptam vissza az értékét. Nem voltam 100%-ig elégedett ezzel a megoldással, de elfogadtam, mert nem az eladó hibája, hogy a játék szörnyű. Sokkal értékesebbre fogom majd elkölteni ezt a pénzt, ha már van ez a kupon. Különben én, mint Mario rajongó, max 10-12 fontért venném meg ezt a játékot, azt is csak azért, hogy a gyűjteményemben legyen, és néha elővegyem, de általánosságban nem ajánlom. Amúgy a CeX-ben vettem, náluk elég olcsó a Mariós kiadási Nintendo DSi XL.

Mert én Nintendóba fektetem a pénzem


Én elhatároztam, hogy megbocsájtom a múlt heti súlyos bakit a CashGenerator-nak, ma a Birkenhead-i üzletükben láttam egy ezüst színű Nintendo GameCube-ot, melyhez volt eredeti ezüst színű controller, minden 20 font volt. Meg is vettem:

Platinum Nintendo GameCubeIlletve tételenként számolta. Maga a konzol 14.99 volt, a mellé járó utángyártott controller 1.99, a két játék pedig egyenként 0.99-0.99 volt, így a végösszeg 18.96 volt. Az ezüst színű controller miatt vettem meg, mert az külön az eBay-en 15 font körül szokott lenni, és ha belegondolok, hogy plusz 5 fontért az egész GameCube szett és két játék, egyáltalán nem rossz befektetés. Különben nagyon szép állapotú a konzol, szinte csúfolás volt azt 14.99-ért eladni (az árba természetesen az eredeti controller is benne van). Be is üzemeltem, az elején kicsit problémás volt, mert nem akarta beolvasni a lemezeket, de aztán azt csináltam, hogy a konzol főmenüjéből olvastam be, onnastól már magától ment rendesen.

Menőség volt. Amúgy szerintem ez a konzol a Mario Kart: Double Dash!! platinum pack, mert ahhoz adtak ezüst színű konzolt, a doboza sajnos nincs meg. Játszani jó volt vele ismét, a Sonicot is kipróbáltam. Nem rossz, de már az első pályán elakadtam. A kezdet megvan…

A lényeg, hogy most már 3 controllerem van: Lila, fekete és ezüst.

Így két memóriakártyával, három controllerrel is nagyon jól néz ki, de a negyedik foglalatot is be kell tömni. Majd teszek róla: Ugyanis feltettem eBay-re a konzolt a Sonic játékkal és az utángyártott controllerrel, ezt már biztosan el tudom adni (a telefont a múlt héten nem sikerült). Úgy tettem ki, hogy 0.99-es kikiáltási áron, és eleinte 20 fontos villámáron, de aztán nekem megjelent, hogy ez a konzol (ebben a színben, mindegyiknek van külön profilja) legtöbbször 25,97-ért szokott elmenni, ezért úgy döntöttem, hogy felnyomom 25-re. Nem gondolnám, hogy elmegy ennyiért, de ha mégis, akkor nagyon jól jártam, és kijelenthetem, hogy még fizettek is azért, hogy legyen még egy GameCube controllerem. Nagyon örülök ennek a GameCube-nak, szerintem jó vásárt csináltam. Csak Angliai szállítást írtam, de itt van az eBay-es adatlap, ha érdekel valakit. Ha esetleg sikerül 25 fontért eladni, azt beinvesztálom egy fehér controllerbe. Csak Sonickal tettem ki a GC-t, mert a Mario Kart, ami otthon van nekem, az német borítós, ez meg nyilván angol, nem utolsó sorban nagyon szép állapotú. Úgyhogy ha sikerrel jártam, és hazamegyek majd (tervek szerint novemberben), akkor otthon majd eladom a német borítósat.

Nintendós írások, valamint 1997-es Játék Határok Nélkül


Én itt a színfalak mögött továbbra is serényen dolgozok a Mariós oldalon, most nagyon belemerültem a konzolok leírásába. Ez tényleg felér egy fizika órával, hogy mi van a motorháztető alatt. És élvezem, pedig különösen soha nem érdekelt, hogy miből áll például egy TV vagy egy rádió, csak magát a műszaki cikkeket szeretem, hogy ilyen a képe, olyan a hangja, de hogy ezekért mi felel, az nem különösebben hozott lázba. A Nintendo gépek esetében ez érdekessé vált számomra. Azért is jó, hogy ilyen részletességgel írok róluk, mert ezzel nemcsak “szimpla” rajongó leszek, hanem mélyebben is ismerem, értem a dolgokat. Bár műszerész vizsgát nem tennék, és szerelő sem lennék. Olvassatok inkább:

Nintendo 64
Nintendo GameCube

Többször átolvastam ezeket is, úgyhogy elvileg minden rendben van vele, egy-két dolgot meg nem tudtam már nyelvhelyességileg sehogy megoldani. Nyelvész még nem vagyok.

