Konklúzió a macskatartásról


Sajnos nagyon rosszra fordult a helyzet, új albérletbe kell költöznöm. Nem akarom részletezni, hogy mi történt, lényegében annyi volt, hogy csúnyán összevesztünk a lakótársammal a macskák miatt, és nem tudtunk megegyezni. Az elmúlt egy hónap tapasztalatait szeretném kiírni, de fontosnak tartom kiírni, hogy ezek mind az én egyéni meglátásaim, egyáltalán nem szentírás.

Biztos vagyok abban, hogy macskát nem tartanék panelban. Ezeken is azt látom, hogy van mozgásigényük, mert amikor ritkán kint vannak az erkélyen vagy a bejárat előtti előtérben, akkor nagyon fürkészik, hogyan tudnának teljesen szabaddá válni (5. emeleten lakunk, így ez végzetes lenne rájuk nézve). Bár hallottam olyan történeteket, hogy azokat a cicákat, akiket kiskoruktól lakásban tartanak, és nem voltak soha kint, azok nem vágynak ki, mert nem tudják, hogy mi van kint, vagy milyen kint lenni. De ezek a macskák voltak a szabadban (régebben levitte őket, hogy sétáljanak), és akit egyszer megtalál a szabadság édes madara (Ganxsta Zolee után szabadon), azt örökké hívogatni fogja. A macska, ha hozzászokik valamihez, ami kedves számára, akkor onnan nagyon-nagyon nehezen szokik el. Talán soha? Nem tudni.

Akik panelban tartanak macskát, legtöbbször azzal szoktak védekezni, hogy a macskát a családi házban rengeteg veszély fenyegeti. Ha elszökik, nem tér vissza, nem talál vissza, fertőzést kaphat, ha harcol, megsebződik, ne adj isten, rosszindulatú ember megmérgezi. Ez sajnos benne van a pakliban, de ha macska be van oltva, illetve már nem vagyok annyira ellene az ivartalanításnak (mivel nemrég láttam ilyet személyesen, és láttam, hogy ennek semmilyen hosszútávú következménye nincs), ezért ha valaki ily módon védelmet biztosít a macskájának, akkor jó eséllyel megvédi az ártalmakkal szemben. De akkor is, én inkább megadnám a macskáimnak azt a szabadságot, hogy kint is tudjanak lenni, tudják, milyen a szabadban lenni, és tegyék magukat ott is próbára, egyáltalán valamennyire tapasztalják meg a természetes élőhelyüket. Mert egy macska mégiscsak a szabadban, kellő mozgástérrel van igazán otthon. Vagy mondjuk úgy, hogy elemében. És ezt nem venném el az állataimtól. Ugyanezt láttam, amikor a nővéreméknél laktam Angliában. Nekik két macskájuk van, és emeletes családi házban laknak (mint amilyen a brit házak átlagban), és ők ott sokkal inkább szabadon vannak. Kijárnak az utcára is, de mindig hazajönnek, mert hát tudják, hogy kaját biztosan kaptak. A másik személyesebb ok, ami miatt nem tartanék macskát panelben, hogy mivel nincs hova eljárnia, ezért sokkal többet van emberrel, így velem is. És amikor huzamosan vagyok itt egyedül a macskákkal (mint például hétvégéken, amikor a lakótársam hazamegy), akkor a macskák sokkal rám vannak utalva, amit egyfelől ugyan élvezek, mert akkor hozzám dörgölőznek, és annyira jó, amikor simogatom őket, és dorombolnak. De olyan is van, amikor a macska folyton nyávog, és hallom a hangján, hogy baja van, de nem tudom kitalálni, hogy mi is az (ha meg voltak etetve). Akkor nehezen viselem, hogy nem tudok egy kicsit magam lenni, és állandóan hallgatni kell őket. Egy idő után akkor kikészülök, hogy mégis mi az isten bajuk van, nem képesek 5 percre csendben maradni? Tudom én, ki akarnak menni, mert legtöbbször akkor nyávognak, amikor kinéznek az ablakon.

