Tanulási lehetőség Vietnamban

Már tavaly szeptemberben meghirdették az egyetemen, ahova járok, a keleti nyelvek közül a vietnamit, amire már akkor jelentkeztem, csak akkor nem volt meg a megfelelő létszám, de most februárban elindították. Eddig csak japánra jártam, amit élvezek és imádok, de most felvettem mellé a vietnamit.

Három ázsiai ország – és nyelv – van, ami nagyon érdekel: Japán, Kína és a Vietnam. És életem egyik nagy álma valósulna meg, ha eljuthatnék ezekbe az országokba. Most lehetőség nyílt arra, hogy Vietnamba eljuthassak tanulmányi ösztöndíjjal. Az erre való jelentkezést pedig villámgyorsan le kellett adjam, ugyanis konkrétan ma van a jelentkezési határidő. Már októberben meghirdette a Tempus közalapítvány a jelentkezést, de mivel csak ezen a héten kezdődött a vietnami nyelvoktatás, ezért csak most szereztem róla tudomást. Nagyon fellelkesedtem, amikor a tanárnő említette (aki szintén vietnami), éreztem belül, hogy az adrenalin az egekbe szökik, minden gondolaton akörül forgott, hogy milyen lehetőségek tárulnak elém, ha eljutok Vietnamba. Ugyanakkor elérhetetlennek tűnt számomra, mert van néhány ismerősöm, barátom, aki eljutott valamelyik ázsiai országba, de ők mind olyanok voltak, hogy vagy tehetősebbek anyagilag, vagy állami ösztöndíjjal jutottak ki, vagy onan származnak és hazalátogattak. Úgy konkrétan semmi irigység nem volt bennem, de egy kicsit leértékeltem magamat hozzájuk képest, hogy nekik megadatik, de nekem nem. Ez egy kicsit visszavett az önbizalmamból, de aztán csak összeszedtem magam, és ahogy eljutott az agyamig, hogy ingyen van lehetőségem eljutni oda, azonnal elkezdtem intézkedni.

Minden csütörtökre, péntekre és szombatra összpontosult. Csütörtökön kezdtem el megírni az önéletrajzot és a motivációs levelet magyarul, majd elmentem az egyetemre, mert kellett egy-egy példány az iskolalátogatási igazolásból és az előző féléves leckekönyvből, melyen szerepel a korrigált kreditindex is. Ezek magyarul és angolul kellettek. Eléggé rosszallással néztem a 3. féléves eredményemet, azt ugyanis a “tragikus” jelzővel lehetne illetni. Pont csütörtökön volt vietnami nyelvórám, meg is kérdeztem a tanárnőt, hogy a tanulmányi eredmények mennyire számítanak bele. Azt mondta, nem nagyon fogják nézni, mert vietnami nyelvet és kultúrát fogok tanulni, ezért a gazdasági jellegű tárgyak eredményei nem igazán fognak beleszámítani. Ez megnyugtatott, legyen igaza. Pénteken írtam meg az önéletrajzot és a motivációs levelet angolul, valamint egy dokumentum beszerzése okozott komolyabb nehézséget, az ajánlólevélé. A tanárnő említette az egyik lányt, aki az ELTE-re jár (ő is alapvetően ott tanít, csak jön a BGE-re nyelvet tanítani), aki szintén menne Vietnamba, mondta, hogy írjak neki, hogy küldje el azt az ajánlólevelet, amit ő kapott. Meg is jött, de nem a tanárnő neve van rajta, hanem egy másik oktatóé. És mivel digitálisan jött át a levél, ezért nincs rajta aláírás, hát az pedig kell. Felhívtam az ELTE-t, kiderült, hogy az a tanárnő, aki írta az ajánlólevelet, nincs ma bent. Na most, akkor mi legyen. Vagy 56 helyre telefonáltam, írtam E-mailt, a tanárnőnek, aki az ajánlólevelet írta, a lánynak, aki megküldte azt, vietnami tanárnőnek, hogy akkor most mi legyen, meg a Tempus Közalapítványnak, annak, aki a vietnami ösztöndíjas képzést intézi. Valahonnan csak jön válasz. Végül a vietnami tanárnő írt, hogy menjek be az egyetemre, mert 14 órától ott fog órát tartani. Ahogy tudtam, elindultam, szerencsére már ott találtam az egyetemen. Bementünk a titkárságra, a kész ajánlólevélen átírtuk a nevet, kinyomtattuk mind a magyar, mind a vietnami nyelvű ajánlólevelet. Aláírta, és lepecsételte. Ezzel sikerült megoldani ezt. Aztán beadtam online a jelentkezésemet, de még egy papírt ki kellett tölteni. Ennek az volt a furcsasága, hogy számítógépen kellett kitölteni, de alá kellett írni, ezért ki kellett nyomtatni, majd aláírás után ezt is bescannelni. Ekkor volt meg minden dokumentum, ekkor adhattam be E-mailben is a jelentkezésemet, minden papírt csatolva mellé. Nemcsak a fentebb említetteket csatoltam az E-mailhez, hanem az érettségi bizonyítványt, a szakképzettséget igazoló bizonyítványokat, a tanúsítványokat, valamint a nyelvvizsga bizonyítványokat is. Angol B2 komplex, Német B2 szóbeli.