Iszonyatosan hálás vagyok a közmédiának, hogy az 1997-es Játék határok nékül adásait is leadják. MINDEN EGYES pillanatát élvezem. Az nincs bennem, hogy láttam egy-egy adást, csak néhány játék rémlik fel, hogy igen, ez volt annak idején. A hangulat viszont annyira megvan, hogy este, amikor nézem, már sötétedik (Itt Angliában még 22 órakor is viszonylag világos van), teljesen bele vagyok temetkezve, és azt érzem, hogy 1997-ben vagyok. Ilyen szórakoztató műsorok mellett én azt mondom, hogy ajándék volt a ’90-es években gyereknek lenni. Úgy szurkolok nem is csak a magyaroknak, hanem úgy általánosságban a legjobbnak, mint más férfi focimeccseken, vagy mintha most menne élőben, egyenesben. Számomra ez életre szóló élmény. És szinte biztos vagyok abban, hogy ha nézik azok is, akik annak idején játszottak, hasonló véleménnyel vannak.

És elhatároztam, hogy megerőltetem magam, és megnézem az 1996-os évad részeit is. Nem rossz, csak tényleg a két műsorvezető borzasztó. Mondjuk a férfit csak akkor kell elszenvednem, amikor nem Gundel Takács Gábor vezeti az adott elődöntőt. A nő, akinek a nevét megjegyeztem, Farkas Beatrix, nem lenne annyira rossz, csak azt látom rajta, a műsorvezetés, riporterkedés, egyáltalán a média minden csínját-bínját megtanulta. Sőt olyannyira, hogy elvesztett egy számomra nagyon fontos dolgot, amiről már itt is többször beszéltem: spontaneitás. Tehát az, ahogy kérdezte a játékosokat, ahogy ismertette az aktuális játékot, ahogy bemutatta az adott várost, minden mesterkélt volt, és emiatt nekem nem szimpatikus. Bár nem emlékszem rá, hogy bármikor is láttam volna, úgyhogy nem alkotott maradandót. Konklúzió: Nem jövedelmező ez a fajta műsorvezetési módszer. Ennél még a Geszler Dorottya is sokkal jobb volt, akiről olvasom, hogy biztosan apuci protezsálta be. Ő ilyen kettős, mert lehet érezni, hogy előre betanult szöveget mond, de benne van az a spontán kifejezési mód, aminek köszönhetően minden kétségem “elszállt”, amikor az első adásokban megláttam őt, és láttam, hogy jól csinálta. Csak nagyjából emlékeztem rá, ő is eltűnt elég hamar. És nem tudtam volna róla elképzelni, hogy egy ilyen műsort levezessen, és mégis ment neki. Én úgy ítélem meg, hogy ért ahhoz, amit csinál, innestől kezdve nem érdekel, hogy ki kit hova protezsál. De az tény, hogy a női műsorvezetők tekintetében Borbás Mária a legeslegjobb. Meg azok az elődöntők a legjobbak melyeket Gundel Takács Gábor vezet. Egyrészt ő a rögtönzés nagymestere. A mostani vetélkedőkben is amilyen vicces beszólásai vannak, mindig megnevettet, de a Játék határok nélkülben azért jó, amit csinál, mert nemcsak úgy beszél a játékosokról, hogy név szerint említi őket, vagy csak hogy magyarok, vagy férfi, női, stb. hanem mindig úgy hívja őket, amilyen jelmezben vannak, vagy amit játszanak, és mindig viccesen jellemzi az adott szituációt. Például az egyik 1997-es játékban volt az, hogy kukacként kellett gyümölcsökön átmenni, és akkor az egyik ország játékosai beragadtak, és ezt nagyjából így mondta: “Ezek a kukacok már úgy túlették magukat, annyira meghíztak hogy már nem is férnek át”. Ezek legtöbbször találóak, jópofák, de én annyira belemélyedek a műsorokba, hogy én még az ilyen találó beszólásokon is úgy nevetek, mintha valami kabarét néznék. Ennyire belefeledkezek abba, amit látok. És akkor nekem minden egyes pillanat mennyország.

