Új blog Vietnamról


Bár még nem biztos, hogy kijutok Vietnamba tanulni, de úgy döntöttem, hogy már most új blogot indítok, mely Vietnamról fog szólni. Azért kezdtem el már most, mert az előkészületekről is írok: Nyelvtanulás, hivatalos ügyek intézése, meg információkat, érdekességeket is közzé teszek Vietnammal kapcsolatosan.

Nem tudtam arról, hogy létezik a Blogger.hu, de mivel láttam, hogy új blogfelület, na mondom magamban, regisztráljunk ide is. Aztán meglepetten láttam, hogy van regisztráció a nicknevemmel. Megkönnyítette a dolgomat, hogy 2010-ben indult a blogger.hu, ezért sokat nem kellett találgatni a jelszavak között. Olyannyira nem, hogy az első próbálkozásra bejött. Frissítettem az adatokat, és elindítottam a blogot:

supermario4ever in Vietnam

Őszintén remélem, hogy nagyon tartalmas lesz a blog, és hogy lesz lehetőségem megélni életem lenagyobb élményét, és arról részletesen beszámolni. Ha meg nem jön össze, akkor is megmarad ez a blog, és emlékeztetni fog arra, hogy egyszer megragadtam a lehetőséget, hogy kijussak Vietnamba.

 

Kategória: Vietnam | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

A Rock FM utódja


Van Instagram profilom, de nem szoktam foglalkozni azzal, ha idegen bejelöl. Az egész “követés a követésért” dolgot rettenetesen elítélem. Azzal követőket gyűjteni, hogy elkezdi a másikat követni… Éppenséggel, ha olyan hívja fel magára a figyelmet, aki olyan témában ír, ami iránt érdeklődök (videojátékok, anime, manga, keleti kultúra, keleti nyelvek…), azt megnézem, de a visszakövetés tőlem nagyon ritka. Ezen nagyon ritka visszakövetések egyikét kapta meg a Rocker Rádió, melynek tagjai szinte azonnal “akcióba léptek”, amint megszűnt a Rock FM. Felfigyeltem rájuk, utána néztem, hogy hol lehet hallgatni őket, és a My Online Radio weboldalon megtaláltam őket. Összességében nagyon jók. Bár az elején olyan sokat nem tudtam hallgatni őket, mert inkább kemény metál zenét játszottak, ami nekem már sok. Írtam már többször is, hogy nem vagyok az a klasszikus elkötelezett rocker, egyszerűen szeretem az élő zenét, és ha keményebb a dalszöveg mondanivalója, erre írnak durvább zenét, azt szívesen meghallgatom, de hogy csak azért legyen egy zene kemény, mert faszagyerekek vagyunk, az már nem az én asztalom. Ahogy az üvöltözést, hörgést sem szeretem. Azt szeretem, ahol a zene hangulatában alátámasztja a szöveg mondanivalóját.

Szóval, ahogy múlt az idő, úgy jöttek a lágyabb, dallamosabbak rock dalok, amik által számomra egyre inkább hallgatható lett a Rocker Rádió. Megjelentek olyan előadók, mint például a Bikini, Deák Bill Gyula, sőt talán még a Hobo Blues Band is volt, amik nemcsak hogy dallamosabbak, de más stílust is is beletettek a dalaikba, számomra ekkor lett igazán szerethető a Rocker Rádió, és órákon át hallgatom anélkül, hogy észrevenném, hogy múlik az idő. Úgyhogy nekem nagyon bejön, amit csinálnak, ráadásul pont azért nagyon jó, hogy online vannak, mert így olcsóbban meg tudják csinálni, ezáltal függetlenek maradnak. Nincs kötelezettségük senki felé, nem köti őket semmilyen szerződés, így úgy csinálhatják meg a rádiót, ahogy szeretnék. Ettől személyesebb is a légkör. A bemondó hangja (aki megköszöni, hogy hallgatjuk a Rocker Rádiót, vagy mondja, hogy semmi nyávogás…) nagyon vicces, szoktam mosolyogni rajta. Egyik legviccesebb az volt, amikor promócióra kérte fel a hallgatókat: Hallgassuk a Rocker Rádiót és postoljunk róla. Én meg egy darabig úgy értettem, hogy “pusztuljunk róla”. Néztem is magam elé, hogy miféle kívánság ez, és mennyire értelmes szóhasználat az, hogy pusztuljunk róla? Mire rájöttem, hogy miről is van szó valójában… Félrehallás forever.

Most is hallgatom, és egy rettenetesen jó dal szól: “Stula Rock: Felfelé sodor a szél“. Hihetetlenül tetszik a hangulata. Most hallom először, szerintem ez egy vadonatúj daluk. Nem ez az első daluk, ami tetszik, a Forgószél is jó volt, utána fogok nézni az együttesnek. Ahogy elhallgatom a szöveget, egy átlagember számára sablonosnak hangozhat, számomra mégis hitelesnek tűnt, ahogy ők előadták. Jobban megismerkedek a dallal. De szól mindjárt egy másik, ami tetszik: “De Facto: Fekete szív“.