Ez nálam újabb ok arra, hogy macskát csak családi házban. Mert ha nagyon unja magát, akkor egyszerűen kimegy, és nincs annyira az emberre utalva. Egy macska egyébként sem lojális állat, mi több magányos vadászok, és eléggé öntörvényűek. Egyrészt ezért nem annyira hűségesek, másrészt a kutya azért szereti jobban az embert (mert tényleg), mert sokkal régebben háziasította az ember még farkasként, ezért jobban kötődik az emberhez. A macskát sokkal később, meg az is közrejátszik, hogy öntörvényű állat, nagyon nehéz nevelni. Ezt tapasztalom most is. Eleinte nem zavart, hogy a macskák felugrottak az asztalra, csak később, amikor azt tapasztaltam, hogy nem tudok annyira írni billentyűzettel, meg minden csupa macskaszőr, egy idő után nem engedtem, hogy az asztalon legyenek. Semmi hatása nincs, sőt, kiderült, hogy a macska mennyire okos állat. A jelenlétemben egy idő után nem ugrottak fel az asztalra, de amikor valami miatt kimentem pár percre a szobából, visszatérve az egyiküket szinte mindig az asztalon találtam. Annyi eszük mindig volt, hogy amikor megláttak, leugrottak az asztalról, és az ágy alá bújtak, hogy ne tudjam “megnevelni” őket. Innen látszik, hogy a macska a saját elvei szerint él, én meg azért is bosszankodtam miatta, mert gonoszságot is érzékeltem az egész mögött. Mi vagyunk a királyok a házban, ti, emberek meg a csicskáink vagytok, és mindent úgy csináltok, ahogy mi akarunk. Na nem úgy megy ez nálam. Ilyenkor azt csinálom, hogy megrángatom az ágyat, és ilyenkor ijedtükben mindig kiszaladnak a szobából. Csak hogy megtanulják, hogy hol van a helyük. Biztos vagyok abban, hogy egyébként egy macska nem lenne ennyire rossz, ha nagyobb tere lenne, és jobban le tudja foglalni magát ott, ahol igazán elemében érzi magát.

Azt azért szeretném leszögezni, hogy továbbra is nagyon szeretem a macskákat, és ha állatról van szó, mindenek felett áll nálam a macska. De soha nem tudnám embertársammal egyenrangúként szeretni őket, mert a macska az egy állat, és különbséget teszek ember és állat között. És nem értek egyet azzal a közmondással sem, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Tényleg nagyon barátságos tud lenni egy kutya, és adott esetben csodát művel az emberrel, de azért mondják azt, hogy a kutya az ember legjobb barátja, mert egy kutya (vagy általánosságban egy háziállat), mert sokkal kevésbé tudatos (egy állatnak nincs haláltudata, másképp működik az agyuk, nem látnak minden esetben ok-okozati összefüggést), sokkal kevesebb dolgot érzékel és fog fel a világból, az emberek viselkedéséből. Emiatt máshogy fogja fel azt, hogy ha az ember rosszindulatúan bánik velük hiszen nem bosszulná meg, és nem is haragtartó. Ha egy kutyát agresszivitásra nevelnek, az más kérdés. Biztos, hogy ha állatok lelke is sebződik, ha rosszul bánnak vele, de ha alapvetően szeretettel nevelték, akkor mindig szeretettel és naivitással fog az emberekhez viszonyulni. Ezért alakult ki bennem az a vélemény, hogy aki hisz a kutya az ember legjobb barátja mondásban, annak az állat egyfajta menekülés a valóság elől, hogy az emberek tudnak rosszindulatúak is lenni, és mekkora csalódás, hogy az, akit a legjobb barátunknak tartottunk, pont ő árt nekünk. Ezt én is megéltem egy jónéhányszor, mégsem éreztem, hogy egy háziállattal kellene kompenzálnom. Hanem újabb emberi kapcsolatokat alakítottam ki, és értek újabb és újabb csalódások. Ez tényleg nagy fájdalom, de egy idő után felmerült bennem a kérdés, hogy biztos, hogy csak a másik fél a szemét? Nem lehetséges az, hogy én is hibáztam az adott helyzetben? Túlzottan naiv voltam? Nem akartam meglátni, hogy a másik valójában mit gondol, vagy azt, hogy baj van? Ez nem a másik felelőssége, hanem az enyém. Amikor erre rájöttem, akkortól tudtam helyére tenni az emberi kapcsolatokat, amikből sokat tanultam. Persze ettől még történhetnek bajok, mert nem lehet eléggé fejlett az ember, de megszerzett igaz barátságok, ha csak néhány is van, minden nehézségért kárpótolnak. Ha pedig újabb csalódás ér, azt jobban tudom kezelni. És ebben a bizonyos barátságban megvan a méltó helye a kutyáknak és a macskáknak is.

Kategória: Macska, magamról | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Az új Csernus Imre könyv


Belenéztem ma az Árkádban a Libriben az új Csernus Imre könyvbe, és úgy néz ki, hogy jó lesz. Fel lehet fogni úgy, hogy Bevállalom! című könyvnek egy javított változata.