Azért soron kívül tegnap este megnézem az 1996-os döntőt, mert kíváncsi voltam, hogy nyertek a magyarok. Nem volt annyira egyértelmű, mint az 1993-as, vagy az 1998-as (erre nagyon emlékszem), de tény, hogy menő küzdelemben múlták felül a többieket. Volt egy érdekes jelenet az elején: Miután bemutatták a játékosokat és a műsorvezetőket, mondták, hogy a bírókra egy kicsit várni kell, addig hallgassuk meg egy rockzenekart. Hát nem a bírók voltak annak a bizonyos rockzenekar tagjai? -_- Nagyon durva volt látni a főbírót is, Dennis Pettiaux-t hosszú hajparókával “énekelni”, és a többieket gitározni, dobolni, a két női bíró pedig mint háttérvokalisták táncoltak. Egyedül a görög és a magyar bírók nem hordtak parókát, mert hosszú hajuk volt, de a többiek… Nagyon ötletes volt, kellett 1-2 perc, mire feldolgoztam a látottakat.

Ismét 120 csillag a Super Mario 64-ben!


Super Mario 64 SpieleberaterNegyedjére is sikerült végigjátszani 100%-ra a Super Mario 64-et. Eredetileg úgy voltam vele, hogy a tegnapi lemaradásomat akartam behozni (tehát ismét eljutni 117-ig), de annyira belelendültem, hogy akkor már úgy voltam vele, hogy legyen meg az egész. Most nagyon jól ment a játék, a Tick Tock Clock-ban is csak egyszer haltam meg. Hát így, hogy tudtam, hogy mely sárga “!” kockákban van érme, azért sokkal könnyebb volt! És a negyedik csillag (mely a legmagasabban van) megszerzése sem volt nehéz. Ezután mentem Bowser kastélyába, ahol a 8 piros érme megszerzése után jár csillag. A nagyjára emlékeztem, hogy hol van, egyet felejtettem el totálisan. De annyira, hogy erre – szégyen, nem szégyen – YouTube videót néztem meg. Az a fizikai fájdalom, amit akkor éreztem. -_- Ahogy előjöttek az emlékek, hogy tényleg ott van eldugva, hogy még utalás sincs arra, hogy ott van… A többit viszonylag könnyű megtalálni, elérni. A végső harc Bowserrel pedig ennyi gyakorlat után már igazán könnyű, bár azért egyszer-egyszer megakadtam, meg újrakezdtem. Az időzítés, hogy mikor kell a elengedni Bowser farkát, hogy a bombához érjen, még most sem megy tökéletesen.

Különben van egy módszer, hogyan lehet ilyen 10 másodperc alatt kivégezni: Át kell ugrani Bowser hátsó részére, azonnal elkapni a farkát, neki az első bombának, amit meglátunk. Ha felrobban, akkor szeretett főellenségünk mindig középre tér vissza, és mivel még fetreng egy pár másodpercig, ezért nincs más dolgunk, mint ismét megragadni a farkát, meg harmadjára is, és kész is. Meg persze bombának ereszteni. Tudni kell, hogy ha egyszer is eltévesztjük, és Bowser a szakadékba esik, vége a dalnak, ugyanis a pálya szélére ugrik vissza. De amúgy én nem szeretek ilyet csinálni, mert elvész a játék “lelke”. Ha túl könnyen végzem ki, akkor egyáltalán nincs meg az a “final battle”-érzet. Így is könnyű legyűrni, ne rontsunk a helyzeten. Az ending zene viszont továbbra is az összes Mario játék közül a legszebb ending theme, amit eddig hallottam.

Itt már 117 csillagnál jártam, és úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg a legkeményebb küldetést, a Wing Mario over the Rainbow-t megcsinálni, hátha menni fog. Hihetetlen aprólékos, és körültekintő játékkal elsőre sikerült. Csak azzal méláztam el az időt, hogy a szürke felhőnél próbáltam megszerezni a piros érmét (itt is piros érméket kell gyűjteni) úgy, hogy ágyúval közvetlen odalőttem magam. Aztán jöttem rá, hogy hát ennél van egy könnyebb módozat, ugyanis legfelül van egy felhő, melyen két piros érme van. Hát akkor már logikusabb odarepülni, majd onnan a szürke felhőn át megszerezni a piros érmét. Hát így elsőre sikerült. 118 csillag