Természetesen a rock zenének is vannak árnyoldalai, hiába ebben a stílusban lehet a leginkább progresszív mondanivalót megfogalmazni. Nekem is vannak olyan együttesek, amiket nem szeretek ebben a stílusban. Az egyik ilyen, amit sajnos állandóan hallok, az a Dorothy. Egyébként is nagyon kevés női rockelőadót szeretek, de ahogy a Dorothy előadja magát… hallani, hogy semmi közölnivalójuk nincs a világról, csak bizonygatni akarják, hogy mennyire tökös csajok. És ezt a beképzelt pökhendiséget hallgatni rettenetesen irritáló. A másik, szintén magyar rockegyüttes, amit nem szeretek, az a Leander Kills. Semennyire nem tudok azonosulni a tragikusan halálról énekelt dalokkal, számomra az önsajnáltatás magasiskolája az “oda temessetek, ahol születtem” jellegű szövegek. Nem egyszer megfordult bennem a kérdés, hogy aki arra fecsérli az energiáját (mert nekem ez fecsérlés), hogy a saját reménytelenségéről énekeljen, annak nem lenne jobb ugyanezt az energiát arra felhasználni, hogy az életét amennyire lehet, jobbá tegye? Nem ismerem az együttes tagjait, és hogy milyen múltjuk van, de ahogy több dalukat is hallgattam a rádióban, arra jutottam magamban, hogy tragikus lehet. Meg mivel én alapvetően optimista szemléletű vagyok, ezért nem is tudom, hogy milyen lehet sokáig így élni, ezért csak az én szemszögemből tudom azt mondani (mivel így teszek), hogy ha krízishelyzet ér, akkor is azon vagyok, hogy a fájdalom megélése mellett éljek. Márpedig nem egyszer próbára tett engem is az élet. Ebből kifolyólag egyébként tudom, hogy miről énekel a Leander Kills, ha csak rövid időre, de én is megtapasztaltam néhányszor a reménytelenség érzését. De mivel tudom, hogy milyen szörnyű volt benne lenni, ezért ahogy éreztem magamban egy szikrányi erőt is, azon voltam, hogy kimásszak a saját krízisemből. És köszönöm szépen, nem kívánom újra felszínre hozni a kilátástalanság érzését dal formájában.

Ami kifejezetten örvendetes itt is bemutatkoznak új előadók, néhányuktól kifejezetten jó, hogy kapnak bemutatkozási lehetőséget, mert jó zenét csinálnak. És tényleg vannak olyan előadók, akik szinte csak itt kapnak lehetőséget, hogy bemutatkozzanak, és csak a Rocker Rádió játssza a dalaikat. Egyébként ezen a hétvégén egy furcsa “játékot” hirdettek meg. Szavazást indítottak arról, hogy melyik előadó a jobb, a Metallica vagy a Bon Jovi. Van apropója is a szavazásnak, ugyan Jon Bon Jovi, a magáról elnevezett együttes énekesének most van az 57. születésnapja. A Metallica: Master of Puppets albuma meg mostanság jelent meg 33 éve. Ennek alkalmából szavazást indítottak a Facebook oldalon, hogy melyik együttes a jobb: Bon Jovi vagy Metallica. Azért mondom furcsának, mert még számomra is olyan szinten egyértelmű, mintha azt kérdeznék, hogy melyiket enném szívesebben: Pizzát vagy tökfőzeléket. A Metallica kiütéses győzelmet arat, sokkal több olyan daluk van, amelynek valódi jelentése van. Olyan dolgokról énekelnek, ami hallhatóan valóban érinti, foglalkoztatja őket, ezáltal mélyebb jelentése van a daloknak.

És hogy mennyire nem vagyok “klasszikus” rocker, az jól jelzi, hogy a Metallicától sokkal közelebb áll hozzám a Load és a ReLoad album páros. Igazából pont azért, amit kritikának hoznak fel. Azáltal, hogy visszavettek a tempóból, és Bluesosabb lett a dalok hangzása, ez adott egyrészt egy sajátságos hangulatvilágot a daloknak, dallamosabb lett a zene, másrészt meg ezeknél az albumoknál van inkább olyan érzésem, hogy a zenét sokkal inkább összhangba hozták a szövegek mondanivalójával, ezáltal mélyebben át tudom érezni, amiről énekel az együttes énekese. És hogy az énekes sokkal inkább a személyes problémáiról énekel, semmint társadalmi, politikai témákat feszeget, ezt azért nem tartom feltétlen problémának, mert kiénekelhet magából olyan érzéseket is, amik másokban is felsejlettek, megfogalmazódtak, ezáltal lehet azonosulni velük. A különböző politikai, társadalmi témákra, paródiákra, hasonlókra meg már fel se kapom a fejem, mert már annyi ilyen “mű” készült, és van érdemleges változás? Én nem látom. Ennek egyik oka az, hogy ezeket a dalokat, filmeket, írásokat, azok többségében hallgatják, látják, olvassák, akik szintén így gondolkodnak. Persze előfordulhat, hogy olyanokhoz is eljutnak, akik nem látnak át politikai, társadalmi helyzeteket, de ők vagy nem veszik fel, vagy elégedettek azzal, hogy az ő kis világukban nincs olyan probléma és továbblép. Ebből kifolyólag nincs meg az a társadalmi összefogás, hogy egy jobb világ legyen az, amiben élünk, és amiben a jövő generációja élni fog. Meg nemcsak azért szeretem a személyes dalszövegű dalokat, mert azokkal adott esetben jobban lehet azonosulni, hanem mert talán az lesz a kulcsa a változásnak, hogy magunkban vesszük észre a hibát, változunk meg, és minél többen változnak meg, annál jobb lesz a világ. Úgyhogy még ha nem is feltétlen tükrözi a klasszikus Metallica hangzást (amit nyilván én is hallok, azért van jónéhány régi daluk, amiket ismerek és szívesen hallgatok.), de bőven van érv a fentebb említett két album mellett is.

Egyébként nekem is van néhány olyan együttes, amit hiányolok és szívesen hallgatnék. Például az LGT és az Omega. Jó érzés hallgatni régi magyar rockzenét, olyanokat, mint például P. Box, vagy keményebb zenék közül a Pokolgép, de a LGT a legnagyobb kedvencem a magyar rockzenei palettán, őket bármikor nagyon szívesen hallgatom. Még most is magam előtt látom azt a kisgyereket, aki én voltam, amikor ugráltam meg tomboltam az ágyon, amikor megszólalt a “Gyere gyere ki a hegyoldalba” vagy a “Szentimentális Rakenroll” daluk. Az Omegának meg van néhány emblematikusabb dala, őket azért érdemes betenni, mert jó egy-egy dal erejéig visszavenni a tempóból és lassítani. A Fekete pillangót nagyon szerettem hallgatni a Rock FM-en. Illetve amit még nagyon szívesen hallgatnék, az a P. Mobil. Tőlük az egyik legnagyobb kedvencem a Lámpagyár.