Meg is vettem. Az Árkádban most kuponnapok vannak, ami alapvetően nem nekem szól, de ha adják könyvre, ráadásul az újakra is beváltható a 20%-os kedvezmény, és a Libri Törzsvásárlói kártyán is volt még pont, azt is beváltottam. Így összesen 1300 forinttal olcsóbban vettem meg, így 4000 forint helyett 2700 forint volt, és olyat vettem, ami örömöt okoz. Úgy néz ki, ez a könyv rendben lesz. Bővített mondatokkal ír (A Bevállalom! legnagyobb hibája a tőmondatok, melyek miatt lélektelenné válik az írás), így mindenképp érdekes lesz. Beleolvastam, mielőtt megvettem, ami a legjobban megmaradt bennem, amikor az 50. születésnapját ünnepelte, írta, hogy azt úgy kezelte magában, hogy jöhet a következő 50, és ettől jókedvű lett. Azért kell egy érzelmi fejlettség ahhoz, hogy valaki idáig eljusson. Nem is kell 50-nek lenni ahhoz, hogy szembesüljünk az idő múlásával, nekem a 30. születésnapomat volt nagyon nehéz tudomásul venni. Egyébként is nagyon nehéz volt nekem a 2016-os év, és erre rájött az, hogy 30 leszek. Ekkor döbbentem rá, hogy soha többé nem leszek huszonéves, hogy múlik az idő, és ami elment, az többé nem jön vissza. Ehhez kellett némi idő, hogy elfogadjam magamban, és azt mondjam, hogy kész vagyok előre nézni. Azt gondolom, hogy az nem tudja elfogadni az öregedést és az idő múlását, akinek valami komoly hiányérzete van a múltjával kapcsolatban, főleg, ha látja, hogy más meg megteszi fiatalkorában azt, amit ő valami miatt elszalasztott. Ebbe nagyon csúnyán bele tud rondítani a Facebook, és az ideális boldogságot ábrázoló képek. Időnek kell ahhoz eltelnie, hogy ténylegesen elfogadjuk azt, hogy ami idő elmúlt, az többé már nem jön vissza, de jó eséllyel ez nem azt jelenti, hogy az adott dolog már nem valósulhat meg, csak késve. Persze, hogy mi az a bizonyos dolog, vagy tett, ami hiányzik, és hogy mennyire pótolható, az más kérdés. De aki lerendezi magában a múltat, elfogadja a hiányérzetet, akkor képes lehet továbblépni. Ebben látom a módját az öregedés elfogadását a hiányérzettel együtt. A könyvről pedig majd írok részletesen, ha elolvastam.

 

Kategória: Csernus Imre, Könyv | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Nők Lapja Presser Gábor CD-vel


img_20180604_181236Csak a legeslegritkábban veszek női magazinokat, mivel az egész műfajt, beleértve a bulvárt is, messzemenőkig elítélem. És mikor van az a legeslegritkább alkalom? Amikor olyan CD-t mellékelnek a magazin mellé, ami olyan előadótól van, akit nagyon tisztelek. Így van Nők Lapja által extra Zorán CD-m, LGT CD-m, illetve most, hogy láttam, hogy Presser Gábor CD-t mellékelnek a magazin mellé, nem is volt kérdés, hogy megveszem.

Nem az egyik, hanem a legnagyobb hatású magyar zeneszerző, énekes, akit valaha hallottam. 6 éves koromban hallottam először LGT dalt, 1992-ben, amikor kijöttek a régi albumok CD-n, és emlékszem rá, hogy nővérem amikor hallgatta a “Neked írom a dalt” című dalt, hihetetlenül megtetszett. Aztán a mai napig megvannak lemezen az LGT albumok többsége, amikor apukám hallgatta őket, nagyon örültem neki. Ezután már magamtól kezdtem el hallgatni az LGT CD-ket, és csakhamar eljutottam oda, hogy ezeket a CD-ket hallgattam legtöbbször gyerekkoromban. Álmot adtak nekem, ami ugyan nem valósult meg – és nem is fog – de az LGT-nek köszönhetem, hogy megszerettem a zenét, elképzeltem, hogy milyen lehet együttes tagjaként sok ember előtt zenélni, és zenész-énekes akartam lenni. Ez ma már nem valósulhat meg (ebben a formában), de nagyon jó volt a dalaikat hallgatva erről álmodozni. Aztán, hogy mikről énekelnek, azt persze nem igazán értettem gyerekfejjel, a szövegeket inkább huszonévesen értettem meg, azóta csak még többet jelent számomra az együttes munkássága.