Az utolsó kettő a Rainbow Ride pályán volt. Az egyik az utolsó csillag küldetése, a “Somewhere over the Rainbow”. Mindig ezt hagyom utoljára, mert ez egy szép dal címe, ami kifejezetten ilyen vége-hangulatú. A másik pedig a 100 érme összegyűjtése. Egyszerre terveztem, de ügyetlenségem végül 2 részre szakította a küldetést. A 100 érmét a legcélszerűbb úgy elkezdeni, hogy a labirintusban megszerezzük a 6 kék érmét, hiszen darabja 5 érmét ér. És gondolom, mondanom sem kell, hogy utolsó pálya révén, itt a legnehezebb összevadászni őket. Falról falra ugrásban jelesre kell vizsgázni, mivel jó sokat kell abból csinálni. Mivel összesen 146 érme van a pályán, ezért a 6 kék érme nélkül is meg lehet szerezni a 100 érmét, de nyilván sokkal könnyebb dolgunk van, ha ezt a nehézséget bevállaljuk. Sikerült is összegyűjteni a kék érméket, a 8 piros érme pedig már gyerekjáték. Ezután érdemes arra menni, amerre a negyedik és az ötödik csillag van, ugyanis innen vissza lehet fordulni. Itt lett meg a 100 érme. A csillag megszerzése után kicsit meglódult a bátorságom, és olyan helyre próbáltam ugrani, amit nem lehet elérni. Meg is lett az eredménye… De ez már tényleg mindegy volt, az a lényeg, hogy 119 csillagnál álltam már. A forgó platformok után azonnal lehetett menni a szőnyeghez, mely az összes többi csillaghoz elvezet. Innen már nem lehet visszafordulni, mert akkora lyuk tátong, hogy sehogy nem lehet visszaugrani. És itt is jobbra kellene menni (a 2. csillag felé), ott több érme van, onnan aztán végképp nem lehet visszatalálni a bal oldali szőnyeghez, mely az utolsó csillaghoz vezet el. Innen hajón levő ágyúról át kell lőni magunkat a szivárványon át a körplatformra, melynek sárga “!” kockájában bújik meg a 120. csillag.

És kész a játék. De a mókának még nincs vége, ugyanis tartogat még meglepetést a játék.

Milyen változásokat rejt a játék a 120 csillag megszerzése után?

  • A kastély udvarában eddig ráccsal el volt zárva egy ágyúnyílás. Ez most megnyílt. Ezzel lőjük fel magunkat a kastély tetejére, ahol találkozunk Yoshi-val, és ő 100 élettel ajándékoz meg minket.
  • A hármasugráskor a harmadik ugrásnál Mario csillagokat “hagy” maga után. (Nem tudtam ezt értelmesebben kifejezni) Ezt is Yoshitól kapjuk. Miután beszélgettünk Yoshival, és megadja a járandóságunkat, elhagyja a terepet. A 100 életet és a hármasugrás képességét elveszítjük, ha újraindítjuk a játékot, de Yoshi visszatér, úgyhogy visszaszerezhetjük tőle.
  • A pingvin, akivel a Cool Cool Mountain pályán versenyeztünk a csúszdán, meghízott. Szabadkozik is, hogy hát régen nem hívják ki versenyre, így elvesztette a formáját. Elhisszük neki.
  • A Bowser-t 120 csillag után győzzük le, akkor gyalázza az alattvalóit, hogy arra sem voltak képesek, hogy megállítsanak minket, ugyanakkor gratulál nekünk a kemény munkánkért.

Nem nagy dolgok, de itt sokkal fontosabb dolgok vannak ennél. A 120. csillag után azt éreztem, egy igazi, fantasztikus kalandban volt részem, melyet a nehézségek sem törtek meg. Ezt nagyon kevés játék adja meg, ezért szeretem nagyon a Super Mario 64-et. Ezt a fantasztikus kalandot bármikor újraélném, mint ahogy erre lehetőség is lesz, ugyanis miközben játszottam a N64-es változattal, többször eszembe jutott a Super Mario 64 DS. Na ez nincs végigjátszva. Elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne DS-en is végre végigvinni. Rengeteg extrát tartalmaz a játék, már önmagában azok fantasztikusak, hogy 120 csillag helyett 150 van, és Mario mellett játszható karakter lett Luigi, Wario és Yoshi. Yoshival kezdjük az egész játékot. vele kell Mariót kiszabadítani, majd Luigi-t és végül Wariót. A sok pozitívum mellett egy negatívum: A irányítás tragikus. Annyira hiányzik az analóg kar, ugyanis a Control Pad-dal karakterünk csak lassan megy, külön kell nyomni az Y-gombot, hogy normális sebességben vágtassanak karaktereink, és elég kényelmetlen egyszerre két gombot nyomni, ha például ugrani, vagy támadni kell. Egyébként amikor először játszottam, akkor 89 csillagnál hagytam abba, emlékszem, egy küldetésnél (talán a Dire Dire Docks-ban a piros érmék összegyűjtése) olyan problémás volt, hogy ott feladtam. Mellesleg 2006-ban karácsonyra kaptam meg a játékot, a Nintendo DS-sel együtt.