És hogy mennyire hiánypótló a Rocker Rádió, azt jelzi az, hogy amikor megszűnt a Rock FM, akkor nem kezdtem el másik rádióadót keresni, hanem belehallgattam a Sláger FM-be. Mert ugye ez került a Rock FM helyére. Hallgattam régebben is, de azóta formálódott a zenei ízlésem, és mai füllel azt mondom, hogy… ha nem is hallgathatatlan, de semmiképp sem hallgatom szívesen. Több okból is. Engem már rettenetesen zavar a kereskedelmi rádiókra jellemző “művidám” bemondói beszédstílus, és a jelentés nélküli mondanivalók… csak mondjunk valamit a mikrofonba. Ez néha már a Rock FM-nél is nagyon zavart. Ez gondolom egyfajta kereskedelmi rádiós protokoll, csak az a baj, hogy annyira nyilvánvalóan mű az, ahogy egy műsorvezető beszél egy ilyen rádióban, hogy akár mesterséges intelligencia is beszélhetne helyette. Beprogramozzák, hogy mindig vidám hangon beszéljen, megírják előre a szöveget (gondolom, egyébként is így van egy kereskedelmi rádiónál), és nem kell műsorvezetőnek megerőszakolnia magát, és akkor is vidám hangon beszélnie, amikor amúgy rosszul ébredt, elfeküdte a nyakát, leöntötte a ruháját kávéval, dugóban vesztegel, vagy bármi olyan történik vele, ami bárkinek egy napját megnehezítheti. A Sláger FM egyébként abból a szempontból jobb, hogy régebbi zenéket játszanak, amikor még volt relatíve jelentése a daloknak (de ez tényleg nagyon viszonylagos), csak az a baj, hogy agyonra játszott dalokból játszanak folyamatosan. Néhányukat ugyan évek óta nem hallottam, mégis inkább az jut eszembe róluk, hogy egy időben mennyire idegesített, hogy már vagy ezredjére hallom. Ráadásul egy-egy jobb előadótól is legismertebb dalukat játsszák, amiről tudható, hogy ritka eset az, hogy akkor hozta a legjobb formáját. Hiszen ha egy dal nagyon ismert, arról sejthető, hogy bizonyos sablonok alapját írta meg, ami jelzi azt, hogy nem arról énekel abban a dalban, ami a valódi gondolata, nem úgy írta meg a zenét, ahogy azt ő valójában szerette volna. Így általában 10-15 perc múlva ki is kapcsolom a rádiót, és hagyományos módon alig hallgatok már rádiót, miután nincs normális rádióadó. De amíg van Rocker rádió, addig lesz egy kis halmaza a rádióadóknak, mely tényleg progresszív mondanivalóval rendelkező dalokat ad.

Kategória: Rádió, zene | Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Tanulási lehetőség Vietnamban


Már tavaly szeptemberben meghirdették az egyetemen, ahova járok, a keleti nyelvek közül a vietnamit, amire már akkor jelentkeztem, csak akkor nem volt meg a megfelelő létszám, de most februárban elindították. Eddig csak japánra jártam, amit élvezek és imádok, de most felvettem mellé a vietnamit.

Három ázsiai ország – és nyelv – van, ami nagyon érdekel: Japán, Kína és a Vietnam. És életem egyik nagy álma valósulna meg, ha eljuthatnék ezekbe az országokba. Most lehetőség nyílt arra, hogy Vietnamba eljuthassak tanulmányi ösztöndíjjal. Az erre való jelentkezést pedig villámgyorsan le kellett adjam, ugyanis konkrétan ma van a jelentkezési határidő. Már októberben meghirdette a Tempus közalapítvány a jelentkezést, de mivel csak ezen a héten kezdődött a vietnami nyelvoktatás, ezért csak most szereztem róla tudomást. Nagyon fellelkesedtem, amikor a tanárnő említette (aki szintén vietnami), éreztem belül, hogy az adrenalin az egekbe szökik, minden gondolaton akörül forgott, hogy milyen lehetőségek tárulnak elém, ha eljutok Vietnamba. Ugyanakkor elérhetetlennek tűnt számomra, mert van néhány ismerősöm, barátom, aki eljutott valamelyik ázsiai országba, de ők mind olyanok voltak, hogy vagy tehetősebbek anyagilag, vagy állami ösztöndíjjal jutottak ki, vagy onan származnak és hazalátogattak. Úgy konkrétan semmi irigység nem volt bennem, de egy kicsit leértékeltem magamat hozzájuk képest, hogy nekik megadatik, de nekem nem. Ez egy kicsit visszavett az önbizalmamból, de aztán csak összeszedtem magam, és ahogy eljutott az agyamig, hogy ingyen van lehetőségem eljutni oda, azonnal elkezdtem intézkedni.