Presser Gábor szólómunkásságáról már az első önálló stúdióalbumának a Csak daloknak megjelenésekor is tudtam, még 1994-ben. Kazettán volt (és van meg most is) az album, és azért is maradtak meg bennem erősen a dalok, mert főleg kocsiban hallgattuk, amikor úton voltunk, és a mai napig, valahányszor előveszem ezt az albumot, a tájak jutnak eszembe elsősorban. Azt már gyerekként is felértem ésszel, hogy azért “lassabb” a szólóalbum, az LGT albumokhoz képest, mert már nem volt annyira fiatal, és már akkor is volt olyan gondolatom, hogy az ember egy idő után lelassul. Aztán 1996-ban a Kis történetek is jött. Ezt is nagyon szerettem, már akkor is szívesen hallgattam a rajta szereplő a melankólikus, lassú dalokat. Az élő hangzásba, és a dalok hangszerelésébe meg most is beleborzongok. 2000-ben nagyon sokat hallgattam az Angyalok és emberek albumot, mai napig nagy fájdalmam, hogy csak kazettán vettem meg annak idején. Azért értékes számomra ez az album, mert 14 éves voltam ekkor, amikor már kezdett komolyabb rálátásom lenni az életre. Elkezdtek jobban érdekelni a közéleti dolgok, meg ebben az évben ért el az első igazi nagy szerelem, úgyhogy a szerelmes daloknak is igazán akkor lett jelentőségük. És azért erősen érzékeltem, hogy mekkora különbség van azon szerelmes dalszövegek között, amit Presser Gábor énekel, és amik a rádiókban hangzottak fel, természetesen Presser Gábor felé billent a mérleg. Mivel már egészen kiskoromban hallgattam ilyen jellegű valódi zenét, ezért rám olyan nagy hatással nem volt az Europop, vagy Eurodance, vagy minek mondják, ami Németországból jött, és valósággal végigsöpört egész Európán. Figyeltem akkor is a trendeket, volt néhány zene és együttes, amit szerettem ekkor is, sőt arra is volt példa, hogy az LGT kifejezetten háttérbe szorult, de 25 éves ismertség alatt egy olyan előadó nem volt, mely teljesen kiszorította volna. Lélekben mindig ott volt a háttérben, még ha öntudatlanul is, de nem hagyva, hogy nagyon eluralják a zenei ízlésemet a ’90-es évek nagy trendjei.

Ennek a CD-nek meg azért is örülök nagyon, mert egyrészt ha emígyen is, de meglett CD-n néhány dal az Angyalok és emberek albumról, másrészről meg a 2006-os T12enkettő album annak idején teljesen kimaradt. Egyrészt azért, mert akkor már a japán zene volt, ami átvette az irányítást felettem, másrészt meg ekkor már olyan gondolatom volt, hogy Presser Gábor a hangja miatt már nem tud olyan albumot csinálni, mint régebben. Így csak sokkal később hallgattam meg az albumot, és bánom, hogy kihagytam, mert olyan remekművek vannak rajta, mint a Két ördög, az Őt és a Cím nélkül. Ezek közül a második helyet kapott az új kiadványon. Presser Gábornak hihetetlenül érvényes és progresszív gondolatai vannak a szerelemről, ami manapság a fehér holló ritkaságával ér fel, ha szétnézek a nemcsak a magyar, de a nyugati könnyűzene palettáján. Soha nem kezelte istenként a másik felet, soha nem hivatkozott rá, hogy ő az egyetlen egy, sokszor teljesen átlagos és emberi történeteket mesél el a szerelemről. Amik olyanok, melyek bármelyikünkkel megtörténhet, és a maga valójában mutatja szépnek a szerelmet. Zorán mellett ő az (mily nagy az átfedés a két előadó között), aki képes úgy énekelni a szerelemről, hogy elhiszem neki, hogy az évtizedes együttlét után is szép lehet a maga egyszerű valójában, és elhiszen nekik, hogy évtizedek után is, ha a nagy szerelem már nem is fog lángolni, de lesz miért felnézzek a páromra.

Ebben hiszek, ezért hiszek a mai napig a szerelemben, és hát lenne-e bármi jogom nekem kívánni Presser Gábornak a 70. születésnapjára? Köszönöm neki azokat az örömöket, érzéseket, élményeket, amiket a dalai által kaptam, hogy már gyerekként is útmutatást adott nekem, és kívánom, hogy a lehető legtovább legyen köztünk egészségben és boldogságban.