Hogy micsoda élmény volt nekem a Game & Watch dizájnú DS-sel először játszani… Szerettem a DS-t, már akkor láttam benne fantáziát, amikor csak olvastam az ismertetőt az 576 Konzolban. De hogy milyen előtörténete volt, azt mindenképp el kell meséljem. 2005-ben, amikor érettségiztem, akkor összejött némi pénz, és igencsak gondolkodtam azon, hogy GameCube-ot, vagy DS-t vegyek. Márciusban jelent meg az új kézikonzol, és ha jól tekerem vissza az emlékképeket, akkor 46.990 forint volt csak maga a konzol. Májusban lehetőségem lett volna rá, hogy megvegyem, a Tescóban nézegettem az unokatestvéremmel, akivel sokat játszottunk együtt régen. Nem volt semmi, amit akkor csináltam. Konkrétan 1 órát álltam a konzol előtt, nézegettem, próbálgattam (megengedték), most megvegyem? Unokatestvérem (nem szeretem ilyen “uncsitesónak” becézni, mert nagyon idiótán hangzik. Inkább az egyik Holló Színházas poént hozom fel: Unok a testvéremmel beszélgetni) már nagyon ideges volt, aztán nem vettem meg. Különben érdekes, nemrég felelevenítettük ezt a történetet, és ő mondta nekem, hogy valami videokazettát akartam venni, és azon töprengtem olyan sokat. Valami rémlett, ahogy mondta, de ez totál kiesett. Csak az maradt meg bennem, hogy bámulom, próbálgatom a DS-t, és azt gondoltam, hogy emiatt időztünk ott olyan sokat. A lényeg az, hogy a GameCube mellett döntöttem. Ami részint jó volt, mert tudtunk ketten játszani (alapból két controllert kaptam hozzá), ugyanakkor meg annak idején rettenetesen utáltam, mert szörnyűnek tartottam a Mario játékok folytatásait (Mario Kart, Mario Party 5, de ezeket már kielemeztem korábban). A DS igazából 2006 nyarán volt rám nagy hatással, amikor az egyik akkori Nintendós barátnál, ismerősnél – már régóta nem tartjuk a kapcsolatot – kipróbáltam a kézikonzolt, és azonnal ráéreztem az ízére, nagyon bejött a hangulata. Milyen érdekes, hogy az a New Super Mario Bros. szerettette meg velem a DS-t, amelyet az előző postban úgy “dicsértem”. A hangulatba a Mario Kart DS csak még jobban besegített, ekkor már nem volt kérdés, hogy kell nekem is egy, végül akkor karácsonyra kaphattam egyet.

Ahol véget ér a játék, ott kezdődik az igazi kaland. Gyerünk hát a Super Mario 64 DS, mely csak még jobbá teszi a sorozatot! Különben lett volna folytatása a Super Mario 64-nek, Super Mario 64 2 címen, ami Nintendo 64DD-re jelent volna meg. A Nintendo 64DD (Disk Drive) lett volna az első optikai meghajtós konzol, de csak Japánban jelent meg, ugyanis ott akkora bukás volt, hogy inkább nem kockáztattak azzal, hogy világszerte piacra dobják. A szigetországban csak 15.000 példányt adtak el belőle… Pedig még az 576 Konzolban is lehetett olvasni róla annak idején, és ha sikeres lett volna, akkor másképp alakult volt a Nintendo sorsa. Szerintem akkor később jelent volna meg a GameCube, ha befut a módosított N64. Igazából a N64DD nem egy konzol, hanem egy kiegészítő, amit a konzol alá lehet szerelni, és lett volna egy CD-s Nintendo 64-ünk. Mekkora buli lett volna már. A bukás után 2000 elején szinte azonnal bejelentették a következő generációs konzolt Project Dolphin néven. Ugyanis ekkor a Nintendo Dolphin nevet kapta a kockakonzol. Nekem tetszett annak idején a név, a tengert juttatta eszembe, ahol barátságos delfinek úsztak, így az akkor még jövőbeni konzol is olyan érzetet adott, hogy biztosan szép külseje lesz, olyan játékokkal, melyek magukkal sodornak. Arra nem emlékszem, hogy valaha láttam-e képet a prototípus konzolról, de ennek fényében illúzióromboló volt a “kockahatás”, de később remekül kompenzálta az akkori életérzés. Nagyon eltértem az eredeti témától. Szóval Super Mario 64 2. Erről semmi nem maradt fenn. Egy pálya volt készen, amikor törölték a játékot, elvileg Luigi is játszható karakter lett volna, és akár ketten is játszhattuk volna. Ketten ugyan nem játszhatjuk a játék DS-es változatát, de sokan tudni vélik, hogy amit töröltek a Super Mario 64 folytatásaként szánt játékban, abból néhány elemet betettek a DS-es remake-be. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy igaz-e vagy sem, de nem alaptalan tézis, mert olyan újdonságokat tartalmaz a kézikonzolos változat, hogy ha új pályák és küldetések lettek volna a játékban, akkor lazán lehetne Super Mario 64 2.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan fogok írni. Majd holnap reggel olvasom át a postot, addig nézzétek el, ha van benne elgépelés. Amúgy a fent látható Super Mario 64 Spieleberater is segítségemre volt a végigjátszásban.

