Egészségcsomag Hollandiából


Mindig, amikor Angliában vagyok, szokás, hogy a Holland & Barrett-ben veszek itthonra különböző tablettákat. Halolajkapszula, Calcium + Magnesium, Vas. Ez most értelemszerűen elmaradt, de mivel az eddigi adag szinte teljesen elfogyott, ezért úgy döntöttem, hogy online rendelek magamnak. De eszembe jutott, hogy amikor tavaly Hollandiában voltam, láttam ott is ilyen üzletet. Mondjuk logikus is, ha már a nevében ott a “Holland”, akkor sejthető, hogy ott is fogok ilyen üzletet találni. Eindhovenben láttam a bevásárlóközpontban. Gyorsan gondoltam egyet, és a holland üzletláncról rendeltem. A csomagot pedig ma meghozták.

A halolajkapszulából még van, ezért csak Calcium + Magnézium és vas tablettát rendeltem. Tökéletesen ugyanaz a termék, az árak is hasonlóak, csak nem angolul, hanem hollandul vannak rajta az információk. De hát ez nekem előny.

Ezekkel elleszek egy darabig. A Calcium + Magnézium 4 havi adag, a két vas együtt meg majdnem 7 havi. Arra 1+1 akció volt. Szükségem van rájuk, mert alapvetően vashiányos vagyok, a Calcium + Magnézium és halolajkapszula meg jól jön extrába, a halolajban is van A + D-vitamin pluszba, a vastabletta meg tele van ásványi anyagokkal. Úgyhogy ezek jók, majd Hollandiában is veszem majd magamnak.

Haikyuu!! CD-k a Discogs-on


A mai nappal befejeztem egy másik projektemet a Discogs-on, feltöltöttem az összes Haikyuu!! CD adatlapját az oldalra, ami még hiányzott. Márpedig elég sok hiányzott. Kár egyébként, hogy japán CD-k annyira nincsenek fent az oldalon, pedig a népszerűsítés egy jó módjának tartom, ha minél több oldalon írunk róluk, hogy minél többen tudjanak az adott kiadvány létezéséről. Számomra abban rejlik az internet egyik lehetősége, hogy egy kicsit mi is segíthetjük, hogy a kedvencünk több publicitást kapjon, ne feltétlen csak a nagy cégek határozzák meg, hogy mi lehet népszerű, és mi nem. Persze a ráhatás tényleg nagyon pici, de az, hogy néhány napja teljessé tettem az oldalon az Okui Masami diszkográfiát a Discogs-on, az számomra azt is jelzi, hogy ér annyit a zenei munkássága, hogy rendezetten jelen van egy világszerte ismert oldalon. Meg jó így látni plusz egy oldalon az összes albumát és kislemezét. Alapvetően unalmas meg monoton munka, de engem motivál, hogy tehetek azért, hogy ismertebb legyen az a zene, amit szeretek.

És most a Haikyuu!! zenéit tehettem ismertebbé. Kilistázom ide azokat, amiket más csinált meg korábban.

Albumok

Kislemezek

Első évad

Második évad

Karasuno Koukou VS Shiratorizawa Gakuen Koukou

TO THE TOP

Nos, íme. Szeresse minél több ember ezeket a zenéket.

Okui Masami a Discogs-on


A napokban a Discogs CD adatbázis bővítésén is dolgozok. Néhány napja lettem kész a teljes Okui Masami repertoárral, így a teljes diszkográfia elérhető az oldalon.

Okui Masami a Discogson

Egyrészt azért dolgozok rajta, hogy minél több helyről elérhető legyen az énekesnő teljes zenei adatbázisa, másrészt ezen a oldalon számon lehet tartani a gyűjteményünket, valamint mivel adás-vétel is van az oldalon, ezért akár vásárolni is lehet CD-ket. És japán CD-k megjelennek az oldalon. És bízok abban, hogy kitesz valaki olcsón Okui Masami CD-t az oldalra, és akkor megvehetem. Tehát, közvetve a gyűjteményem bővítésének céljából is tettem közzé az énekesnő összes albumát és kislemezét. Meg akinek van CD-je az énekesnőtől, az jelölje be mind.

Haikyuu!! TOP THE TOP összefoglaló


Ha már írtam a 2.43 Seiin Koukou Danshi Volley-bu-ről, akkor illő, hogy megemlékezzek a Haikyuu!!-ról is. Hozta az évad második fele a várakozásaimat, remekül kiegészítette az első 13 rész eseményeit. Értelmet adott neki, de már igazából már az első fele alatt is lehetett sejteni, hogy a lelassulás csak átmeneti. Utána jön a másik nagy összecsapás az Inarizakival.

Nagyon tetszik a koncepció, ahogy a mangaka felépítette a meccseket. Azáltal jobban bemutatta az egyes karaktereket, a múltjukból lehet érzékelni, hogy miért annyira fontos számukra a mérkőzés. És mivel nagyon erős a karakterek személyisége, ezért átélhetővé válik az ő személyes történetük. De olyannyira, hogy ugyan bírom Tanaka Ryuunosukét, de annyira soha nem volt nagy hatással rám. De a 16. részben láthattuk a személyes történetét, és annyira megérintett, hogy még én is elérzékenyültem. Illetve az nagyon tetszett, hogy Kinoshita Hisashi is végre kapott reflektorfényt. A három “elhanyagolt” másodéves játékos közül eddig csak Ennoshita Chikara volt az, akit jobban bemutattak a második évad második felében, most jött Kinoshita, remélem, később Narita Kazuhito is kap lehetőséget a bemutatkozásra. Mert a karakterekben nagyon erős a Haikyuu!!, nem győzöm emiatt eleget dicsérni az animét.