Kategória: CD, LGT, Presser Gábor, Zorán | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Tari Annamária könyv elolvasva


IMG_20180210_235619[1]Hát a végére nagyon nehezen ment, de elolvastam Tari Annamária legújabb könyvét, a Bátor generációkat. Sajnos romlott a könyv minősége, ahogy haladtam előre benne. Pedig amikor először írtam róla, mennyire dicsértem, hogy egy kötetlenebb hangvételű könyvet olvasok tőle, és mennyire jó, hogy nem kutatásokra hivatkozik, hanem saját szavaival beszél az adott problémákról, így személyesebbnek hat a könyv. Ez sajnos a második felétől megváltozik… Inkább olyan érzésem lett, hogy már nem tudta mivel megtölteni a könyvet, de benne van írva a szerződésbe, hogy a könyvnek ennyi és ennyi oldalnak kell lennie, hát akkor töltsük ki valamivel. Jobb lett volna, ha ez lett volna a legrövidebb könyv, de egyben a legjobb is. Mert a második felétől már bejönnek a kutatások, és egy amerikai pszichológus-kutatótól, bizonyos Jean Twenge-től idéz folyamatosan. Nem ismeretlen a neve, már az előző könyveiben is emlegette a kutatásainak eredményeit, következtetéseit. Utánaolvastam, hogy ki ő. Jean Twenge-nek szintén a mai digitális generáció a szakterülete, vizsgálja az okoseszközök hatását a gyerekekre, tinédzserekre. Olvastam róla olyan kritikákat, hogy túlértelmezi az adatokat, túlzottan borúlátó. Ugyanígy Tari Annamária is egyébként. Nem mondom, hogy nem látok magam körül gyerekeket, fiatalokat, mert látom én is, hogy mennyit használják a gyerekek az okoskészülékeiket, de én is túlaggódónak érzem a stílust, ahogy Tari Annamária ír a mai gyerekekről. Mindig azt hozom fel példának, hogy amikor a ’90-es években én voltam gyerek, akkor a színes TV, és a HI-FI torony volt az evidens, és senki nem tanított meg arra, hogy kell kezelni, teljesen magamtól tanultam meg már egészen kiskoromban. Ugyanakkor a túlaggódásnak mégis van helye, mert vázolhat egy lehetséges jövőképet, hogyha nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor tényleg komoly baj lehet, és egy teljesen a virtuális világban nőnek fel, és semmilyen reflexiójuk nem lesz a való világra. Azt meg én is rettenetesen gázosnak tartom, amikor szülők, nagyszülők az okostelefont adják oda a 2-3 éves gyereknek, hogy foglalja le magát. Ez valós, és tényleg nagyon problémás. Tehát van helye az aggódásnak, és felfoghatjuk úgy, hogy igyekszik megelőzni, hogy tűz üssön ki a házban, amelyben a mai fiatal generáció lakik.

A könyv meg tényleg tiszta élmény volt az elején, legtöbbször buszon olvastam, és sajnálkoztam, hogy megérkeztem a célállomásra? Tehetem le a könyvet… Aztán egyre kevésbé vettem elő, a végére már olyan is volt, hogy már csak hazajőve láttam meg, hogy elfelejtettem magammal vinni a könyvet, ennyire nem volt az eszemben. Sajnálom, hogy végül nem nyerte meg a “Tari Annamária legjobb könyve” pályázatot, pedig jó eséllyel indult.

Pszichológia jellegű könyveknek meg nincs vége, nemrég értesültem arról, hogy Dr. Csernus Imre új könyvet jelentetett meg A harcos címmel. Június 4-én jelenik meg. Ha lesz lehetőségem, megveszem, és elolvasom. Ez most önéletrajzi könyv, csak jobb lehet, mint a Bevállalom!, amiről írtam, hogy pszichiáter legrosszabb könyve.

Kategória: Csernus Imre, Tari Annamária | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

Hiányos Disney-könyv


Ezen a héten is elmentem Békéscsabára a bolhapiacra. Most, hogy itt a jó idő, egyre több árus van, és többféle régiséget visznek ki eladásra. Vannak, melyek között kifejezetten érdemes szétnézni. Most egy Disney-könyvre találtam, amelyik megtetszett 500 forintért.

img_20180526_110059Jó dolog a 101 Kiskutya, és örültem ennek a könyvnek, de már utólag vettem észre, hogy egy lap ki van belőle tépve.

img_20180526_111516Még az elején, konkrétan a 7-8. oldal hiányzik. Sajnáltam, mert jó alap lett volna arra, hogy elkezdjem gyűjteni a Disney könyveket. Ezek kimaradtak gyerekkoromból, mert drágának számított az akkori fizetésekhez képest. Nézegettem ezeket a könyveket többször is Vaterán, de eléggé drágán adják. 2-3000 forint egy kötet, és igazából annyira nem voltam inspirálva, hogy megvegyem őket. Nem azért, mert úgy érzem, hogy kinőttem belőle, mert a Disney-klasszikusok döntő többsége felnőtt korban is élvezetes, az árát sokallottam értük. Ilyen képes mesekönyveket meg szívesen lapozgatnék, olvasgatnék, hovatovább összegyűjteném az összeset.