Nintendo GameCube controller vadászaton


Ma reggel kedvem volt játszani a Mario Party 5-tel, így lenyomtam egy 20 körös játékot. Valószínűleg megváltozott a játékokhoz való hozzáállásom, ugyanis ezt a részt mindig unni szoktam, de most kifejezetten élveztem. Inkább az lehet, hogy mivel eléggé ritka lett ez a játék, ez ad neki egy extra eszmei értéket. Amúgy nemrég néztem Mario Party 6-ot eBayen, 13.000 forint körül van a dobozos, mikrofonos, úgyhogy az még várat magára, pedig az sokkal jobb lett az 5. résznél.

Mondjuk, majdnem nem tudtam játszani, ugyanis nem találtam a GameCube memóriakártyákat. Elég kicsik, úgyhogy féltem, hogy eltűntek valahol. Sok helyen néztem szét, aztán végül a GameCube tokokban kerestem. Néztem, és pont az utolsó kettőben volt benne. 😀 A GameCube-ról tudni kell, hogy bár lemezes, de mivel nincs a konzolnak saját memóriája, ezért csak külön memóriakártyára ment. Szerencsére a cégnél gondoltak arra is, hogy milyen praktikus a tokjában tartani, ezért odakerült. Mostanság egyébként tényleg olyan érzésem van, hogy többet ér a GameCube, pedig amikor megvettem, igencsak kiábrándult voltam az akkor általam ismert játékkínálata miatt, minden régebbi Nintendo gépen megkezdett széria sorra alulteljesített GameCube-on. Aztán, ahogy jött a Zeldás korszakom, beszereztem a Wind Wakert, máris sokat változott a véleményem. Most a retro-mivolta emeli fel.

Csak két GameCube controllerem van,egy lila és egy fekete. És ahogy megjelentek a különböző színek, úgy határoztam, hogy a következő színekben lesz nekem meg a 4 GC controller: lila, fekete, ezüst, fehér. Így most néztem eBayen, hogy mennyiért találok. Majdnem meg lettem tévesztve, ugyanis volt egy fehér színű, ami megszólalásig hasonlított az eredetire:

Hamis GC controllerMajdnem lecsaptam rá, mert éppenséggel meg tudtam volna venni, de ott sántított a dolog, hogy hiányzik a felirat. Először az volt a gondolatom, hogy hát a többi színűre is fehérrel van írva, ezen biztosan nem látszik. De csak nem hagyott nyugodni a dolog, inkább megnéztem Google-ben, és bizony másképp néz ki az eredeti:

gamecube_white_controllerAzért, ha nagyítóval meglessük, itt-ott fellehetők különbségek, és a felirat is jelen van szürke színnel. Na, ennek tudatában jobban szétnéztem eBayen. Az a kezdeti 5 fontos igen kedvezőnek tűnő ár azonnal megugrott 30-40 körülire. Nem olcsó mulatság…

HoldfényCon… vagy várj! Animekarácsony


Két hét különség a kettő között, és mind a kettő a Millenárisban volt, így jó, hogy összekevertem a kettőt. 😀 Viszonylag jó volt, mivel már nincsenek nagyon újdonságok, ezért nekem már szinte ugyanaz mindegyik. De valahol még bennem van a lelkesedés, viszont, ha őszinte akarok, lenni, ha konzolért nem kapnék jegyet, nem biztos, hogy elmennék. A konzolhoz egyébként Nintendo GameCube-ot vittem, és odaadtam Zolorónak a Mario Kart: Double Dash!!-t, és a Super Smash Bros. Melee-t is, hogy tegye ki, amelyiket gondolja, végül a Mario Kart mellett döntött. Tisztelem őt, látszik, hogy tényleg nyitott arra, hogy minél változatosabb legyen a konzol.