Minden csütörtökre, péntekre és szombatra összpontosult. Csütörtökön kezdtem el megírni az önéletrajzot és a motivációs levelet magyarul, majd elmentem az egyetemre, mert kellett egy-egy példány az iskolalátogatási igazolásból és az előző féléves leckekönyvből, melyen szerepel a korrigált kreditindex is. Ezek magyarul és angolul kellettek. Eléggé rosszallással néztem a 3. féléves eredményemet, azt ugyanis a “tragikus” jelzővel lehetne illetni. Pont csütörtökön volt vietnami nyelvórám, meg is kérdeztem a tanárnőt, hogy a tanulmányi eredmények mennyire számítanak bele. Azt mondta, nem nagyon fogják nézni, mert vietnami nyelvet és kultúrát fogok tanulni, ezért a gazdasági jellegű tárgyak eredményei nem igazán fognak beleszámítani. Ez megnyugtatott, legyen igaza. Pénteken írtam meg az önéletrajzot és a motivációs levelet angolul, valamint egy dokumentum beszerzése okozott komolyabb nehézséget, az ajánlólevélé. A tanárnő említette az egyik lányt, aki az ELTE-re jár (ő is alapvetően ott tanít, csak jön a BGE-re nyelvet tanítani), aki szintén menne Vietnamba, mondta, hogy írjak neki, hogy küldje el azt az ajánlólevelet, amit ő kapott. Meg is jött, de nem a tanárnő neve van rajta, hanem egy másik oktatóé. És mivel digitálisan jött át a levél, ezért nincs rajta aláírás, hát az pedig kell. Felhívtam az ELTE-t, kiderült, hogy az a tanárnő, aki írta az ajánlólevelet, nincs ma bent. Na most, akkor mi legyen. Vagy 56 helyre telefonáltam, írtam E-mailt, a tanárnőnek, aki az ajánlólevelet írta, a lánynak, aki megküldte azt, vietnami tanárnőnek, hogy akkor most mi legyen, meg a Tempus Közalapítványnak, annak, aki a vietnami ösztöndíjas képzést intézi. Valahonnan csak jön válasz. Végül a vietnami tanárnő írt, hogy menjek be az egyetemre, mert 14 órától ott fog órát tartani. Ahogy tudtam, elindultam, szerencsére már ott találtam az egyetemen. Bementünk a titkárságra, a kész ajánlólevélen átírtuk a nevet, kinyomtattuk mind a magyar, mind a vietnami nyelvű ajánlólevelet. Aláírta, és lepecsételte. Ezzel sikerült megoldani ezt. Aztán beadtam online a jelentkezésemet, de még egy papírt ki kellett tölteni. Ennek az volt a furcsasága, hogy számítógépen kellett kitölteni, de alá kellett írni, ezért ki kellett nyomtatni, majd aláírás után ezt is bescannelni. Ekkor volt meg minden dokumentum, ekkor adhattam be E-mailben is a jelentkezésemet, minden papírt csatolva mellé. Nemcsak a fentebb említetteket csatoltam az E-mailhez, hanem az érettségi bizonyítványt, a szakképzettséget igazoló bizonyítványokat, a tanúsítványokat, valamint a nyelvvizsga bizonyítványokat is. Angol B2 komplex, Német B2 szóbeli.

Nem igazán tapasztaltam amúgy azokat a bizonyos nehézségeket a bürokráciával kapcsolatosan, amikről beszélnek általánosságban. Annyi volt, hogy péntek délelőtt a hajamat téptem gondolatban, hogy miért kell ennyi papír, miért csak most tudok erről, miért nem adnak lehetőséget a hiánypótlásra (mert hogy nem adnak. Ha hiányos vagy hibás a jelentkezés, elutasítják azt), miért nincs bent az, aki írta az ajánlólevelet. Egyébként mindenki rendkívül készséges és segítőkész volt. Az ELTE-nél is segítettek, a vietnami tanárnő is mindent megtett, végül a Tempus Közalapítványtól is jött válasz, hogy bárki aláírhatja a tanszéken. Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetet. Ha már ennyi papírt kérnek, legalább mindenben segítenek, ami probléma volt. Végül tegnap délután tudtam véglegesíteni a jelentkezésemet.

Január végén volt a Kínai tavaszünnep (Kínai újévi fesztivál) a Millenárisban, ami ugyan nem volt tökéletes (voltak csúszások, néhány előadás problémás volt), de ami jó volt, az annyira lenyűgözött, hogy néhány előadásnál majdnem meghatódtam, annyira tetszett. Ekkor döntöttem el magamban végleg, hogy az ázsiai kultúrával szeretnék hivatásszerűen foglalkozni. Sokáig fogalmazódott bennem, hogy mivel szeretnék hivatásszerűen foglalkozni: Kereskedelem, banki szektor, informatika. De ezek mind olyan “kompromisszum-jellegű” hivatások lettek volna az életemben. Csináltam volna, valószínűleg nem lettem volna frusztrált mellettük, de nem ezek azok, amiket szívvel-lélekkel csináltam volna. Régóta érdekel az ázsiai kultúra, de sokáig csak Japánra orientálódtam. 2014-ben kezdtem el Kung Fu edzésekre járni Angliában, és ott láttam néhány kínai kultúrális eseményt (például Őszközép ünnep), amik már akkor is megtetszettek, de mivel hazajöttem Magyarországra, nem igazán gondoltam, hogy ezeket itt is megünnepelhetik. Meg hát sokáig Békéscsabán laktam. Az meg minden, csak nem a lehetőségek városa. Csak akkor volt lehetőségem komolyabban találkozni Magyarországon ázsiai kultúrával, amikor visszaköltöztem Pestre. És úgy érzem, hogy hazataláltam. Még Dél-Korea szokta azokat érdekelni, akik az ázsiai kultúra iránt érdeklődnek. De engem nem. Bőven elég ez a három ország, ráadásul a koreai hangul karakterek bántják a szememet. Nagyon csúnyának tartom őket. Addig egyébként érdekelt a koreai történelem, amíg mentek a koreai történelmi doramák a köztévében. Ezek annyira megtetszettek, hogy akkoriban rengeteget olvastam a koreai történelemről. Mint egy gyerek, szentül meg voltam győződve arról, hogy minden, amit ezekben a sorozatokban látok, azok egy az egyben megtörténtek a maguk idejében. Aztán, amikor szembesültem azzal, hogy a történetek javarésze fikció, az olyan szintű csalódás volt számomra, mint amikor 8-9 évesen felértem ésszel, hogy a rajzfilmkarakterek nem léteznek. Ezzel együtt abba is maradt a koreai kultúra iránti érdeklődésem.