Most már lehet is arra menni, hogy összegyűjtsük az összeset, ugyanis jó ideje nem jelenik már meg ebben a kiadásban új könyv. Bementem a Csaba Centerbe a Libri könyvesboltba, érdeklődni, hogy mennyire kaphatók ezek a könyvek. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy pont azzal az eladóval beszéltem, aki ismeri a Disney könyveket. Mondta, hogy ezeket a fajta könyveket már nem forgalmazzák, mert az Egmont Hungary kiadó megszűnt 2013-2014 körül, a Jégvarázs volt az utolsó, amit így kiadtak, összesen 62 kötetes ez a sorozat. Nagyon drága lenne ennek a licenszét eladni, ezért más formában jelennek meg az új Disney-klasszikusok mesekönyvei. Láttam is egyébként, hogy kisebb méretben vannak, más a borító dizájnja. Igazság szerint ragaszkodtam ehhez a kiadáshoz, úgyhogy azokkal nem foglalkoztam.

Ezek szerint ez a könyvsorozat mára történelem lett. Az Egmont Hungary megszűnését meg nagyon sajnálom, sok jó dolgot jelentettek meg. Elsősorban a Donald Kacsa magazin volt, amit szerettem tőlük, de rengeteg Disney nevéhez fűződő nyomdai kiadvány jelent meg a gondozásukban. A nagyon kicsi gyerekeknek ott volt a Dumbó és a Micimackó magazin. Ezekben különböző kis rejtvények, színezők voltak, de kifejezetten óvodásoknak szólt, így nekem már túl későn jelentek meg. Aztán ott voltak a különböző foglalkoztatókönyvek, színezők, mesekönyvek, nem győzték reklámozni őket a Donald Kacsa magazinokban. A Donald Kacsa magazinokat 1995-1999 között vettem, ez volt a kedvenc képregény-olvasmányom a Garfield mellett. Maga a magazin 2008-ig élt, én meg 1999 környékén vesztettem el az érdeklődésemet a rajzfilmek irányában általánosságban, ezért hagytam abba a magazin vásárlását. Néhány szám még most is megvan, és hihetetlenül érdekes visszaolvasni, hogy milyen szövegek voltak a képregényekben. Volt néhány, mely gyerekkoromban is megnevettetett, de most, felnőtt fejjel visszaolvasni az itt-ott debil szövegeket… Nem tudom, hogy ki volt a fordító, vagy hogy találták ki ezeket a szövegeket, de akit érdekel, annak ajánlom figyelmébe a Donald Kacsa magazin Facebook oldalát, mert a szerkesztője nagyon jól megtalálja a vicces, de inkább idétlen beszólásokat, melynek köszönhetően a Donald Kacsa magazin átminősült alternatív vicclappá.

Ami a mesekönyveket illeti, ezekből begyűjteném, amennyit csak tudnék. Ezt a 101 Kiskutyát meg el fogom adni nyomott áron, felhívva a figyelmet a hibájára. Sajnálom, mert szívesen vettem volna gyűjteményem első darabjaként.

Kategória: 101 kiskutya, Donald Kacsa magazin, Jégvarázs | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Vietnamiak olimpiai játéka


Szoktam japán és vietnami TV csatornák műsorait nézni az interneten, ez a két ázsiai nyelv érdekel, ezeket szeretném megtanulni. Japánt kevésbé nézek, mert animék japán hangjával és angol feliratával sokat tanulok, inkább a vietnami VTV műsorát szoktam néha nézni, amikor olyanom van. Híradót nézek, illetve egyszer belenéztem egy ilyen “Barátok közt”-féle sorozatba. A fiatalok színészi játéka legalábbis erősen a Barátok közt színvonalával ér fel, az idősebb színészek jobbak. Érdekes volt itt látni egy-egy jelenetben azt a rengeteg munkást, aki a varrógépek között dolgozik, és vélhetően világmárkáknak készítenek ruhákat, cipőket. Nyomasztó volt a légkör.