Új programok nagyon nincsenek, és tényleg valamilyen szinten szerencsésnek tartom magam, hogy a karaokéhoz tartozok, ott még most is meg tudták lepni a nagyérdeműt. A helyét meg szinte el sem lehetett téveszteni, úgy el volt rejtve. O_O Átvettem a karszalagot, és tök spontán jobbra nézek, egy ajtóra kiírva: Karaoke. Kinek jutott eszébe a bejárat elé tenni, nem tudom, de érdekes volt. Örültem annak, hogy ott volt a legmelegebb, szinte felüdülés volt a kinti zord időjárás után. Szép dolog a havazás, de nagyon nem szeretem a hideget. Sokkal jobban éreztem magam, amikor július elején 35°C felett is volt a hőmérséklet. Igaz, hogy egy hét után már azért én is sóvárogtam azért, hogy hűljön le a levegő, de ez a tél… és még csak december van! De hogy visszatérjek az Animekarácsonyra, sokáig nem jöttek be a karaoke terembe, úgy tűnik, hogy nem csak nekem volt elrejtve. Viszont jó volt a hangulat a próbák alatt. Tuki több Slayers dalt is énekelt, amit kifejezetten jó érzés volt hallgatni, és ismét elénekeltük együtt a Going History-t. Igazából annyira nem rajongok a zene sebességének váltakoztatásáért, de itt most elengedtem magam. Nem is tudom már melyikőjük ötlete volt ez, de egyszer csak Tuki vagy Daki elkezdték spontán váltogatni a sebességet, hol gyorsabban, hol lassabban, és ez úgy bejött a népne a próba alatt. Az elején nehezen is kaptam el a fonalat, de a végére már egész jól ment a refrén gyors éneklése. Én még a próba alatt még egyet énekeltem: Slayers: GLORIA ~Kimi ni Todoketai~ Úgy próbáltam meg, hogy régen hallgattam már ezt a számot, ahhoz képest egész jól ment, bár itt-ott elfelejtettem a dallamot. A hangulat végig jó volt. Lucy volt az, aki nagyon-nagyon szépen énekelt. Először Adele: Someone Like You dalával jött. Ezt a dalt én sokáig nem szerettem *enyhén fejezi ki magát* mert azt hittem, hogy férfi adja elő. Nem tudom hogy hívják azt a srácot akinek volt néhány éve a “You’re Beautiful” dal, rá gondoltam, hogy ő énekli. De amikor megtudtam, hogy nő adja elő ezt a dalt, akkor megbékéltem, így jobban hangzik. De Lucytól nagyon szép volt. Látszott rajta, hogy nagyon átérzi a dal hangulatát, a végére el is érzékenyült. A másik nagy dobása a Gangnam Style volt. Képes volt azt a humort, azt a játékosságot beletenni a dalba, amit PSY tett, nem csoda, hogy szinte az egész terem táncolt. 😀 Sokan nem értik a dal gúnyos mivoltát, pedig annyira nyilvánvaló, ahogy az énekes énekli, hogy az egész csak egy paródia, és így számomra is tökre élvezetes az eredeti verzió.