Ez a nagyon érdekes a Haikyuu!!-ban, hogy alapvetően ugyanolyan sport-shounen anime, mint akár a Kuroko no Basket, vagy a Prince of Tennis, de a Haikyuu!! erőssége nemcsak az, hogy realisztikusan mutatja be a röplabdát, hanem a karakterek személyisége is nagyon erős. Ez volt egyébként a Slam Dunk-nak is az erőssége, de a nagy különbség, hogy a Slam Dunk ’90-es évek eleji anime, ezért ott még erősebben alkalmazták a tipikus shounen-sablonokat. Egyszerűbb a rajzolás, kevésbé szép a grafika, és a férfi karakterek személyisége is inkább tipikus maszkulin. Kevésbé komplex, de azáltal, hogy a játékosok itt is erősen önmaguk, az sok poén forrása. Ugyanakkor a Slam Dunk az elsők között volt, ahol kísérleteztek azzal, hogy a férfi karaktereket kihozzák a sablonokból. Említhetjük akár az edzőt, Mitsuyoshi Anzai-t, akinél bölcsebb karaktert nehezen tudok elképzelni, de ott van Rukawa Kaede is, aki talán a shounen animék első szépfiúja volt. Ehhez képest a Haikyuu!! “hemzseg” a szépfiúktól, de a személyiségjegyük is kevésbé sablonos. Ez pedig többek között azt hozta magával, hogy több női rajongója van az animének. A másik, amit magával hozott, és az igazat megvallva inkább nem örülök neki, hogy elég sok olyan fanart készül, ahol a szereplőket vagy nőként, vagy “nem beazonosítható” neműként rajzolják meg. És én nem lelkesedek ezekért, mert bár igyekszem rugalmasan kezelni a “sokneműséget”, de alapvetően inkább binárisan gondolkodok a nemekről. Ha valaki férfi, és szemmel láthatóan nincs baja nemével (márpedig a Haikyuu!! szereplői nem az identitászavarukról híresek), akkor azt szeretem férfiként látni. Annyiban viszont van bennem rugalmasság, hogy nem várom el, hogy egy férfi személyesége csakis és kizárólag férfi jelleget öltsön. Például nagyon kedvelem Sugawara Koushi-t, akinél gondoskodóbb, “anyáskodóbb” férfi karaktert keresve is nehéz találni. Szóval rugalmasabb vagyok a személyiségjegyekben, de ha férfinak nincs gond a nemi identitásával, azt tiszteljük meg a férfi mivoltával, rajz formában is.

De visszatérve a főtörténetre, örülök, hogy a 4. évad (a rajz minőségét leszámítva) követi az első 3 évad magas nívóját. Egyedül a 15. rész volt bődületesen rossz, abban az egy részben annyi rajzolási hiba van, hogy az egész évadnak elég lett volna. Ott komolyan aggódtam, hogy most vagy arról van szó, hogy akkora híre van már a Haikyuu!!-nak, hogy úgy voltak vele, hogy úgyis elnézik a rajongók, ha a 4. évad második fele szinte a gagyival lesz egyenlő, felesleges dolgozni rajta, vagy egyszerűen a járvány miatti sorozatos halasztások miatt ha esetleg nem volt annyi kapacitásuk (akár anyagi, akár emberi erőforrásbeli) közben meg annyira kellett sietni az új részekkel, hogy már a sok hiba sem számított, csak legyen kész határidőre az anime. Szerencsére nem így történt, és csak egy rész sikeredett rosszra, de az utána levő (a Tanaka Ryuunosuke múltját bemutató) epizód pedig határozottan ott van a legjobbak között. Úgyhogy nincs semmi gond, sőt nekem még a Nekoma “kitérő” is tetszett. Ha Kozume Kenma eddig nem volt furcsa a sajátságos gondolkodása miatt, akkor most tényleg az lehet, hiszen megtudhattuk, hogy egy meccs alatt minden problémájának forrása a gravitáció. Alapvetően kedvelem Kenmát, nincs bajom vele, de nem egyszer megfordult a fejemben, hogy ha ismernék egy ilyen srácot, aki olyan, mint Kenma, biztos, hogy csinálnék vele valamit, hogy életet leheljek belé. Ezért volt szimpatikus, ahogy Yamamoto Taketora nekiment Kenmának, mert ott és akkor jót tett Kenmának, hogy kijött belőle az állat. Örültem, hogy láthattam azt az oldalát is.

Úgyhogy a Haikyuu!! 1. helyét semelyik anime nem veheti el nálam. Megközelítik olyan mesterművek, mint a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru vagy az Ansatsu Kyoushitsu, amiket szintén nagyon-nagyon szeretek, de egyiknek sincs olyan hangulata, mint a Haikyuu!!-nak. A Haikyuu!! egy életérzés, a Haikyuu!! egy életforma, és nincs még egy olyan anime, amelyik annyira reprezentál engem, mint a Haikyuu!!