De egy pozitív dologról szeretnék beszélni, ugyanis nemrég egy olyan vetélkedőre kapcsoltam, ami nagyon megtetszett. Középiskolások, fiatal felnőttek játszanak, talán az iskolájukat, vagy valamilyen közösséget képviselnek. Négyen játszanak, és többféle elméleti tudáspróbán mérik össze tudásukat. Nagyon kevés kérdést értek, van néhány kérdés, melyet angolul tesznek fel, szinte csak ezeket. A címe Đường Lên Đỉnh OLYMPIA, és amit utánaolvastam, hogy ez meglehetősen népszerű műsor Vietnamban, 1999 óta minden évben műsoron van. A népszerűséget meg tudom érteni. Mert tényleg nagyon-nagyon keveset értek belőle, de az arckifejezések, ahogy a játékosok tényleg komolyan veszik a játékot, és a műsorvezető hölgy is, aki felolvassa a kérdéseket, nagyon szimpatikus arcra, kisugárzásra. Az ilyenfajta vetélkedőket hiányolom a magyar TV-k képernyőjéről, ahol valódi tudáspróba van, és nem ökörködés. Szerintem ez a formátum világszerte népszerű lenne.

Hogy miért hívják olimpiának, nem tudom. Ahogy lefordítottam a címet, valami olyasmi, hogy “út az olimpia felé”. Azt el tudom képzelni, hogy valamennyire reflektál a négyévenként megrendezendő olimpiai játékokra, ahol a vietnamiak kiemelkedő eredményt nem nyújtottak eddig. Amióta részt vesznek (1952) *puskázik*, azóta összesen 1 aranyérmet és 2 ezüstérmet tudhatnak magukénak, ami elképesztően kevés. Olyan érzetet ad, mintha fiatalok között megrendeznének egy elmeolimpiát, ez az ő saját olimpiájuk, és itt nyerjen a legjobb. Akármilyen okból is ez a címe, ez a műsor még úgy is tetszik, hogy alig értek belőle bármit is. Egy kifejezést már megtanultam, mert azt észrevettem, hogy amikor kérdést tesz fel a műsorvezető hölgy, és ha a válasz után azt a két szót mondja, akkor mindig felmegy a pontszám. Egyik vietnami ismerősömet, akivel karaokén szoktam találkozni (Mai), megkérdeztem, hogy mi ez a szó. Szegénynek neki is gondolkodnia kellett, hogy mire is gondoltam pontosan, de rájött, hogy a “Chính xác” lesz az. Ez a helyes válasz vietnami megfelelője. Egyébként a vietnami nyelv is hallgatható lesz egy idő után, megszokta a fülem. Egy ideig nekem is voltak mindenféle gondolataim, hogy mégis milyen megfontolásból találtak ki ilyen európai szemszögből alig érthető nyelvet, de kezdem megszokni.

Belinkelem az idei év első adását, aki gondolja, nézzen bele:

Kategória: Vetélkedő, Vietnam | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Disney filmzenék CD-n


img_20180512_1221031367621567.jpg

Néhány hónapja írtam arról, hogy mennyire nehéz beszerezni a Disney klasszikusok filmzenéit CD-n vagy kazettán. Nem is szoktam nagy lendülettel keresni őket Vaterán. Úgy vagyok vele, hogy ha találok, akkor nagy az öröm, amúgy szinte soha nem látom őket. Csakis magyarul érdekelnek, sem angolul, semmilyen más nyelven nem. Esetleg japánul hallgatnám meg érdekességként. De mivel a Disney klasszikusok is a gyerekkorom szerves részét képezik, és a filmzenékkel is találkoztam, ezért ezeket is szeretném beszerezni, ahogy csak lehet.

Azt nem gondoltam volna, hogy fogok ma találni kettőt is. Voltam ma Békéscsabán a Tesco parkolója mögötti bolhapiacon. Nagyon sok árus volt, és több is volt az érdekesség. Sajnos ritkán lehet értelmeset találni a bolhapiacon, legtöbbször valami antik tárgy lelhetők fel. Erre még rámondom, hogy vannak gyűjtők, akiknek ez fontos, de hogy ki vesz rozsdás szerszámokat, mert azokból is egy rakással van, azt el nem tudom képzelni. Nagyon ritkán találni tényleg értékelhető dolgot. De hogy ma találok Disney filmzenét, ráadásul nem is egyet, hanem kettőt, azt nem gondoltam volna. Hihetetlenül megörültem nekik, főleg a Pocahontasnak, ami meg is volt gyerekkoromban kazettán (és most is megvan még), most már megvan CD-n is. Megkérdeztem az eladót, mennyiért adja őket, nem akartam hinni a fülemnek, hogy 200 forintot mondott. Remegő kézzel adtam oda a pénzt, hihetetlenül örültem nekik. 200 forintot egy extrán ritka CD-ért… Szinte én éreztem megalázva magam, hogy ilyen keveset kért a CD-kért. Ez az ár, amit nem lealkudni akarok, hanem felalkudni, mert ilyen keveset fizetni értük. Természetesen csak 400 forintot fizettem értük, de ha csak az egyikért kért volna 1.000 forintot, azt is bőven kifizettem volna.