Én pedig az elején énekeltem a Slayers: naked mind dalt. Az utóbbi 1-2 karaokén átmentem egy kisebb-nagyobb fejlődésen, így egyre inkább érzem, hogy tudok oldottan is énekelni. Ez a dal meg effektíve nagy kedvenc Okui Masami-tól. Tetszik a vidám hangulata, és a jelek szerint át is tudtam adni, ugyanis az Instrumental alatt Narumi magához hívott, és mondta, hogy nagyon sokat fejlődtem. Eddig is jól éreztem magam a dal éneklése közben, de az utolsó refrént már teljesen átszellemült boldogsággal énekeltem. És nagyobb sikert is arattam. Nem sokkal ezután jött a verseny. És én is. És mertem legnagyobbat álmodni. Most jobb lett a Digimon: The Biggest Dreamer dal, de éreztem, hogy ez így még nem kerek. Úgyhogy részemről elégedett vagyok a zsűri véleményével, jogosnak tartom az 5-5-6 pontos elosztást. Összesen 16 ponttal 9. lettem az 16-ból. Hát van út felfelé! 😮 És már látom hova vezet a még több gyakorlás. Az eredmény úgy teljes egészében tükrözi a véleményemet, egyetlen egy lány eredményét tartottam furcsának, aki a Robbie Williams: Feel dalt énekeltem. Annak 6. helyén csak lestem. O_O Ha a saját értékelési irányelvemre hagyatkozok, nekem több minden sem tetszett. Például nem jöttek ki a magas hangok, de nekem személy szerint az sem tetszett, hogy nagyon rányomta a verséket, és saját tapasztalatomból kiindulva, szerintem ő már akkor a hangterjedelmének határán volt. A verséket nyugisan kell énekelni, nem véletlen olyan az eredeti is, amilyen. Egyedül ezzel vitázok, amúgy minden rendben volt. Verseny után még egy kis hagyományos karaoke ott, itt egyszer énekeltem: Mulan: A Kiképzés dalt. Vicceltek, még saját magamon is meglepődtem, nem hittem volna, hogy ennyire menni fog. Egyébként is nagyon szeretem ezt a dalt, de hogy ennyire át tudom adni a hangulatát, az még engem is meglepett. Szerintem én ezentúl parancsnok leszek. O_O Itt beszélgettem Leeával, szerinte magasan a legjobb voltam most úgy valaha… ^^’ Szerinte magyarul kéne énekelnem, mert jobban átérzem át tudom adni, hogy miről éneklek. Ezen majd még gondolkodok, tapasztalgatom a dolgokat komolyabban, de jelen pillanatban azt gondolom, hogy nem feltétlen nyelv függvénye, hogy mennyire érzem a hangulatot. Konkrétan ezért írtam fel még Okui Masami: DEVOTION dalt, de már nem kerültem sorra.

A Zenekvíz. Nagyon tetszett, ötletes volt. A témakörök is könnyedek voltak, és a ráadás Hayashibara Megumi kategória… Most már értem, miért énekelt Tuki olyan sok Slayerst az elején. 😀 Amikor beszélgettünk az énekesnőről Lam’O odajön hozzám, hogy olyan, mintha “Hejesibara Megumi”-nak mondanám. Pedig annyira nyilvánvaló, hogy “Hajasibara Megumi”-t mondok, csak a j betűt kicsit felvállról veszem. Erre a témakörre már nem maradt idő a japán zenei videó vetítéséig, ezért utólag lett bepótolva. Mindenki az első sorból jelezte, hogy számít rám. Hát jó, segítek, de olyan jó érzés lett volna villogni azzal, hogy csak én ismerem ezt a dalt, és tudom melyik animéből való. Mind az ötöt tudtam:

  1. Slayers: Give a reason (erre mi, az első sor egy emberként énekeltünk)
  2. Shaman King: Over soul (ezt is tudta mindenki)
  3. Asagiri no Miko: faint love (ennél azért már komolyabban gondolkodtam. Évek óta nem hallottam ezt a dalt, azonnal beugrott az egész, amikor megszólalt, csak az animén kellett gondolkozni, aztán onnan jutott eszembe, hogy ez a KOIBUMI kislemezen van rajta)
  4. Saber Marionette J to X: Proof of Myself (ezt a mai napig nem értem, hogy miért maradt ki mindenkinek, nekem annak idején első Hayashibara Megumi dalok között volt)
  5. Abenobashi Mahou Shoutengai: Treat or Goblins (ez egy nagyon jó Megumi dal, ez is olyan, amit már nagyon rég nem hallottam)

Úgyhogy jutott nekem szaloncukor bőven. ^^ A szaloncukor-osztás is nagyon jó ötlet volt, úgyhogy tavaszra is hasonló meglepetéseket várok. És itt mentünk bagszival hozzá.

Azért a konzol részleget se felejtsük el, ugyanis nemcsak GameCube volt, hanem Wii U New Super Mario Bros. U-val. Ez igen! Hatalmas lett a játék. Én nem akarom már szegény gyereket szidni, egy kicsit nagyon belefeledkezett a játékba, és nem hagyott másokat sem játszani, így minket sem. Remélem, hogy tanult a hibájából, és legközelebb odafigyel másokra is.

És ennyi. Tavaszi MondoCon 2013. április 6-7. És szerencsére nem igazak azok a pletykák, hogy lesz jegyáremelés, maradnak a régi árak. 🙂