Csernus Imre könyv elolvasva


Nos, a végére értem a Csernus Imre: Főnix című könyvnek és az az igazság, hogy elolvasva sem lett jobb a véleményem róla. Továbbra is azt gondolom, hogy egyre rosszabb könyveket ír, és leginkább itt világlott meg az, hogy Csernusnak azáltal szűkült be a látóköre, hogy csak egyféle életvitelt, személetmódot tart hitelesnek. A nagyobb baj az, hogy aki másképp él, másként gondolkodik, azt lenézi, elítéli. Pedig miért ne lehetne másképp is ideális életet élni? De ami még ennél is rosszabb, hogy folyamatosan magát állítja szembe azokkal, akiket nem tart hitelesnek, mondván, hogy ő mennyire nyugodt, ő úgy alszik, mint a tej, lefekszik, 5 másodperc múlva már álomban van. Mintha minden egyes napja ilyen lenne. Ez egy idő után már inkább olyan érzetet ad, mintha folyamatosan igazolni akarná önmagát, hogy mennyire jól érzi magát a bőrében, holott pont ő írta a korábbi könyveiben, hogy ezen nincs mit hangoztatni, mert az mindig látszik.

Ráadásul ezzel a folytonos önigazolással önmagának mond ellent, mert olyan, mintha azt akarná bizonygatni, hogy ő mennyire erős, mennyire tökös, holott régebben arról is beszélt, hogy nem szégyen felvállalni a gyengeségeinket. És azt kell mondjam, hogy Almási Kitti sokkal hitelesebb abból a szempontból, hogy nyíltan kimondta, hogy neki is van olyan, amikor rosszul érzi magát a bőrében, amikor úgy érzi, neki sem megy. Azt gondolom, hogy ez sokkal emberibb, mert azt ugyan el tudom róla képzelni, hogy amit még az egyetemen tanult pszichológustan hallgatóként (pontosan nem tudom, milyen iskolát végzett), és amit megtapasztalt az életben, azok ugyan felvértezték egyfajta lelki erővel, de ő is emberből van. Lehet, hogy az átlag emberhez képest jobban kezeli a nehézségeket, de vállalja, hogy neki is vannak rossz napjai, amikor nehézségei vannak. És ez sokkal hitelesebb, mint Csernus Imre önigazolásai. Lehet olyan szinten hálás a koronavírus járványért, mint még senki semmiért (ahogy írta a könyvben), de ha nemhogy nem fogadja el azt, hogy vannak emberek, akiknek komoly problémát okoz a munkahely elvesztése, vállalkozásának megszűnése, de még le is nézi őket, akkor hogy tud nekik hiteles tanácsot adni?

Ezzel konkrétan rövidre is zárhatnánk a könyv problémájának kérdését. Ahogy írtam korábban is, én személy szerint nem tudok érdemben hozzászólni ahhoz, hogy sokan azért szeretik Csernus Imrét, mert bántalmazó közegből ez a radikális stílus normális számukra, mert én nem ebben nőttem fel. De tekintve, hogy én magam is láttam arra példát, hogy vannak, akik bántalmazó partnert választanak maguknak, akik hasonló közegből jöttek, ezáltal ez a fajta szeretet normális számukra, el tudom képzelni, hogy igaz. Inkább a szűk látásmódot tartom problémának. És ez viszont a régebbi könyveit is új meglátásba helyezi, mert ez a fajta szűk látókörűség már régebben is jelen volt, még ha nem is ennyire erősen. De emlékszem, hogy amikor jobban hittem az írásainak, többször is előfordult, hogy egy bizonyos jelenséget látva kérdések merültek fel bennem, és választ remélve visszagondoltam arra, hogy mit olvastam a könyveiben, falakba ütköztem. Később aztán megjött az élettől a válasz, de az más volt, mint amit tőle olvastam, és az tűnt hitelesnek. Ez volt az, ami ráébresztett arra, hogy érdemes fenntartásokkal kezelni az írásait, de ez a könyv erre nagyon ráerősített. Ahogy abbahagyta a pszichiáterkedést, úgy kellett volna felhagynia a könyvírással, mert jó ideje nincs már progresszív gondolata.

Az első gondolatok az új röplabdás animéről


Kíváncsian vártam a 2.43 Seiin Koukou Danshi Volley-bu animét, vajon lehet-e a Haikyuu!! méltó vetélytársa, vagy akár kiegészíthetné olyan dolgokkal, amiket hiányoltam a Haikyuu!!-ból. Vagyis nem is feltétlen hiányoltam, mert kis túlzással az az anime úgy tökéletes ahogy van, hanem… fogalmazzunk úgy, hogy esetleg máson lesz a hangsúly a 2.43 Seiin Koukou Danshi Volley-bu-nál. És úgy néz ki, hogy igen.