Nem igazán tapasztaltam amúgy azokat a bizonyos nehézségeket a bürokráciával kapcsolatosan, amikről beszélnek általánosságban. Annyi volt, hogy péntek délelőtt a hajamat téptem gondolatban, hogy miért kell ennyi papír, miért csak most tudok erről, miért nem adnak lehetőséget a hiánypótlásra (mert hogy nem adnak. Ha hiányos vagy hibás a jelentkezés, elutasítják azt), miért nincs bent az, aki írta az ajánlólevelet. Egyébként mindenki rendkívül készséges és segítőkész volt. Az ELTE-nél is segítettek, a vietnami tanárnő is mindent megtett, végül a Tempus Közalapítványtól is jött válasz, hogy bárki aláírhatja a tanszéken. Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetet. Ha már ennyi papírt kérnek, legalább mindenben segítenek, ami probléma volt. Végül tegnap délután tudtam véglegesíteni a jelentkezésemet.

Január végén volt a Kínai tavaszünnep (Kínai újévi fesztivál) a Millenárisban, ami ugyan nem volt tökéletes (voltak csúszások, néhány előadás problémás volt), de ami jó volt, az annyira lenyűgözött, hogy néhány előadásnál majdnem meghatódtam, annyira tetszett. Ekkor döntöttem el magamban végleg, hogy az ázsiai kultúrával szeretnék hivatásszerűen foglalkozni. Sokáig fogalmazódott bennem, hogy mivel szeretnék hivatásszerűen foglalkozni: Kereskedelem, banki szektor, informatika. De ezek mind olyan “kompromisszum-jellegű” hivatások lettek volna az életemben. Csináltam volna, valószínűleg nem lettem volna frusztrált mellettük, de nem ezek azok, amiket szívvel-lélekkel csináltam volna. Régóta érdekel az ázsiai kultúra, de sokáig csak Japánra orientálódtam. 2014-ben kezdtem el Kung Fu edzésekre járni Angliában, és ott láttam néhány kínai kultúrális eseményt (például Őszközép ünnep), amik már akkor is megtetszettek, de mivel hazajöttem Magyarországra, nem igazán gondoltam, hogy ezeket itt is megünnepelhetik. Meg hát sokáig Békéscsabán laktam. Az meg minden, csak nem a lehetőségek városa. Csak akkor volt lehetőségem komolyabban találkozni Magyarországon ázsiai kultúrával, amikor visszaköltöztem Pestre. És úgy érzem, hogy hazataláltam. Még Dél-Korea szokta azokat érdekelni, akik az ázsiai kultúra iránt érdeklődnek. De engem nem. Bőven elég ez a három ország, ráadásul a koreai hangul karakterek bántják a szememet. Nagyon csúnyának tartom őket. Addig egyébként érdekelt a koreai történelem, amíg mentek a koreai történelmi doramák a köztévében. Ezek annyira megtetszettek, hogy akkoriban rengeteget olvastam a koreai történelemről. Mint egy gyerek, szentül meg voltam győződve arról, hogy minden, amit ezekben a sorozatokban látok, azok egy az egyben megtörténtek a maguk idejében. Aztán, amikor szembesültem azzal, hogy a történetek javarésze fikció, az olyan szintű csalódás volt számomra, mint amikor 8-9 évesen felértem ésszel, hogy a rajzfilmkarakterek nem léteznek. Ezzel együtt abba is maradt a koreai kultúra iránti érdeklődésem.

A vietnami tanárnő mondta, hogy mivel a vietnami nyelv és kultúra lesz a tanulmányunk tárgya, ezért várhatóan sokat fogunk az országban utazni. Ha lehet, ez még jobban felvillanyozott. Alapvetően Hanoiban leszünk, a Hanoi egyetemen fogok tanulni, és biztos vagyok abban, hogy a fővárosban is sok látnivaló van, de nagyon érdekel például Hue is, mely a történelmi Vietnami fővárosa volt. Ott van a királyi palota, meg rengeteg szentély és látnivaló. Emellett az egykori Dél-Vietnam fővárosa, Ho Chi Mihn Város is érdekel. Ez a legfejlettebb, egyben a legnépesebb város. agglomerációval együtt kb. 12 millió lakosa van. Illetve az egyik vietnami ismerősöm Da Nang-ot ajánlotta még, elmondása szerint gyönyörű város. Kikötőváros, azt láttam képeken, hogy nagyon szép tengerpartja van, és ez számomra imponáló, mert szeretem a vízközelséget. Az éghajlat nekem nem lesz probléma, mert nagyon jól bírom a meleget, a nyár a kedvenc évszakom. Vietnamban meg a téli hónapokban sem megy 20°C alá a hőmérséklet. Legalábbis Hanoiban, mert délre már nem jutnak el a hűvösebb légtömegek, Ho Chi Mihn városban az év minden hónapjánan 30°C körüli átlaghőmérséklet van, és az éjszakák is nagyon melegek.