A vietnami tanárnő mondta, hogy mivel a vietnami nyelv és kultúra lesz a tanulmányunk tárgya, ezért várhatóan sokat fogunk az országban utazni. Ha lehet, ez még jobban felvillanyozott. Alapvetően Hanoiban leszünk, a Hanoi egyetemen fogok tanulni, és biztos vagyok abban, hogy a fővárosban is sok látnivaló van, de nagyon érdekel például Hue is, mely a történelmi Vietnami fővárosa volt. Ott van a királyi palota, meg rengeteg szentély és látnivaló. Emellett az egykori Dél-Vietnam fővárosa, Ho Chi Mihn Város is érdekel. Ez a legfejlettebb, egyben a legnépesebb város. agglomerációval együtt kb. 12 millió lakosa van. Illetve az egyik vietnami ismerősöm Da Nang-ot ajánlotta még, elmondása szerint gyönyörű város. Kikötőváros, azt láttam képeken, hogy nagyon szép tengerpartja van, és ez számomra imponáló, mert szeretem a vízközelséget. Az éghajlat nekem nem lesz probléma, mert nagyon jól bírom a meleget, a nyár a kedvenc évszakom. Vietnamban meg a téli hónapokban sem megy 20°C alá a hőmérséklet. Legalábbis Hanoiban, mert délre már nem jutnak el a hűvösebb légtömegek, Ho Chi Mihn városban az év minden hónapjánan 30°C körüli átlaghőmérséklet van, és az éjszakák is nagyon melegek.

Ami még meglepett, hogy a tanárnő elmondása szerint teljesen mások a vietnamiak, mint amilyennek elképzeltem őket. Ismerek itt Pesten néhányat, de azt gondoltam magamban róluk, hogy mivel a történelmük során soha nem volt igazán kiemelkedő állam (akár csak annyira is, mint Csoszon (Korea), nem kell feltétlen Kínára, Japánra gondolni), emellett vélhetően a háború is komoly csapást mért az országra, és jóval szegényebb ország, mint Kína, ezért azt gondoltam magamban, hogy a vietnamiak mindennél jobban tisztelik a hagyományokat, emellett mivel az emberek csak egymásra számíthathatnak, ezért nagyobb az összetartás, főleg a családtagok között. Ami egyrészről nagyon jó, de volt egy olyan gondolatom is, hogy ez komoly kötöttségeket ró a gyerekekre, miszerint folytatni kell a családi hagyományt, hivatást, nemigen szokás ettől letérni, kvázi “egyéniségnek” lenni. Mert ez szokás Kínában, és azt gondoltam magamban, hogy ugyanez van Vietnamban is, csak még jobban. Ehhez képest a tanárnő mondta, hogy a vietnamiak nagyon szabad gondolkodásúak és nyitottak. Ez olyan szinten meglepett, mintha most februárban 35°C lenne itt Pesten. Mondta, hogy rendkívül érdeklődőek, nem csodálkozzunk, ha ismerkedés gyanánt kérdésekkel fognak bombázni minket. Én nagy örömmel állok rendelkezésükre. Megkérdeztem néhány vietnami ismerősömet, hogy mit tudnak erről, mindenki visszaigazolta azt, amit a tanárnő mondott. Mindig ilyen kellemes meglepetés érjen. Ezt azért tartottam fontosnak tudni, hogy tudjam, hogy viszonyuljak a vietnamiakhoz. Azt például tudom a japánokról, hogy vannak dolgok, amikről nem illik náluk beszélni, mert az sértő nekik. Ugyanígy a kínaiak esetében is, de a vietnamiaknál ha lehet szabadon, bármiről beszélni (persze a megfelelő tisztelettel), az nagyon meg fogja könnyíteni a beilleszkedést, barátkozást és hogy jól érezzem magam ott. Azt is mondta a tanárnő, hogy ott már csak névlegesen van kommunizmus (arról egyébként olvastam, hogy Vietnam az első kommunista ország, amely engedélyezte 1986-ban, hogy a földek magántulajdonban legyenek). Egypártrendszer van, de más az ázsiai kommunizmus, mint az európai volt. Amíg nem olyan, mint az észak-koreai, addig baj nincs. Azt is mondta, hogy a vietnamiak nagyon szeretnek ünnepelni. Sok az utcai ünnepség, és akkor nagyon jól érzik magukat. Egyik kellemes meglepetést követi a másik.

A vietnamit meg mindenképp meg fogjuk tanulni, mert angolul relatíve kevesen beszélnek. Szinte csak az egyetemisták, de ha például bemegyünk boltba, jó eséllyel nem lesz szerencsénk az angol nyelvvel. A piacokra, utcai kifőzdékre kíváncsi leszek, illetve mondták még, hogy a sikátorok nagyon hangulatosak.

Egyébként Kínán belül leginkább Hongkong érdekel. Ugyanis minden, amit most megtudtam a vietnamiakról, hogy mennyire szabad gondolkodásúak, nyitottak, érdeklődők, azt én mind Hongkongról képzeltem el. Az ugyanis 1997-ig brit gyarmat volt, és amikor Angliában voltam, akkor találkoztam ott néhány hongkongi származású emberrel. Hihetetlenül kedvesek voltak, sokkal közvetlenebbek, mint a kínaiak. A kínaiak, ha kedvesek is, érzékeltem náluk egyfajta merevséget. Ehhez képest a hongkongiak sokkal közvetlenebbek voltak. Azt gondoltam magamban, hogy azért, mert brit gyarmat volt, ezért begyűrűzött hozzájuk a brit szabad gondolkodás, és ezt elegyítették az ázsiai hagyományokkal. Utanánéztem, a Hanoi-Hongkong távolság körülbelül 870 km, másfél óta repülővel. Ha lenne lehetőségem eljutni, két nagy ázsiai álomúticélom válna valóra. Ha összejön a vietnami ösztöndíjas utazás, külön blogot nyitok neki, és abba írom külön az élménybeszámolómat. Az esély megvan rá, ugyanis 10 fő mehet Vietnamba, és tudomásom szerint eddig hárman adták be a jelentkezésüket. Az biztos, hogy életem legizgalmasabb (és remélem legjobb) 10 hónapja lesz, ha összejön.