Már a címből kiderül, hogy komolyan veszi magát az anime, ugyanis a 2.43 nem egy véletlenszerűen kitalált szám. Férfiaknál a háló 2,43 méter magasan van. De ez látszott az első részben is. Komolyan veszi a röplabdát, ugyanakkor teljesen más a hangulata, mint a Haikyuu!!-nak. A Haikyuu!! vidám, pozitív karaktereinek köszönhetően, illetve, hogy ennyire erős a személyiségük, ezáltal tele van poénos jelenetekkel. Ez a grafikán is látszik, hiszen élénkek, erősek a színek. A 2.43 Seiin Koukou Danshi Volley-bu esetében viszont inkább a fakóbb, sötétebb színek dominálnak. Több az érzelem. Ami nem is csoda, hiszen Haijima Kimichika és Kuroba Yuni gyerekkorukban jóbarátok voltak. Viszont Kimichika elköltözik, így a két barát útja elválik… Átmenetileg. Középiskolás korukban Kimichika visszatér, de nem ismeri fel gyerekkori barátját. Legalábbis úgy tesz… én inkább erre tippelnék. Mindenesetre elkezdenek együtt edzeni a röplabda klubban. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy sokkal inkább érződik a múltból fakadó nyomás, mégis nézeti magát, kifejezetten kellemes anime.

És persze, hogy van utalás a Haikyuu!!-ra. Haijima Kimichika nemcsak külsőre hasonlít Tsukishima Kei-re, hanem személyiség terén is. Nem feltétlen tesz kellemetlen megjegyzést másokra, de néha eléggé mogorva, és ez megfűszerezve némi Kageyama-féle forrófejűséggel… nos igen. Egyébként is ahogy elnéztem, néhány Haikyuu!!-s seiyuu ebben az animében is helyet kapott. Szerencsére Ishikawa Kaito, Kageyama seiyuu-ja is kapott szerepet. Még nem hallottam, de érdekes Mimura Subaru egy teljesen vidám természetű srác. Kíváncsi leszek, hogy mit hoz ki belőle Ishikawa Kaito. Mély hangja miatt inkább komoly karakterek hangjának tudom őt elképzelni. Emlékeim szerint csak ilyet hallottam tőle. De cáfoljon meg és okozzon kellemes meglepetést.

Azt gondolom, hogy nem gond, hogy ez az anime másra helyezi hangsúlyt, hiszen a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru esetében is inkább az érzelmeken volt a fókusz. Viszont amiben gyengébb a Haikyuu!!-nál az az, hogy karakterek személyisége nem annyira erős. Ha tényleg lesz valami háttértörténet, akkor a személyiségjegyek kardinális kérdések lesznek, hiszen attól lesz átélhető egy karakter drámája, hogy hatással van a nézőre. Illetve, amin elbukhat az az anime, az az, ha kiderül, hogy nincs is semmi komoly történet az érzelmek mögött, csak egyfajta fanservice a lányoknak, mert szeretik az ilyen komoly, már-már mogorva pasikat. Kíváncsi leszek, mire fut ki az anime.

2 album 2000-ből


Ritkán találok értelmes dolgot Békéscsabán a bolhapiacon, de most úgy alakult, hogy találtam egy CD-t és egy kazettát, amit kerestem, és előérhető áraiknak köszönhetően meg is vettem őket. The Corrs: In Blue CD és Natalia Oreiro: Tu Veneno kazetta.

Ezen két albumban nemcsak az a közös, hogy mind a kettő 2000-ben jelent meg, hanem mind a kettő úgymond első volt nálam. A The Corrs: In Blue album volt az első, ami megvolt nekem annak idején tőlük, ahogy Natalia Oreirótól is a Tu Veneno volt az első, amit megvettem. Arra konkrétan emlékszem, hogy 2000. december 2-án vettem meg, mert egy időben naptárban jegyeztem, hogy mely albumokat mikor vettem meg, és a Natalia Oreiro kazettát ezen a napon, ráadásul az is megvan, hogy 2100 forint volt. Most szerény 400 forint volt, ennyiért pedig bőven jöhet. Nosztalgikus volt nézni a kazetta borítót, összességében most is pozitív véleményem van az albumról. És ott van a többi kazetta között. Körülbelül 230 kazettát őriztem meg, és ha megveszem a hiányzó Thalía, Natalia Oreiro és The Corrs kazettákat (amik prioritást élveznek), akkor ez a szám felmehet 250-re is.

A The Corrs: In Blue album is szinte az első mivolta miatt különleges számomra. De amúgy szeretem is, mert annak ellenére, hogy ugyanúgy populáris, mint a Talk on Corners, de lényegesen jobb dalok vannak ezen az albumon. Bár ezen az albumon is van néhány olyan dal, ami úgymond “helykitöltő”, tehát számomra nem hordoz akkora értéket. Az At Your Side, No More Cry és a Give It All Up azok, amiket ugyan nem ugrok át, de nem lenne kevesebb az album, ha hiányoznának ezek a dalok. Illetve a Hurt Before az, ami nem jön át érzelmileg. Nekem az olyan semmilyen. De összességében jó album, egységesebb a hangzása, mint a Talk on Corners albumnak. Szeretnék The Corrs albumokról is írni kritikákat, csak az nem mostanság lesz, tekintve, hogy vizsgaidőszak van.

Szóval ez volt 2020


Hát, vége lett ennek az évnek, és nem is tudom igazából, hogyan lehetne kezdeni egy évértékelő írást erről az évről, amely ennyi furcsaságot rejtett magában.

Kezdeném a saját szemszögemből. Nekem távolról sem volt annyira rossz ez az év. Voltak nehézségek, de például nem tudok arról, hogy vagy én, vagy bárki a családomban átesett volna a koronavíruson. De nekem azért volt jó ez az év, mert idén kezdtem el komolyan foglalkozni a holland nyelvvel és Hollandiával, és konkrétan olyan érzéseket, élményeket adott meg, amit előtte ritkán éreztem. Annyira tartalmasnak éreztem a tanulást, meg az élménygyűjtést, és annyira szeretem ezt az egészet, hogy konkrétan megváltozott az időérzékem. Korábban én is érzékeltem, hogy egyre gyorsabban múlik az idő, ahogy haladunk előrébb. Lehet, hogy most is így van, de mivel tartalmasnak éltem meg az idei évet, ezért úgy érzékelem, hogy lassabban telt el ez az év. Nekem személy szerint sokkal rosszabb volt a 2016-os év, amikor egy komoly érzelmi krízisen kellett átmennem, és több, mint 7 hónap után sikerült kimászni belőle valahogy. Ehhez képest nekem a 2020-as év a maga furcsaságaival, sajátosságaival nekem teljesen rendben volt. Ráadásul nem is úgy jött a holland, hogy járvány, kihirdették a veszélyhelyzetet, és akkor na, kezdek magammal valamit a bezártsággal, hanem spontán, mivel korábban jött, januárban, amikor megvettem a Megszólalni 1 hónap alatt – Holland nyelvkönyvet. Nem feltétlen annak köszönhetően szólaltam meg hollandul, inkább annak, hogy utána folyamatosan gyakoroltam, de örülök, hogy van magyar nyelvű holland nyelvkönyv. Meg az egyetem a holland tanulmányokkal is teljesen bejött. Minden érdekel, amit itt tanulok, és az világlik meg, hogy lehet, hogy a fordítást fogom minornak választani, és az újságírással kapcsolatosan fogom a szakdolgozatot írni, hogy mind a két területtel foglalkozzak, ami érdekel, és amit szeretek csinálni. Úgyhogy nekem ez az év arról szól, hogy végre egy olyan hobbit találtam, űzök aktívan, amiből jó eséllyel a jövőben meg fogok tudni élni. Ezért mondom jónak a 2020-as évet.

De tökéletesen megértem azokat, akiknek mindennél rosszabb volt ez az év. És kitérnék most ismét a Csernus Imre könyvre, ha már az idei év kapcsán írta meg azt, és már túl vagyok a felén. Alapvetően azt gondolom, hogy vannak benne jó gondolatok, de egyértelműen elfogytak a progresszív gondolatai. Egyre többen mondják, hogy Csernus Imre valójában azért lett ennyire ismert, mint kiabálós pszichiáter, mert sokukat vert az apja gyerekkorában, és felnőttkorára ez a bánásmód lett számára a normális. Ezért hallják meg az ő szavát olyan sokan. Biztos, hogy van ebben igazság, bár megjegyezném, hogy én a szabályt erősítő kivétel vagyok, mert apám engem soha nem vert. Verbálisan volt velem durva egyszer-kétszer, de ahhoz képest, hogy más gyerekeknek mennyire megkeseríti az életét a szülei, ez igazán semmiség. Tehát az én esetemben nem áll, hogy ez a beszédstílus a normális. Egyszerűen arról van szó, hogy szeretem, hogy van (vagyis már inkább volt) valaki, aki kimondta a valóságot az emberekről általánosságban. Az első könyvei pont azért voltak szinte forradalmiak, mert olyan hihetetlen csattanós asszociációkkal, metaforákkal, történetekkel mutatott rá az emberi lélek valós mivoltára, ahogy még senki más, és pont azért voltak nagyon emlékezetesek a régebbi könyvei, mert egyszerű, de annál hatásosabb szövegei voltak, és szeretem, ha valaki így mondja ki az igazságot. Csernus Imre egy időben tényleg egyedi és kiváló szakember volt, de az utóbbi években nincsenek progresszív gondolatai. Továbbra is azt gondolom, hogy a Kiút volt az utolsó könyv, ahol még jó gondolatokat fogalmazott meg, de az utána következők közül csak a Harcos az egyedüli olyan könyve, amiről azt gondolom, hogy érdemes volt kiadnia. Az az önéletrajzi könyve, amit én a Bevállalom! című könyvének egy javított változatának gondolok. A Bevállalom! egy rettenetesen rossz stilisztikával írt könyv, ahol szinte csak tőmondatokban ír Csernus. Nagyon rossz volt azt olvasni, azzal azért siettem, hogy a lehető leghamarabb befejezzem. A Harcos már sokkal olvasmányosabb, kellemesebb volt. Ezt leszámítva nincsenek jó könyvei az “újkorból”. A Főnix meg azért fájdalmas, mert olyan érzetet ad, mintha csak a saját szemszögéből nézné a járványt, és amit csinál az emberekkel. Mintha csak azokat a híreket olvasná, amiket az életmódja, értékrendje szerint be tud fogadni, és nem értené, hogy az emberek miért volt annyira félelmetes a tavaszi időszak. Hogy még azoknak is nagyon nehéz volt, akik nem vesztették el a munkájukat, nem kellett megszüntetni a vállalkozásukat, de otthonról kellett dolgozniuk, és akinek iskolás korú gyereke van, annak is foglalkozni vele úgy, hogy közben a munkáját is el tudja látni otthonról. Egy gyerek nehezebben viseli az ingerszegény közeget, és biztos vagyok abban, hogy nem minden esetben nyújt megoldást a számítógép és az okostelefonok, ahogy azt sokan gondolják.