Óriási, nemcsak mint gyerekkori élmény, hogy megvan ez a CD, hanem a magyar nyelvű dalok digitális formában sem érhetők el sehol jó minőségben. Be is rippeltem otthon 320 kbps mp3-ban és flac-ban, a borítót is bescanneltem. Akit érdekel, az nCore-on megtalálja. Azért merem ilyen nyíltan kiírni ezt, mert annyira el vannak hanyagolva a Disney CD-k, hogy interneten is alig találni róluk információt. A Pocahontas a Discogs-on sem volt fent, konkrétan ma töltöttem fel az adatbázist, a borító is megtalálható ott. A dalok meg nagyon jók. A történet, és a helyszín sajátságos zenét igényel, ezért különlegesre sikeredett, de az egyik legjobb, leghangulatosabb Disney filmzene. Híres is lett a Messze hív a nagy folyó és az Ezer színnel száll a szél dalok a CD-n, de nekem leginkább a Hozzád szól a szél tetszett a legjobban, ezt hallgattam a legtöbbet gyerekkoromban. És most is nagyon átérzem a hangulatát. Amúgy a dalok szövegei most felnőtt fejjel eléggé elcsépeltnek hangzanak, tele közhelyekkel, de a rajzfilm közege, mondanivalója ezt kívánja meg, és annak hangulatában nagyon hitelesnek hangzanak a dalok. Mivel a szövegek szépek, a zene is szinte beleolvad a rajzfilmbe, ezért a Pocahontas is feliratkozott azon Disney klasszikusok közé, melynek nagyon emlékezetes dalai vannak, és bár annyira sokszor nem néztem vissza a rajzfilmet, miután láttam 1995 decemberében a moziban, de a dalok annyira megmaradtak bennem, főleg, hogy ’95-ben megkaptam karácsonyra a kazettát, azt is sokat hallgattam, úgyhogy egy életre szóló emlék a Pocahontas. Néha visszanézem, és ma is képes nagy hatással lenni rám. Egyre kevesebb dalnak, filmnek, egyébnek hiszem el az esélyegyenlőséget, mert nem a maga valójában mutatja be, de a Pocahontas azon kevesek közé tartozik, melynek elhiszem, mert itt nyílt háború zajlik a civilizált és a bennszülött nép között, ki is mondják egymásra, hogy “söpredék, talán nem is ember” (a Harci dobok című dalban hallható ez a szöveg), tehát a gyűlölet is megjelenik, és az ebből akadó nehézségek a szerelmespár között. Ez a zenében is megjelenik, így az egyik legemlékezetesebb filmzenéje a Pocahontasnak van.

A Toy Story némileg más történet nálam. Ugyanis csak egyszer láttam moziban pár hónappal a Pocahontas után, akkor nagyon is tetszett, meg is maradt bennem, de ezt aztán soha nem néztem vissza, és 2012-ben, amikor elkezdtem visszamenőleg begyűjteni a Disney videokazettákat és DVD-ket, a Toy Story kimaradt. Így a történetből nem sok maradt meg, ahogy a zenéből sem. Nemrég sikerült megszerezni az első kiadású DVD-t jó áron, újra megnézve nagyon jó film, viszont a zene nagyon rosszra sikeredett. A filmzene rettenetesen sablonos, semmi nem marad meg bennem, az énekelt dalok, meg a ’90-es évek Disney-Pixar klasszikusainak mélypontja. Azt ismételgetni egy dalban, hogy “Vár rád egy jóbarát”, mindezt ilyen bárgyúan vidám hangulatban… Azért valami komolyságot reméltem zene terén egy olyan animációs filmtől, mely korszakalkotónak számított a maga idejében. De úgy tűnik, a zenével egyáltalán nem törődtek. Van még két énekelt dal, azok is felejtősek. Úgyhogy így 200 forintért, mint Disney klasszikus CD megérte, de amúgy többet nem, és nem csoda, hogy nem emlékeztem a dalokra. Óriási hibának tartom, hogy ennyire elhanyagolták zeneileg a Toy Story-t, így akármennyire is forradalmi volt, mert első Pixar film, a zene miatt soha nem lehet 10/10 pontos alkotás.

De hogy találtam két Disney filmzene CD-t, annak nagyon örülök.

Kategória: CD, Pocahontas, Toy Story | Címke: , , | 2 hozzászólás