Kategória: Japán, Kína, Kultúra, Kultúrális rendezvény, Utazás, Vietnam | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Elhallgat a Rock FM


Rock FM logoCsak ma reggel tudtam meg, ahogy a RockReggelt hallgattam, ott mondtak olyanokat, amik utalások voltak arra, hogy nagy változás lesz. Az volt az első gondolatom, hogy a RockReggeltnek lesz vége, de szétnézve a rádió Facebook oldalán, találtam meg a bejelentést, hogy a rádió megszűnik. Hihetetlenül meglepett, és rosszul is érintett, mert ez volt a kedvenc rádióadóm. Azt már jó ideje tudom magamról, hogy bár nincs olyan zenei műfaj, mely mellett végleg elköteleződnék, de amelyik igazán közel áll hozzám, az a rock zene. Szeretem az élő zenét, és úgy érzem, hogy egyre inkább erre van igényem. Próbálkoztam néhány rádióadóval, ahol a mai trend zenéje megy, azokkal úgy vagyok, hogy hallok néhány hangulatos dalt, amit esetleg meghallgatok néhányszor még, de hogy nem ott keresem a minőséget, az tény.

Akármelyik rádiót is hallgattam, mindig a Rock FM volt az egyedüli, amit huzamosabb ideig hallgattam a jó zenék miatt. Mondjuk ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes rock zenét úgy szeretek, ahogy van. Például csak a dallamosabb rock zenét szeretem, az ilyen nagyon kemény, üvöltözőseket már nem bírom hallgatni. Attól meg egyenesen a hajamat téptem, amikor olyan előadókat szólaltattak meg, mint Tóth Gabi, Oláh Ibolya, Hooligans, Dorothy, Roy és Ádám. Ezeket nálam a rock zene mélypontjai. Nagyon kevés női előadót hallottam, akinek alapvetően jól áll a rock zene, mert ez alapvetően férfi műfaj (erre utalás lehet az is, hogy ma a rádiósok mondták, hogy a Rock FM is férfias rádióadó… volt), és nagyon kevés olyan női előadót hallottam, aki nagyon jól énekel rock zenére. A fent felsorolt három előadó nagyon nem ide tartozik. A Hooligansnál meg amikor áttértek a trendi rockra, nem értem, miért nem változtattak nevet. Mégis milyen huligánok azok, akik vidáman mesélik, hogy a nőjük szívja a VISA-ját? Később is úgy jöttek a minden progresszivitást nélkülöző dalszövegeikkel. Roy & Ádámtól meg többségében ilyen jól érzem magam a bőrömben, semmi bajom nincs, szép az élet jellegű dalokat ismerek, hiteltelenek. Bár tőlük van egy üdítő kivétel, amit nagyon megszerettem, az a Komolyan sírok című dal. Hangulatában sokkal jobb, és szövegének mondanivalójáról is el lehet mondani, hogy érdemes foglalkozni vele. Illetve Révész Sándor énekstílusát sem szeretem.

Viszont van néhány olyan előadó, aki ha csak megszólalt, már éreztem, hogy nem volt rossz a napom. Például Földes László Hobo, akinek szarkasztikus szövegei érzékeltették, hogy próbáratette őt az élet, mégis ironikusan énekel a megélt élményeiről. Deák Bill Gyula hasonlóképp, de ha LGT dal szólt, akkor voltam igazán boldog, hiszen ők mai napig nagy kedvenceim. Meg szerencsére sok olyan dal szólt a Rock FM-en, amik miatt érdemes volt hallgatni a rádiót. Formálta a zenei ízlésemet, az itt hallott dalok hatására kezdtem el foglalkozni komolyabban néhány együttessel. Például azt régóta tudtam, hogy a Bikini jó zenét játszik, és D. Nagy Lajos énekét is szerettem, de itt figyeltem fel igazán a dalszövegekre, és itt hallottam meg, hogy hihetetlenül progresszívek. Van tőlük is néhány dal, mely iróniával közelítik meg az élet nehézségeit, de vannak nagyon szép dalaik. Például a Veled akarok… című dalukat ha meghallom, hihetetlen kellemes érzés lesz úrrá lesz rajtam. Nagyon ritka az, amikor valaki úgy énekli meg a szerelem szépségeit, hogy hiteles marad, nem válik csöpögőssé a dal. Jaj, hát iróniában nagy kedvencem az Ördögtől a Keringő. Amilyen szarkazmussal énekelnek pozitív gondolkodásról és az egymondatos motivációs szövegekről… Nem bírom nevetés nélkül végighallgatni azt a dalt.

Meg sok más dal miatt is érdemes volt hallgatni a rádiót, amik csak itt hangzottak el. Meg ami nagyon tetszett, hogy lehetőséget biztosítottak ismeretlen előadóknak, hogy szélesebb közben mutassák meg a zenéjüket. Köztük is voltak néhányan, akik bizonyították, hogy ma is lehet újat mutatni a magyar rock zenében. Úgyhogy nagy kár érte. Egy darabig egyébként politikai okot sejtettem a rádió megszűnése mögött. De amikor utánaolvastam, hogy pontosan mi történt, és hogy éjféltől a Sláger FM fog itt szólni, elvetettem ezt a gondolatot. Mert eredetileg ez az adó is megszűnt volna a Music FM-mel együtt, és emögött politikai indítékot sejtettek. De a Sláger FM megmenekült. Hogy pontosan mi van emögött, nem tudom, és igazából nem is érdekel. Talán fogom hallgatni a Sláger FM-et, de lehet, hogy inkább a Winamp-en állítok össze egy “saját” rádiót.

Kategória: Rádió, zene | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

A Disney klasszikusok mai szemmel


Annak ellenére, hogy folyamatosan formálódik a látásmódom, azáltal, hogy tapasztalok meg dolgokat a világból a mai napig szeretek Disney klasszikusokat nézni. Hallok olyan véleményeket, hogy a Disney nagy kárt tesz az emberekkel azáltal, hogy az egész estés filmjeik hamis üzeneteket hordoznak magukban, olyanokat, melyek nem reflektálnak a való életre, mégis úgy jelenítik meg, mintha az úgy lenne valóságos. Van ebben igazság, de én ezt némileg árnyaltabban látom.