De amit nagyobb problémának gondolok a könyv kapcsán az az, hogy Csernus lenézi azokat, akik félnek, és a változások hatására “összefosták” magukat, ahogy ő fogalmazott. Ez pedig rettenetesen problémás, mert olyan érzetet ad, mintha nem fogadná el azokat, akik másként élték meg az idei évet. Egyébként ír olyanokról, akik azért voltak bepánikolva, mert nem tudták a kedvenc bárjukban megvenni a Gin Tonikot, meg fodrászhoz vagy kozmetikushoz nem tudtak elmenni. Van ilyen, ezt el tudom képzelni, de csak őket megemlíteni, mint problémaforrás, az azért azt jelzi, hogy Csernus Imre nem járta körül kellőképp a problémát ahhoz, hogy hiteles könyvet tudjon írni jelen helyzetünkről. És az, hogy lenézi azokat, akik másként viselkedtek, ahogy azt Csernus ideálisnak tartja, az azért is problémás, mert olyan, mintha magasról nézne le azokra, akiket nem tud tisztelni az életmódjuk miatt. Ez pedig azt az érzetet adja, mintha elfelejtette volna, hogy honnan jött, és hogy egyszer neki is keményen meg kellett küzdeni azért, ahol most tart. Mert azt nem vitatom el tőle, hogy keményen megdolgozott azért, ahol most tart. De az utóbbi években mintha elfelejtette volna, hogy honnan jött. És nagyjából onnantól figyelhető meg a könyvei minőségének romlása, ahogy leköltözött Noszvajra, hogy megalapítsa a saját éttermét, meg kipróbálta a borászatot. Azt gondolom, hogy ott, ahol abbahagyta az aktív pszichiáterkedést, a könyvírást is abba kellett volna hagynia. Amióta falun él, azóta sokkal nyugodtabb lett, ami érzékelhető az írásában is, de azóta mintha csak falusi szemszögből nézné az élet dolgait. És érdekes, hogy pont ő írt arról, hogy érdemes néhány évenként váltani, új dolgot kipróbálni. Elhiszem neki, hogy ennek jegyében próbálta ki a borászkodást, nyitott éttermet, de ezzel együtt – ahogy ő fogalmaz az új konyvében – ahogy öreg főnixként elégette a pszichiáterkedést, úgy kellett volna a könyvírást is elégetnie. Így ezt a könyvet gyakorlatilag öreg főnixként írta meg.

Egyébként van egy-két jó gondolat az új könyvben is, nekem például tetszett az, hogy úgy nem félt a fertőzéstől, hogy megírta, hogy ha lebetegszik, átvészeli azt a pár napot, hetet, és ha lélegeztetőgép alá kerül, legalább megtudja, hogy milyen ott lenni. Ez alapvetően jó módszer a félelem leküzdésére, de a másik oldala a dolognak, hogy megint csak egy bizonyos szemszögből néz rá egy helyzetre. Egy krónikus beteg biztos nem szeretne lélegeztetőgép alá kerülni, tekintve, hogy csak minimális esélyekkel tudna kijönni onnan. Az idei év egyik legnagyobb tragédiája, hogy tömegesen halnak meg emberek idő előtt. Nincs ebben jártasságom, de úgy gondolom, hogy a krónikus betegek javarésze ha rendszeresen jár orvoshoz, betartja az utasításait, akkor sokáig élhet még. És nagyon rossz, ha valaki úgy hal meg mondjuk 75 évesen, hogy egyébként élhetett volna akár 90 évig is. Nagy hibának tartom az ezekből fakadó félelmet nem elfogadni, mert az hogyan tudna hitelesen segíteni a másiknak? Annyira, amennyire hiteles az új Csernus könyv. Remélem, hogy a második felére, ahol tippeket, tanácsokat ad (látva, hogy az utolsó néhány fejezetben erényeket sorol fel), javulni fog a véleményem a könyvről. Hátha rácáfol az állításomra, és ad néhány hiteles tanácsot.

És hogy vannak-e terveim 2021-re? Már hogyne lenne! Tavasszal megpályázom az Erasmus-t, és ha elnyerem, Szeptemberben irány Hollandia! Megírtam korábban, hogyan tervezem ezt megtenni. És ha nagyon összejönnek a dolgok, nem is jönnék vissza Magyarországra. Egyéni tanrenddel befejezném az egyetemet, hogy legalább ebből legyen diploma (ezt szívesen tudnám magaménak). Egyébként az újságírás lenne az egyik, amivel szívesen foglalkoznék. Nagyon fontosnak tartom, hogy úgy lássak rá egy animére, vagy egy játékra, zenére, filmre, hogy értsem, hogy mit akar üzenni, milyen módon adja azt át, és miért pont úgy. Ha ezt megértem, akkor meg tudom érteni azt, hogy kik és miért szeretik az adott művet, és így hitelesebben tudok írni róla.

Itt egy példa: Van négy anime, ami nagyon népszerű, de én tiszta szívből gyűlölöm:

  • Suzumiya Haruhi no Yuuutsu
  • Hunter × Hunter
  • Steins;Gate
  • No Game No Life

Nem kötelező szeretnem őket (nem is fogom, mert nem nekem szólnak), de fontos, hogy meglássam, hogy mit akar közvetíteni velük az eredeti mű írója, rajzolója (manga esetén), mi a célja vele, megfigyelni, hogy kik szeretik és miért, ezáltal kaphatok egy komplexebb képet a műről. Ennek fényében cikket is más lesz írni róluk. És még egy fontos dolog: Elfogadni, hogy vannak, akik szeretik azokat, amiket én nem. Ez hozzátehet a cikk hitelességéhez, nem utolsósorban ezzel az én személyiségem is tovább fejlődhet.

Remélhetőleg ennél nagyobb probléma nem fogja felütni a fejét jövőre, és a 2021-es év általánosságban jobb lesz mindenkinek. Kilábalunk a járványból, és új életet kezdhetünk. Legyen így mindenkinek.

Akcentus nélkül beszélni idegen nyelvet


Mielőtt rátérek a témára, megmutatnám a ma elkészült videómat, a Super Mario Bros. 2 játékról.

Végigjátszottam teljesen a játékot, ehhez kicsivel több, mint másfél órára volt szükség. Ez is olyan, hogy volt rész, ahol eléggé rosszul mentem, de volt néhány bravúros menet is. Egyébként azon is elgondolkodtam, hogy lényegében azzal is átadhatok egyfajta értékrendet vagy iránymutatást, hogy lehet így is játszani. Tehát nem kell 100%-os tökéletességgel végigjátszani egy játékot vagy nem kell speedrunra vagy egyéb hardcore dolgokra törekedni, hogy kikerülhessen YouTube-ra, hanem elég, ha élvezzük a játékot. Mintha azokat képviselném, akiknek hobbijuk a játék, de nem hardcore játékosok. Az egyik német ismerősöm mondta is, hogy ő, aki szinte tökéletesre kiismerte a játékokat, neki pont azt érdekes nézni, hogy játszik az, aki nem annyira hardcore szinten játékos. És ez jól esett tőle. Egyébként többen igénylik tőlem, hogy játsszak Sonic játékkal. Lehetséges, van Sonic Mega Collection-ön GameCube-ra, úgyhogy szerintem bevállalom.

És a mai téma. Leszámítva a YouTube-os terveimet, egyébként is az a célom, hogy ne csak magas szinten beszéljek hollandul, hanem hogy jól beszéljem a nyelvet. Ez a lehetőség akkor gondolkodtatott el, amikor nyelvészeten a nyelv és az agy volt a téma, és itt tanultunk arról, hogyan sajátítja el a gyerek az anyanyelvét. Az önmagában érdekes volt, hogy nem utánzással tanulja meg, ahogy sokan gondolják. Ez már csak azért sem állja meg a helyét, mert a gyerek kb. 5 éves korában, amikor az első komolyabb mondatait mondja, akkor tökéletesen mondaná, ahogy a szüleitől hallja. De ez egy komplexebb folyamat. Valójában a tanulási folyamat része, hogy a gyerek hibásan beszél, “túlszabályozza” (ha jól emlékszem, így hívják) a mondatokat, tehát például nem alkalmazza az igeragozás kivételeit. A rendhagyó ragozású igéket is szabályosan ragozza. De a lényeg, hogy egy gyerek valójában olyan képességgel születik, hogy az összes nyelvet meg tudná tanulni tökéletesen. Gyakorlatilag bármelyik nyelvet meg tudná tökéletesre tanulni, csak ahogy elsajátítja az anyanyelvét, úgy merülnek feledésbe azok a képességek, amikre nincs szükség. Erre nagyon jó példa, hogy egy japán gyerek valójában tud különbséget tenni az L és az R betűk között, csak mivel a japán nyelvben a két betű ugyanaz, ezért ez a képesség feledésbe merül. És ez különben szintén ellentmond annak, hogy utánzással tanul a gyerek beszélni, ugyanis az a külföldi gyerek, aki már itt született Magyarországon (vagy néhány évesen került Magyarországra), az tökéletesen beszél magyarul, míg a szülei erős akcentussal. Ha utánozva tanulna a gyerek, akkor a szüleitől ugyanúgy az akcentusos beszédet tanulná meg.

Ez az egész elgondolkodtatott, hogy nem-e lehet ezeket az elfeledett képességeket visszaszerezni? Erre rá is kérdeztem a tanárnőnél, elmondása szerint nem. Azt mondta, hogy további kutatások folynak arról, hogyan sajátítja el a gyerek a nyelvet, és hogy miért tanul egy felnőtt nehezebben egy nyelvet. Azon az elven gondolkodtam el ezen, hogy ahogy egy ember valójában nem feledi el a múltban megélt lelki traumáit, csak elraktározódnak a tudattalanjában. Hasonlóképp gondoltam el, hogy nem-e beszélhetnék én is tökéletesen németül és hollandul, nem-e szerezhetem vissza azokat a képességeket, amik ezek szerint megvoltak bennem kisgyerekként. Tehát hangsúlytalan szótagokat kevésbé mondani, akár el is harapni, illetve a holland nyelvben a G és a CH betűket csúnyán, már-már hörögve mondani. De ahogy elgondolkodok azon, hogy milyen nehézségeim vannak a német nyelvnél, azt érzem, hogy van abban valami, hogy elfelejtődnek a nem használt képességek. Amikor a Radio Kölnt hallgatom, nagyon kell figyelnem, ha tényleg érteni is akarom, hogy mit mondanak. Konkrétan úgy, hogy szinte semmi mást nem csinálok. A magyar nyelvnél meg ugye nincs ilyen probléma. Most is írom ezeket a sorokat, miközben hallgatom az EuroSporton az Alpesi sí közvetítést, és értek minden egyes szót. Szerintem a következő módszer a helyes: Fogadjuk el, hogy tényleg elfelejtődnek a képességek, de tegyünk meg mindent azért, hogy amit csak lehet, szerezzünk vissza. Lehet, hogy tényleg lehet mindegyiket. Az alázat a fontos.