Ami még meglepett, hogy a tanárnő elmondása szerint teljesen mások a vietnamiak, mint amilyennek elképzeltem őket. Ismerek itt Pesten néhányat, de azt gondoltam magamban róluk, hogy mivel a történelmük során soha nem volt igazán kiemelkedő állam (akár csak annyira is, mint Csoszon (Korea), nem kell feltétlen Kínára, Japánra gondolni), emellett vélhetően a háború is komoly csapást mért az országra, és jóval szegényebb ország, mint Kína, ezért azt gondoltam magamban, hogy a vietnamiak mindennél jobban tisztelik a hagyományokat, emellett mivel az emberek csak egymásra számíthathatnak, ezért nagyobb az összetartás, főleg a családtagok között. Ami egyrészről nagyon jó, de volt egy olyan gondolatom is, hogy ez komoly kötöttségeket ró a gyerekekre, miszerint folytatni kell a családi hagyományt, hivatást, nemigen szokás ettől letérni, kvázi “egyéniségnek” lenni. Mert ez szokás Kínában, és azt gondoltam magamban, hogy ugyanez van Vietnamban is, csak még jobban. Ehhez képest a tanárnő mondta, hogy a vietnamiak nagyon szabad gondolkodásúak és nyitottak. Ez olyan szinten meglepett, mintha most februárban 35°C lenne itt Pesten. Mondta, hogy rendkívül érdeklődőek, nem csodálkozzunk, ha ismerkedés gyanánt kérdésekkel fognak bombázni minket. Én nagy örömmel állok rendelkezésükre. Megkérdeztem néhány vietnami ismerősömet, hogy mit tudnak erről, mindenki visszaigazolta azt, amit a tanárnő mondott. Mindig ilyen kellemes meglepetés érjen. Ezt azért tartottam fontosnak tudni, hogy tudjam, hogy viszonyuljak a vietnamiakhoz. Azt például tudom a japánokról, hogy vannak dolgok, amikről nem illik náluk beszélni, mert az sértő nekik. Ugyanígy a kínaiak esetében is, de a vietnamiaknál ha lehet szabadon, bármiről beszélni (persze a megfelelő tisztelettel), az nagyon meg fogja könnyíteni a beilleszkedést, barátkozást és hogy jól érezzem magam ott. Azt is mondta a tanárnő, hogy ott már csak névlegesen van kommunizmus (arról egyébként olvastam, hogy Vietnam az első kommunista ország, amely engedélyezte 1986-ban, hogy a földek magántulajdonban legyenek). Egypártrendszer van, de más az ázsiai kommunizmus, mint az európai volt. Amíg nem olyan, mint az észak-koreai, addig baj nincs. Azt is mondta, hogy a vietnamiak nagyon szeretnek ünnepelni. Sok az utcai ünnepség, és akkor nagyon jól érzik magukat. Egyik kellemes meglepetést követi a másik.

A vietnamit meg mindenképp meg fogjuk tanulni, mert angolul relatíve kevesen beszélnek. Szinte csak az egyetemisták, de ha például bemegyünk boltba, jó eséllyel nem lesz szerencsénk az angol nyelvvel. A piacokra, utcai kifőzdékre kíváncsi leszek, illetve mondták még, hogy a sikátorok nagyon hangulatosak.

Egyébként Kínán belül leginkább Hongkong érdekel. Ugyanis minden, amit most megtudtam a vietnamiakról, hogy mennyire szabad gondolkodásúak, nyitottak, érdeklődők, azt én mind Hongkongról képzeltem el. Az ugyanis 1997-ig brit gyarmat volt, és amikor Angliában voltam, akkor találkoztam ott néhány hongkongi származású emberrel. Hihetetlenül kedvesek voltak, sokkal közvetlenebbek, mint a kínaiak. A kínaiak, ha kedvesek is, érzékeltem náluk egyfajta merevséget. Ehhez képest a hongkongiak sokkal közvetlenebbek voltak. Azt gondoltam magamban, hogy azért, mert brit gyarmat volt, ezért begyűrűzött hozzájuk a brit szabad gondolkodás, és ezt elegyítették az ázsiai hagyományokkal. Utanánéztem, a Hanoi-Hongkong távolság körülbelül 870 km, másfél óta repülővel. Ha lenne lehetőségem eljutni, két nagy ázsiai álomúticélom válna valóra. Ha összejön a vietnami ösztöndíjas utazás, külön blogot nyitok neki, és abba írom külön az élménybeszámolómat. Az esély megvan rá, ugyanis 10 fő mehet Vietnamba, és tudomásom szerint eddig hárman adták be a jelentkezésüket. Az biztos, hogy életem legizgalmasabb (és remélem legjobb) 10 hónapja lesz, ha összejön.