Ezt a karácsonyt és szilvesztert a nővéreméknél töltöttem Angliában. Nagyon szeretek ott lenni, mert szeretem az angol baráti körét, és rajtuk is érzem, hogy szívesen látnak engem. Pedig a britek jellemben jó néhány dologban mások, mint a magyarok. Egyrészt sokkal közvetlenebbek az emberekhez, még a nem olyan közeli barátokat is megölelik üdvözléskor vagy búcsúzáskor. Vidámabb természetűek, sokkal inkább virítanak kifelé, hogy mennyire jól érzik magukat, holott néhányukon lehet látni, hogy belül nagyon is őrlődnek valamin, de ezt igyekeznek elrejteni. És a házak falán is elég sok motivációs üzenetet lehet olvasni. Kicsit olyan ez, mintha a maguk bánatát akarnák ezzel elrejteni. Akármi van, ők nem bánatosak semmi miatt. Pedig a személyes tapasztalatom az, hogy ha hagyjuk megélni a fájdalmat, mert könnyebben a helyére kerülhet, így könnyebb lesz utána újrakezdeni, másképp csinálni dolgokat. De igazából el tudom fogadni, hogy úgy élnek, ahogy, mert szeretem a stílusukat. De ami érdekesség, hogy náluk sokkal elterjedtebbek a Disney klasszikusok, és több helyen is olvastam például olyat, hogy: “Ebben a házban van szeretet, van boldogság, és van Disney.”

Ez azért erősen árulkodik arról, hova sorolják a Disney klasszikusokat mondanivaló terén. Ahogy írtam feljebb, látok rációt a negatív kritikában a Disney kapcsán, de ezeket is lehet a helyén kezelni. Mert a Disney is egyfajta idealizált világot jelenít meg. Valami olyat, amiről már nem feltétlen csak azt lehet mondani, hogy a rajzfilm világába belefér, mert annyira valóságosnak ábrázolja, hogy az bárkivel megtörténhet, főleg, ha analógiában, szimbólumokban gondolkodunk. Nekem a mai napig az a véleményem, hogy bár van néhány olyan egész estés animáció (főleg az újakban), ahol túlságosan messzire mennek, túlzottan idealizált világot jelenítenek meg, mégis van bennük valami, ami miatt érdemes nézni őket. De ezeket egy az egyben elhinni azért veszélyes, mert ha megtapasztaljuk, hogy nem ez a valóság, az sokkal nagyobb csalódás, mintha elfogadnánk, és megélnénk a közben megélt fájdalmakat, ahogy feljebb írtam. Én így igyekszek élni, és az a tapasztalatom, hogy a Disney klasszikusokat még így is lehet szeretni, ha a helyén kezeljük a látottakat.

Hogyan? Nem hiszünk el mindent, amit látunk, mégis szabadjára engedjük a gyermeki énünket, és egy kicsit mégis elhisszük, hogy a mi személyes történetünknek is lehet olyan szép vége, mint amit láttunk. Ehhez az kell, hogy a jelenlegi helyzetünket a maga realitásában lássuk. Lássuk, mik a lehetőségek, és mik azok a csalódások, amik érhetnek. Ez már önmagában azért jó, hogy felkészüljünk azokra a rossz élményekre, amik várhatnak ránk. Ezt leírni egy papírra, és összegezni, hogyan hozhatjuk ki a jelenlegi helyzetünkből a legtöbbet. Felkészülve persze arra, hogy lehet negatív is a történések végkimenetele. Ezt tudom elképzelni, ez a legtöbb, amit egy Disney klasszikus mondanivalójából ki lehet hozni.

Ezen szilveszterkor gondolkodtam el, amikor az egyik angol ismerősünknél voltunk bulizni. Rájuk kiváltképp jellemző, hogy kifelé mutatják a szépet. Hogy mi van belül, azt nem tudom, nem vagyok velük olyan kapcsolatban, hogy ezt megkérdezzem. Ja, és nagyon szeretik a Disney-t. Nem is csak miattuk gondolkodtam el ezen, hanem eszembe jutott, hogy december 31-én számot vetek az elmúlt évről, és hogy mit várhatok az elkövetkezendő évtől. Ezen most is gondolkodtam, és bár vannak nagy remények, de legalább akkora a bukás lehetősége, mint amekkora a sikeré. Ami a Disney-t illeti, nem is feltétlen a mondanivalójuk miatt tartom őket problémásnak, hanem amiatt, hogy annyi céget felvásároltak már, hogy konkrétan övék az egész filmipar kb. 25%-a. Lehet arról beszélni, hogy mit műveltek a hozzájuk került nagy filmklasszikusokkal (például, Star Wars, Marvel filmek, mellesleg teljesen jogosan), de ezt most inkább annak fényében látom problémásnak, hogy az újabb Disney klasszikusok veszítik el a hitelességüket azáltal, hogy onnan fentről üzengetnek nekünk mindenféle pozitívakat, amit azért is nehezebb már elhinni, mert onnan nemigen látják, mi van az átlagembereknél, másrészt meg nyugodtabban élhetnek egyre butább eszközökkel, vagy kevés innovációval, mert a Disney név úgyis eladja a filmeket, és dől a rengeteg pénz. De igazából nem is a Disney adja el, hanem hogy mégis van a filmjeikben valami szerethető…

Kategória: Disney, kritika | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Nagy Natália dedikál


Még tavaly decemberben az egyik barátom, Waka szólt látta az Árkádban Nagy Natáliát, hogy dedikálja a könyveit, CD-it. Aznap Békéscsabán voltam, úgyhogy úgy voltam vele, hogy ez ugrott. Tegnap bementem az Árkádba, és döbbenten láttam, hogy most is ott van.