Két újabb videó az elmúlt napokból


Szentestén és karácsony első napján két újabb játékot vettem fel. Mindkettő a Super Mario All-Stars gyűjtemény egy játéka.

Először a Super Mario Bros. 3-at játszottam végig 100%-osan. 3 óra 41 perc alatt, szinte teljesen zombivá váltam a végére. Irgalmatlan (nekem) ilyen sokat játszani egyszerre. Nagyon sok volt, ennek ellenére élveztem. Magát a játékot 100%-ra végigjátszottam, de messze nem 100%-os teljesítménnyel. De ahogy írtam már többször, nekem a videojáték egy hobbi, és soha nem voltam azon, hogy a világ legjobb játékosa legyek, és bízvást mondhatom, hogy ezután sem ez lesz a célom. De nagyon szeretek így játszani, és mindenkit nem szeretettel várok a csatornámon, aki egy profi, de nem tökéletes játékos játékát szeretné nézni. Igazából nagyon izgalmas volt, főleg a 7. világ 8. pályája, ahol sehogy nem tudtam a végén túljutni, így kénytelen voltam megtörni a mókát egy P-szárnnyal. De imádtam minden egyes pillanatát.

A másik meg a Super Mario Bros.: The Lost Levels.

Ez a játék továbbra is komoly nehézséget okoz nekem, nekem még mindig az egyik legnehezebb Mario játék. Így nem is kényszerítettem magam arra, hogy egyhuzamban végigjátsszam az egészet. Amíg el tudom vinni elsőre. A 6-2 pályáig vittem el. De tartok attól, hogy mivel ezután nehezedik be igazán a játék, ezért csak nagyon lassan fogok tudni haladni. Meglátjuk majd, hogy lesz. Egy próbát természetesen mindenképp teszek még. Másodjára jó lenne legalább a 9-4-ig eljutni, hogy után már csak a betűs világok maradjanak.

Vannak is páran, akiknek kifejezetten tetszik, ahogy játszok, és vannak akkora inspiráló erővel, hogy azon tovább fejlesszem tartalmilag a csatornámat. Egészen pontosan olyan tartalmakat tegyek közzé, amikben én is szerepelek. Ahhoz képest, hogy 4-5 éve még úgy voltam vele, hogy soha nem lennék YouTuber, eljutunk a soha ne mondd, hogy soha mondásig. A játékaimat kommentálnám, illetve animéket, mangákat, zenéket, filmeket ismertetnék, értékelnék úgy, ahogy itt. Illetve néhány közéleti jellegű témában fejteném ki a véleményemet.

De ez nem maholnap fog megvalósulni, több ok miatt sem. Egyrészt ehhez nagyon elmaradott technikailag a számítógépem. Még most is több periféria integrált a PC-ben (például a videokártya, hangkártya). Arról nem is beszélve, hogy se webkamera, se normális mikrofon nincs még. Másrészt nem magyarul akarok beszélni a videókban, hanem hollandul. Ugyanis kifejezetten a hollandokhoz szeretnék eljutni, őket szeretném megszólítani. Nekik szeretnék iránymutatást adni, egy értékrendet, hogy érdemes a modern kultúrát fogyasztani. Illetve lehet, hogy lenne német részleg is, mert hát szeretem a németeket is. De mivel a holland nyelvtudásom még egy szerény A2-es szinten áll, ez 2022 előtt nem valósulhat meg. Minimum egy magabiztos B2-es szint kell, hogy folyamatosan, akadozás nélkül beszéljek hollandul. Meglesz az, szeretem a nyelvet. Harmadrészt meg egy problémát, betegséget is le kell győzzek, hogy alkalmas legyek arra, hogy beszéljek. Ugyanis ha ideges leszek, vagy túl sok érzelem van bennem, akkor elkezdek dadogni, és jelen állás szerint ezt sehogy nem tudom kezelni. Megkerestem már egy szakembert Békéscsabán, de jelenleg nincs szabad kapacitása, de ajánlott néhány terápiát, amit megírok ide is, hátha segít valakinek, akinek hasonló problémája van: Buteyko légzésterápia, craniosacrális terápia, INPP terápia, biorezonanciás kezelés. Nem néztem még utána, hogy pontosan mik ezek, hogyan működnek, ha mindenképp utánanézek, mert a mindennapi életben is problémát okoz.

Addig gyűjtöm a feliratkozókat a videojátékos videóimmal.