Megörültem neki, de nem mentem oda hozzá azonnal, mert szerettem volna aláíratni vele a L’art Pour L’art Társulat CD-ket is, és ezért még haza kellett mennem. Mondjuk, kicsit aggódtam amiatt, hogy mit fog szólni a CD-khez, ugyanis eléggé viharos volt a szétválás, csúnyán összevesztek, és nem tudtam, hogy milyen emlékeket őriz ezekről az évekről. Mindenesetre hazamentem érte, és elvittem neki dedikáltatni. Eleinte a könyveit mutatta. Egyébként nagyon aranyos gyerekkönyvei vannak, ami a története alapján még a felnőttek számára is érdekes lenne. A Föld ünnepli 5 milliárdadik születésnapját, ennek alkalmából írt egy mesét. De el tudom képzelni, hogy Nagy Natália olyan mesét írt, ami felnőttek számára is olvasmányos, akár tanulságos történettel is szolgálhat nekünk is. De többen is voltak ott, és mindenkitől kérdezte, hogy mekkora a gyerek. Megmutatta a CD-it is, kettő volt nála. Az egyik a Bombanő, mely egy válogatás az általa énekelt dalaiból, valamint Zsákbamacska minden nő, ezen nagyon régi ’60-as évek-beli dalokat énekelt fel újrahangszerelve. Említette is a Csinibabát. Na, és az Bombanő kapcsán említette a L’art Pour L’art Társulatot, akkor már meg mertem említeni neki a CD-ket, és alá is írta nekem. De érdekes volt látni, hogy egyrészt örömmel nézte a borítót, mondta is, hogy a fiatalsága volt, emlékezetes 10 év, másrészt meg jó volt látni, hogy nem gondol rossz érzésekkel vissza ezekre az évekre, így szerencsére nem jött be az aggodalmam.

Mondjuk, nem is ő volt az, hanem Galla Miklós, aki nagyon csúnyán összeveszett elsősorban Dolák-Saly Róberttel. Laár Andrással is, de olvastam, hogy vele más miatt, aminek okán könnyebb volt kibékülni vele. Mondjuk sejtem, hogy azért is volt Laár békülékenyebb, mert buddhista, és erősen spirituális beállítottságú, emiatt másképp láthat dolgokat. De Dolák-Saly Róberttel a mai napig nem békült ki, így esély nincs arra, hogy újra létrejöjjön az eredeti L’art Pour L’art Társulat, amit rettenetesen sajnálok, mert az a felállás egy legjobb humoristákból álló egyesület, és amit műveltek négyen, az olyan elementáris volt a humor terén, amihez hasonlót csak kevesen tudnak felmutatni. Elolvastam Galla Miklós könyvét, a “Jé, a Galla is ember” címűt, ebben írta meg, hogy mi történt, miért váltak el nagy haraggal. Nem akarom felidézni, mert pontosan nem emlékszem, mi történt, és nincs Pesten a könyv, hogy bele tudjak lapozni, és elolvassam azt a részt. De érdemes volt olvasni a könyvet, mert a humora mellett nagyon értelmesen fejezi ki magát, nagyon jó volt olvasni az írásait.

Szóval, jó volt látni Nagy Natália mosolyát az arcán, ahogy aláírta a L’art Pour L’art Társulat CD-ket, és bár ő maradt meg legkevésbé a köztudatban, biztos vagyok abban, hogy ő is keményen dolgozott a háttérben. És azért ne feledkezzünk meg Evettkéről, és Irénről sem, akit biztos, hogy senki nem tud úgy játszani, mint Nagy Natália. Az a kislány, és a szomszédasszony tökéletesen rá lettek írva. És örülök is, hogy az új L’art Pour L’art nem hozta vissza az új tagokkal Evettkét és Irént, hanem helyettük kitaláltak másokat. Mondjuk Zigóta, Kancácska drága, meg ezek nem valami jó váltás, és Pethő Zsolt is gyengébb Margit szerepében. Az is olyan, hogy Galla Miklósra lett kitalálva.

Ami a CD-ket illeti, az meglepő, hogy másolt CD-ken vannak rajta a dalok. De legalább magukat a lemezeket is aláírta, így személyesebbek. Az EMI-Quint adta ki a Zsákbamacska minden nő című albumot eredetileg 1998-ban, és ahogy utánaolvastam, ma már nem létezik ez a kiadó cég, felvásárolták, és feldarabolták 2011-ben. Úgyhogy nem hiszem, hogy neki maradt volna a CD-kből, ha azok gyártási jogai meg nem kerültek át más céghez, akkor nincs is aki kiadja. A borító legalább igényes papíron van, szépen ki van vágva (a Bombanőé is), és gondolom, így tudta megoldani, hogy a dalai valahogy elérhetők legyenek. Talán így a legjobb, ha nincs más lehetőség. A Bombanő amúgy nem hivatalos kiadás, gondolom, ez egy általa kreált válogatásalbum a saját dalaiból. Mindenesetre kellemes személyiség volt, jó volt személyesen találkozni vele.

Kategória: CD, Humor | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Coco Blu-ray


IMG_20181226_175617Miután a Jégvarázs volt az utolsó olyan Disney-klasszikus, melyet a Pro Video kiad(hat)ott Blu-ray-en, ezért nem adnak ki sajnos újabbakat Full HD-n. De elhatároztam, hogy amik nagyon megtetszettek, azokat Angliában veszem meg Blu-rayen. Ez lett a Coco sorsa is. A CeX-ben vettem meg. El kellett menni érte Ellesmere Port-ba, ami 18 km-re van a nővéreméktől, de megérte, mert nagyon szeretem. Ez a Hős6os után a másik olyan Disney Blu-ray, amit megvettem itt Angliában, mert otthon már nem kapható. És azért is örültem neki, mert az angol szinkron mellett a spanyol is rajta van, méghozzá “latin spanish”-ként van írva. Harmadik nyelvként “Canadian French” van rajta, vagyis kanadai francia. Háromszor láttam már, mert megnéztem most angolul, és mind a három alkalommal könnyeztem a végén. Ez olyan nagyon rosszat már csak nem jelenthet.

Amúgy külső tokkal van meg a Blu-ray.

IMG_20181228_093457

Kategória: Blu-ray, Disney | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése